Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 11. fejezet

Tizenegyedik fejezet – Kéz a kézben

Nem beszéltünk hazafele úton, és az albumom sem szólt, helyette Mark némán bámulta az utat, én pedig igyekeztem minél több részletét megjegyezni a tájnak. Szabályosan úgy éreztem magam, mint aki fellélegzett: végre elhagytam azt a házat és a környékét. Viszont vissza kellett mennem oda, de most, mikor begurult a ház elé Mark, már többé nem egy börtönként gondoltam a hófehér helyiségre, hanem egy menedékként számára, amit megosztott velem. Azonban még ki se nyitottam a kocsiajtót, ő már rohant is a ház felé, én pedig siettem utána, hátha meg tudok előzni egy újabb rohamot. 
   Mikor utolértem, a kanapén feküdve, arcát belenyomva egy párnába, próbálta - amennyire lehetett - elhalkítani a sírását. Féltem megérinteni Őt, de megszólítanom muszáj volt:

- Mark, minden rendben? - Ennél hülyébb kérdést se tudtam volna feltenni neki, de végül feltettem, választ viszont nem meglepően nem kaptam, így leültem a kanapé szélére, és óvatosan megsimítottam a hátát. - Kérlek, mondj valamit! - amennyire tudtam, halkan és kedvesen kértem erre, hisz féltem, hogy egy élesebb hangtónus is elég lehetett volna ahhoz, hogy a hangok felülkerekedjenek rajta.

- Most nem miattuk sírok - suttogta a párnájába, de szerencsére tisztán ki tudtam venni minden szavát.

- Hát akkor? - továbbra is óvatosan simogattam Őt.

- Miattad... amiért ezt teszem veled. Tényleg egy szörnyeteg vagyok, és te önszántadból visszajöttél ide, amikor elmenekülhettél volna. Direkt a kocsiban hagytam a kulcsot, és azért mentem vissza vízért, hogy elmehess, ha szeretnél - vallotta be, amivel megdöbbentett.

- De miért tettél ilyet? Hisz megígértem, hogy maradok még veled. - Nem akartam belemenni abba, hogy nem lesz itt semmilyen öngyilkosság, viszont így még inkább tisztában voltam vele, milyen vékony hajszálon táncoltam Markkal; hiszen az előző napi kis beszélgetésünk után, ekkor már kapásból feladta volna az életét. Talán igaza volt: addig jobb volt neki, amíg nem tudtam a helyzetéről, viszont úgy nem voltam a segítségére, így viszont lehettem, még ha szörnyen nehéz dolgom is volt, amit már magam is beláttam.

- Mert ez nem helyes. Ott a kulcsom az asztalon, menj! Könyörgöm, Jinyoung, menj innen, mielőtt tényleg kárt teszek benned! - Ekkor már felnézett rám, és az a kétségbeesés, ami eluralta a tekintetét, szörnyen a szívembe mart.

- Nem - jelentettem ki határozottan. - Nincs az az Isten, hogy én itt hagyjalak meghalni. Értetted? - kicsit felemeltem a hangomat, de úgy éreztem, az adott helyzetben csak ezzel tudtam észhez téríteni. - Itt maradok veled, Mark Tuan, ha tetszik, ha nem. Vállald a felelősséget azért, hogy elhoztál, mert most már nehéz lesz megszabadulnod tőlem - jelentettem ki a legnagyobb szilárdsággal.

- Nem érdemellek meg - fordította vissza a fejét a párnába.

- A világ nem érdemel meg téged, Mark. Túl tiszta vagy és túl sokat bántottak... - Gyorsan abbahagytam, mert éreztem, ahogy elködösödött a tekintetem, de nem sírhattam, nem, amikor ő is látott.

- Akkor te ezentúl nem bántasz? - kérdezte félénken, én pedig azt hittem, felképelem saját magam, amiért ilyen kérdésre adtam okot neki. - Többet nem veszekszel velem? Most már nem fog kirázni a hideg, ha meglátsz? Nem leszel rám mérges?

- Ígérem, nem - mondtam végül, majd segítettem neki felülni, viszont nem számítottam arra, hogy pár másodpercen belül Mark Tuan kezei átkarolják a nyakamat, és hogy a könnytől áztatott arca a vállamon fog landolni. Úgy szorított magához, min, akinek mása nem volt a világon, és sajnos ez tényleg így volt, ezért én is - még ha gyengébben ugyan -, de visszaöleltem.

