Oda... - 27. fejezet - Dofir múltjának lezárása

 

Kili betegeskedésének elkövetkezendő napjai gyorsabban teltek, mint általában, ami nem kis részt azért volt, mert Nárin sokat jött oda hozzám, amíg vigyáztam rá, valamint Fárin is többször leváltott. Az utóbbi ki is jelentette, hogy az öcsém legjobb barátjaként már neki is hozzá kellett szoknia az illetlen, olykor kifejezetten kegyetlen vicceihez, és ő is azt hangsúlyozta, hogy ilyenkor soha nem realizálta Kili, mit is tett éppen. Emellett édesanyám is mindent bevetett, hogy enyhítse a felháborodásomat, nem kis sikerrel. Az öcsém persze rá jellemzően kiélvezte, hogy az átlagosnál is több ember ugrált körülötte, és leste, hogy volt. Épp ezért, mintha kicsit késleltette is volna az ágyából való kikelést. Bár egy idő után fájni kezdett mindene az állandó fekvéstől, így kénytelen volt bevallani, hogy már kutya baja sem volt. Amivel jól is időzített, hiszen Dofir ezzel egy időben, a vártnál hamarabb érkezett haza, akit így azonnal ki tudtam faggatni.
    - Szervusz, Barátom! – öleltem meg vidáman, de közben nem tudtam tettetni a meglepődöttségemet, amit persze ő is kiszúrt.
    - Gondolom, még nem számítottál a jöttömre – vonta le ezt a következtetést.
    - Nem éppen – feleltem homlokomat ráncolva, miközben próbáltam kiolvasni a mimikáiból, vajon sikerrel járt-e. – Azt hittem, még legalább egy hetet oda leszel, vagy ha nem, akkor is, nem egymagad térsz haza – tettem mindezt hozzá.
    - Én is, Fili… Én is – ült le, és ekkor végre hagyta, hogy a csalódottság kiütközzön az arcán, amit rögtön ezután a jobb kezébe temetett.
    - Nem jártál sikerrel. – Ez inkább kijelentés volt a részemről, mintsem kérdés, de azért bólintott egyet válasz gyanánt.
    - De legalább megtaláltad?
    - Igen, meg – felelte, és ismét a szemembe nézett, és az a szempár ekkor beszédesebb volt minden szónál: a barátom szerelme már nem volt hajadon. – Két gyerekes anyuka vált belőle időközben. Egy gyönyörű birtokuk van, amin állatokat nevelnek, növényeket termesztenek. Olyan idilli életet alakított ki magának és a családjának, amire mindig is vágyott, és amit én nem valószínű, hogy valaha meg tudtam volna adni neki. – Mindennek a felismerése úgy tűnt, majd felemésztette, amit a szakadozó légzése és a remegő szája is alátámasztott. Sohasem láttam még ennyire zaklatottnak.
    - Azért örült neked? – tettem fel azt a kérdést, ami reméltem, némi vigasszal szolgálhatott a fennálló helyzetre.
    - A lehető legnagyobb vendégszeretetben részesített az egész családja. Alig akarta elhinni, hogy ott vagyok, és a gyermekei sem, hogy végre találkozhatnak azzal a férfival, akit az édesanyjuk annyit emlegetett nekik, mint azt a személyt, aki bátyja helyett bátyja volt. – Úgy mondta ki mindkétszer a „báty” szót, mintha egy szörnyű kifejezés lett volna, bár mi tagadás, ebben a kontextusban nem is volt valami kecsegtető jelző.
    - Szóval életed szerelme rég nem látott testvéreként fogadott – vontam le a konklúziót.
    - Pontosan. Marasztaltak volna még sokáig, de én nem voltam képes három napnál többet ott lenni. Pedig ennyi idő nem volt elég arra, hogy bepótoljuk azt a sok évet, amit egymás nélkül töltöttünk. Csak a legfontosabb dolgokat tudtuk megvitatni. Ez a két nap viszont legalább két hónapnyi szenvedéssel ért fel számomra. Olyan kettősség ragadott magával, mint még soha: végtelenül örültem neki, hogy hozzá méltó életet élhet, de közben majd beleszakadt a szívem, hogy nekem ebben az életben maximum annyi helyem van, mint egy olykor-olykor odalátogató tiszteletbeli rokonnak. Végignézni, miként váltanak szerelmes pillantásokat a férjével, és lopnak csókokat egymás ajkáról, felért egy kínzással. De a végső döfést a szívemre mégis az mérte, amikor az egyik fia megkért, hogy tanítsam meg kovácskodni. Akármennyire és szégyelltem magam miatta, visszautasítottam, és azt a kifogást találtam ki, hogy annyi munkám van, amióta te is velem dolgozol, hogy nem maradhatok náluk tovább. Bár megígértem, hogy visszatérek hozzájuk, amint tudok, de nem vagyok benne biztos, vajon mikor szedem össze ehhez a lélekjelenlétemet. Mondd, Fili, gyenge törpnek tartasz emiatt? – nézett rám kétségbeesve, mint aki a válaszomból akarta megtudni, vajon feloldás vagy vezeklés várt rá a tettei miatt.
    - Dehogy vagy az! Természetes, hogy keserédes volt mindezt átélned. Gondolom, a gyermek felszínre hozta benned, hogy mi lenne, ha a saját fiatokat tanítanád kovácskodni. De ő nem a te fiad, és soha nem is lesz az. Fogalmam sincs, min mehettél keresztül az ott töltött két napban. – Ekkor végiggondoltam, saját magam mit éreznék, ha Nárinnak valamikor el kellene költöznie, és mire legközelebb látnám, ő is két gyerekes anyuka lenne, csakhogy nem az én gyermekeim édesanyja. Ennek már csak a gondolatától is olyan szintű féltékenység, düh és bánat telepedett a mellkasomra, hogy nem is igazán realizálva, mit teszek, ösztönösen ismét megöleltem a barátomat, de az üdvözlő ölelésemnél ez sokkal jelentőségteljesebb és hosszabb volt.
    - Mi van, Fili, ha soha nem is lesz gyermekem? – kérdezte, miután elengedtem. – Ha ez volt az egyedüli lehetőségem a családalapításra, amit elszalasztottam. Lehet, életem hibáját követtem el, és ezek után be kell érnem azzal, hogy van munkám, egy szép otthonom és kedves szomszédok vesznek körül. Még csak családom sincs, mint neked; akim volt is már rég meghalt. Amíg te nem jelentél meg az életemben, addig egy igaz barátom sem volt, csak cimboráim. – Abban a mély sóhajtásában, amit ekkor hallatott, végtelenül sok érzelem keveréke volt jelen, és én utáltam, hogy nem tudtam legalább egy kicsit enyhíteni a fájdalmán.
    - De most már itt vagyok neked, és nem csak, mint barátod, hanem testvéred helyett testvéred is. És hiszem, hogy lesz még esélyed arra, hogy családot alapíts. Talán már ismered is azt a személyt, akivel ez megtörténhet, csak nem voltál kellően nyitott, mivel a szíved foglalt volt. Épp ezért még jól is elsülhet ez az utad: most már tudod, hogy el kell őt engedned. Ráadásul nem azért, mert meghalt, hanem mert ő már – mint azt te magad is mondtad – megteremtette azt a családot, amire mindig is vágyott. Neked is lesz egy ilyen családod. Én bízok benne, Dofir, ha kell, helyetted is.
    - Nem is tudom, mi lenne velem nélküled, Fili. Őszintén: te vagy a legjobb dolog, ami hosszú évek óta történt velem – jött tőle a vallomás, ami arra sarkalt, hogy miként Nárin felajánlotta, hogy segít a saját kételyeimet enyhíteni, úgy nekem Dofirral kellett hasonlóan tennem. – Remélem, hagytál számomra némi munkát, mert úgy hiszem, egy kis munkaterápia nem ártana.
