Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 13. fejezet

Tizenharmadik fejezet – Itthon vagyok

Jinyoung:

- Hogy aludtál, Napsugár? – kérdezte Jackson, amint kiléptem a szobámból.

- Remekül. De miért hívsz Napsugárnak? Nem hinném, hogy olyan sugárzó személyiség lennék – jegyeztem meg önkritikusként.

- Márpedig az én napjaimat te aranyozod be, úgyhogy számomra az vagy, és punktum. Na, de gyere, mert csináltam biokávét. Remélem, iható lesz, mert ilyet még életemben nem próbáltam. Bár amennyibe került, ajánlom, hogy jó legyen, még ha nem is a legjobb – tette hozzá, miközben elővett nekünk egy-egy csészét.

- Mióta vagy fent? – ültem le a pulthoz.

- Úgy egy órája. Nem tudtam, mit szeretnél enni, így csináltam rántottát, mert én azt kívántam, de ha nem jó, ehetünk mást is.

- Remek lesz, főleg, ha már megcsináltad.

- Viszont sajnos már kihűlt.

- Bocsi, hogy sokáig aludtam.

- Még nincs késő – mutatott az órára. – Csak fél kilenc van. Én voltam túl lelkes.

- És miért, ha szabad megtudnom?

- Rég nem aludtam ilyen jól, úgyhogy amint kipihentem magam, kipattant a szemem. Jó volt a tegnap este, számomra legalábbis nagyon jó – jött zavarba, így el is indult az asztal felé a két csésze kávéval, amikhez hozott tejet és cukrot.

- Minden este és nappal jó, amióta itt vagy – vallottam be, amin visszafogottan, de elmosolyodott, és el is fordította a fejét, majd a kezébe temette az arcát.

- Mi az? – lettem kíváncsi.

- Csak örülök, hogy ezt mondtad, ennyi – rántott egyet a vállán.

Jackson olyan volt, mint egy kisgyermek, nem tudta a boldogságát véka alá rejteni, de nem is akartam, hogy így tegyen, mivel részben a nyíltsága volt az, ami megfogott. Én nem egy zárkózott, magába forduló személlyel akartam megosztani a házamat, és ezáltal az életemet is, hanem egy ilyen személlyel, vagyis pontosabban vele, Jackson Wanggal; mert tényleg nem tudtam volna jobbat magam mellé képzelni.

- Megkérhetlek, hogy kivid a szemetest, amíg átöltözöm? Csak, mert tuti, elfelejtjük, ha most nem visszük ki, amíg még az eszemben van – kértem meg, miután elszürcsöltük a kávénkat, ami meglepően ízlett neki.

- Hát persze, menj csak felöltözni! Bár tőlem ebben is maradhatsz. Nagyon cuki ez a dinnyés pizsama rajtad – kacsintott, és ezzel most ő hozva engem zavarva.

- Mit ne mondjak, kényelmes – mentem bele a játékba. – De túlságosan csábító lenne ebben egész nap ágyban maradni.

- Ki akadályoz meg minket ebben? Holnaptól úgyis mennem kell a nyárigyakorlatomra, úgyhogy mikor, ha nem most? – lett azonnal lelkes, bár Jackson szinte mindig az volt.

- Öhm… Én, nem biztos, hogy…

- Nyugi, nem gondoltam komolyan – vágott a szavamba, kimentve egy kellemetlen helyzetből.

Tudta valószínűleg ő is jól, hogy egész nap egy ágyban feküdnünk, nagyon veszélyes lenne mindkettőnkre nézve. Sok véletlen érintésre adna lehetőséget, neki pedig még inkább nehezére esne megtartania a tisztes távolságot.

- Akkor kiviszed? – mutattam a szemetes felé.

- Hát persze.

Viszont pár perc múlva a nevemet kiáltotta. Siettem, amennyire tudtam, de még így is, nem voltam elég gyors ahhoz, hogy a szólítására rögtön ott teremjek. De bár ennél is lassabb lettem volna, mivel, amikor Jackie épp arról kezdett volna lelkesen magyarázni, hogy sohasem tudja, melyik a szelektív kuka, és melyik a sima, megpillantottam Markot; aki szerencsétlenségemre nem volt rest inteni, majd közelebb jönni hozzánk.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem rá zavartan.

- Nem mondtam, hogy ne legyen empátia miatt előnyöm, de itt lakik a szomszéd utcában a nagymamám, ezért is akartam a környékre költözni. Az ő lakása túl kicsi lenne kettőnknek, meg amúgy sem akar senkit maga mellé, de azért nem árt két naponta ránézni – mosolygott, de aztán láthatólag realizálta, hogy mi is a fennálló helyzet.

- Öhm… Nem is tudom, hogy mondjam el – vakartam meg a tarkómat.

- Szia, Mark vagyok! – nyújtotta Jackson felé a kezét, anélkül, hogy rám nézett volna. – Te pedig gondolom, Jinyoung új lakótársa.

- Az bizony – láthatólag erősen szorította meg Mark kezét, mintha ezzel is kiakarná fejezni, hogy felülkerekedett rajta. – Jackson vagyok.

- Örülök, hogy megismerhettelek.

- Mark, én sajnálom – muszáj volt kimondanom.

- Semmi baj – legyintett. – De azért annyi érdekelne, már csak kíváncsiságból is, hogy volt egy kis esélyem?

- Őszintén, ha aznap nem lép be Jackson az életembe, egy nem várt szituációban, akkor te lettél volna az egyértelmű befutó – feleltem.

- Ezt jó tudni, csak mert olyan lelkesen vártam a hívásodat, szinte biztos voltam benne, hogy kölcsönös volt a szimpátia köztünk. De aztán nem hívtál, így elfogadtam, hogy ezt benéztem. Viszont talán jobb is így, veszélyes lett volna melletted élnem. – Olyan szomorúság tükröződött a barna íriszeiből, amik akaratlanul is a szívembe martak, mivel én okoztam ezt, ráadásul így a nagymamájától is távolabb kellett élnie. Viszont, amikor a kétségbeesetten álló Jacksonra néztem, aki talán attól félt, hogy megbánom a választásomat, tudtam, hogy jó embernek adtam oda a házam kulcsát, és ezzel együtt a szívemét is.

- Igazán sajnálom, Mark, hogy ennyire vártad a hívásomat, amit aztán sohasem kaptál meg – mondtam végül.

- Én is, de nálad jobban senki sem tudhatja, ki mellett a legjobb élned.

- De miért mondtad, hogy veszélyes lett volna, ha ideköltözöl? – kérdezett rá Jackson.

- Ó, semmi extrára nem gondoltam, csak, hogy tuti, amilyen béna vagyok, gyakran megérintettem volna, ami ki tudja, milyen galibát okoz – felelte, de volt valami furcsa él a hangjában, ami gyanakodásra adott okot. Talán hazudott, talán nem, viszont ez nem rám tartozott. A mi életünk nem keresztezte hosszútávon egymás útján, amit reméltem, ő sem bánt nagyon. – Viszont én nem zavargok tovább, nagyi már vár rám.

- Rendben, szép napot! – zártam le ezzel a dolgot, és kicsit megkönnyebbültem, ahogy a távozásával véget ért ez a kellemetlen jelenet.

- Remélem, többet a környékre sem jön – szaladt ki Jackson száján.

- Itt lakik a mamája, így biztosan fog, és érzem, hogy mi sem ússzuk meg a vele való találkákat – tettem hozzá, mert elfogott egy érzés, hogy Markot olykor-olykor még láthatjuk.

- És te ennek örülsz?

- Különösen nem, de zavarni sem zavar. Most már, hogy túl vagyunk a kellemetlen első beszélgetésen, nem lesz olyan vészes, ha látjuk.

- De nem zavarhat meg semmit? – húzta fel a szemöldökét.

- Mit zavarna meg? Nem értelek – furcsálltam, amit mondott.

- Na mit, Tubicám? Hát minket – tette keresztbe a kezét sértődötten.

- Jackson, nem foglak kidobni és lecserélni rá. Téged választottalak, pedig vele sokkal többet beszélgettem a döntés előtt – egyszerre volt meglepett és örömteli az az arckifejezés, ami eluralkodott rajta, ez pedig biztatott, hogy tovább folytassam. – Viszont te azonnal megzavartad minden racionális gondolatomat. Ha tíz Markhoz hasonló srác jött volna ide, hogy velem lakjon, akkor sem érdekelt volna egyik sem miattad. Pedig te is láthattad, hogy helyes fiú, de ez engem mégsem hat meg.

- A fenébe, hogy nem ölelhetlek meg, mert most úgy megszeretnélek! – állt előttem meghatottan, de küzdött, hogy egy könnycsepp se gördüljön ki.

