Hogy tetszik? - Blackpink - Lisa fanfiction

 A történetet a következő dal ihlette:

Lisa:

Utálom azt a tényt, hogy pont te voltál az a személy, akinek a szemei előtt összeomlottam. Már rég gyűltek bennem a negatív érzések: mindazok az elfojtott, ki nem mondott sérelmek, amik belülről marták lelkem falát, majd sikeresen kitörtek onnan, és egyszerre vették át az uralmat mind az elmém, mind a testem fölött. Mélypontra jutottam, és azáltal, hogy te kinevettél, és azt mondtad, most már hivatalosan is pszichiátriai eset vagyok, még mélyebbre süllyedtem. Amikor segélykérően nyúltam mindkét kezemmel feléd, az utolsó reményem felé, te ott hagytál azon a sötét helyen, sőt rosszabb: elhitetted velem, hogy egy veszett ügy vagyok. Azt vártam, hogy borítsd világosságba a fekete égboltomat, miközben a szemeidbe nézek, de a te íriszeidben csak lenézés és gúny volt. Azt hitted, mindezzel végleg elpusztítasz, pedig tévedtél. Miközben búcsúcsókot adtam, magamban azt mantráztam: „Nevess ki, ha akarsz, amíg még lehet, mert hamarosan te következel!”

Aznap új életet kezdtem. Én voltam a hibás, amiért hagytam, hogy megmérgezd a lelkemet, de te voltál az a szörnyeteg, aki abban lelted örömödet, hogy egyre jobban megfakítottad az alapjáraton vidám lelkem szivárványát. De azokat a színeket, amiket meghagytál nekem, még erősebbé színeztem, és ezen pulzáló színek árnyalatában tértem vissza hozzád, immáron egy év távlatában. Mondd csak, hogy tetszik az, aki most előtted áll? Hidd el, tetszeni fog! Nézz magadra: ugyanolyan nemtörődömség jellemző a külsődre, mint régen. Most pedig nézz rám: a vállig érő hajam reprezentálja azt, hogy végre nem kell hosszú copffal rendelkeznem, csak azért, mert neked az a zsánered. A ruháim pedig direkt olyanok, amik végre engem képviselnek. Most én irányítok. Itt az idő, hogy eljátsszam veled ugyanazt a játékot, amit korábban te játszottál velem.

Rendre azt mondogattad: annak, aki a te barátnőd akar lenni, mindenben meg kell felelnie az elvárásaidnak; száz százalékosan azonosulnia kell azzal az ideállal, amit te kitaláltál magadnak, és amit nem eresztesz. Viszont így, hogy már én írom a szabályokat, téged foglak ezzé a saját személyiséggel nem rendelkező, identitászavaros, ragaszkodásmániás személlyé tenni. Azt akarom, ami az enyém: a ráadást, amiben megfordítom a meccs állását. Mindig arra vártam, hogy egy nap a karma által visszakapod mindazt a rosszat, amit velem tettél, majd rájöttem: nekem kell a karmáddá válnom. És hidd el, Drágám, szörnyen fogom ezt a szerepet élvezni. Most te érzed majd rosszul magadat, ami ellen nem fogsz tudni semmit sem tenni, mert én minden menekülő útvonalat elzárok előled. Elérem, hogy a mindened legyek; hogy mindig, mikor bántalak, csak még jobban szeress, ahogy azt te tetted velem. Mert igenis azért éledtem újjá a hamvaimból, hogy most én raboljalak el téged a való világból, és elhitessem veled: senki más nem számít, csakis a te Úrnőd! És amikor a világod végérvényesen leszűkül rám, akkor fogom a képzeletbeli pisztolyomat, és lelőlek vele. A történelem ismétlődik, de én sokkal sötétebb hellyé varázsolom majd az otthonunkat, és úgy fogok ragyogni, amitől a retinád is kiég. A búcsúcsókomat pedig elégedett mosollyal az arcomon hagyom ott neked. Akkor majd rájössz, hogy azon a napon, amikor a szárnyaim nélkül zuhantam, és te csapdába ejtettél, végleg el kellett volna pusztítanod, mert nem lesz rá új esélyed. Ezt a madarat többé senki sem zárja kalitkába.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 19. fejezet