    - Sajnálom, de úgy látszik, túl jó dolog is vagyok olykor az életedben: aligha van mit tenni errefelé, olyan szorgos voltam – feleltem, hiszen mikor éppen nem Kilire vigyáztam, vagy Nárinnal voltam, elvégeztem minden kovács-feladatot. – Bár most jut eszembe: van egy kétszemélyes feladat, amit elhalasztottam akkora, amikor Kili felépül, és ismét tud segíteni nekem. Viszont így, hogy már hazajöttél, veled is meg tudom csinálni.
    - Remek, ez is több a semminél. Én pedig kitalálom, mivel is tudom majd neked meghálálni azt a rengeteg munkát, amit teljesen ingyen csináltál nekem; és persze Kilinek is megköszönöm a segédkezést. Viszont milyen betegsége volt? Mesélj csak, miről maradtam le, amíg odavoltam! – kérte, én pedig alig vártam, hogy megoszthassam vele az elmúlt napok eseményeit.
    - Még mielőtt ebbe belekezdenék, azt sem árt tudnod, hogy Dáin és Thorin bácsikám is volt, hogy beálltak segédkezni, úgyhogy az uralkodói vér ellepte a műhelyedet.
    - Komolyan beszélsz? – tárta ki a száját a döbbenettől, mire bólintottam egyet. – Azt se tudom, hogy köszönjem meg nekik, hiszen egy szót sem váltottam még velük, így furcsa lenne csak úgy eléjük állítani, de semmiképp sem akarok hálátlannak tűnni.
    - Nem várnak köszönetet – hívtam fel erre a figyelmét. – Főleg, hogy egyfajta családi program volt ez a részünkről.
    - Lehet, hogy nem várnak, de attól még így illik, és én igyekszem majd megadni ennek a módját. Úgyhogy ne aggódj, kitalálok valamit! – kacsintott.
    - Egy másodpercig sem aggódtam volna emiatt – jegyeztem meg, majd bele is vetettük magunkat a munkába, valamint én a mesélésbe. Ekkor realizáltam, milyen jó volt, hogy egy ilyen közeli barátot is magam mellett tudhattam, akinek a hazatérte ekkora örömöt volt képes okozni számomra.

 

Dofir szerelmi csalódása felnyitotta a szememet, hogy minél több időt töltsek Nárinnal, és jobban védjem őt és a szerelmünket, mint eddig valaha. Épp ezért, amikor eljött az idő, hogy beváltsuk Thorin bácsikánknak tett ígéretünket Kilivel – hogy elkísérjük néhány Ered Luin-i kereskedőnket a Fűvesúton, nehogy orkok támadjanak rájuk –, egyszerűen képtelen voltam belemenni abba, amire Nárin kért.
    - Hirtelen mi lett azzal, hogy kifejezetten szereted bennem a kalandvágyamat, és azt a célomat, hogy minél többet lássak Középföldéből? – kelt ki magából, mikor kijelentettem, hogy nem szeretném, ha elkísérne minket.
    - Egyszerűen jobban féltelek annál, minthogy a kalandvágyadnak adózzak. Bármikor ránk támadhatnak az orkok – hívtam fel rá a figyelmét, még ha láthatólag annyira felhúzta magát, hogy vajmi kevés volt rá az esély, hogy megnyugodjon.
    - Értem, szóval te, mint férfi, elmehetsz és kockáztathatod az életedet, míg én nőként várjam aggódva, hogy hazatérsz. Köszönöm szépen, Fili herceg, de én ilyen felállásból nem kérek. Legyen szép utatok! – Ezzel ki is viharzott a szobámból, én pedig tudtam – már csak a Fili herceg megszólítás miatt is –, hogy ebben az esetben jobb volt hagyni, hadd menjen, mert mindketten hajthatatlanok voltunk. Inkább vállaltam azt, hogy dühös lesz rám pár napig, minthogy elveszítsem, vagy hogy valamilyen sérülést szerezzen az út során.
