Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 9. fejezet

Kilencedik fejezet – Megnyertem a saját versenyemet

Ben:

Nagyon szürreális volt, hogy a szüleimmel és a nagybátyámmal együtt szurkoltunk felváltva Rey-nek és Rose-nak. Igenis, ekkor elindultak a dolgok a jó irányba: a megbékélés felé. Mindazonáltal valami, pontosabban valaki még hiányzott a körünkből. Bárcsak már ott tartottunk volna, hogy Anakin nagyapa is ott ülhetett volna mellettünk! Aki egy gyors kis beszélgetésünk során közölte, mennyire boldog volt, hogy látta, a fia kezdett felengedni a haragjából. Nagyapám önzetlensége ekkor is megmutatkozott: ő már annak is végtelenül örült volna, ha a bácsikám megbocsájt Huxnak, azzal kapcsolatosan rég n reményvesztett volt, hogy a gyermekei haragja az irányába szintén enyhülni tudnak.

Napról-napra boldogabb voltam, és éreztem, ahogy egyszerre nőtt a súly a mellkasomon, azáltal, hogy Rey-t egyre jobban a szívembe zártam, és hogy kezdett onnan lekerülni az a nagy teher, ami gyermekkorom óta ott trónolt a kettészakadt családom miatt. Miközben viszont épp Rey egyik győzelme után tapsoltunk nagyban, hirtelen magával ragadott egy furcsa, rossz megérzés, hogy nem fog sokáig kitartani a boldogságom.

- Ez a lány szörnyen eltökélt, remélem, láthatjuk az Olimpián is – súgta oda nekem a nagybátyám, ezzel kiszakítva negatív gondolataim tengeréből, ami rám fért akkor. Miért is nem tudtam szimplán örülni a jónak? Miért kellett akkor is a negatívat keresnem, amikor nem volt rá tényleges okom? Lehet, úgy megszoktam a folyamatos szorongást és a feltételekhez kötött pillanatnyi boldogságokat, hogy nem tudtam önfeledten kiélvezni azt, amikor bőségesen kijutott számomra az örömből.

- Bácsikám, tudod, sohasem késő – vetettem oda, amikor Rey és a családja eltűntek a látóterünkből.

- Mire gondolsz? – kérdezte homlokráncolás közepette.

- Az Első Rend megalapítására. Mint láthatod, Snoke is tudja a dolgát, mert kiváló versenyzőket faragott Rey-ből és Finnből, akárcsak te belőlem. Gondolj bele, együtt mire lennétek képesek! – Pár napja még remegve mertem volna akárcsak haloványan is utalni arra, amit ekkor már bátram ki mertem mondani neki.

- Sok mindenre. Meg akartam próbálkozni vele egyedül is, hisz jól tudod, de minden diákom kudarcot vallott. Te voltál az egyetlen reményem, és be is váltottad minden beléd fektetett hitemet – veregette meg a vállamat, viszont én nem hagytam, hogy ennyiben maradjon a dolog.

- Tudom, de, bácsikám, szerintem te vagy a leginkább tisztában vele, miért nem tudnátok külön-külön vívóiskolát alapítani – tettem keresztbe a kezemet, ezzel is jelezve, hogy bele akartam állni ennek a problémának a megvitatásába.

- Mert az én erősségem a precizitás belenevelése a tanítványokba, míg neki a bátorítás és magának a vívásnak a spirituális oldala. Kiegészítjük egymást… Mármint kiegészítettük volna, ha nem ront el mindent – rántott egyet a vállán, de az, hogy nem mogorva arccal mondta mindezt, hanem lemondó tekintettel, már majdhogynem szomorúan, azt jelentette, egyre inkább bánta, hogy régóta nem nevezhette Huxot a barátjának.

- Mint mondtam, sohasem késő; még újra kezdhetitek.

- Mi értelme lenne, Ben? Inkább el kéne fogadnom, hogy ez a két fél nem egymáshoz való.

- Luke bácsi…

- Hagyjuk ezt, fiam! Ő a testvérem volt, én pedig szerettem őt, de elárult.

- Szerintem nem árulásról volt szó, hanem arról, hogy egy lehetetlen döntésben azt az embert választotta, akit mindenki megvetett. Ő minden körülmény ellenére szerette és ragaszkodott Anakin nagyapához. Hozzád is, de te ultimátumot adtál neki, így belekényszerítetted egy olyan döntésbe, amit biztos, azóta is bán. – Amint befejeztem a mondandómat, rájöttem, lehet, túl messzire mentem, és végérvényesen megsértettem én is, de közben tudtam, itt volt az idő, hogy valaki végre nyíltan a szemébe mondja mindezt.

