Úton - KihyungWon fanfiction

Úton

Hyungwon:

Annyira izgultam, hogyan fogom bírni a másnapi kirándulásunkat az újdonsült párommal. Borzasztóan keveset mozogtam, és bár ezzel tisztában voltam, sohasem tettem az ügy érdekében, ezért is voltam annyira vékony. Az egy dolog, hogy alkatomból kifolyólag nem tudtam hízni, de edzéssel fel tudtam volna szedni némi izmot magamra. Azonban nem volt olyan mozgásforma, ami egy kicsit is vonzott volna, valamint nem volt senki sem, akinek az ösztönzése hatott volna rám, magamért pedig nem vettem a fáradtságot, hogy változtassak. De Kihyun más volt; miatta igenis mindennap képes lettem volna túrázni, amíg teljesen ki nem merülök. És amúgy is, a szabadban való sétálgatás sokkal csábítóbb volt, mint a konditerem vagy az uszoda. Na, meg persze ott volt az a tény, hogy annak a személynek a társaságában lehettem, akiért teljesen odáig voltam.

Azonban az alvászavarom most is bekavart. Úgy gyűlöltem, hogy egy ilyen alapvető dologra, mint az alvás, sem voltam normálisan képes. Ezzel nap mint nap megküzdöttem, és olykor már belefáradtam a kemény próbálkozásba, hogy álomba tudjak szenderülni. Kihyun azonban így is elfogadott, sőt igen nagy érdeklődést mutatott felém. Túl szép volt már maga a gondolat is, hogy tényleg érdekeljem őt. Ezért is voltam borzasztóan ideges, hogy hamar kifulladok majd a kirándulásunkon; így már szinte görcsösen igyekeztem, hogy minél előbb elaludjak, amivel persze pont azt értem el, hogy a világért se sikerült. Végül hajnali négykor benyugtatózva voltam képes három órára elszenderülni. Bár tudtam volna tovább is aludni, de az ébresztőm csengése után Kihyun gyönyörű mosolyára gondolva azonnal kiugrottam az ágyamból, bármilyen kábának is éreztem magamat. Majd gyorsan megettem két banánt, és ittam egy erős kávét, hátha lesz esélyem, hogy azért ne az első fél órában essek össze.

- Szia, itt vagyok a házad előtt! – hallottam a hangját a telefonomban.

- Szia, már megyek is le.

- Verőfényes szép jó reggelt! – tárta szét a karját, hogy megöleljen, és már is megkaptam a verőfényemet általa.

- Neked is, Kihyun – feleltem, miközben magamba szívtam a kellemes illatát, majd miután kibújtunk egymás öleléséből, mosolyogva a szemébe néztem. Attól a szikrázó tekintettől minden fáradtságom és kétségem háttérbe szorult.

- Na, gyere, induljunk! – invitált a kocsiba.

- Milyen hosszú út lesz? – kérdeztem kíváncsian.

- A kocsiútra érted?

- Arra és magára a túrára is.

- A kocsi út egy-egy óra oda és vissza. A túra útvonal attól függ, hogy bírjuk. Én legutóbb három óra alatt megjártam – felelte vidáman. Látszott rajta, hogy már alig várta, hogy ismét útra kelljen, és most velem, amitől a szívem megdobogott. Fontos voltam neki, ezt le sem tagadhatta, és még ő milyen fontos volt nekem.

- Jól hangzik – mondtam, de valószínűleg a hangomban megjelent az ismét fölém kerekedő fáradtságom.

- Hyungwon, jól vagy? – kérdezte féltve. – Mert kicsit fáradtnak tűnsz: az arcod olyan bágyadt és sápadt.

- Ó, bocsi – fordultam el reflexből, mert maga a tudat is fájt, hogy csúnya voltam előtte.

- Jaj, nem úgy értettem! – rázta a fejét. – Hisz gyönyörű vagy, sőt attól, hogy most ilyen törékenynek látszol, még inkább… Öhm… Mindegy…

- Nem mindegy – muszáj volt hallanom, hogy mire gondolt.

- Így még inkább vonzol magadhoz – vallotta be, miközben egy pillanat erejéig a szemembe nézett, majd azonnal vissza az útra.

- Ó! – Nem tudtam mit reagálni, fáradt voltam, és maga a bók is váratlanul ért. De nem erőltette a dolgot, inkább ott folytatta a beszélgetésünket, ahol az előbb abbahagytuk.

- Na, de miért is nem tudtál aludni? – érdeklődött.

- Ó, ez nálam általános: alvászavarom van – feleltem könnyedén. Sajnos túlságosan is hozzám nőtt már ez a problémám.

- Jesszus! Ilyen is van? – nézett nagyot.

- Van, és én azon „szerencsések” egyike vagyok, aki részesül ebben – bólogattam kábán.

- De ez pontosan mit takar? – Milyen jó dolga lehetett, ha el sem tudta képzelni.