- Köszönöm, Jinyoung - mondta, és még legalább két percig nem engedett a szorításából, amit nem bántam.

- Szívesen.

Aznap a kelleténél is óvatosabban viselkedtem Markkal; én csináltam a főzés nagy részét, mert a remegő kezével kést se mertem neki adni, de azt se szerettem volna, ha sokáig áll a tűzhely mellett. Ő azonban így is leasszisztálta a tevékenységemet, és láthatólag egyre vidámabb lett, és az idegei is kezdtek javulni, ami számomra is megnyugtatásul szolgált.

- Ide nem hoznának ki kaját? - kérdeztem miután már jóllaktunk. - Kocsival azért megtehető ez az út háromnegyed óra alatt. Vagy azt senki sem vállalja be?

- Nem, próbálkoztunk anno anyáékkal, de nem jött össze - felelte. - Miért, szeretnél valami kaját rendelni?

- Csak gondoltam, nem kéne mindennap főzőcskézni, ha ilyen opciónk is lenne. De nekem az is jó, ha szimplán nagyobb adagokat kezdünk el főzni, hogy másnapra is jusson - hoztam fel ezt az ötletemet is.

- Okés, persze, csak eddig azért nem mertem ezt rebesgetni, hogy ne kelljen egymásután kétszer ugyanazt enned. Gondolom, mindig jobbnál-jobb kajákat kaptál idolként.

- Hááátt - ráncoltam a szemöldökömet. - Azért ezt nem mondanám. Olykor kifejezetten szörnyen étkezem; ennyire kiegyensúlyozottan nem is tudom, mikor táplálkoztam utoljára. Talán, mikor még otthon éltem a családommal, mert anya, akkor ügyelt rám.

- Mi az? - kérdezte kíváncsian, amikor elmosolyodtam.

- Olykor úgy érzem, hogy képtelen vagyok az egyedüli életre. Egyszerűen nem tudok magamról rendesen gondoskodni - vallottam be.

- Akkor legalább amíg itt vagy, van aki gondoskodjon rólad. Hisz kölcsönkenyér visszajár - mosolygott ő is.

- Amit értékelek.

- Végre jó idő van! - rohantam le másnap az emeletről vidáman, és ültem le a megterített asztalhoz. - Remélem, van kedved egy kis túrázáshoz, ha már tegnap más programot iktattunk be helyette.

- Az volt a mindenem a szüleimmel a főzés mellett - mondta félig szomorúan, félig meglepetten.

- Tudom, még mindig figyelek rád, Mark - biztosítottam erről.

- Ezt lassan el kéne hinnem, igaz? - jött zavarba.

- El bizony.

- Egyébként én benne vagyok a túrázásba. Úgyis rég nem indultam már ezekben az erdőkben egy igazi túrára. Van több túraútvonal is, amit anyuékkal kifejlesztettünk. A három, az öt vagy a hét órásat szeretnéd?

- Öhm... - kicsit lefagytam, mert ilyen hosszú túrázásokhoz én egyáltalán nem voltam hozzászokva. - Szerintem kezdetnek megteszi a három órás - mondtam végül.

- Sejtettem. Amúgy szeretsz fotózni?

- Imádok, bár alig van rá időm az éneklés miatt.

- Akkor megkeresem neked apa régi polaroid fényképezőgépét. Tudod, ez olyan, amiből azonnal kijön a kép, amint lefotózod. Mindig nagy becsben tartotta, a kezembe is alig vehettem, és most már nincs gazdája - vált komorrá a hangja és az arca is egyaránt.

- Megtisztelsz vele, ha használhatom - fogtam meg a kezét egy biztató mosoly kíséretében.

- Egyre többet érintesz meg magadtól - tűnt fel neki ez a tény.

- És ez zavar? - ijedtem meg.

- Nem, sőt... De bárcsak ne szánalomból tennéd!

- Nem szánalomból teszem - mondtam, pedig tisztában voltam vele, hogy ez nem volt teljesen igaz.

- Dehogynem.

Fél óra múlva már túraruhában álltam készen, és ekkor szembesültem vele, hogy Mark ruhái nem lehettek rajtam, mivel azok számomra kicsik lettek volna: de akkor miket hordtam, amióta itt éltem?