    
    Ez az út viszont végül zökkenőmentesen zajlott, ami elgondolkodtatott: talán én voltam túl paranoiás, és hagynom kellett volna, hogy velünk jöjjön? Erre viszont nem állt módomban egyértelmű választ adni egyedül, így tudtam, hogy amint megérkezünk, édesanyám és a nagybátyám üdvözlése után a szerelmem házáéknál kell majd kopogtatnom, abban a reményben, hogy Nárin nem csapja rám egyből az ajtót.
    - Hát megjött az én uram és parancsolom! – kezdte szarkasztikusan, miközben vissza is sétált a nappalijukba, ezzel jelezve, hogy bármilyen mérges is volt rám, attól még nyugodtan bemehettem.
    - Egyedül vagy? – szerettem volna ezt tisztázni, mielőtt belekezdünk a beszélgetésünkbe.
    - Igen. Vagy talán ez is baj? Egy törp-nő nem lehet egy percig sem egyedül? – tette keresztbe a kezét.
    - Jaj, Nárin, kérlek, ne csináld ezt! Tudod jól, hogy mennyire féltem a szeretteimet, főleg, amióta visszatértek az édesapám elvesztéséről szóló emlékeim. Mintha nem nézted volna végig, mennyire megviselt az elmúlt időszakban Kili betegsége. Ezek után azt hittem, egyértelmű lesz számodra, hogy szeretetből védelek, és nem azért, mert el akarlak nyomni. Kili férfi, mégis szívem szerint őt is megvédeném minden gondtól és bajtól – mondtam mindezt egy levegővel, így ki is fulladtam a mondandóm végére.
    - Tudom, de te pedig azt lásd be, hogy engem nem lehet kalitkába zárni, még akkor sem, ha szeretetből teszed azt. Én csak akkor maradok a párod, ha egyenlő partnerek leszünk. Elegem van abból, hogy az életem három legfontosabb férfija túlságosan félt mindentől. Nem egy törékeny nádszál vagyok, hanem egy erős törp-nő. Úgyhogy, ha legközelebb ismét el kell mennetek egy ilyen útra, ajánlom, hogy ne tarts itthon, mert nem állok jót magamért, Fili herceg – ekkor ő hadart igencsak nagy vehemenciával, én pedig közelebb mentem hozzá, hogy a durcásan összehúzott száját gyengéden megcsókoljam.
    - De csak, ha többé nem hívsz Fili hercegnek. Még a hideg is kiráz tőle – nevettem.
    - Ezt nem ígérhetem meg – mosolygott végre ő is, és ezzel hivatalosan szent lett a béke közöttünk.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Oda... - 26. fejezet - Kili múltjának gyógyító csókjai

Nem mondhatnám, hogy a legjobb éjszakáim egyikét töltöttem el azután, hogy kimerülten beleestem az ágyamba. Észre se vettem, mikor ragadott magával az álom, hiszen ott folytattam a Kili miatti fortyogásomat, ahol a valóságban abbahagytam. Utáltam, amikor az öcsém felszínre hozta belőlem ezt az ideges énemet. Ráadásul az idegesség legrosszabb formája vette át ilyenkor az uralmat az elmém felett, és gyengeségként könyveltem azt, hogy hagytam, ahogy a méreg megfertőzze a gondolataimat, és ezáltal a szívemet is.
    Mindezek fényében nem is meglepő, hogy olyan fáradtan keltem ki az ágyamból, mint aki szinte semmit sem aludt: mert az agyam egyáltalán nem tudott kikapcsolni. Ennek ellenére nem teketóriáztam: tudtam, ha sokáig fekszem félálomban, ki fog szívni az ágy, és csak még nehezebb lesz összeszednem a maradék erőmet, és kikelnem onnan. Hogy ezt megelőzzem, rögtön csináltam magamnak egy langyos, ébresztő fürdőt, majd lendületesen felkapkodtam magamra a ruháimat, és már úton is voltam a konyhánk felén, ahol nem más fogyasztotta a reggelijét, mint Thorin bácsikám.
    - Egyedül? – kérdeztem, majd rögtön belém is hasított a bűntudat, amint eljutott az agyamig a felismerés, hogy amint elviharzottam az öcsémtől, édesanyámra hárult a feladat, hogy virrasszon mellette. – Anyám még Kilinél van? – Erre a bácsikám bólintott. – Tudod, mit csinált az éjjel?
    - Igen, mikor pár órája meglátogattam őket, Dís elmesélte – felelte meglepően semleges hangnemben, amit nem igazán tudtam hova tenni. Azt hittem, vagy az öcsémre, vagy rám mérges lesz, esetleg mindkettőnkre egyszerre, így ez az apátia meglepett. - Nemsokára átveszem tőle Kili felügyeletét, csak előtte elküldött reggelizni – folytatta, de én nem tudtam megnyugodni.
    - Sajnálom, hogy otthagytam anyámat, de annyira dühös lettem. Már belefáradtam abba, hogy nem elég, hogy mindent megteszünk Kiliért, még felnőtt fejjel is képes ehhez hasonló bajokba sodorni magát, ezáltal ránk hozva a frászt, hanem még ahhoz is van ereje, hogy egy ilyen szörnyen illetlen és kegyetlen tréfát eszeljen ki számomra – hadartam, és a pulzusom ismét az egekbe szökött a düh miatt, amit ekkor tápláltam az öcsém iránt.
    - Fili… – Nem tudta befejezni, amit akart, mert még nem értem a mondandóm végére.
    - Néha úgy utálom, hogy ilyen nagy szívem van, és hogy az öcsém egy-egy ilyen kis tréfájával ki tudja használni ezt a gyenge pontomat – fújtattam, és eltoltam magam elől a kiszedett ételemet, mert a nem létező étvágyam is elment a gyomoridegemtől.
    - Fili, az, ha valakinek ebben a kegyetlen világban lágy, szeretetteljes szíve van, igenis nem gyengeség, hanem bátorság és erő. Bátorságra utal, hogy vállalni mered azt, amit – mint te magad is – sok esetben tévesen gyenge pontnak tartanak a törpök. Pedig ez az egyik legnagyobb erény, ami valaha a birtokodban lehet. – Ekkor a szavába akartam vágni, de leintett, így tovább hallgattam, amit mondani akart nekem. – Az öcséd is hasonlóan nagy szeretetet hordoz a szívében, csak ő, mint azt jól tudjuk, nem kapott mellé annyi komolyságot, megfontoltságot és szorgalmat, mint te. Ezért is a mi hármunk feladata az édesanyáddal az, hogy jó irányba tereljük. Tisztában vagyok vele, hogy felváltva szokott elmenni a türelmünk ezzel kapcsolatban, és most te vagy soron, viszont ne feledd el ismét azt a visszatért emlékedet, amiben megígérted édesapádnak, hogy a világ legjobb bátyja leszel. – Kicsit kegyetlen húzásnak tartottam, hogy pont ezt hozta fel, viszont bevált, mert azonnal enyhülni kezdett a bennem sátrat vert méreg.

 

- Én próbálkozom; te tudhatod a legjobban, mennyire, de olykor annyira megnehezíti számomra ezt az egészet Kili – feleltem lemondó hangnemben.