- Azt, hogy kiszámíthatatlan, hogy tudok-e aludni vagy sem. Van, amikor heteken át jól alszom, utána viszont akár egy hónapon át átlagban három-négy órákat pihenek csak. De vannak olyan napok, amikor egy percet sem, na ilyenkor borzasztó állapotban vagyok. Nem kívánom senkinek ezt a kínlódást. De hát sajnos sokan szenvednek ilyen problémával, csak nem mindenki panaszkodik erről. Én sem szeretek, de a közelebbi ismerőseim elől nem tudom eltitkolni, hogy miért vagyok rendszeresen fáradt. És most már te is egy vagy ezek közölük. – Igazából már eléggé afelé avanzsált, hogy a legfontosabb személy legyen számomra, de túl korai lett volna még ezt kimondanom, hisz csak másfél hónapja jártunk.

- Köszönöm, hogy megosztottad velem – mosolygott rám két másodpercre. – De nagyon sajnálom, hogy ilyesmivel kell szenvedned.

- Én már csak ilyen elcseszett vagyok – rántottam egyet a vállamon.

- Ilyet ne is mondj! – vált komollyá a hangja. – Még hogy Hyunwon elcseszett! Nincs az az univerzum, ahol az lennél. Higgy nekem!

- Hiszel az alternatív univerzumokban? – tereltem más irányba a témát, és nem csak azért, mert kényelmetlen volt a bajaimról beszélnem, hanem, mert kíváncsi voltam, mit válaszol rá.

- Igen, hiszek bennük. Szerintem végtelenül sok alternatív univerzum létezik. Ez csak egyike a soknak – felelte könnyedén.

- Egek! – kezdett hevesebben verni a szívem, ami a fáradtságom miatt nagyon is fura volt. – Pontosan ugyanígy gondolom.

- Tényleg? – ismét ott volt az imádnivaló mosolya az arcán. – Ez tök jó!

- Igen, az. – Egyszerűen meg kellett ismerkednem vele, ez napról-napra egyre nyilvánvalóbbá vált számomra.

- Kihyun – fogtam meg a kéziféken lévő kezét –, örülök, hogy egy olyan univerzumban élek, ahol te a párom vagy.

- Számomra a megtiszteltetés, Hyungwon.

A korábbi MX történetemet ITT találjátok.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 12. fejezet

Tizenkettedik fejezet – Elveszni a részletekben

- Mark, alkut ajánlok! – kezdtem a túránk másnapján.

- Mivel kapcsolatosan? – tette keresztbe a kezét kíváncsian.

- Megkaptam apukád fényképező gépét, ami bizonyította tegnap, hogy tényleg remek, viszont nem csak fákat szeretnék fotózni, hanem téged is – mondtam ki kerek perec azt, amire vágytam.

- Tessék? – jött zavarba. – Miért akarnál engem fotózni? Pont az a lényeg, hogy miután elmész, elfelejts engem örökre.

- Ez lehetetlenség, hisz már kötődök hozzád – vallottam be neki azt, amit én már jól tudtam.

- Akkor tényleg el kell menned – tért vissza a megszokott kétségbeesett tekintete. – Jinyoung, nem viccelek, most menj, míg nem késő!

- Már késő – suttogtam.

- Sohasem késő.

- Ahogy a te megmentésed sem – mondtam ki végre azt, ami napok óta nyomta a mellkasomat. – Adj esélyt, Mark, hogy bebizonyítsam, van miért élned! – könyörögtem neki. – Kérlek!

- Hm… Hát erről van szó. Azért maradtál, mert meg akarsz menteni – jött rá. – Tényleg elhiszed, hogy sikerül az, amit a fejedbe vettél?

- Igen, elhiszem – feleltem magabiztosan.

- Mi van, ha nem, és azok után leszek öngyilkos, hogy te beleélted magad mindebbe?

- Hogy tudsz ilyen tárgyilagosan beszélni arról, hogy önkezüleg akarsz véget vetni az életednek? – temettem a kezembe az arcomat. – Ez annyira szörnyű. Kérlek, hagyd, hogy megmentselek! Adj egy esélyt, ahogy én adtam neked! Így lenne fair, Mark.

- Legyen – ment bele. – De én már megbékéltem a halálommal, azzal, hogy csatlakozhatok a szüleimhez, ezért megy ilyen könnyen az erről való beszéd.

- Ez akkor is szörnyű. Nem szabadna egy ilyen életerős fiatal férfinak ilyeneket mondania – ráztam a fejemet, miközben a pulzusom már az egekben volt. Ez is azon random pillanatok egyike volt, amikor a kétségbeesésem, hogy nem tudom megmenteni Őt, eluralkodott felettem.

- Én, mint életerős férfi? Jó vicc – nevetett fájdalmasan.

- Mark, az vagy – mentem közelebb hozzá, hogy megfogjam mindkét vállát. – Túl könnyen cipeltél el az erdő közepéből nemrég, úgyhogy igenis az vagy.

- Na jó, de ott voltál motivációként. Miattad talán még egy hegyet is el tudnék húzni – végre vidámabb mosolyra váltott az arca.

- Akkor miattam tégy azért, hogy élni akarj!

- Rendben, ígérem, Jinyoung, hogy megteszem a tőlem telhetőt – mondta, amitől egy nagy kő esett le a szívemről, hisz így végre nyílt lapokkal játszhattam.

- Egyébként mi van a hangokkal?

- Most csöndben vannak, talán túlságosan is – felelte.

- Ezt meg, hogy érted?

- Nem tudom… Szimplán csak van egy olyan rossz előérzetem, hogy ennek a nagy csöndnek nemsokára meg lesz a böjtje.

- Remélem, nincs igazad.

- Na, de vissza az alkuhoz, mi lenne a rád eső része?

- Az, hogy cserébe, hogy modellt állsz nekem, én eltáncolom neked a Lullaby és az I Am Me koreóját is.

- Ez remekül hangzik. – Már nyitotta volna a karját, hogy megöleljen, de rögtön el is kezdett hátrálni.

- Mi az, a hangok? – gondoltam rögtön erre.

- Nem, csak nem akarok rámenős lenni – szégyellte el magát.

- Mark, bármikor megölelhetsz – mondtam őszintén.

- De még mindig nem rajongsz az érintéseimért – suttogta zavarodottan.

- Ez nem igaz. Igenis egyre jobban kedvellek, így az érintéseid is egyre kedvesebbek számomra. Nem tudom, kivel kirándultam három órát kéz a kézben tegnap – húztam fel a szemöldökömet.

- Ez mondjuk igaz, de azt hittem, az csak kivételes alkalom volt – pirult el lányos zavarában.

- A fenéket!

- Akkor tényleg bármikor megölelhetlek és megfoghatom a kezedet? – Ahogy az ártatlan, nagy barna szemeivel rám nézett, azt hittem, ott helyben meg is kérem a kezét, mert, hogy ilyen tiszta emberrel még eggyel nem fogok találkozni az életemben, abban biztos voltam.

- Még szép, Mark! – bólogattam.

- Köszönöm, én angyalom. – Szó szerint a nyakamba ugrott olyan lendülettel érkezett, amitől kicsit meg is billentem, de azért tartottam magam, hisz amilyen nádszál vékony volt, ennyit kibírtam.

- Te vagy az angyal, nem én – súgtam a fülébe.

- Hm… Ez jó lesz, és ez is – vettem ki a fotózáshoz megfelelő ruhadarabokat a szekrényéből. – Ó, ez pedig szabályosan tökéletes – nyúltam egy kabátért.

- Nem hittem volna, hogy ilyen lelkes leszel a fotózás miatt.

- Imádok fotózni, és sokszor, mikor rólam készült fotósorozat, örültem volna, ha helyet cserélhetek a fotóssal, úgyhogy most itt az idő, hogy kiéljem ezeket a vágyaimat, ha már találtam magamnak egy gyönyörű modellt – meséltem vidáman.

- Te komolyan gyönyörűnek tartasz? – állt döbbenten előttem.

- Hát persze. Gyere csak! – húztam magam után a fürdőszobába a tükör elé. – Állj ide! Nézd meg jó alaposan az arcodat, azt, mennyire szabályosak a vonásaid, mintha tényleg egy angyalról mintáztak volna. Nem csak jóképű és szép vagy, Mark, hanem igenis gyönyörű. Akár azt is meg merem kockáztatni, hogy a legszebb ember, akit életemben láttam. – Annyira lelkesen akartam biztatni Őt, hogy igazán csak akkor fogtam fel a szavaim súlyát, amikor ő könnytől áztatott arccal kémlelte a saját külsejét. És ami ebben az egészben a legmegdöbbentőbb volt, hogy komolyan is gondoltam minden egyes szavamat. Így, hogy már tisztában voltam az élettörténetével, ismertem, milyen személy is volt Ő, a külseje még szebbnek bizonyult számomra. – Igazad volt.

- Miben? – kérdezte szipogva.

- Az ember tényleg szebbnek látja azt, akit már megszeretett.

- Máris meg tudtál szeretni? – a korábbinál is jobban megdöbbent.

- Ezen te lepődsz meg, aki első látásra belém zúgtál? – kacagtam.

- Igen, mivel én más vagyok, te nem vagy ilyen fura – mutatott végig magán, mintha látható nyoma lett volna a mentális problémáinak.

- Én is fura vagyok a magam módján, ahogy mindenki más. Csak valakinek pont a saját furcsaságainkkal vagyunk tökéletesek.

- Számomra tényleg az vagy, tökéletes. De, hogy te gyönyörűnek tarts, és hogy már valamilyen szinten szeress így, ahogy vagyok, sérülten, az megdöbbentő. – Úgy meredt maga elé, mintha a gondolatai áradatában nem talált volna értelmes magyarázatot arra, amit mondtam.

- Mark – fordítottam a tükörtől magam felé –, lehet, hogy az orvosok állítják, hogy beteg vagy, de én mégis jobban kedvellek, mint bárkit a családomon kívül. Van benned valami, ami vágyat kelt az emberben, hogy az életed része legyen és megóvjon mindentől; mármint bennem keltett. Ráadásul imádom azt, milyen választékosan beszélsz. Gondolom, túl sok időd volt olvasni, ezért ilyen remek a szókincsed, mert hidd el, tapasztalatból mondom, nem sok huszonéves beszél ilyen szépen. A remek főzőtudományodról és a túrázás iránti szenvedélyedről már nem is beszélve. És még nem is láttalak akrobatikázni, pedig úgy hallottam, remek vagy benne.

