Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 16. fejezet

Tizenhatodik fejezet – Hogy mindig visszataláljatok hozzám

Rey:

Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy robotszerűen mászok felfele valahova. Mikor szilárd talajon álltam, egy folyosón találtam magam, ami balra lejtett és ázott is befele. Sohasem jártam még ehhez fogható helyen: mintha egy űrhajón sétáltam volna. Bár fogalmam sem volt, hol voltam, de a lábam vitt előre. Mellettem fehér sisakokat láttam a földön. Nem is akartam tudni, miként hagyták el őket a gazdáik – bár sejtettem, hogy az illetők már nem éltek –, szimplán a saját lépteimmel igyekeztem tartani az iramot. Egyszer csak egy nagy, betört ablakkal néztem farkasszemet, ami előtt a helyhez mérten egy szörnyű állapotban lévő szék volt. Annyira ismerős volt mind az ablak, mind a szék, de nem tudtam, honnan. Már az egyértelmű volt, hogy egy űrroncson voltam, viszont a ködös emlékeimből nem tudtam előbányászni, eredetileg hol kellett volna lennie az ablaknak és a széknek. Lassan arra is rájöttem, melyik ajtó volt az, amin be kellett lépnem. Amint mozdítottam a kezemet, automatikusan kinyílt előttem, és rögtön azután, hogy átléptem a küszöböt, be is zárult. Viszonylag sötét volt odabent, én mégsem féltem. Elfogott egyfajta éteri nyugalom, hiszen tudtam, bárki is várt rám ott, olyan személy volt, akivel muszáj volt találkoznom. Ám ekkor hirtelen ott termett előttem szemmagasságban egy szintén ismerős háromszög alakú kis tárgy, ami valamilyen koordinátát mutatott. El kellett hoznom onnan, ebben biztos voltam, viszont amikor érte nyúltam, meglepően olyasvalakivel kellett szembenéznem, akire nem számítottam: önmagam sötét oldalával. Fekete ruhában voltam, csuklyával a fejemen, a kezemben pedig egy kétvégű kard volt, amely ugyanolyan vörösen izzott, ahogy korábban a Ben kezében lévő fegyver.

- Nem kell félned attól, aki vagy – mondta a sötét énem a vártnál kedvesebb, megnyugtatóbb hangnemben, ennek ellenére azonnal harcba kezdett velem, és ekkor nálam is megjelent az a múltkori kék kard.

Pár kardcsapást mértünk egymásra, majd amikor közelebbről szembenéztem vele, hirtelen eltorzult az arca. Sohasem tartottam magam szépségnek, mégis, az a gonoszság, ami akkor fakadt a sötét énemből, a bájosnak mondható arcvonásaimat is ocsmánnyá tette. Ez jobban megijesztett, mint az alternatív énem vörös fegyvere, így hátrálva sikeresen el is estem, és elejtettem a háromszög alakú tárgyat, amit nem más kaparintott meg, mint a hirtelen ott termett Ben Solo. Felpattanva ismét aktiváltam a kardomat, de ő nem nyúlt a sajátjáért, helyette mereven állt.

- Nézz magadra! Bizonyítani akartad a családodnak, hogy nem törsz meg a gyászban, erre mást bizonyítottál. El kellene fogadnod, hogy már nem vagy ugyanaz, mert az az idilli Paradicsom, amiben éltél, velük együtt meghalt. A gyász megmérgezte az almafát. De én sem Paradicsomban élek; ez is összeköt minket.

- Add át nekem! – néztem rá szilárdan, miközben testem minden porcikájában remegtem, hiszen igazak voltak a szavai, és ezt utáltam.

- A sötétség a vérünkben van. Ne küzdj ellene! Meg kell élned a fájdalmaidat, nem pedig elnyomni őket.

- Add ide azonnal! – voltam továbbra is kitartó.

- Egyedül nem mászhatsz ki a mélyből, de velem igen. – Ekkor összetörte a tárgyat, és vele együtt minden reményemet, hogy nélküle is menni fog az öngyógyulás.

- Neeeem! – ordítottam, majd kardommal próbáltam megsebezni. Ő azonban meglepően továbbra sem nyúlt a saját fegyveréért, csak az én támadásomat igyekezett hárítani.

Hirtelen egy tenger közepén voltunk, és az űrhajó egyik felszíni részén harcoltunk. Nagyon heves volt a csata, de én tettem azzá: egyértelmű volt, hogy ő nem akart velem küzdeni, csak azért állt ki ellenem, hogy lefegyverezzen. Egyszer azonban megtorpant, és elejtette a kardját, amit én felkapva aktiváltam, és egyenesen a gyomrába vágtam.

- Nagyapa! – meredtem magam elé, hiszen ekkor tisztán hallottam, amit utoljára mondott nekem: „A megváltás lehet, pont olyannak a képében fog eljönni, akiről nem is hinnéd. Kérlek, Rey, ne küzdj ellene, és ne próbáld meg megölni a szívedben minden új szeretetnek és kötődésnek a csíráját! Boldognak akarlak tudni, Kincsem, még akkor is, amikor én már nem tehetlek boldogabbá.”

- Bocsájts meg, megint érzem, hogy szólít a sötétség és az önutálat – suttogtam a levegőbe becsukott szemmel. – Sőt már az uralma alá is vont. Mutasd meg újra a szeretet erejét, és semmi sem állhat az utamba, és befejezem, amit elkezdtél. Mutasd meg, nagyapa, és végre hagyni fogom, hogy a szívem ne zárkózzon el teljesen az új emberek elől! – szinte könyörgő volt a hangom.

Mindeközben Ben összeesett, és némán, levegőért küszködve meredt maga elé, én pedig ekkor fogtam fel, hogy szó szerint meg akartam ölni a Ben iránt táplált szeretetemet. Ekkor viszont megmakacsoltam magamat, és a kezemet Ben megsebzett hasához tettem, hogy a puszta tudatommal meggyógyítsam azt. Hiszen hol működhetett volna mindez, ha nem a saját álmomban? És sikerült is, ez pedig reméltem, azt jelentette, hogy még volt rá esély, hogy visszaállítsam a Benbe fektetett bizalmamat.

- Meg akartam fogni a kezedet, miután legyőzted a bátyámat – mondtam neki, de igazából saját magamat szembesítettem ezzel a ténnyel. – Annak a vívónak a kezét, aki mindig is a példaképem volt. Csakhogy már nem vagyok képes többé szimplán vívóként tekinteni rád. Viszont Ben Solo, a melankolikus tizenéves fiú, összetörte a szívemet, és ez megrémített: az, hogy mit tudtál kiváltani belőlem. De most már más lesz, ígérem.

Ezzel fel is riadtam, majd az órámra pillantva láttam, hogy még csak fél hét volt, így abban reménykedve, hogy apa és Finn nem ébrednek fel egy darabig, felöltöztem, majd előbányásztam az éjjeli szekrényemből nagyapa irodájának a pótkulcsát. Még a halála előtt adta nekem az eredetit, mert tudta, hogy apa be fogja zárni előlünk és maga elől, mert annyira fog fájni neki a hiánya. Így is lett – de hiszen nagyapa szinte mindig, mindent meg tudott előre jósolni, azt is, hogy én el akarom majd nyomni magamban a gyászt, és hogy ellenállni fogok minden új szeretetforrásnak. Egyértelműen tőle örökölte apa a jó megfigyelőképességét, csak míg apu megtartotta magának az észrevételeit, amíg úgy nem érezte, hogy eljött az idő a szembesítésre, addig nagyapa mindent azonnal kimondott. Ő teljes mértékileg a jelenben élt, és utált bármit is halasztgatni.

Egy mély levegővétel után elfordítottam a zárban a kulcsot, majd benyitottam. És íme, ott volt tényleges pompájában az a nagy ablak és kényelmes szék, amik az álmomban a romjaikban hevertek. Bár tény és való, rá fért volna egy takarítás erre a szobára is, hiszen mint azt ekkor megállapítottam, apa se gyakran járhatott ide. Vagy lehet, olykor-olykor, mikor nem láttuk, bejött, de nem tudta rávenni magát arra, hogy takarítson. Mintha itt megállt volna az idő, amióta papa meghalt. Korábban úgy pulzált ez a szoba az élettől, mint azok a fénykardok, amik az álmomban jelentek meg. Ekkor viszont minden megfagyott, mert hagytuk, hogy így legyen. Ez is egy olyan fontos dolog volt, amiről tudtam, majd beszélnem kell a pszichológussal.

Mielőtt kijöttem volna, megpillantottam azt a háromszög alakú kis tárgyat, amit az álmomban Ben összetört. Pontosan tudtam, mi volt ráírva, mégis a kezembe vettem, majd leporolva, sokadjára is elolvastam a belevésett szavakat: „Hogy mindig visszataláljatok hozzám.” Akkor csináltatta papa, amikor már sejtette, hogy nemsokára meg fog halni. Még egy ilyen tragikus helyzetben is elsősorban ránk gondolt, hiszen tudta, hogy a halála után is szükségünk lesz arra, hogy visszagondoljunk a tanácsaira. Palpatine papánál jobb és szeretet teljesebb ember nem létezett a Földön – számomra legalább is nem.

Ben:

- Anya, biztos vagy benne, hogy készen állsz? – kérdeztem kereken két héttel azután, hogy nagyapa és Luke bácsi kibékültek, hiszen ekkor édesanyám is elszánta magát ugyanerre. Ez hamarabb is volt, mint ahogy arra számítottam. Bár úgy gondoltam, hogy ez részben az Olimpia rohamos közeledése miatt volt.

- Igen, készen. És köszönöm, hogy elfogadtad, hogy én egyedül akarom intézni ezt – ölelt meg, hiszen ő külön kérte, hogy nagyapával kettesben beszélhessen, amit teljesen meg tudtam érteni; neki erre volt szüksége, míg a nagybátyámnak az én támogatásomra.

Luke bácsi és Anakin papa azóta szinte elválaszthatatlanok lettek, mintha minden egyes napban egy adott évet próbáltak volna meg bepótolni. Talán egy élet ideje sem lett volna elég nekik, hogy behozzák a lemaradásukat – még nagyapa számára sem, akit én folyton tájékoztattam korábban a családunk dolgairól. Számomra viszont ez bőven elég volt ahhoz, hogy kimásszak a saját letargiámból, és végre boldogan folytassam a felkészülést az Olimpiára. Arról már nem is beszélve, hogy ezentúl együtt edzettem nagyapával és a nagybátyámmal. Kettőjük tanácsait egyesítve tényleg sikerült tovább fejlesztenem a technikámat. Nem, mintha előtte nem segített volna papa is, de ahogy ekkor ötvözték az ötleteiket, abból olyan újszerű meglátások születtek, amikre hatalmas szükségem volt. Emiatt pedig napról-napra egyre jobban elhittem, hogy tényleg a világ legjobb kardvívói között volt a helyem, hiszen a legjobbak edzettek.

Ezen a napon papa teljesen kivirult: hiszen végre a lánya is visszaengedte az életébe, ami ezáltal ismét teljes lett, ami az enyémről sajnos nem volt elmondható. Igenis hiányoltam Rey-t. Még mindig hihetetlennek tartottam, hogy egy hét alatt milyen mély benyomást tett rám, épp ezért nem adhattam fel a reményt, hogy egy nap megbocsájt nekem. Főleg annak a fényében nem, milyen családi kibéküléseknek voltam ekkor a tanúja. Mégis, amikor anya és nagyapa vigyorogva hazatértek, eszembe sem jutott, hogy egy plusz jó hírt kapok majd papától.

- Ben, Luke, gyorsan mondom, mielőtt elfelejtem: Hux nemrég hívott, hogy mivel nem tud elérni, fiam, adjam át, hogy ti is mind hivatalosak vagytok hozzájuk vacsorára holnap utánra, ha ráértek. Azt külön hangsúlyozta, hogy Ben megjelenésére nagyon számítanak – kacsintott rám, amitől el is tátottam a számat.

- Engem szívesen látnak a Snoke házban?  - emésztgettem a szavait.

- Talán megbékélt Rey – mosolygott papa, én pedig szívem szerint kisgyerek módjára ugrálásba kezdtem volna, annyira boldog voltam. Mintha nem lett volna elég hely a mellkasomban ennyi vidámságnak.

- Csak szólok, Ben, az lenne az igazán szép happy end, és az kötné végérvényesen össze a családjainkat, ha ti összeházasodnátok – jegyezte meg Luke bácsi, nekem pedig fogalmam sem volt, mennyire beszélt komolyan. – Jól van, még egy darabig azzal is megelégszem, ha jártok – mosolygott, így felfedve, hogy csak ugratott. – Nekem viszont vennem kell egy új telefont, ez a régi vacak folyton kikapcsol, azért se ért el Hux – lóbálta a valóban sokat használt, megviselt készüléket.

- Csak három éve mondom, hogy le kéne cserélned – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Na, látod, apa, ezért is kéne neki egy lány, aki megneveli. Rám már nem hallgat.

- Bagoly mondja verébnek – volt ez Anakin papa végszava, én pedig életemben először komolyan elkezdtem azon gondolkodni, milyen ruha összeállítást vegyek fel egy vacsorához.   

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - Bónusz rész 2.0

Szuvenír

  A részt a következő dal ihlette:

Jackson:

Itt ülsz alig egy méterre tőlem a kanapén, de úgy bele vagy mélyedve a könyvedbe, hogy észre sem veszed, miként bányásztam pár perce elő az egyik fotóalbumunkat, hogy visszaidézzem az együtt eltöltött legszebb pillanatainkat. Már tizenkét éve, hogy szó szerint egymásba gabalyodtunk abban a diszkóban, de azóta sem kívánlak kevésbé, sőt… Nem is adsz rá lehetőséget, amikor évről-évre szebb és férfiasabb vagy; arról már nem is beszélek, hogy műveltebb is. Csoda, hogy nincs minden diákod beléd zúgva – de azt nem vesz ám be, bárhogy állítod, hogy senki sem olvad el már csak a tekintetedtől vagy a szikrázó mosolyodtól, amit szerencsére nem takargatsz úgy, mint amikor megismerkedtünk. Még mindig nehéz felfognom, hogy beengedtél a világodba, hogy nem csak az első párod lettem, hanem az egyetlen is, mert úgy döntöttél, beéred velem egy életre, és hatalmas nagy büszkeséggel tölt el, hogy tagadhatatlanul boldog vagy mellettem. Nem is tudod, hogy ezek a fotók, és az a sok hely, ahol eddig jártunk, még csak a kezdet volt, mert én a világot akarom neked nyújtani, cserébe, hogy te nekem adtad a saját világodat.

New York, két évvel ezelőtt, augusztusban, a hotel tizedik emeleti erkélye – könyveltem el ezt magamban az egyik fotónál, amin te bámultad a kilátást, én pedig galád módon (még véletlenül sem a formás feneked miatt) lefotóztalak hátulról.  A következő képen már felém fordultál, én pedig két év távlatában is libabőrözök attól a tekintettől, amivel akkor jutalmaztál. A felhők mint füstfelhő gomolyogtak feletted, ettől még festőibbé téve az összképet. A fejem búbjától a kislábujjamig borzongok tőled, a lehető legjobb értelemben. Annyira éteri vagy a fotókon, de persze nem annyira, mint élőben. A végtelenségig tudnék úszkálni a szemeidben, amiket most jócskán leköt Tolsztoj, és úgy mosolyogsz, mintha nem kilencedjére olvasnád a Háború és békét, hanem az újdonság varázsa venne uralma alá. Te már csak ilyen vagy: nem folyton új dolgokat keresel, hanem helyette rendre visszatérsz a régi kedvenceidhez, amik menedékül szolgálnak számodra. Nem is csodálom, hiszen még mindig nem tudom elképzelni, milyen lehetett a világtól elzárva felnőnöd. Bárhogy kinevettél, amikor ezzel a hasonlattal éltem, én igenis kitartok mellette, hogy olyan különleges vagy, Jinyoung, mint Egyiptomban a kék szín, amit ritkán használnak, de amikor igen, akkor nagy jelentősége van, hiszen a Nílust jelképezi. Nekem te vagy az éltető Nílusom, főleg, amióta Ő már nincs velünk…

Csak gondolnom kellett Egyiptomra, és máris az ottani képekhez értem. Emlékszem, hogy 37 fok volt, amikor ezek a fotók készültek, én mégis remegtem miattad. Mai napig vannak olyan pillanatok – nem is olyan ritkán –, amikor eláll a lélegzetem, és hirtelen álomnak hiszem az életemet, amiért veled oszthatom meg azt. Aznap össze-vissza vásároltál mindenféle szuvenírt, nem tudva, hogy volt egy, amit mindig magadnál tartottál: az elakadt lélegzetem, amit senkinek sem adtam volna szívesebben. Mindegy, hol vagyunk, milyen nyelven beszélnek a helyiek, én csak azt a nyelvet ismerem, ami a te neveddel kezdődik. Hindusztánul is motyoghatnak körülöttem, megértetem magam, amíg ott vagy mellettem, hogy támogass. Elaludni is bárhol el tudok veled, hiszen a jelenléted jobb minden altatónál. Bár olykor elfog a remegés, amikor magával ragad a rettegésem, hogy túl szép az életünk, és egyszer vége szakad a mézesheteknek. Kezdem elfogadni, hogy ez mindig is így fog maradni, de attól még hinni akarom, hogy tényleg egy életre választottál, és hogy nem kell sohasem megtapasztalnom a legnagyobb félelmemet.

Elérkeztem az albumban a Los Angeles-i Sunset Tower előteréhez, ahol vártál, hogy együtt szálljunk be a liftbe, és a szobánkban közösen fogyasszuk el azt az 1993-as bort, amit nagy nehezen sikerült beszereznem. Az elnöki lakosztály minden sarkában csókolóztunk tőle, mivel a szervezeted mindig extrémen reagál a legkisebb alkoholmennyiségre is.

Ekkor viszont meglátom Őt az egyik képen, és a könnyeim azonnal kicsordulnak. Bár halkan sírok, te mégis megérzed, hogy valami megváltozott a szoba légkörében, és átkarolva a hátamat, magadhoz húzol. Nem kell kimondanom, tudod, hogy egy évvel az elvesztése után se telik el úgy nap, hogy ne érezném a hiányát, hogy ne fájna a mellkasom attól a kongó űrtől, amit maga után hagyott. Ő a fiúnk volt, és tudom, hogy egy szép, teljes és szeretetben gazdag életet kapott tőlünk, de akkor is utálom, hogy már nem lehet velünk.

- Jinson volt a legjobb. Annyira szerencsések vagyunk, hogy őt választottad. Jobb kutyánk nem is lehetett volna – szipogom azt, amit rengetegszer hallottál már tőlem az elmúlt hónapokban, de nem elégszer ahhoz, hogy meggyőzzem saját magamat, hogy minden szép és jó így.

- Ne feledd…

- Ő is szerencsés volt, hogy mi voltunk a szülei – fejezem be helyetted a mondatot, hiszen mindig ezt hozod fel, és persze igazad van, de ez akkor sem elég vigasz számomra.

- Így van, és tudom, hogy még nem állsz készen arra, hogy új kutyusunk legyen, és lehet, hogy amit mondani fogok, az túl hirtelennek hat, de én már régóta gondolkodom ezen, Jackie. Igazából, azóta tudom, hogy szeretlek, amióta… - Elhallgatsz, én pedig hirtelen nem is sejtem, mire gondolhatsz.

- Mióta mi?

- Mióta rájöttem, hogy azt szeretném, te légy a gyermekeim apja. Már felnőttünk, Jackson, és Jinson miatt megtanultuk, milyen valakiről gondoskodni. Annyi szeretet van a szívedben, hogy kiváló apa lennél. Szerinted miért imádnak úgy a tanítványaid is? Remekül bánsz a gyerekekkel. Nem beszélve arról, hogy én is szörnyen hiányolom Jinsont, még ha nem is mutatom ki úgy, mint te, és vágyom arra, hogy nagyobb családunk legyen, és ne csak mi ketten legyünk, hanem hárman, sőt idővel akár négyen.

A szavaiddal úgy meglepsz, hogy tátott szájjal bámulok magam elé, és tudom, meg kéne szólalnom, nehogy félreértsd, de képtelen vagyok, annyira boldoggá tesz azt, amit hallottam. Ennél nagyobb biztosítékom nem is lehetne, hogy velem akarod leélni az életedet.

- Tudod, féltékeny vagyok Bamie-re és Lisa-ra a lányaik miatt, és Mark és Jaebum is már elindították az örökbefogadási folyamatokat, mi lenne, ha mi is csatlakoznánk? Ha kell, kiutazok Thaiföldre vagy Amerikába is, csak kapjunk egy csöppséget, aki teljessé teheti az életünket, és akinek megadhatjuk mindazt, amit a vér szerinti szülei nem. Kérlek, mondj valamit! – Ebben a percben még különlegesebbé válsz számomra, mint valaha. Belőled igenis csak egy van, és csak veled tudom elképzelni mindezt.

- Azt hittem, nem lehetek boldogabb annál, mint amikor elvettelek – sikerül kinyögnöm ezeket a szavakat.

- Várd ki, amíg ténylegesen szülők leszünk! – csókolsz meg szenvedélyesen, én pedig alig vagyok képes követni azt a vad iramot, amit diktálsz.

- Tudod, hogy most nagyon büszke lenne rád, igaz? – mutattam az egyik Jinsonról készült képre.

- Kár, hogy ő már ezt nem élhette meg, de nem lehet kitörölni az emlékeinkből. Nem lennénk ugyanazok, ha ő nem az életünk része tizenegy éven át.

- Nem bizony – felelem, hiszen Jinson sem volt ritkább, mint Egyiptomban a kék, aki Jinyounggal a lelkünk egy-egy darabját magával vitte, mint egy szuvenírt.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Megesküdtem a Holdra - JJ Project fanfiction

 A történetet a következő dal ihlette:

Jinyoung:

- Jinyoung, hát te meg mit keresel itt? – nyitott ajtót, a lélegzetem pedig egy pillanatra elállt.

- Hiszen te mondtad, hogy jöjjek el, amint úgy érzem, készen állok rá – feleltem meglepetten és egyben csalódottan. Milyen szánalmas egy alak voltam, amiért azt hittem, várni fog rám. Talán hibát követtem el azzal, hogy beadtam a derekamat.

Olyan szigorú keresztény nevelésben részesültem, hogy mindig is úgy voltam vele, kibírom a nászéjszakámig, hogy bármilyen komolyabb testiség történjen köztem és a jövőbeni párom között. Azért is tűnt kivitelezhetőnek mindez, mert nem keltettek bennem nemi vágyat a nők. Abban reménykedtem, ha beleszeretek valakibe, akkor a kellő vonzalom is jönni fog vele együtt. Jött is, csakhogy egy férfinél. Ahogy először megláttam a sötétből előbukkanni az éjszaka közepén, miként a Hold megvilágította a vállig érő fekete haját, a kellemes hangjával elárasztotta melegséggel testem minden porcikáját. