Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 8. fejezet

Nyolcadik fejezet – A piknik

Hála az égnek, most három helyett két nap is elég volt, hogy helyre közel rendbe jöjjön a lábam, és hogy a fejfájásom is csökkenjen. Mark kimaxolta az ápolás fogalmát: folyton segített felállni, sétálni a házban, hogy azért ne gémberedjek el teljesen; főzte az újabb és újabb kancsó teákat nekem; nem beszélve az isteni kajákról, amiket szorgosan készített. Egyre kellemetlenebb helyzetbe hozva engem mindezzel. Nem voltam hozzá szokva az ilyen bánásmódhoz. Bár akaratom ellenére kaptam, de azért jól esett, másrészről viszont zavart. Majd beleőrültem abba, hogyan tudtak az érzéseim váltakozni egyik percről a másikra. Hol elfelejtkeztem mindenről, és csak az adott pillanat örömeinek éltem, hol azon kattogott az agyam, vajon a családom mennyire retteghetett miattam. De erre igazából megvolt a válaszom: szörnyen idegesek voltak. A kórházban is, amíg haza nem engedtek, majd belebetegedtek abba, hogy ott láttak. Ezt Mark viszont nagyon jól tudta, és mégis elhozott, mert szüksége volt rám. Valami nagy gebasz volt vele, ez tisztán látszott, viszont nem mertem rákérdezni, se a családomat szóba hozni. Sőt igazából minden egyes szóra ügyeltem, ami elhagyta az ajkamat, mert rettegtem, hogy ismét rohama lesz, és most nehezebb lesz észhez térítenem. Egy két lábon járó bombaként tekintettem rá, ami bármikor felrobbanhatott.

- Továbbra is félsz tőlem – jegyezte meg, amikor épp kiléptem a mosdóból, és ő a semmiből előttem termett, amitől megijedtem.

- Nem, csak megijesztettél, ennyi – hazudtam átlátszóan.

- Hát persze, és minden egyes alkalommal ez van, amikor már attól kiráz a hideg, hogy elmegyek melletted – mondta szomorúan, amitől elfogott a bűntudat.

- Sajnálom, Mark.

- A rohamom miatt van, igaz?

- Igen – vallottam be. – De tudom, még nem vagy kész, hogy elmond, mi okozza.

- Még tényleg nem. Csak hadd élvezzem ezt a pár napot, amikor a tudatlanság veszi körül a házat. Erre a rövid időre még hadd legyek az a Mark Tuan, aki megmentett, majd elrabolt magának, mert beléd szeretett. Ennyi, semmi plusz magyarázat arra, miért vagy itt. Csak pár napra… - sóhajtott egy mélyet.

- Rendben, csak pár napra – mentem bele; de nem is nagyon volt más választásom.

- Hogy van a lábad? – kérdezte, miközben rátámaszkodva lesiettem a lépcsőn.

- Már sokkal jobban – ezt végre őszintén mondhattam. – Úgyhogy már nem lesz szükségem a segítségedre sétálás közben.

- Ó, értem. Gondolom, örülsz, hogy végre nem fogdoslak majd – vakarta meg a tarkóját világfájdalommal az arcán. Ha legalább egy kicsit meg tudtam volna érteni, miért ragaszkodott ennyire hozzám ez a fiú! Igyekeztem a helyébe képzelni magamat, de egyszerűen nem ment, anélkül a hiányzó darabka nélkül nem, amit még nem mondott el nekem.

- Szimplán csak jól esik segítség nélkül közlekedni, ennyi – zártam le ezzel a témát.

- Viszont, ha már tényleg jobban vagy, nincs kedved kijönni egy kicsit a szabadba piknikezni? Tudom, hogy nagyon vágysz már ki.

- De, ez jó ötlet – lettem azonnal lelkes a friss levegő,és a napsugarak gondolatától.

- Rendben, akkor délután kisétálunk – végre ő is vidámabb volt kicsit.