Tizenkilencedik fejezet – Igyekszem nem elfelejteni

Rey:

Milyen változásokra nem képes pár átsírt éjszaka, egy jó pszichológus, és az, hogy végre mindent tisztáztam Bennel. Közben viszont még mindig éreztem, hogy valami nem volt rendben, és rájöttem, hol volt a csont elásva: apával és a bátyámmal is le kellett ülnöm végre megbeszélni a dolgokat. Elég hosszú beszélgetés volt, ami jó sok könnyet eredményezett mindhármunk szemében. Lehet, hogy nekik nem volt szükségük szakmai segítségre, de arra igen, hogy legalább egymás között megosszuk mindazt, amit elfojtottunk. Mert ők is eltemettek magukban bizonyos fájdalmakat, még ha nem is olyan sok mindent, mint én. Mikor mind elmondtuk azt, amiről úgy éreztünk, hogy el kell mondanunk, nem is tudom, hogyan, de a szomorkás hangulat hirtelen melankolikus visszaemlékezéssé vált. Egy idő után nem sírtunk, hanem szeretetteljesen mosolyogtunk, ahogy megemlékeztünk papa legjobb szokásairól, amiket senki és semmi nem tudott volna kitörölni a szívünkből. Valamint a legkedvesebb emlékeinket is sorra vettük. Mert rengeteg volt. Bár lehetett volna még több! Bár azt mondhattuk volna: ez még csak a kezdet volt, a java még hátra van! Azonban már eljutottam oda, hogy tudtam, számomra ez tényleg még csak az életemnek a kezdete volt, amiben kulcsfontosságú volt papa, és mindaz a szeretet, amit tőle kaptam, és az a sok dolog, amit tanított számomra.Végül azt is kitaláltam, mire van még szükségünk: kinyitni papa szobáját, és újra használatba venni. Persze előtte ráfért egy alapos takarítás, úgyhogy még aznap megejtettük azt is. Két óránkba telt, de ez nem fájdalmas két óra volt, hanem szívet melengető. Mert, ahogy arra a papa hátrahagyott dísztárgya is biztatott minket: mindig vissza kellett találnunk hozzá.

- Apa, válthatnánk pár szót, mielőtt bemegyek? – kérdeztem két nappal később, mikor már épp ki akartam szállni a kocsinkból, hogy bemenjek a pszichológusomhoz.

- Persze, Kincsem, mondd csak! – nézett rám semmit sem sejtve abból, mit is akarok felhozni.

- Tudom, hogy nem vagy közömbös Jannah iránt – tértem azonnal a lényegre. – Ne is próbáld tagadni! – emeltem fel a kezemet, mert már nyitotta is volna a száját, és biztosra vettem, hogy valami mentegetőzéssel jött volna, amit persze nem hittem volna el neki. – Kezdetben nem tudtam, honnan volt ismerős a neve, mikor először említetted mint esetleges pszichológusomat, de aztán, mikor már másodjára voltam nála, rájöttem, ki emlegette őt korábban.

- Nagyapád, igaz? – rakta össze azonnal a képet.

- Igen. Még régebben kérdeztem arról, hogy sohasem voltál szerelmes, és azt mondta, hogy volt gimiben egy nagy szerelmed, Jannah, de egyszerűen képtelen voltál összeszedni a bátorságodat, hogy kezdeményezz nála. Utána pedig senkit sem tudtál igazán komolyan venni, mert hozzá mérted a későbbi barátnőidet, de épp ezért egyik kapcsolatod sem volt tartós, majd miután magadhoz vettél minket, nekünk szentelted az életedet. Ami szép és jó, apa, és imádunk érte Finnel, de most, hogy ismét itt van előtted az a nő, akire már több mint huszonöt éve vársz, nem gondolod, hogy végre lépned kéne valamit? – Előre kigondoltam, mit és milyen hangsúllyal mondok neki, hogy a lehető legmagabiztosabbnak hangozzak, ezzel is éreztetve vele, hogy minden egyes porcikámmal támogattam ezt a párkapcsolatot.