    - Drága fiam, ha egyetlen Durin így kifog rajtad, mi lesz akkor, ha majd egy egész nép felett kell uralkodnod? – vette elő a legszeretetteljesebb mosolyát, ami mindig a szívemig hatolt. A férfi, aki apám helyett apám volt, akit korona nélkül is a királyomnak tartottam, és aki mindezek mellett a mentorommá is vált, egy ilyen gesztussal fel tudta tölteni lelkem legelzártabb zugait is erővel és reménnyel. – Nem vonulhatsz vissza az első adandó problémád után. Ráadásul úgy, hogy a trón automatikusan Kilire szállna. Akkor leszünk mi bajban, és ő még nagyobban, ha a kezébe kerül a hatalom. Ezt te is jól tudod. Mi vagyunk azok ketten, Fili, akiknek mindenképp meg kell tanulnunk belátni, mik azok a problémák, amikkel szimplán meg kell tanulunk együtt élni, és mik azok, amiket meg kell tudnunk oldani.
    - Kili nem egy megoldandó probléma. Én sohasem így gondoltam rá – vágtam rá idegesen, mert még véletlenül sem akartam, hogy bármi ilyesmire következtessen a bácsikám. – Én szeretem őt minden hibájával együtt.
    - Efelől sohasem volt kétségem, de vele kapcsolatban sem szabad elfelejtenünk, hogy vannak olyan hibái, amiken nem tudunk igazán javítani, míg olyanok is, amiken igen. A nap végén viszont mindig emlékeztetned kell magadat arra – bárhogy mondjuk éppen össze vagytok veszve –, hogy szereted őt. Ugyanígy kell majd a népünkkel is tenned: bármennyire az idegeidre is mennek majd olykor, az irántuk táplált szereteted, lojalitásod felül kell, hogy tudja írni azt a sok problémát, amiket okoznak neked. – Bölcs szavak voltak ezek egy bölcs férfi szájából, és miközben el is érte vele a célját – hogy más perspektívából lássam ezt az egész helyzetet –, közben kicsit le is lombozott. Ekkor is felszínre tört belőlem az a gyakori félelmem, hogy sohasem fogok felérni hozzá, és talán nem is lenne baj, ha én végül nem kerülnék trónra. Ezt persze semmiképp sem mondtam volna el neki, mert tudtam, hatalmas nagy fájdalmat okoznék a bácsikámnak azzal, ha rájönne, mennyire lekicsinylően szoktam olykor saját magamra és az uralkodói képességeimre gondolni.
    - Az öcsémnél meg is tudom ezt oldani – még ha nem is mindig a legkönnyebben –, de őszintén, nem igazán látom, egy egész nép esetében hogyan fog ez menni – azért ezt a félelmemet mindenképp be akartam vallani.
    - Nekem is meg fog gyűlni a bajom, amikor nem csak egy félig meddig kimondott vezető leszek, hanem a Magányos Hegy királya. Ha hiszed, ha nem, engem is sokszor rettegéssel tölt el a gondolat, hogy talán nem leszek elég jó a feladatra. De mégis meg kell küzdenem a saját démonjaimmal, mert elfogadtam azt a nemes kötelességet, amit Durin leszármazottként, és nem mellesleg Dís bátyjaként és a ti nagybátyátokként rám mért az élet. Remélem, te is így teszel. – A büszke tekintetének hála még inkább elszégyelltem magam a korábbi gondolataim és az előző napi kirohanásom miatt. Nem ilyen unokaöcsét érdemelt, hanem sokkal megbecsülendőbbet.
    - Én is remélem – feleltem, de amint meglepődöttséget véltem felfedezni a mimikáiból, rögtön korrigáltam. – Mármint mindent megteszek, hogy így legyen. – Az ellágyult arcvonásai arra engedtek következtetni, hogy ez a válasz már jobban tetszett neki.
    - Most viszont magadra hagylak, hogy édesanyád is lepihenhessen. Számíthatok rá, hogy délután leváltasz? – kérdezte óvatosan, ám egyben bizalommal teli.
    - Természetesen – feleltem magabiztosan.