Még épp elkaptuk azt az átmeneti időszakot, amikor már nem tűzött úgy a Nap, de még épp kellemes meleget biztosított. Nem sétáltunk olyan messze a háztól, és külön ügyelt arra Mark, hogy ne abba az irányba menjünk, amerre múltkor szökni próbáltam. Ennek örültem, mert az az ösvény rossz emlékek hordozója volt. Végül pár méterrel az erdő előtt terítette le a pokrócát, és tette le a kis piknik kosarát.

- Miket hoztál egyébként?

- Csak egy kis gyümölcsöt.

- Akkor gondolom, ezért mentél el hajnalok hajnalán, igaz? – jöttem rá.

- Meg még egyéb dolgokért – rántott egyet a vállán.

- Tényleg szívesen elkísérnélek vásárolni, de tudom, hogy nem bízol meg bennem.

- De ez ugyanúgy igaz rád is. Viszont ez érthető, hisz még csak egy hete, hogy itt vagy, meg hát nem szabad akaratodból; még legalábbis… - szinte elharapta az utolsó két szót, én pedig úgy tettem, mint, aki nem hallotta, mert nem akartam újra belemenni ebbe a témába. – Imádom a napfényt – jegyezte meg, ahogy csukott szemmel a Nap felé fordította a fejét. 

  Nem tudtam tagadni, mennyire szép volt, így nem zavartatva magam, végig mértem a homlokától kezdve az Ádám csutkájáig. Marknak minden egyes porcikájában volt valami angyali, épp ez tette még bizarrabbá azt a helyzetet, amibe belesodort.

- Mark, kérdezhetek valamit? – szólaltam meg halkan.

- Igen – felelte, de közben továbbra is csukva tartotta a szemét.

- Miért van mindig ennyi alapozó az arcodon? – Korábban is észrevettem, hiszen eléggé szembetűnő volt, de így a napfényben még inkább látszott, így nem tudtam tovább magamban tartani a kérdést. – Anno a kórházban úgy voltam vele, hogy mindig teszel fel, ha kilépsz az utcára, de itt nincs rajtunk kívül senki. Miért nem hagyod pihenni a bőrödet?

- Sohasem sminkeltem magam előtted. Miattad van ez is – kaptam ezt a választ, amitől elpirultam.

- Azért alapozózod magad, hátha így jobban tetszel nekem? – ráncoltam a homlokomat.

- Igen. És nehogy nekem megint azzal gyere, hogy nem vagy meleg, mert továbbra is hiába hazudol, átlátok rajtad. – Erre nem mondtam semmit, csak lesütöttem a szememet a takaróra. – A hallgatásodat egy bevallásnak veszem, főleg, hogy nincs azon a takarón semmi érdekfeszítő, amiért így bámuld.

- Ha tényleg meleg is vagyok, azt nem tudhatod, hogy te az esetem vagy-e – mondtam végül.

- Ez tény és való, de épp ezért próbálom rejtegetni, ameddig lehet az arcomon lévő hibákat, ahogy a fejemben lévőket is. Mert miután megszeret valakit az ember, szebbnek látja. De mivel te még képtelen vagy szeretni, és legszívesebben elmenekülnél, hogy többé ne is láss, így félek, pont, hogy csúnyább vagyok a szemedben, mint a valóságban – magyarázta.

- Még ha nem is jössz be, nem tudnálak csúnyának látni – vallottam be, mert ennyi úgy éreztem, járt neki. – Szépérzékem azért van. De mi az a nagy hiba, amit el kellene rejtened?

- Szeplős vagyok – mondta úgy, mintha legalább valami olyasmit közölt volna velem, hogy van egy harmadik szeme a homlokán.

-  Mark – kacagtam fel jóízűen.

- Mi az? Ennyire nevetségesnek tartod a szeplős embereket? – értett félre.

- Egek, te komolyan pár apró barna pontot akarsz előlem takargatni?

- Hát… Igen. Hisz a te arcod olyan tökéletes, sehol semmi kivetnivaló.

- Az én arcom tökéletes? – ettől még jobban nevettem. – Ha nem borotválkoznék mindennap, úgy néznék ki, mint egy tróger.

- Dehogyis! – rázta a fejét.

- Dehogynem. Csak nálad tényleg az lépett érvénybe, amit mondtál: azáltal, hogy szeretsz, szebbnek látsz, sőt, ahogy látom, inkább tökéletesnek, ami nagyon abszurd. – Tényleg hihetetlen volt elhinnem, hogy valaki ennyire idealizáljon.