- Őszintén, én is téged. De nem megy, sajnálom – és mielőtt bármelyikünk meggondolatlan dolgot tett volna, berohantam a házba, majd az én fürdőmhöz indultam, hogy hideg vízzel lemossam az arcomat.

Jackson:

Rég nem keltem már olyan kipihenten, mint ezen a reggelen. Valahogy Jinyoung jelenléte egyszerre volt felvillanyozó és megnyugtató. A filmes esténk életem legjobb estéi közé volt sorolható. Nem történt semmi, csak megnézte a felét a kedvenc történetemnek, de mégis, az én kedvenc történetem volt, és az a személy nézte, aki a kedvenc élő, lélegző személyem lett a világon. Kellett ennél tökéletesebb kombináció? Számomra nem, így már alig vártam, hogy a második két részt is megnézhessük este.

Amíg vártam Jinyoungot, hasznossá téve magamat, reggelit csináltam, és elővettem a biokávét. Hogy mi lehetett a kávén bio, azt talán tudni sem akartam, de azért igyekeztem a lehető legjobban kivitelezni, és sikerült is, mivel meglepően finom lett. Bár semmi sem volt nagyobb és jobb ébresztő annál, mint amikor Jinyoung kilépett a szobájából. Mikor megláttam abban az imádnivaló dinnyés pizsamájában, földbe gyökerezett a lábam. Rá igaz volt, hogy, aki szép, az reggel is szép, sőt a bágyadt arca és a borzos haja még szebbé tették. Magamat pedig kiváltságosnak éreztem, hogy ilyen látványban részesülhettem ezentúl nap mint nap.

Azonban az idilli reggelt megzavarta egy idegen fiú, amikor a kukákkal bajlódva kihívtam a Napsugaramat. Amint meghallottam, hogy Marknak hívják, akaratlanul is felgyorsult a pulzusom, és máris mérlegelve néztem.

Nagyon próbált könnyednek látszani, de a fájdalmas ábrázata mégis elárulta, mennyire csalódott, hogy hoppon maradt. De attól féltem, az én arcom még inkább árulkodott a bennem dúló érzésekről: féltékeny voltam, nem is kicsit. Belegondolva, hogy ez a jóképű fiú is esélyes volt a helyemre, ki is rázott a hideg. Bár Mark nekem személy szerint nem volt az esetem, de Jinyoungnak attól még lehetett. Ráadásul mondott is valamit, hogy nehéz lett volna együtt élnie vele, ami kíváncsivá tett, azonban csak halandzsázott, mikor erre rákérdeztem. Meg sem érdemelte, hogy őt válassza, de attól még nem akartam a környékünkön látni. Ennek ellenére be kellett látnom, hogy Jinyoungnak igaza volt azzal kapcsolatosan, hogy valószínűleg sokat fogunk belebotlani a jövőben, ha tényleg erre lakik a nagymamája. Ez viszont kicsit sem érintett jól. Szükségem volt Jinyoung pozitív visszajelzésére, hogy nincs mitől félnem, amit szerencsére igen könnyen megkaptam. Amikor azt ecsetelte, hogy tíz Markhoz hasonló fiú sem tudná eltéríteni tőlem, olyan szeretet árasztotta el a mellkasomat, ami a féltékenység utolsó szikráit is kioltotta. Bárcsak magamhoz ölelhettem volna! De így is sokkal többet kaptam már most ettől a bimbózó kapcsolattól, mint amiben korábban reménykedni mertem.

Meglepően hamar elment a nap; mondjuk azért is, mivel takarításba kezdtünk. Bár alig volt piszok, mivel láthatólag Jinyoung tényleg már szinte betegesen ügyelt a tisztaságra, de amiatt, hogy hatalmas hely volt, így is ráment a fél napunk, mire a végére értünk. Végül teljesen kimerülve ültünk neki az estebédünknek, amit egy szintén bioétteremből rendeltünk.

- Na, milyen? – fürkészte az arcomat, amikor az első falatot lenyeltem.

- Egek, ez Isteni! – mondtam lelkesen. – Mindig is ódzkodtam a bioéttelektől, mert valamiért azt hittem, hogy ehetetlenek.

- Nem, ha jó helyről vásárolod az alapanyagokat hozzá, meg ha jó étteremből rendelsz. De persze, aki nem olyan jómódú, az ilyen minőségi árukhoz nem tud hozzájutni sajnos – szomorodott el, ezért rögtön igyekeztem valami pozitívabb felé terelni a témát.