- Mark? - kérdeztem, amikor már útra keltünk. - Honnan vannak a ruhák a szekrényemből?

- Én vettem őket Neked, még a teával együtt - felelte könnyedén.

- És honnan tudtad a méretemet?

- Erős tipp volt, ami szerencsére bejött.

Ekkor, ahogy végigmért, majd beleharapott az ajkába, teljesen elpirultam. Úgy látszott, továbbra is voltak "olyan" vágyai is irántam, amit még mindig nem tudtam hova tenni. Nekem nem az volt a célom, hogy úgy boldoggá tegyem, hanem hogy életcélt adjak neki. De mi volt akkor, ha az egyik nem ment a másik nélkül? Egyre inkább elkezdtem amiatt félni, hogyha testileg nem adom oda magam Marknak, akkor előre kudarcra volt ítélve az egész.

- Zavarba hoztalak - jött rá. - Egyébként visszaszívok mindent, amit az elején mondtam, hogy testileg és lelkileg is az enyém kell, hogy legyél – látott a fejembe. - Azt csak felindultságból és elragadtatottságból mondtam. Minden egyes nap, amit rám áldozol, számomra egy ajándék - nézett rám hálásan, amitől muszáj voltam sóhajtani egyet.

- Tényleg úgy érzed, Mark, hogy nincs semmi, ami miatt élj? - muszáj volt rákérdeznem.

- Nem, amint elmész, én megölöm magam - felelte tárgyilagosan, de még azelőtt, hogy mondhattam volna valamit, megragadta a kezemet, hogy közelebb húzzon egy fához, amin egy imádnivaló mókus ült. - Nézd, milyen aranyos!

- Az - feleltem, de közelébe sem ért Marknak és az ő aranyosságának. Nem halhatott meg ez az ember!

- Erre menjünk! - húzott magával jobbra egy ösvény felé, és már engedte is volna el a kezemet, én viszont nem hagytam neki. Nem mondtam semmit, sőt úgy tettem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy kéz a kézben sétálgattunk. Neki igenis azt kellett éreznie, hogy másnak kellemes lehetett a közelsége - mert egyébként az volt, nem is kicsit.

Remekül sikerült a túra, és érdekes élmény volt megtapasztalnom, hogy azzal arányosan, ahogy fáradt a testem, a lelkem egyre jobban feltöltődött, és ez nem csak a természet, hanem Mark miatt is volt, aki olyan lelkesen magyarázta, hogy éppen milyen madár szállt el felettünk, milyen fákat láthattunk; de ami ezeknél is fontosabb volt, sok családi túrázós történetet is mesélt.

- Bárcsak mi is túrázgattunk volna a szüleimmel és a nővéremmel! - jegyeztem meg.

- Most bepótolhatod velem.

- Így van – mosolyogtam.

Bár párszor elengedtük egymás kezét valami miatt, de utána, hol én, hol ő nyúltunk ismét a másik tenyeréért. Marknak még a keze is olyan törékeny és vékony volt, hogy fogni is alig mertem.

- Olyan jó lett volna, ha gyermekként ismerkedünk meg - elmélkedtem ezen. - Akkor már ott megtudhattad volna, hogy milyen egy barát, és nekem sem csupán egy félresiklott barátságom lenne jelen pillanatban.

- Nálam jobban annak senki sem örült volna, ha a nap végén, a csendes óvodai órák után valakivel életvidáman játszhatok. De talán elüldöztelek volna magamtól azzal, hogy már kicsiként beléd szeretek.

- Jaj, Mark... - ráztam a fejemet.

- De most miért? Az óvodások is szoktak szerelembe esni, még ha az halovány fénye csak csupán annak, amit egy felnőtt érez - állapította meg.

- Ez igaz. Te voltál már szerelmes?

- Nem, soha. Sőt igazán a szexualitásommal sem vagyok tisztában, a hangok elüldöztek minden szerelemhez hasonló érzést belőlem. Szóval ezen a téren is különleges vagy számomra - mosolygott édesen, ezzel ismét zavarba hozva engem.
   - Egy biztos, értesz a bókoláshoz - mondtam.
  - Ezt jó tudni - kacsintott, és nemsokára megláttuk azt a bizonyos fehér házat, amibe egyre boldogabban tértem vissza újra és újra.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)