- Igazad van, Ben. A harag a legrosszabb tanácsadó tud lenni: olyan dolgokra késztet minket, amiket alapjáraton nem tennék meg. Ráadásul ezt a haragot sohasem tudtam kiadni magamból, mert vártam, hogy ő keressen meg, így hagytam, hogy csak gyűljön bennem. Idővel már meg se tudtam mondani, pontosan kire vagy miért voltam mérges, így annak a helyét átvette az üresség. Sohasem voltam szerelmes, nem is vonz egyik nem sem szexuálisan. Lehet aszexuális vagyok – horkantott fel, miközben rántott egyet a vállán. – Bár nem kellenek ide a címkék, a lényeg az: a szerelem nem az én asztalom. Talán jobb is, hogy nem lett saját családom. Barátnak, testvérnek és gyermeknek sem vagyok jó, el se tudom képzelni, milyen apa vált volna belőlem. – Nem számítottam rá, hogy egy ilyen vallomásba fog torkollani mindez. Nem voltam teljesen tisztában vele, hogy a rideg külső mögött, pontosan milyen fájdalmak is leledzettek, ekkor viszont kezdtem megérteni őt, és azt is tudtam, hogy itt volt az idő, hogy összehozzam végre őket nagyapával.

- Szerintem se való mindenkinek a szerelem, és nem is kell, ahogy szülővé válni se kötelező, de te igenis általam az lettél, és valamelyest a jövőben is azzá válthatnál Snoke oldalán. Neki sincs párja, számára a gyermekei a legfontosabbak, ahogy neked én. Igenis ez a két fél egymáshoz való, úgyhogy itt az idő: kérj bocsánatot.

- Tudod, mit? Bocsánatot is fogok kérni holnap, a Solo-Snoke döntő előtt.

- Luke bácsi, hiszen még be se kerültem, ahogy Finn se – hívtam fel erre a nagyon is fontos részletre a figyelmét.

- Lássuk be, vaknak kell lennie annak, akinek nem egyértelmű, mennyire kimagaslotok a mezőnyből. Remek döntő lesz, úgyhogy ne fáraszd le magad túlságosan a többi középszerű versenyző lealázása közben.

- Na, de, bácsikám! Tudod, hogy nem szeretem az ilyen lenéző beszédet.

- Persze, hogy tudom, ezért is tartalak annyira nagyra. Egyébként a napokban arra is rájöttem, hogy talán sohasem Huxra voltam mérges, csak kivetítettem rá a magam felé irányuló haragomat, amiért velem ellentétben, ő képes volt nem elítélni az apámat. Utáltam, hogy ők megmaradtak egymásnak, míg én mindkettőjüket elveszítettem. Pedig Hux is elveszített engem, apa pedig az egész családját – meredt maga elé a semmibe, láthatólag elkalandozott a múlt sérelmeiben.

- El kell ezt neki mondanod. Még ha nem is bocsájt meg, akkor is tisztázzátok mindezt! Bár szerintem ki fog békülni veled – tettem hozzá, hiszen szentül hittem, hogy hamvaiból újjá tudják éleszteni a barátságukat.

Ezután minden folyt a maga kis medrében, amíg Rose be nem toppant idegesen a szobámba.

- Ezt nem fogod elhinni, Ben! – Mind a hanghordozásáról, mind a testtartásáról lerítt, mennyire zaklatott volt, így már csak azt kellett kiderítenem, pontosan mi miatt, hiszen remekül küzdött egész nap.

- Mi történt?

- Sajnálom, Ben. Nagyon sajnálom, de akármennyire is szeretném, hogy az esetleges Ben Soloné minél tovább meneteljen, győznöm kell holnap – hadarta.

- Rose, tudod, hogy nem szeretem, amikor előbb mentegetőzöl, és csak utána mondod el, mi is az alapprobléma – hívtam fel erre a figyelmét, bár úgy éreztem, ezt végtelenszer elismételhetem neki, akkor sem fog leszokni róla.

- A barátnőddel kell a top tízes mezőnyből először vívnom – bökte végre ki.

- Értem.

- Csak ennyi? – volt továbbra is feldúlt.

- Éppen próbálom emésztgetni a szavaidat – védekeztem.

- És mire jutottál? – kérdezte alig öt másodperc múlva.

- Te és a türelmetlenséged! – ráncoltam a homlokomat. - Először is: még nem a barátnőm, és nehogy azt hidd, hogy a Ben Solonés megjegyzésedet nem vettem észre – kezdtem a könnyebben emészthető dolgokkal.