- Tudom, hogy még korán van, de mivel káó vagyok, és félő, hogy hamar elalszom este, nem lehetne, hogy már kaja után folytassuk a Jane Eyret?

- De, persze. Már alig várom, hogyan jönnek össze. Tudom, hogy nem lesz egy könnyű menet, és érzem, hogy még utána is lesznek bonyodalmak – mondta lelkesen, amitől komolyan még jobban beleestem.

Veszélyes volt a szívemnek, hogy ilyen hamar Jane Eyret néztem vele. Anno elhatároztam, hogy csak akkor mutatom meg a jövőbeni páromnak, ha már ismerem annyira, hogy teljesen fel merem fedni előtte a romantikus énemet. Jinyoungnál azonban nem volt okom plusz gondolkodásra, félelmekre, hogy elfogad-e ilyenek, amilyen vagyok, főleg a mai Markos visszajelzése után. Reméltem, ő sem érzett semmilyen megfelelési kényszert az irányomba, mert én is olyannak akartam megismerni és megszeretni, amilyen volt.

- Talán nem is baj, hogy világosban nézzük ezt a két részt. A sötétben azért kicsit másabb volt a hangulata – jegyezte meg, miután elhelyezkedtünk a kanapé két végén.

- Én megvédelek, ha bárki is fel akarná gyújtani az ágyadat, ahogy a történetben.

- Most igazán megnyugtattál, Jackson – mosolygott rám, én pedig ahelyett, hogy megbabonázva bámultam volna, amihez a legfőbb kedvem volt, inkább rányomta a start gombra, hogy ott folytassuk a minisorozatot, ahol este abbahagytuk.

- Ez a nagynéni hihetetlen, hogy még a halottas ágyán is ilyen makacs – rázta a fejét, miközben keresztbe tette a kezét. Én nem mondtam semmit, csak kiélveztem a film és Jinyoung adta kombinációnak a kitűnő lehetőségeit a szórakoztatásomra. – Istenem, menj már oda, Jane! Komolyan mondom, ez a nő kikészít; bár igazából mindketten.

- Túl egyszerű lenne, ha nem lennének a saját boldogságuk útjában – kacagtam.

- Na, azt mondd meg nekem, mi a jó égért akarja Edward Írországba küldeni!? Ennek elment a józan esze? Végre hazajött ismét, mert most már van otthona – miatta van otthona –, erre ilyet mond, hogy Írország. És tényleg a másik némbert választja, akitől hidegrázásom van? – fakadt ki magából Jinyoung, és még meg is állította a filmet, én azonban válaszadás helyett a szememet ellepő könnycseppek visszatartásával küszködtem. – Jackson, valami belement a szemedbe?

- Nem, csak… - kellett pár másodperc, hogy kellően összeszedjem magam ahhoz, hogy folytatni tudjam. – Csak, amit mondtál, hogy Janek már van otthona miatta.

- Mi van ezzel?

- Én is ugyanezt érzem miattad: végre itthon vagyok.

- Pedig bármilyen nagy is ez a ház, a közelébe sem ér annak a kastélynak, ahol a történetben élnek – nevetett, valószínűleg ezzel próbálva oldani a hangulatot, de nem sikerült neki.

- Tudod jól, hogy Jane nem a kastélyra gondolt, és én sem a házra. A korábbi lakásom is megfelelt volna nekem, ha te ott vagy – vallottam be.

- De ott nehezebb lett volna nem egymásba botlanunk folyton. A nagy tér most kifizetődő. Viszont szeretném, ha tudnád, hogy én sem éreztem igazán otthonomnak ezt a helyet, amíg te nem voltál itt. Élettel töltötted meg a fehér falak rengetegét. – Az a tekintet, amivel ekkor jutalmazott, minden érintésnél többet jelentett számomra, így újból szótlanná váltam, és csak egy apró fejbólintással adtam a tudtára, mennyire jól esett, amit mondott.