- Köszönöm – jött a nem várt válasz tőle.

- De mit?

- Hogy bevallottad, hogy szeretlek. Már ez is valami. Viszont, akkor tényleg nem fogsz rondának tartani, ha lemosom az alapozómat? – kérdezte félénken.

- Nem, nem foglak. Ha kell, én magam mosom le – biztosítottam efelől.

- Rendben.

A következő egy órában szinte meg sem szólaltunk, csak feküdtünk és élveztük a Nap melegét, és olykor-olykor ettünk pár falat gyümölcsöt. Olyan nyugalom és béke árasztott el ekkor, amiről álmodni se mertem volna az ideérkezésem után. Hihetetlen, néhány nap lefolyása alatt mennyit változtak a dolgok. Marknak igaza volt abban, hogy már szinte kiszipolyoztak az ügynökségnél, és hogy szükségem volt a pihenésre. De ott volt a családom, és nem mellesleg a rengetem rajongóm… Túl sok ember aggódott értem. Mégis, erre a kis időre megfeledkeztem róluk, és az egész világról: csak Mark szuszogását, a szél fúvását és a madarak repülését hallgattam. Lelkileg feltöltődtem ettől a kis pikniktől, és láthatólag Mark is: mintha megnyugodott volna, hogy képes volt valóban örömet okozni nekem. Túl jól ki tudott igazodni rajtam, így átlátott a hazugságaimon, de épp ezért neki is érzékelnie kellett, hogy ekkor tényleg nem próbáltam semmit rejtegetni előle – valóban jól éreztem magam.

- Mark! – álltam előtte keresztbe tett kézzel, amikor ő a konyhában mászkált, pedig éppen semmi dolga nem volt ott.

- Igen? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.

- Gyere csak! – intettem a fürdőszoba felé, ahova most már tényleg segítség nélkül is fel tudtam battyogni.

- Mit akarsz?

- Van valami sminklemosód, nem?

- Nem igazán. Sohasem foglalkoztam ilyesmivel. Már az alapozómban is alig van, és pont venni akartam a napokban – hebegte szégyenlősen.

- Nem veszel te semmi ilyesmit – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően, mert így is épp eleget mérgezte az arcát miattam. – Viszont, akkor, hogy szoktad lemosni az arcodat? – kérdeztem, mivel idolként jól tudtam, hogy még a drágább termékeket is a legnagyobb alapossággal kellett eltávolítani és sok hidratáló krémet használni mellé.

- Simán szappannal és vízzel.

- Akkor láss neki!

- De nem kell ám itt állnod mellettem vigyázzban.

- Viszont itt fogok – tettem keresztbe a kezemet ismét.

- Jól van – adta meg magát, és behajolva a csap alá, bedörzsölte jó sok szappannal az arcát, majd meleg vízzel lemosta azt, és a saját törölközőjével megtörölte.

- Várj, add ide! – nyújtottam a kezem a törölközőért. – Itt még vizes – itattam fel a puha anyaggal a nyakán lévő nedvességet, amitől akaratlanul is nyelnem kellett egy nagyot.

Alig pár centi választotta el az arcunkat, és tudtam, ha Markon múlna, ez a távolság azonnal el is tűnne, viszont tartva magát ahhoz, hogy nem erőszakoskodik ilyen téren, nem mozdult, de én sem távolodtam tőle. Végre alaposan megtudtam nézni az arcának minden szegmensét, úgy, hogy nem fedte semmilyen korrektor. Igazam volt: nem is volt mit elfedni rajta. Az apró kis szeplői csak még szebbé tették, és általuk még ártatlanabb érzést keltett az arca.

- Így már jó. És a továbbiakban tényleg ne cicomázd feleslegesen magad! Amúgy is, jobban nézel ki nélküle – vallottam be, amitől azonnal megjelent egy bizakodó mosoly az arcán, és akaratlanul az én szívem is elkezdett reménykedni, hogy talán tényleg több is lehet a dologból, mint szimpla segítségnyújtás a részemről. De csak talán…

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)