 Ezután a kovácsműhely felé vettem az irányt, hogy azt a csekély plusz munkát, amit előzőnap kapott Dofir, megcsináljam, de ez sem tudta kikapcsolni az agyamat; sőt volt olyan patkó, amit kicsit el is rontottam amiatt, hogy képtelen voltam teljesen odafókuszálni. Ezért a dolgom végeztével tudtam, ki volt az egyedüli személy, aki némi feloldással szolgálhatott a tomboló elmém és szívem számára. Nárin szerencsére otthon volt, és nagy örömmel fogadott. Épp az ebédjüket készítette, amihez én sem voltam rest beállni segédkezni. Nem, mintha ehhez bármit is értettem volna, de a hússzeletelés még rajtam sem fogott ki. Utána viszont – az előbbi hibámból tanulva –, teljesen átadtam magam a szóáradatomnak, és semmilyen munkát nem végeztem közben. Nárin némán meghallgatott, majd próbált egy kis erőt önteni belém. Annyira örültem, hogy nem zárta le azzal az önbizalomhiányommal kapcsolatos témát, hogy szedjem össze magam és kész, hanem kijelentette: a jövőben segít abban, hogy jobban meglássam a saját érdemeimet, amik feltétlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy belém szeressen. Ez valóban elgondolkodtatott: ha egy olyan egyedülálló lány, mint Nárin szeretett engem, akkor tényleg csak nem lehettem olyan semmirevaló törp. Amúgy is, édesanyám és Thorin bácsi nevelését is bíráltam volna, ha ilyesmit állítok magamról. Végül az érkezésemhez képest sokkal vidámabban hagytam ott a szerelmemet, és tértem be az öcsém szobájába, hogy leváltsam a nagybátyámat.
    - Minden rendben lesz? – kérdezte félve Thorin bácsi.
    - Igen, minden – bólintottam, majd leültem az ágy melletti székre, ezzel jelezve, hogy magunkra hagyhat minket.
    Legalább fél órán át némán figyeltem az öcsém egyenletes légzését, mire hirtelen kinyitotta a szemét.
    - Azt hittem, a tegnapi után ma nem látlak errefelé – kezdte, miközben kidörzsölte az álmot a szeméből.
    - Reggel még én is így gondoltam – vallottam be keresztbe tett kézzel.
    - És mi történt azóta?
    - Van egy remek bácsikánk, aki a lelkemre beszélt.
    - Már rég az őrületbe kergettük volna egymást nélküle és anyánk nélkül – kacagott, viszont ez eléggé felelőtlen dolog volt, mivel rögtön elkezdett csúnyán köhögni, így én azonnal vizes pohárért rohantam, hogy kicsit enyhítsünk a torka szárazságán.
    - Mindig csinálod nekem a bajt! – ráztam a fejemet ideges aggodalom közepette.
    - Mennyire unalmas lenne az életed nélkülem – mosolygott haloványan, miközben visszadőlt az ágyára.
    - Ez igaz. De mennyire, hogy igaz! – jegyeztem meg őszintén, majd gyenge csókot hintettem a homlokára. Még kicsiként lett ez a szokásunk, hogy „gyógyító csókot” adtam neki, ami mindig megtette a hatását: ha csak lélekben is, de rendre erőt adott Kilinek a felépüléshez.

- Bocsánat, Fili. Sajnálom, hogy még mindig nem tudott benőni a fejem lágya. Talán soha nem is fog – tette hozzá szomorúan azt, amit már jó párszor hallottam tőle életünk során. – Lehet, minden Durin-komolyság neked jutott.
    - Tudod jól, hogy ez nincs így. De mi tagadás, nem teszed könnyűvé azt, hogy megélj egy szép, öreg kort – róttam meg.
    - Csak mert nem akarok csúnya és ráncos törp lenni. Fúj! – rázta a ki a hideg ennek már a gondolatától is.
    - Sokkal nagyobb problémák is vannak az életben annál, ki mennyire ráncos. – Viszont ennyiben hagytam a dolgot, mert tudtam, hogy pihenésre volt szüksége, én pedig kész voltam vigyázni rá, ahogy mindig is.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)