- A szüleim nagyon műveltek voltak, és mindig választékosan beszéltek, amit rám ragasztottak. Az akrobatikáról pedig annyit, hogy megfogadtam, többé nem csinálom, azok után, hogy… - Nem fejezte be, de nem is kellett Neki, hisz jól tudtam, hogy a szülei halálára gondolt. – Örökre összeforrt számomra az akrobatika az ő elvesztésükkel.

- Sejtettem, de talán egy nap majd megváltozik erről a véleményed, és akkor én leszek a leglelkesebb néződ, amilyen lelkes fotósod leszek, amint lemosod a könnyeket az arcodról.

- Nem kéne alapozóznom is? – jött a hirtelen témaváltás tőle. – Úgyis maradt még egy kicsi a tubusban, amit már nem hagytál, hogy felkenjek magamra.

- Nem, azt akarom, hogy a magad természetes szépségében fotózzalak le – mondtam ellenvetést nem tűrően.

- Ahogy akarod.

Mindenféle furcsa ruha összeállításokat aggattam rá szegény fiúra, aki túl szép volt ahhoz, hogy bármi is rosszul álljon rajta. Egy napszemüveget és szemüveget is találtunk, és azokat is olykor-olykor elhelyeztem rajta. Mark nem ellenkezett, mindent úgy tett, ahogy arra kértem, engem pedig teljesen magával ragadott a fotózás varázsa. Három óra hosszán át lőttem a képeket és állítottam be Markot különböző pózokba, mire úgy éreztem, hogy kellően kiéltem a vágyaimat. És ami a legérdekesebb volt mindebben, hogy amikor a lencsén keresztül kémleltem, akkor láttam meg igazán őt… Azt a sebezhető fiút, aki képes volt szó nélkül pózolni és mindent magára venni, csakhogy valaki szeresse, és ennek a személynek ő örömet okozzon. De magát az angyali megjelenését is igazán csak azon a pici kis szűrőn keresztül éreztem meg, mivel így rá voltam kényszerítve, hogy kizárjam a világot, csakis rá fókuszáltam, és amit láttam, az maga volt a törékeny csoda.

- Gyere, nézzük meg, miket alkottunk! – hívtam a konyhapulthoz, ahol egymás mellé tettem a fotókat.

- Rendben.

- Annyira más hatása van ezeknek az apró képeknek, mint amikor egy gép monitorján látunk egy remek felbontású fotót – jegyeztem meg. – Néha pont, hogy a sok részletben veszítjük el a lényeget.

- Mintha nem is én lennék rajtuk – emelte fel az egyiket, hogy közelebbről is megnézze.

- Márpedig ez te vagy, ha hiszed, ha nem.

- Felfoghatatlan – rázta a fejét. – Soha senki sem hívott még gyönyörűnek, Jinyoung, csak a szüleim - terelte vissza ide a témát.

- A világ vak, és te is egy olyan lényeg vagy, ami elveszett a részletekben.

- Úgy hiszed? – Már megint az a menhelyi ázott kutya szem, amivel teljesen le tudott venni a lábamról.

- Nem hiszem, hanem tudom. De én rád találtam, vagyis egymásra találtunk.

Ekkor összeérintettem a homlokunkat, és perceken át csukott szemmel, egymás légzését hallgatva adtuk át magunkat a némaságnak és annak a meghittségnek, ami akkor és ott megteremtődött. Legszívesebben ebben a pillanatban maradtam volna életem végéig, de Markot kirázta a hideg, ezért gyorsan odaadtam neki egy vastag pulcsit, mivel túl hideg volt ahhoz a vékony felsőhöz, amit az utolsó képhez adtam rá; mert öltözni is segítettem neki, és ettől nem kevés dolog mozdult meg bennem. Ahogy Mark fedetlen bordái a szemeim elé tárultak, még inkább szembesültem a törékenységével, ami nem csak a lelkére, hanem a testére is igaz volt. A nap folyamán, miközben mindent megtett, amire kértem, rájöttem, hogy már nagyon nem az volt a helyzet, amit akkor mondott nekem, amikor idehozott, hogy az övé voltam, hanem egyre inkább úgy éreztem, hogy Ő adta magát nekem teljes egészében. De vajon én is képes voltam minderre? Tudtam viszonozni ezt a nagy odaadást és szeretetet?

- Te jössz! – ragadott ki Mark hangja a cikázó gondolataim áradatából.

- Tessék? – hirtelen nem tudtam, mire érti.

- Én megtettem, amire kértél, most te jössz.

- Ja, a táncolás. Persze – álltam fel azonnal. – Amint elpakoltuk a ruhákat, bemelegítek, és mehet is a dolog.

- Rendben.

Kicsit bűntudatom volt, mert őt órákig befogtam magamnak, míg én melegítéssel együtt letudtam húsz perc alatt azt, amire kért; de Markot láthatólag ez a húsz perc is úgy feltöltötte lelkileg, hogy azt öröm volt nézni.

- Annyira jól táncolsz – mondta, amikor végre képes volt megszólalni. – Nem tudom, hogy a hangodért vagy a mozgásodért vagyok jobban odáig, de nem is kell választanom, igaz?

- Igaz.

- Majd a korábbi koreóidat is eltáncolod máskor? – kérdezte ártatlanul.

- Hát persze.

- Élőben amúgy még ütősebb, amit csinálsz – tette hozzá. – Van valami plusz, ami tévén keresztül nem jön át.

- Ez jól esik, Mark. Egyébként, ha gondolod, megtaníthatom neked a táncaimat. Annyira nem bonyolultak, és az akrobatikás múltad miatt még inkább nem lesz szerintem olyan nehéz megtanulnod őket – ajánlottam fel neki.

- Ha nem okoz gondot, hogy bajlódj velem.

- Dehogy okoz. Bár mára úgy hiszem, kellően kifárasztottalak, de holnap mindenképp belekezdünk – ígértem neki, és ezen ígéret nem tudtam, vajon melyikünket is dobta fel jobban.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 11. fejezet

Tizenegyedik fejezet – Kéz a kézben

Nem beszéltünk hazafele úton, és az albumom sem szólt, helyette Mark némán bámulta az utat, én pedig igyekeztem minél több részletét megjegyezni a tájnak. Szabályosan úgy éreztem magam, mint aki fellélegzett: végre elhagytam azt a házat és a környékét. Viszont vissza kellett mennem oda, de most, mikor begurult a ház elé Mark, már többé nem egy börtönként gondoltam a hófehér helyiségre, hanem egy menedékként számára, amit megosztott velem. Azonban még ki se nyitottam a kocsiajtót, ő már rohant is a ház felé, én pedig siettem utána, hátha meg tudok előzni egy újabb rohamot. 
   Mikor utolértem, a kanapén feküdve, arcát belenyomva egy párnába, próbálta - amennyire lehetett - elhalkítani a sírását. Féltem megérinteni Őt, de megszólítanom muszáj volt:

- Mark, minden rendben? - Ennél hülyébb kérdést se tudtam volna feltenni neki, de végül feltettem, választ viszont nem meglepően nem kaptam, így leültem a kanapé szélére, és óvatosan megsimítottam a hátát. - Kérlek, mondj valamit! - amennyire tudtam, halkan és kedvesen kértem erre, hisz féltem, hogy egy élesebb hangtónus is elég lehetett volna ahhoz, hogy a hangok felülkerekedjenek rajta.

- Most nem miattuk sírok - suttogta a párnájába, de szerencsére tisztán ki tudtam venni minden szavát.

- Hát akkor? - továbbra is óvatosan simogattam Őt.

- Miattad... amiért ezt teszem veled. Tényleg egy szörnyeteg vagyok, és te önszántadból visszajöttél ide, amikor elmenekülhettél volna. Direkt a kocsiban hagytam a kulcsot, és azért mentem vissza vízért, hogy elmehess, ha szeretnél - vallotta be, amivel megdöbbentett.

- De miért tettél ilyet? Hisz megígértem, hogy maradok még veled. - Nem akartam belemenni abba, hogy nem lesz itt semmilyen öngyilkosság, viszont így még inkább tisztában voltam vele, milyen vékony hajszálon táncoltam Markkal; hiszen az előző napi kis beszélgetésünk után, ekkor már kapásból feladta volna az életét. Talán igaza volt: addig jobb volt neki, amíg nem tudtam a helyzetéről, viszont úgy nem voltam a segítségére, így viszont lehettem, még ha szörnyen nehéz dolgom is volt, amit már magam is beláttam.

- Mert ez nem helyes. Ott a kulcsom az asztalon, menj! Könyörgöm, Jinyoung, menj innen, mielőtt tényleg kárt teszek benned! - Ekkor már felnézett rám, és az a kétségbeesés, ami eluralta a tekintetét, szörnyen a szívembe mart.

- Nem - jelentettem ki határozottan. - Nincs az az Isten, hogy én itt hagyjalak meghalni. Értetted? - kicsit felemeltem a hangomat, de úgy éreztem, az adott helyzetben csak ezzel tudtam észhez téríteni. - Itt maradok veled, Mark Tuan, ha tetszik, ha nem. Vállald a felelősséget azért, hogy elhoztál, mert most már nehéz lesz megszabadulnod tőlem - jelentettem ki a legnagyobb szilárdsággal.

- Nem érdemellek meg - fordította vissza a fejét a párnába.

- A világ nem érdemel meg téged, Mark. Túl tiszta vagy és túl sokat bántottak... - Gyorsan abbahagytam, mert éreztem, ahogy elködösödött a tekintetem, de nem sírhattam, nem, amikor ő is látott.

- Akkor te ezentúl nem bántasz? - kérdezte félénken, én pedig azt hittem, felképelem saját magam, amiért ilyen kérdésre adtam okot neki. - Többet nem veszekszel velem? Most már nem fog kirázni a hideg, ha meglátsz? Nem leszel rám mérges?

- Ígérem, nem - mondtam végül, majd segítettem neki felülni, viszont nem számítottam arra, hogy pár másodpercen belül Mark Tuan kezei átkarolják a nyakamat, és hogy a könnytől áztatott arca a vállamon fog landolni. Úgy szorított magához, min, akinek mása nem volt a világon, és sajnos ez tényleg így volt, ezért én is - még ha gyengébben ugyan -, de visszaöleltem.

- Köszönöm, Jinyoung - mondta, és még legalább két percig nem engedett a szorításából, amit nem bántam.

- Szívesen.

Aznap a kelleténél is óvatosabban viselkedtem Markkal; én csináltam a főzés nagy részét, mert a remegő kezével kést se mertem neki adni, de azt se szerettem volna, ha sokáig áll a tűzhely mellett. Ő azonban így is leasszisztálta a tevékenységemet, és láthatólag egyre vidámabb lett, és az idegei is kezdtek javulni, ami számomra is megnyugtatásul szolgált.

- Ide nem hoznának ki kaját? - kérdeztem miután már jóllaktunk. - Kocsival azért megtehető ez az út háromnegyed óra alatt. Vagy azt senki sem vállalja be?

- Nem, próbálkoztunk anno anyáékkal, de nem jött össze - felelte. - Miért, szeretnél valami kaját rendelni?

- Csak gondoltam, nem kéne mindennap főzőcskézni, ha ilyen opciónk is lenne. De nekem az is jó, ha szimplán nagyobb adagokat kezdünk el főzni, hogy másnapra is jusson - hoztam fel ezt az ötletemet is.

- Okés, persze, csak eddig azért nem mertem ezt rebesgetni, hogy ne kelljen egymásután kétszer ugyanazt enned. Gondolom, mindig jobbnál-jobb kajákat kaptál idolként.

- Hááátt - ráncoltam a szemöldökömet. - Azért ezt nem mondanám. Olykor kifejezetten szörnyen étkezem; ennyire kiegyensúlyozottan nem is tudom, mikor táplálkoztam utoljára. Talán, mikor még otthon éltem a családommal, mert anya, akkor ügyelt rám.

- Mi az? - kérdezte kíváncsian, amikor elmosolyodtam.

- Olykor úgy érzem, hogy képtelen vagyok az egyedüli életre. Egyszerűen nem tudok magamról rendesen gondoskodni - vallottam be.

- Akkor legalább amíg itt vagy, van aki gondoskodjon rólad. Hisz kölcsönkenyér visszajár - mosolygott ő is.

- Amit értékelek.

- Végre jó idő van! - rohantam le másnap az emeletről vidáman, és ültem le a megterített asztalhoz. - Remélem, van kedved egy kis túrázáshoz, ha már tegnap más programot iktattunk be helyette.

- Az volt a mindenem a szüleimmel a főzés mellett - mondta félig szomorúan, félig meglepetten.

- Tudom, még mindig figyelek rád, Mark - biztosítottam erről.

- Ezt lassan el kéne hinnem, igaz? - jött zavarba.

- El bizony.

- Egyébként én benne vagyok a túrázásba. Úgyis rég nem indultam már ezekben az erdőkben egy igazi túrára. Van több túraútvonal is, amit anyuékkal kifejlesztettünk. A három, az öt vagy a hét órásat szeretnéd?

- Öhm... - kicsit lefagytam, mert ilyen hosszú túrázásokhoz én egyáltalán nem voltam hozzászokva. - Szerintem kezdetnek megteszi a három órás - mondtam végül.

- Sejtettem. Amúgy szeretsz fotózni?

- Imádok, bár alig van rá időm az éneklés miatt.

- Akkor megkeresem neked apa régi polaroid fényképezőgépét. Tudod, ez olyan, amiből azonnal kijön a kép, amint lefotózod. Mindig nagy becsben tartotta, a kezembe is alig vehettem, és most már nincs gazdája - vált komorrá a hangja és az arca is egyaránt.

- Megtisztelsz vele, ha használhatom - fogtam meg a kezét egy biztató mosoly kíséretében.

- Egyre többet érintesz meg magadtól - tűnt fel neki ez a tény.

- És ez zavar? - ijedtem meg.

- Nem, sőt... De bárcsak ne szánalomból tennéd!

- Nem szánalomból teszem - mondtam, pedig tisztában voltam vele, hogy ez nem volt teljesen igaz.

- Dehogynem.

Fél óra múlva már túraruhában álltam készen, és ekkor szembesültem vele, hogy Mark ruhái nem lehettek rajtam, mivel azok számomra kicsik lettek volna: de akkor miket hordtam, amióta itt éltem?

- Mark? - kérdeztem, amikor már útra keltünk. - Honnan vannak a ruhák a szekrényemből?

- Én vettem őket Neked, még a teával együtt - felelte könnyedén.

- És honnan tudtad a méretemet?

- Erős tipp volt, ami szerencsére bejött.

Ekkor, ahogy végigmért, majd beleharapott az ajkába, teljesen elpirultam. Úgy látszott, továbbra is voltak "olyan" vágyai is irántam, amit még mindig nem tudtam hova tenni. Nekem nem az volt a célom, hogy úgy boldoggá tegyem, hanem hogy életcélt adjak neki. De mi volt akkor, ha az egyik nem ment a másik nélkül? Egyre inkább elkezdtem amiatt félni, hogyha testileg nem adom oda magam Marknak, akkor előre kudarcra volt ítélve az egész.

- Zavarba hoztalak - jött rá. - Egyébként visszaszívok mindent, amit az elején mondtam, hogy testileg és lelkileg is az enyém kell, hogy legyél – látott a fejembe. - Azt csak felindultságból és elragadtatottságból mondtam. Minden egyes nap, amit rám áldozol, számomra egy ajándék - nézett rám hálásan, amitől muszáj voltam sóhajtani egyet.

- Tényleg úgy érzed, Mark, hogy nincs semmi, ami miatt élj? - muszáj volt rákérdeznem.

- Nem, amint elmész, én megölöm magam - felelte tárgyilagosan, de még azelőtt, hogy mondhattam volna valamit, megragadta a kezemet, hogy közelebb húzzon egy fához, amin egy imádnivaló mókus ült. - Nézd, milyen aranyos!

- Az - feleltem, de közelébe sem ért Marknak és az ő aranyosságának. Nem halhatott meg ez az ember!

- Erre menjünk! - húzott magával jobbra egy ösvény felé, és már engedte is volna el a kezemet, én viszont nem hagytam neki. Nem mondtam semmit, sőt úgy tettem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy kéz a kézben sétálgattunk. Neki igenis azt kellett éreznie, hogy másnak kellemes lehetett a közelsége - mert egyébként az volt, nem is kicsit.

Remekül sikerült a túra, és érdekes élmény volt megtapasztalnom, hogy azzal arányosan, ahogy fáradt a testem, a lelkem egyre jobban feltöltődött, és ez nem csak a természet, hanem Mark miatt is volt, aki olyan lelkesen magyarázta, hogy éppen milyen madár szállt el felettünk, milyen fákat láthattunk; de ami ezeknél is fontosabb volt, sok családi túrázós történetet is mesélt.

- Bárcsak mi is túrázgattunk volna a szüleimmel és a nővéremmel! - jegyeztem meg.

- Most bepótolhatod velem.

- Így van – mosolyogtam.

Bár párszor elengedtük egymás kezét valami miatt, de utána, hol én, hol ő nyúltunk ismét a másik tenyeréért. Marknak még a keze is olyan törékeny és vékony volt, hogy fogni is alig mertem.

- Olyan jó lett volna, ha gyermekként ismerkedünk meg - elmélkedtem ezen. - Akkor már ott megtudhattad volna, hogy milyen egy barát, és nekem sem csupán egy félresiklott barátságom lenne jelen pillanatban.

- Nálam jobban annak senki sem örült volna, ha a nap végén, a csendes óvodai órák után valakivel életvidáman játszhatok. De talán elüldöztelek volna magamtól azzal, hogy már kicsiként beléd szeretek.

- Jaj, Mark... - ráztam a fejemet.

- De most miért? Az óvodások is szoktak szerelembe esni, még ha az halovány fénye csak csupán annak, amit egy felnőtt érez - állapította meg.

- Ez igaz. Te voltál már szerelmes?

- Nem, soha. Sőt igazán a szexualitásommal sem vagyok tisztában, a hangok elüldöztek minden szerelemhez hasonló érzést belőlem. Szóval ezen a téren is különleges vagy számomra - mosolygott édesen, ezzel ismét zavarba hozva engem.
   - Egy biztos, értesz a bókoláshoz - mondtam.
  - Ezt jó tudni - kacsintott, és nemsokára megláttuk azt a bizonyos fehér házat, amibe egyre boldogabban tértem vissza újra és újra.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Elrejt a sötét - YugBam fanfiction

Elrejt a sötét

BamBam:

A szellő zúgását hallgattam, miközben a szerelmem érkezésére vártam. Már rég elmúlt tíz óra, amit megbeszéltünk, de Yugyeomnak nyoma sem volt. Azonban a szél egyre hangosabb játékba kezdett a fák leveleinek susogásával, én pedig minden egyes alkalommal összerándultam, mivel féltem, hogy egy idegen merészkedik a közelembe. Rettegtem a sötétségtől, amit viszont nem mertem elmondani Yugyeomnak, mivel állította, hogy csak ekkortájt tud időt szakítani rám. Én azonban féltem, hogy ez csak kifogás volt: szimplán el akarta rejteni a bimbózó kapcsolatunkat a világ elől. Ennek ellenére eddig még nem mertem rákérdezni, mert nem akartam, hogy odalegyen a varázs. Most viszont, ahogy megjelent az éjszakai lámpák fényében, mint egy tündöklő angyal a feketeségben, igenis elhatároztam, hogy felhozom a témát.

- Hát megjöttél! – ugrottam a nyakába, amikor odaért végre hozzám. – Ezer évnek tűnt, amíg vártam rád.

- Sajnálom, de… Mindegy, hagyjuk! – komorult el az arca, ami azonnal a szívembe mart. Szokásom volt rögtön a legrosszabbra gondolni, és ez megkétszereződött, amikor a szerelmemről volt szó.

- Nem, nem hagyjuk! Szeretném tudni, hogy miért csak éjjel találkozhatunk; ráadásul mindig valamilyen sötét helyre viszel. Jó, most épp kivilágított padok között vagyunk, de akkor is. Yugyeom, én…

- Igen? – ráncolta a szemöldökét, láthatólag nem tudva, hova is akarom mindezt kifuttatni.

- Én rettegek a sötétben – hagyta el ajkamat a vallomás, ami nem volt olyan nagy dolog, de mégis, tizenkilenc éves férfiként szégyelltem kimondani.

- Ezt eddig miért nem mondtad? Hányadik randink is ez, úgy a tizedik? – ráncolta a homlokát gondolkodás közben. – Ráadásul én mindig elkéstem, úgyhogy várnod kellett rám, és nem is laksz olyan közel. Okés, barátságos, nyugodt környék ez, de akkor is, ha tudom, akkor nem… - temette a kezébe az arcát, amit azonnal elvettem onnan.

- Akkor nem rejtegetsz? – fejeztem be helyette a mondatot.

- Nem erről van szó, tényleg nem – mentegetőzött.

- Hát akkor?

- Ez bonyolult, BamBam. Én és az egész életem bonyolultak vagyunk. Nem akarlak beavatni, mert félek, nem tudnál többé ugyanúgy nézni rám.

- Yugyeom…

- Yugyeom, te vagy az? – kérdezte egy magas srác, aki tőlünk alig lehetett idősebb. – Mikor kapom már meg a pénzemet?

- Hol-holnap – dadogta a párom, és olyan rémületet láttam a szemében, amilyet előtte még soha. Bármilyen pénzről is lehetett szó, éreztem, hogy nem volt meg neki.

- Mennyi kellene? – vágtam közbe.

- BamBam, ne! – fogta meg a kezemet, de nem érdekelt, előhúztam a pénztárcámat, ami mindig tömve volt, mivel a gazdag szüleim értékes családi percek helyett inkább pénzzel kárpótoltak.

Végül ki is szedtem az illetőből, mennyivel tartozott a szerelmem, ami nekik lehet, nagyon sok pénz volt, de nekem az egy heti zsebpénzem több volt ennél, így probléma nélkül átadtam a kért összeget, ezáltal ismét kettesben maradva a párommal.

- Nem kellett volna ezt tenned – nézte a földet Yugyeom szégyellve magát.

- Dehogynem! Én gazdag vagyok, az a minimum, ha kisegítelek – ragadtam meg az arcát, hogy a saját tekintetemet az ő igéző szempárjába fúrhassam, amit elködösített két árva könnycsepp, amik végül utat is törtek maguknak. Nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam le őket, majd hevesen az ajkára kaptam, hogy táncba hívjam, miközben a két karommal átfogva húztam közelebb magamhoz. - Szeretlek, Yugyeom. Bármibe is keveredtél, majd én segítek. Már ha szeretnéd, és tényleg nem azért bujkálunk éjszakánként, mert szégyellsz.

- Én azt nem akarom, hogy téged meglássanak velem. Rossz hírem van anya miatt. Ő drogfüggő, BamBam, és már olyan szinten van, ha nem kapja meg a nap adagját, akkor mint egy éhes predátor, addig üt, míg az utolsó szuflát is kiveri belőlem. A bátyám magamra hagyott vele. Ha én is elmegyek, Ő meghal, mivel nem bírná az elvonási tüneteket – tört ki keserves zokogásban, én pedig ismét a karjaimba zártam, miközben a hátát simogattam. Éreztetni akartam vele, hogy most már vigyáztam rá.

- Semmi baj, Yugyeom, megoldjuk. Ő a dílered volt, igaz? – kérdeztem rá.

- Igen.

- Bejuttatom anyukádat a legjobb kórházba, ahol majd orvosok segítenek neki leszokni. Mert ez nem élet, Yugyeom – ráztam a fejemet egy mély sóhajtás kíséretében.

- Abba belehalna…

- Ott több esélye van az életre, mintha tőled továbbra is megkapná a napi adagját, nem gondolod?

- Talán. Viszont nem akarom, hogy a szüleid tudomást szerezzenek róla, hogy egy drogos fiával szűrted össze a levet.

- Ez nem a te sarad. Pont, hogy jó ember vagy, amiért nem hagytad el. Az ilyen nem is igazi anya, aki a drogot választja a gyermekével szemben. Már nem vagy egyedül – szorítottam meg mindkét kezét, miközben a legbiztatóbb tekintettel néztem rá, ami csak tellett tőlem.

- Tényleg segítesz? – mintha csak ekkor jutott volna el az agyáig, hogy számomra ugyanaz a fiú maradt, mint amikor még pár perce kétségek közt vártam rá. Bár annyiban tényleg változott a helyzet, hogy teljesen beindult a védelmi mechanizmusom: ezentúl megakartam Őt védeni és mentesíteni attól a nagy tehertől, amit az élet igazságtalanul helyezett rá. Talán kevés voltam ehhez, de hinnem kellett benne, hogy nem. Olykor elég volt egy olyan személy a másik életében, aki törődött vele és szerette, ahhoz, hogy kihúzza a mélyből. Én pedig ennél sokkal mélyebbről is megpróbáltam volna kiemelni őt.

- Tényleg segítek – biztosítottam erről, miközben megpusziltam a homlokát.

- Nem érdemellek meg – rázta a hideg, és tudtam, azért, mert visszatartott egy mélyről feltörni vágyó zokogást.

- Dehogynem! Te vagy az első személy, aki igazán, szívből szeret engem. Én csak viszonzom ezt a szeretet. De most sírd ki magad, Yugyeom! Úgyis elrejt a sötét – húztam a lehetetlennél is közelebb magamhoz.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)