- Na, most ki nem tér a lényegre!

- Jogos – láttam be. – Figyelj, Rose, sohasem várnám el, hogy rám való tekintettel hagyd nyerni – fogtam meg a kezét, egy biztató mosoly kíséretében.

- De attól még nem fogsz utálni, ha győzök?

- Te buta lány, hogy kérdezhetsz ilyet? – estek rosszul a szavai, nem is kicsit. – Olyan vagy számomra, mintha a húgom lennél. Mindegy, kit győzöl éppen le, minden egyes sikered hatalmas boldogság számomra. Nem mondom, hogy nem fog fájni a szívem Rey miatt, ha kikap tőled, de olykor kerülünk ilyen lehetetlen helyzetekbe – ekkor a nagybátyám és Hux jutottak az eszembe, és jobban belegondolva, hozzájuk képest ez az egymás mellé való sorolás semmi sem volt. – És amúgy is, nehogy már miattam aggódj! Nekem lesz ott a legjobb dolgom: én mindkét kimenetel során boldog lehetek.

- De közben ugyanúgy szomorú is – tette hozzá azt, amit persze én is pontosan tudtam. – Meg nem csak rólad van szó, hanem kicsit magamról is.

- Na, ezt most nem értem – vallottam be.

- Nem akarom a jövőbeni barátnőddel úgy kezdeni a kapcsolatomat, hogy miattam nem jut ki az Olimpiára – bújt ki a szög a zsákból, így máris tisztábban láttam.

- Először is, még mindig nem…

- Nem a barátnőd, de nagyon remélem, hogy az lesz – fejezte be helyettem a mondatot. – Mi a másik érved?

- Másodszor pedig, még ha le is győzöd, bőven lesz esélye bekerülni a top ötbe. Harmadszor, soha többet ne becsüld alá azt, mennyire fontos vagy nekem! Megsértesz. – Igenis fájt, hogy nem volt számára egyértelmű, hogy nem tudott volna megbántani a győzelmével, sőt.

- Igazad van, Ben – látszott, hogy elszégyellte magát. - Tudnom kellett volna, hogy jobban szeretsz ennél. Egyébként, ha már a Snoke testvérekről van szó, ugye, nem csak én képzelem be, és szerinted is van valami Finn és a barátja között? – jött ez a nem várt kérdés tőle, én pedig, ha ekkor hazudni akartam volna, se lett volna rá semmi esélyem, hiszen folyton minden az arcomra volt írva. – Jól van, szóval te is látod – könyvelte el a mimikáim megfigyelése után.

- Igen. Bár biztosat persze nem tudok, de nekem is feltűnt, hogy valószínűleg több van köztük, mint barátság.

- Értem. De végül is, így van meg az egyensúly: Rey megkaphatja azt, akiért évek óta epekedik, míg én nem. Ez nem egy tündérmese, ahol mindenkinek hirtelen teljesül a kívánsága. De azért lehet, én se megyek üres kézzel haza. Egy érmet még szerezhetek – kacsintott.

- Ez az én Rose-om – öleltem meg, hiszen imádtam, hogy mindig megtalálta azokat a pozitív  kapaszkodókat, amik előrébb tudták lendíteni az életben. Ezzel rám is ösztönzőleg tudott hatni.

Rey:

A másnapon múlt minden: még ha Rose ellen úgy éreztem, nem is volt esélyem, ha mindenki mást, akivel összekerültem, legyőztem, ott lehettem a legjobb ötben. Én nem éremért mentem oda, számomra csak a kvalifikáció volt a fontos. Persze, nem mondom, hogy nem esett volna jól, ha sok év után ismét dobogóra állhattam volna egy rangos versenyen, és nem csak a bátyám sikerének tudtam volna örülni, de az én képességeimmel az ötödik hely is kifejezetten szép teljesítmény lett volna. Magamat akartam felülmúlni, és reméltem, ez elég lesz az Olimpiához.

A családom biztató szavai után az öltözőmbe mentem, hogy a szokásos rituálémat elvégezzem, és amikor kinyitottam a szememet, hirtelen hátrahőköltem, mert Ben Solo egy hamis vigyorral az arcán bámult pár méterre tőlem.

- Nem hallottam, amikor bejöttél – jegyeztem meg.

- Láthatólag nagyon átszellemültél – mondta.

- Egyébként ez a női öltöző, csak úgy szólok – incselkedtem vele idegességemben.

- Valóban? Ez esetben már itt sem vagyok – fordult meg.

Persze legbelül tisztában voltam vele, hogy csak kormalkodott velem, de a berögződések azok berögződések, így azonnal utána kiáltottam:

- Várj! – Nagyon kétségbeesettnek hangzottam, de nem érdekelt, tudni akartam, miért volt ott.

- Rendben – fordult vissza, majd leült mellém a padra.

- Rey, szerettem volna elmondani, bárhogy a barátommal küzdesz, én tiszta szívemből drukkolok neked is – ragadta meg a kezemet, amitől azonnal libabőrözni kezdtem.

- Köszönöm, ez jól esik – felelte, már szinte suttogva. 

Ebben a percben konkrétan elállt a lélegzetem tőle, főleg, amikor realizáltam, mennyire közel volt az arca az enyémhez. Én egy millimétert se mertem mozdulni, mégis Ben Solo hívogató ajkait egyre kisebb távolság választotta el az én csókra éhes számtól, ami pár másodperc múlva meg is kapta, amire vágyott. Először csak óvatosan mozgatta a párnait az enyémeken, érezhető volt, hogy ő sem volt gyakorlottabb ezen a téren, de aztán kicsit fellelkesült – talán amiatt, hogy én is ügyetlenül követtem őt –, és egyre intenzívebben falta a számat. Már a levegővételért küzdöttem, mégsem állítottam le, nem, amikor ilyen mámorító dolog miatt hanyagoltam az oxigénbevételt; így végül ő vetett véget a csóknak.

- Ez meg mi volt? – kérdeztem, miután lassan helyreállt a légzésem.

- Talán szerencsecsók, talán nem tudtam ellenállni az ajkaidnak, vagy mindkettő egyszerre – nevetett, amibe beleremegett minden porcikám, és előre féltem, hogyan leszek így képes pár percen belül a vívásra koncentrálni. – Rey, a szeretetedből táplálkozz, ne a haragodból, és akkor biztos vagyok benne, hogy nem leszel csalódott, bárhogyan is végződjön ez a verseny – tette még hozzá azt a mondatot, amire ekkor a világon mindennél nagyobb szükségem volt.

- Igyekezni fogok, Ben!

- Tudom – mondta, majd megpuszilta a homlokomat, és végül magamra is hagyott.

Ha ekkor Ben Solo nem jön be hozzám, hogy lenyugtasson, és elárassza szeretettel a lelkemet, akkor nem biztos, hogy képes lettem volna a bennem lévő haragot teljesen elnyomni, ha pedig abból táplálkozok, lett volna esélyem Rose ellen, de annak a kiegyensúlyozott játékosnak, aki azokban a percekben voltam, nem volt. Ekkor nem érzelmek versenyeztek egymással, hanem a technikai tudásunk, így mint versenyző alulmaradtam, de mint ember megnyertem a saját versenyemet, ezért őszinte mosollyal ráztam meg az ellenfelem kezét, miután legyőzött.

- Gratulálok!

- Köszönöm, Rey! Remek verseny volt, eddig te izzasztottál meg a legjobban – tette hozzá kedvesen, ami mi tagadás, jól esett. – Sok sikert a továbbiakban! Itt a versenyen és az életben is. Szeretnék még veled vívni.

- Akárcsak én veled. Meg se állj a dobogóig, Rose! – mosolyogtam, ő pedig végtelenül kedves tekintettel nézett rám, és ekkor már nem is volt kérdés számomra, miért szerette úgy Ben. A sok titkolózás és haragtartás közepette, ami elárasztotta a családját, egy ilyen nyílt és tiszta szívű személy, maga lehetett a felüdülés számára. Ekkor már nem voltam féltékeny Rose-ra, amiért régebb óta élvezhette Ben társaságát, sőt hálás voltam neki, hogy örömet vitt a depressziós, tinédzser napjaiba.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 8. fejezet

Nyolcadik fejezet – Minden világos lesz

Rey:

Másnap ismét három kíváncsi szempárral találtam szembe magam reggeli közben, de senki sem mert konkrétan rákérdezni, hogy ment a randiszerűségem Bennel, azok után, korábban miként zárkóztam el előlük. Mindazonáltal úgy éreztem, most már muszáj leszek legalább egy-két szót váltani velük ebben a témában: hisz másokkal nem is tudtam volna mindezt megvitatni, és amúgy is, megérdemelték, hogy tudják, milyen boldog voltam.

- Ha esetleg valakit érdekelne, egyre jobban haladunk Bennel egymás megismerésével – jegyeztem meg semleges hangnemben, két falat pirítós között.

- Talán ezt bővebben is kifejthetnéd! – nézett rám szintén közönyt erőltetve magára a bátyám.

- Bővebben annyit tesz mindez, hogy ő az első személy, akit rajtatok, a családomon kívül beengedtem a világomba, és ahelyett, hogy elmenekült volna, maradt és ő is megosztott velem nagyon fontos dolgokat – mosolyogtam, és közben a lelki szemeim előtt megjelent maga Ben, ahogy törékenyen ült mellettem előző nap. Akkor nem azt a végtelenül eltökélt és tehetséges vívót láttam, mint előtte mindig, hanem a maszk mögötti embert, aki igenis, akárcsak én, sérült volt, és talán épp ezért volt sorsszerű, hogy mi megismertük a másikat. Lehet, pont egymásra volt szükségünk, hogy beforrasszuk a másik szívén tátongó sebet.

- Ez remekül hangzik, Kincsem! – mondta apa, miközben megszorította a kezemet.

- És ezt nem kis részt annak köszönhetem, hogy mellé ültettél a buszon. Nem lehetek elég hálás emiatt – szorítottam vissza.

- Tudjátok, hogy ti vagytok a mindeneim, még szép, hogy intézkedtem ez ügyben. Talán korábban is kellett volna valamit lépnem, de most éreztem úgy, hogy itt az idő.

- Hihetetlen, hogy ennyi éven át tudtad a titkát, és sohasem adtad jelét annak, hogy bármi sejtésed is lenne róla – jegyezte meg Finn.

- Fiam, nem is sejted, miket tudok még – vágta oda apa, amitől a bátyám félre is nyelte a narancslevét, és Poe-nak kellett hátba veregetnie, nehogy megfulladjon a verseny egyik legfőbb esélyese.

- Talán valami rosszat mondtam? – tetetett naivságot apa, de aztán sokkal komolyabb hangnemben folytatta. – Tudod, Finn, nekem csak ti számítotok: ha boldogok vagytok, akkor én is az vagyok, és ha küzdötök valamilyen problémával, mondjuk önmagatok felvállalásával és egyes érzéseitek elnyomásával, ahogy azt Rey tette Bennel... – Ekkor rám tekintett, de jól tudtam, elsősorban nem rólam volt szó – Veletek együtt szenvedek. Előlem nem kell eltitkolnotok semmit, főleg nem farsúlyos dolgokat.

- Ezt jó tudni, apa – mondta végül Finn, aki megsemmisült arcot vágva ment el új adag narancslevet hozni magának, míg Poe láthatólag elvesztette a fonalat. Ekkor éreztem úgy, hogy a kezembe kell vennem a dolgokat.

- Minden rendben, bátyó? – léptem mellé, hogy megtöltsem a saját poharamat is.

- Persze, mi is ne lenne, amikor apa burkoltan közölte velem, hogy tudja, kibe vagyok szerelmes!? – A bátyám kezdett szétcsúszni, ez lerítt róla, ezért sem akartam korábban, hogy itt tudja meg, hogy az apánk tisztában volt a titkával; de apa olykor tényleg úgy tűnt, jobban ismert minket mindannyiunknál, így biztosra vettem, jó oka volt arra, hogy ezt tette.

- És ez akkora nagy baj? – kérdeztem félve.

- Te meg se lepődtél ezen? – állt előttem kiszolgáltatottan, mint aki valamilyen összeesküvés közepén találta magát.

- Nem. Mikor Benről beszélt velem, ezt is elmondta. – Úgy éreztem, most már igenis ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba.

- Szóval mindvégig tudta? – esett le az álla.

- Nem mondta, pontosan mikor jött rá, de a lényeg nem is ez, hanem az, hogy kicsit sem vet meg emiatt, sőt támogatja, hogy egy párt alkoss Poe-val. Tehát összefoglalásképpen: Poe szeret, én és apa örülnénk, ha összejönnétek, hiszen így is családtagnak számít nálunk. Kell még ennél több neked? – néztem tágra nyitott szemekkel, ezzel is jelezve, hogy igenis remek ötletnek tartottam, hogy végre összekössék magukat.

- Te könnyen beszélsz, Ben ellentétes nemű – szinte köpte a szavakat, amivel vérig sértett. A bátyámtól kapott támadások – bárhogy az adott helyzetben nem gondolta őket komolyan –, mindig jobban fájtak, mint bármi más a világon.

- Persze, nekem könnyű volt éveken át bűntudatosan epekedni valaki iránt, aki a létezésemről sem tudott, és négy nappal ezelőttig úgy voltam vele, nem is fog; aki apa nemezisének a rokona és tanítványa. Most, hogy mondod, ennél simábban nem is indulhatott volna a dolog. – Kifakadtam, és szívem szerint már ott is hagytam volna, de visszarántott, úgy, hogy majdnem kiborítottam a narancslevemet, de végül nem törődve vele, hagytam, hogy megöleljen.

- Bocsájts meg, Rey! Tudod, hogy nem úgy értettem – súgta a fülembe. – Amúgy is szörnyen stresszes vagyok a verseny miatt, és még most ez is.

 - Tudom, bátyó! De talán pont, hogy egy hatalmas nagy kő esne le a szívedről, ha szerelmet vallanál neki. Mint tudjuk, nem fogsz elutasításra lelni – tettem hozzá, hiszen Poe egyértelműen egy percre sem múlt el szerelmesnek lenni belé.

- Igazad van – bólintott egyet, majd visszaindult az asztalunk felé.

- Valami baj van? – nézett ránk összezavarodva Poe.

- Majd este, ha letudtuk a vívásainkat, mindent elmondok, rendben? – nézett rá reménytelien a bátyám.

- Ez remek ötlet, Finn – jegyezte meg apa, ezzel mosolyt csalva a fia arcára.

- Miért érzem úgy, hogy valamiből kimaradtam? – továbbra sem volt tisztább a kép Poe számára.

- A lényeg az, hogy ma estétől már minden világos lesz neked is – próbáltam ezzel nyugtatni, ami láthatólag bevált, mert egy bólintás után folytatta az evést.

Az aznap nagyon izgalmasan telt, részben Finn betervezett vallomása miatt, részben, mert a saját versenyeimről rohangáltam a Finn-ére és a Benére. Volt olyan, hogy az elkésés elkerülése végett át se öltöztem, azonnal futottam egy másik terem lelátójára. Minden percem be volt osztva, így ebédelni is alig volt időm. Úgy éreztem, mintha két napot éltem volna meg egybesűrítve. Végül, mint aki jól végezte dolgát, bele akartam merülni egy kád forró vízbe, amikor a szállodai szobánk felé apa odasúgta nekem:

- Mi szólnál egy kis hallgatózáshoz?

- Az nem lenne valami szép tőlünk, nem gondolod? – lett azonnal bűntudatom.

- Szerintem azok után, hogy végig kellett néznünk, hány éven át epekedtek egymás után, ennyi kijár nekünk.

- Jogos. Tudod, mit, rendben – mentem végül bele.

Miután megvártuk, hogy bemenjenek a szobájukba, a lehető leghalkabban odalopództunk Finn ajtaja elé, majd még annál is halkabban, résnyire kinyitottuk, és szinte levegőt venni is alig mertünk, úgy vártuk, mit fogunk hallani.

- Finn, akkor végre elmondod, mi az, amiből kihagytatok engem? – csengett Poe összezavarodott hangja.

- Igen, el. Tudom, hogy szerelmes vagy belém, túlságosan régóta tudom – csapott azonnal a közepébe a bátyám.

- Ó! – csak ennyit hallatott Poe, és láttam magam előtt, milyen kétségbeesetten állhatott ott. – Most utálsz?

- Azt hiszem, az fizikai képtelenség lenne számomra.

- Hála az égnek! – szinte érezni lehetett, miként esett le egy hatalmas kő a mellkasáról. – Mindig is abban reménykedtem, ha rájössz, akkor valahogy meg tudjuk beszélni, mert a barátságunk sokkal erősebb ennél a kellemetlenségnél. Eddig is elnyomtam magamban az érzéseimet, ezután is képes le… - De nem ért a mondandója végére, és apára nézve tudtam, nem csak én sejtettem, hogy egy csókkal fojtotta belé a szót Finn. - Ez valami szánalomcsók volt? – erősített meg minket Poe kérdése kicsivel később.

- Annak tűnt?

- Finn, bármikor, bárhol csókolnál is meg, az számomra maga lenne a mennyország, viszont tudom, hogy heteró vagy, úgyhogy sohasem volt és nem is lesz ilyen elvárásom feléd. Nekem már az is elég, hogy az életem része vagy. – A szemeim észrevétlenül megteltek könnyekkel. Tudtam, milyen fájdalmakat élt át emiatt Poe, és hogy a világ legboldogabb emberévé fog válni másodpercek múlva, amikor is a bátyám végre tudatja vele, milyen hazugságban hitt eddig, én bárhogy állítottam neki korábban az ellenkezőjét.

- Meleg vagyok. Miattad jöttem rá, már nagyon régen. Azt is tudtam, hogy szeretsz, és hogy így is megtartottam a titkomat, az végtelenül gonosz dolog volt tőlem, tisztában vagyok vele. De nem voltam felkészülve rá, hogy színt valljak apának és a világnak, hogy úgy járjak esetleg, mint Anakin. Az a félelem pedig, ami mind közül a legrosszabb volt számomra: rettegtem, hogy rájövünk mint szerelmes pár nem passzolunk egymáshoz, és így odalesz a barátságunk. Nekem csak ti vagytok apával és Rey-el, így nem veszíthetlek el. Viszont már eljutottam oda, hogy azt se bírom tovább, hogy itt vagy tőlem egy karnyújtásnyira, én pedig semmit sem lépek. Az, amikor Ben férfiasságát és tehetségét dicsérted, maga volt a purgatórium számomra. Rájöttem, még ha köztetek nem is lesz semmi, majd jön valaki más, aki nem zárkózik el előled, és aki elvesz tőlem. Aztán ma, ahogy a reggeli közben apa a tudtomra adta, hogy tisztában van a szexualitásommal és az irántad táplált érzéseimmel, és nincs vele baja, rájöttem, itt az idő, hogy végre kinyújtsam a kezem, és remélem, te boldogan ragadod meg azt. Persze, ha nem, azt is teljesen megértem, hiszen szörnyű, hogy eddig hagytalak epekedni utánam. – Szinte levegőt se vett, úgy hadarta le mindezt, én pedig végtelenül büszke voltam rá, amiért ilyen nyíltan felvállalt valamennyi dolgot, amit jelen pillanatban kellett. Mindent vagy semmit alapon játszott, és tudtam, ennek meglesz a jutalma.

- Mi lesz azzal, hogy úgy jársz, mint Anakin? – jött ez a számomra nem várt kérdés Poe-tól.

- Az egy nagy baromság volt tőlem. Egyrészt, én nem hagyok el miattad egy feleséget és két gyereket. Másrészt, kapják be! Ez az én magánéletem, ami ne érdekeljen senkit, csak aki számára fontos vagyok: én, Finn Snoke, az árva fiúból lett profi vívó, aki reménytelenül szerelmes vagyok az itt álló Poe Dameronba, aki a mindenséget adná nekem azzal, ha megragadná ezt a remegő kezet, amit elé nyújtok, és hagyná, hogy most már igazán, szenvedélyesen megcsókoljam. – Nem kellett bent lennem, hogy tisztán lássam magam előtt, milyen arcot vághattak éppen.

- Hát csak összejött! – súgtam oda apának, és közben megfogtam a kezét, amikor már valószínűleg egy csókban forrtak össze, mert szavakat ezután nem hallottunk.

- Mondjuk el nekik! – jött hirtelen Poe-tól ez a mondat, és mire feleszméltünk apával, már fel is rántotta az ajtót, így lebuktatva minket. – Úgy látszik, nem is lesz mit elmondanunk – kacagott jóízűen, hiszen hogyan is lehetett volna mérges élete legszebb estélyén?

Ezután beinvitáltak minket, és mindenki vad mesélésbe kezdett. Poe elmondta, mikor szeretett bele a bátyámba, Finn is, hogy mikor jött rá a saját szexualitására és az immáron párja iránti érzéseire. Majd én regéltem el, miként faggattam ki Finn-t és Poe-t is ez ügyben, végül pedig apa mesélt arról, hogyan és mikor eszmélt rá, hogy nem belém, hanem a fiába zúgott bele Poe. Továbbá még annyi mindenről volt szót, mert a leglényegtelenebb történetek is varázslatossá váltak azokban az örömteli órákban. Elmúlt minden fáradtságom. A testem ugyan kimerült volt, de a lelkem végtelenül boldog, főleg, hogy egy idő után számomra is megtört a jég, és ugyan Ben családjának múltjáról nem meséltem – hiszen ahhoz nem volt jogom –, de minden mást, amit tapasztaltam vele kapcsolatosan, lelkesen részleteztem. Egyetlen egyszer éreztem nagyobb boldogságot, mint ezen az estén: amikor apa hivatalosan is magához vett minket Finn-nel.

A másnap sem volt éppen eseménytelen, ráadásul Finn, mintha új erőre kapott volna. Ekkor jöttem rá, apa miért nem halasztotta el a titkának felfedését a verseny utánra: tudta, hogy így a bátyám az euforikus boldogságtól még jobb lesz. Majd mikor ezt felhoztam neki, meg is erősített ebben.

- Tisztán emlékszem, Rey, hirtelen mennyit fejlődött, amikor hozzám kerültetek. A biztonságérzet és a boldogság, valamint az, hogy szerethetett és szeretve volt, kétszer annyi erőt adott neki, mint bármi más. Tudtam, ha végre összejönnek Poe-val, akkor meg sem fog állni a döntőig.

- Hihetetlen, hogy úgy tartod kezedben a dolgokat és irányítod őket, hogy észre sem veszi az ember – lepett meg ismét. Róla is sokat tanultam ezen a versenyen.

- Lehet, nem voltam soha szerelmes alkat, de miattatok rájöttem: én apának születtem. Fele olyan jó edző sem lennék, ha nem a saját gyerekeimmel foglalkoznék. Én belőletek táplálkozom, így az a minimum, ha mindent megteszek értetek, Kincsem – puszilta meg a homlokomat.

- Emlékszem, mit mondtam Finn-nek, amikor gyerekként pakoltuk össze a holmijainkat, mert örökbe fogadtál: „Mi vagyunk itt a legszerencsésebbek, és ezt nem szabad elfelejtenünk.” Bár sohasem felejtettem el, de ezen a héten tisztábban látom, mint valaha, mennyire igaza volt a kis kori énemnek. – Teltek meg könnyekkel a szemeim, amiket apa törölt le, majd magához is ölelt.

- Ha így is van, fele annyira sem vagytok szerencsések velem, mint én veletek – mosolygott rám, majd kérte, hogy siessek átöltözni, mert lassan az én egyik versenyem következett.

- Apa, még valami.

- Igen?

- Nem látnám esélyét, hogy ne Finn és Ben játsszák a férfiak döntőjét, de ugye, akkor sem leszel csalódott, ha nem a bátyám győz? – tudtam a válaszát, mégis az ő szájából kellett hallanom.

- Csalódott? – ízlelgette ezt a szót. – Életemben nem voltam még csalódott miattatok. Akkor lennék az, ha előre feladnátok valamit, de azt sohasem tettétek. Nem lehet mindig nyerni, és nem is kell, mert ritka az, amikor valaki folyton csak győz, és még így is tud valahonnan merítkezni, hogy újból kardot ragadjon, és ne csak a megszokás miatt tegye. Ezért is tisztelem úgy Bent, és tartom majd megérdemelt győztesnek, ha ismét az ő nyakába akasztják az aranyérmet – kaptam tőle ezt a kimerítő választ, amire csak egy kézszorítással reagáltam, mert valóban sietnem kellett az öltöző felé.

Minden versenyem jól ment, bár nem brillíroztam úgy, mint Ben és Finn a saját ellenfeleik ellen, viszont senki sem tudott megakadályozni abban, hogy bekerüljek a top tízbe. Azonban itt ugrott a majom a vízbe, hiszen megláttam Rose nevét az enyém mellett a másnapi beosztásban. Ő volt az első a legjobbak mezőnyéből, akivel meg kellett küzdenem. Tudtam, Rose remek versenyző, bár valahogy úgy jött ki a lépés, hogy eddig sohasem állhattam elé, mert korábban kiestem, ekkor viszont nem volt menekvés tőle. Egyetlen egy esélyt láttam arra, hogy legyőzzem – hiszen technikailag egyértelműen fölöttem állt –, ez pedig az volt, ha ismét beengedem a haragot a szívembe. Két dolog kapcsán is érezhettem dühöt: egyrészt a szüleim miatt, akiknek sohasem tudtam igazán megbocsájtani azt, hogy elhagytak; másrészt pedig – szégyen vagy sem –, féltékeny voltam Rose-ra, hiszen már régóta része volt Ben életének, míg rám egy kósza tekintetet sem vetett korábban a fiú. Persze, nem direkt tett így Ben, és Rose elviekben csak barátként képezte az életét, én pedig egyértelműen nem így szerettem volna, mégis bántott, hogy valami olyanban lehetett része évek óta, amire én is vágytam: ez pedig Ben szóló figyelme volt. Tizenhat óra állt a rendelkezésemre, hogy legyőzzem magamban a hirtelen felszínre törő érzéseket, hogy másnap tiszta fejjel tudjak elé állni, mert tényleg, inkább veszítettem ellene úgy, hogy önmagam voltam, minthogy haragtól vezérelve nyerjek.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)