Nem kellett sok, hogy Jinyoungot újból magába szippantsa a film. A lánykérésnél a kanapéba kapaszkodott bele, annyira izgult, mi sül ki ebből. Ebben a percben kicseszettül féltékeny voltam a kanapéra, és fel akartam onnan kapni a kezét, hogy engem szorítson ugyanilyen intenzitással. De aztán beugrott, Jaebum mit tanácsolt nekem az ilyen helyzetekre: hogy keressek egy mentőutat a fejemben. Az alkalom pedig adta magát, így elképzeltem egy ugyanolyan szituációt, amihez nemsokára elérkeztünk a filmben, amikor Jane faképnél hagyja Edwardot, aki nem talál ezután rá. Ezeket a képzelgéseket magam elé vetítve olyan mérhetetlenül nagy fájdalom és pánik lett úrrá rajtam, hogy még remegni is elkezdtem, és a világ legrosszabb dolgaként tekintettem arra, hogy én megérintsem Jinyoungot, ha az valami ilyesmihez vezetne. Helyette inkább felkaptam a kéznél lévő párnámat, és azt szorítottam magamhoz.

- Miért hagyja ott? – jött az a kérdés nemsokára, amire előre számítottam. – Hisz így mindketten szenvedni fognak. Miért nem ment el vele abba a vidéki fehér házba, ahol mindenki békén hagyta volna őket? Tényleg ennyire félt Isten haragjától? Egek… Ezt nem értem. Ha az ember, ráadásul valaki, aki annyi szenvedésen ment keresztül fiatal kora ellenére, mint Jane, végre talál maga mellé egy odaadó párt, hogy futamodhat így meg?

- Te nem tetted volna? Vagy nem vagy vallásos?

- Nem igazán, hogy őszinte legyek. Nem Isten létezésében nem hiszek, hanem magában az egyházban. Hogyan hihetnék olyanokban, akik elítélnek, amiért a saját nememhez vonzódok? – kérdezte komoran.

- Ezt sajnos én is hasonlóan gondolom. De, ha jól értem, te Jane helyében elmentél volna Edwarddal, és inkább egyedül éltél volna vele egy vityillóban, elzárva a világtól?

- Őszintén, igen. Én nem félek a bezártságtól, hisz így nőttem fel. Nem olyan rossz az, ha a megfelelő személlyel vagy. Bár azért nem árt olykor a friss levegő, és egy kis kinti séta – kacagott.

- Nem, de én is inkább fordítanék hátat az egész világnak, minthogy elválasszanak az igaz szerelmemtől.

- Reménytelenül romantikus alakok vagyunk, igaz? – kérdezte bazsalyogva, miközben a kimerevített képernyőt nézte, amin Jane szél fújta hajjal állt.

- Igen, de eddig mindkettőnknek csak a könyvek és filmek maradtak – jegyeztem meg megvédve magunkat, hisz az én korábbi párom, Yugyeom sem számított igazi szerelemnek a részemről.

- Jogos. Na, de fejezzük be, mert most már nagyon érdekel, mi lesz a vége. És, ha nem happy end, egy napig nem állok veled szóba – emelte fel fenyegetésként a mutatóujját.

- De hát nem én írtam se a könyvet, se a forgatókönyvet.

- Viszont miattad nézem meg, úgyhogy csak happy endel érem be.

- Értem.

A film további részében csöndben maradtunk. Láttam, Jinyoung tényleg mennyire izgul a szereplők miatt, olykor még az ajkát is beharapta, annyira koncentrált, én pedig nem tudtam levenni a szememet róla, alig-alig néztem a tévéképernyőt. De hát kívülről tudtam minden egyes képkockát, így sokat nem veszítettem.

- Na, mennyire vagy megelégedve a végével? – kérdeztem.

- Keserédes volt, de attól még gyönyörű, ahogy az egész történet. Köszönöm, hogy megmutattad nekem. Kevesebb lennék nélküle.

- Akkor elolvasod? – néztem rá bizakodóan.

- El bizony. Holnaptól úgyis nyári gyakorlaton vagy, igaz?

- Igen.

- Akkor már el is kezdem.

- Rendben, odaadom.

- Nem kell, veszek magamnak saját példányt. Ennyivel is támogatom az írónőt – bárhogy már réges-rég nem él –, mert ez a regény a film alapján is tudom, hogy megérdemli azt, hogy beszerezzem.

- Imádlak, Jinyoung.

- Ne hozz zavarba! – állt fel, hogy kivegye a DVD-t.

- Ez az igazság. Egyébként egy kis spoiler, a keserédes vége ott egy hangyányit másabb, de nem mondom el, miben, majd te magadtól rájössz – kacsintottam.

- Ne is! Viszont, ha befejeztem a könyvet, megnézhetnénk a többi filmverziót is.

- Ezer és ezeregy örömmel, Jinyoung.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)