- Biztosan van párja – vágta rá egy vállrándítás kíséretében.

- Éppenséggel kiderítettem, hogy nincs. – Ilyen könnyen nem tudott lerázni. – Nemrég voltam olyan indiszkrét, hogy megkérdezzem erről. Persze úgy csináltam, hogy ne jöjjön rá belőle, hogy miattad vagyok rá kíváncsi. Nyugi, annyira azért nem vagyok amatőr – tettem hozzá, mivel lesápadt a szavaim hallatán.

- Mindig is rafinált voltál – forgatta a szemét, de közben nem tudott elfojtani egy büszke mosolyt. – Viszont ebből még nem következik, hogy érdeklődik irántam. A gimnázium alatt egyértelmű volt, hogy nem látott többet bennem, mint egy jó barátot, akivel aztán szépen, fokozatosan kezdte leépíteni a barátságát, miután elment egy Isten háta mögötti egyetemre. Nem ringathatom hiú ábrándokba se magamat, se titeket. Felelősséggel tartozom irántatok. Amúgy sem hozhatok be csak úgy valakit az életetekbe, még akkor sem, ha már majdnem felnőttek vagytok. Ez az egész több sebből vérzik – rázta a fejét, de továbbra sem tudott eltántorítani attól, hogy összeboronáljam őket. – Te pedig, ha nem indulsz be rögtön, akkor elkésel! – mutatott a kocsi műszerfalára, aminek az órája valóban azt jelezte, hogy egy percem volt a terápiám kezdetéig, így végül szó nélkül elindultam befelé.

A beszélgetés most is, mint máskor, kellemesen telt, én pedig egyszerűen képtelen voltam türtőztetni magamat, így a végén rákérdeztem Jannah-nál, hogy meghívhatjuk-e másnapra vacsorára hozzánk. Azért mertem ilyesmit kérdezni tőle, mert sokkal közvetlenebb hangnemet engedett meg nekem, mint amire számítottam volna egy pszichológusnál. Már csak abból kifolyólag is, hogy ismerte az apukámat, másrészt pedig, mert mindketten tudtuk, hogy nem kell majd folyton járnom hozzá: amint sikerül feldolgoznom a gyermekkori traumáimat, és papának és a kutyámnak az elvesztését, nem lesz szükségem továbbra is a kezelésre. Bár bevallom, azért örültem volna, ha bekerül a családba, és akkor praxison kívül oszthattam volna meg vele a dolgaimat.

Először láthatólag ódzkodott attól, hogy elfogadja a meghívást, de arra hivatkoztam, hogy biztosan mindketten örülnének apával, ha be tudnák pótolni azt a sok évet, amíg nem látták egymást. Végül sikerült meggyőznöm, így már csak az várt rám, hogy gyorsan kitaláljam, miként tálalom mindezt apának.

- Szóval…

- Ez már rosszul kezdődik – sóhajtott egy mélyet. – Ott kell folytatnunk ezt a beszélgetést, ahol egy órája abbahagytuk?

- Nem éppen… Azóta történt egy kis előrelépés az ügyben – feleltem, miközben amennyire tudtam, belesüppedtem a kocsi ülésébe.

- Mit szervezkedtél nekem, kislányom? – kezdett ideges lenni, ami sohasem volt jó jel nála.

- Megeshet, hogy meghívtam hozzánk holnapra vacsorára – hadartam. – És mielőtt rákérdeznél: nem, nem lesz ez most már a mániám, hogy hívogatok embereket vendégségbe, mert továbbra is introvertált vagyok, viszont ezt úgy éreztem, muszáj meglépnem, ha te nem vagy hajlandó rá.

- Remek! – Ennyit mondott, és ahelyett, hogy rám zúdította volna mindazt, ami kikívánkozott belőle, inkább mély sóhajtásokkal próbálta lenyugtatni saját magát.

- Csak szólok, hogy nagyon izgatott lett, amiért így alkalmatok nyílhat bepótolni az egymástól távol töltött időt. – Igyekeztem ezzel enyhíteni az idegességét.

- Valóban? – ráncolta a szemöldökét meglepetten, de közben reménykedve.

- Valóban bizony.

- Akkor nem árt, ha kicsípem magam holnap, igaz?

- Nem ám. – Hogy elégedett voltam a kis tervem miatt, az nem kifejezés. Már alig vártam, hogy a bátyámat is beavassam mindebbe, aki előre sejtettem, hogy majd ki fog ugrani a bőréből, hiszen a saját szerelmében úszkálva, úgy véltem, az átlagosnál jobban örülne egy ilyen fejleménynek.

Ben:

A korábbi örömömet, amiért a családom ismét egyesült, felváltotta egyfajta kiegyensúlyozottság és béke a lelkemben, miután sikerült Rey-jel tisztáznunk a kapcsolatunkat. Onnantól kezdve minden másnap vagy videochateltünk, vagy találkoztunk, mikor már mindketten letudtuk az edzéseinket. Majd kicsattantam az erőtől, és úgy éreztem, hogy ilyen adrenalin lökettel még akár meg is nyerhetem az Olimpiát. Persze, általában minden jó időszakot megtört valami, ami jelen esetben egy vírus volt, ami másfél hétre ágyba nyomott, és azt mondta az orvosom, így is örüljek, amiért azonnal elkaptuk, és nem kell hosszú heteken át szenvednem vele. Viszont szó szerint sohasem jöhetett volna rosszabbul mindez. Nagyon ritkán betegedtem meg, de amikor igen, akkor mindig valami hosszú lefolyású dolgot szedtem össze, mint ekkor. Egyszerűen rettegtem, hogy mi lesz velem, ha emiatt oda a jó kondícióm. Bár, ha hihettem az orvosomnak azzal kapcsolatosan, hogy másfél hét alatt helyre jövök, akkor volt még utána két hetem újból nyeregbe kerülni. Ennek ellenére rettegtem, hogy még top tízbe se kerülök emiatt. Ilyen szomorkás gondolatok közepette hívtam fel Rey-t Skypon, ha már ki volt zárva a személyes találka, viszont annak is szörnyen tudtam örülni, hogy még ha csak képernyőn keresztül, de megpillanthatom azt a bájos arcát, ami mindig megmelengette a szívemet.

- Szép napot, Napsugaram! – köszöntöttem, amennyire élénk tudtam lenni antibiotikumon élve.

- Neked is! Viszont úgy hallom, nem vagy jobban, sőt – szontyolodott el.

- Reméljük a legjobbakat. Addig is az HBO MAX-on élek. Az legalább eltereli a figyelmemet arról, hogy minél tovább lábadozom, annál nehezebb lesz majd visszanyernem az erőmet.

- Ha valakinek menni fog, az te vagy – biztatott, ami jól esett, de nem azért hívtam fel, hogy a fránya betegségemről beszéljünk.

- Na és, mi újság nálatok? Meg volt az a bizonyos vacsora? – kérdeztem, hiszen két napja már említette, mit hozott össze az apukájának és a pszichológusának.

- Meg bizony, és én mondom neked, Ben, odáig vannak egymásért. Apa próbálja tagadni, de Jannah még jobban zavarba jön tőle, mint apa Jannah-tól, ami nagy szó. Mi Finnel alig tudtuk visszafogni a mosolygásainkat, ahogy óvatosan flörtölgettek egymással. Úgyhogy nagyon is sok esély van rá, hogy apa álma végre teljesüljön, és lehorgonyozzon élete szerelme mellett – mesélte vidám lelkesedéssel, amivel máris jobb kedvre derített.

- Ezt szörnyen tisztelem apukádban, hogy senki mást nem szeretett soha igazán, mert hű volt hozzá – vallottam be.

- Én is, de a makacssága és a félénksége miatt megint majdnem lemaradt róla. Hihetetlen, mennyire lebénul a közelében. Soha senkivel nem viselkedett még csak hasonlóan sem. Most már értem, miért bizonygatta annyira nagyapa, hogy ha valaha megnősül a fia, akkor vagy Jannah-t veszi el, vagy élete hibáját fogja elkövetni.

- Te pedig teszel róla, hogy az előbbi történjen meg.

 - Így van.

- És álmok terén mi újság? – kérdeztem erre is rá. Miután bevallotta, milyen álmaiban szerepeltem, rájöttem, hogy nagyon érdekes dolgok zajlanak le a fejében egy-egy éjszaka alatt, és hogy azáltal, hogy ráveszem, meséljen róluk, sokkal közelebb juthatok a lelkivilágához.

- Megint volt egy furcsa álmom. De el kell, hogy szomorítsalak: nem voltál benne – gúnyolódott velem.

- Akkor egy szót se halljak róla! Vagy rólam álmodj, vagy felejtsd is el az álmodat, amint felébredtél! – mentem bele a játékába.

- Igenis.

- Viccet félretéve, halljuk, miről szólt!

- Nem lényeg, zavaros katyvasz volt – rántott egyet a vállán, én viszont szomorú kutya szemeimet bevetve, elértem, hogy mondjon róla pár szót.

- Sétáltam a sötétségben, majd hirtelen zuhanni kezdtem lefelé, és egy vízben landoltam. Mikor kiúsztam, egy barlang közepén találtam magam. Egyszer csak osztódni kezdtem, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzam ezt meg: hirtelen végtelen sok énem lett. Talán az összes múltbeli és jövőbeli énemet képviselték. Nem tudtam, mi zajlik ott, és bár azt hittem, eltölt majd a rettegés, nem féltem. Tudtam, hogy nem volt végtelen se a barlang, se a többi énem száma, és azt is, hogy ezek az énjeim vezetnek valahová, hogy a barlang végén ott vár majd, amiért jöttem, bármi vagy bárki is legyen az. Majd egy tükörszerű fal előtt álltam, és belekiáltottam a levegőbe, hogy: „Mutasd őket! Mutasd meg a szüleimet! Kérlek!” Hirtelen előtűnt egy nő és egy férfi sziluettje, akik közelítettek felém, de mielőtt kitisztult volna a kép, eggyé váltak, és a tükör engem mutatott. Azt hittem, válaszokra lelek, de tévedtem. Úgy éreztem, még sohasem voltam ilyen magányos. Persze, ez felkelve elmúlt, viszont akkor és ott az nagyon is szörnyű érzés volt.

- Elhiszem, Rey, de nem vagy egyedül – vágtam rá, mert igenis tudnia kellett, hogy bármilyen szörnyűségeket is kelljen átélnie az álmaiban, én még ha nem is vagyok ott vele, nincs egyedül, és persze ott voltak a szerettei is.

- Ez rád is igaz. Bárhogy most nem találkozhatunk, és nem szoríthatom meg a kezedet. – Ekkor megérintette a monitorjának a képernyőjét, ahogy én is az enyémet, és azt képzeltem, hogy egymás kezét fogjuk.

 

- Szerinted miről szólt az álmod? Ezzel mit akart üzenni a tudatalattid?

- Talán azt, hogy bármilyen kíváncsi is vagyok rá, hogy néznek ki a szüleim, kik ők, valószínűleg sohasem lesz lehetőségem találkozni velük. Viszont nem ez számít, hanem az, hogy én ki vagyok, amit nem ők határoznak meg, hanem én és az a családom, amelynek a tagjai engem választottak.

- Így van. Életük hibája volt, Rey, hogy lemondtak rólad, és nem érdemlik meg, hogy megismerjenek, neked pedig nincs szükséged rájuk.

- Most már én is tudom, és igyekszem is nem elfelejteni.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)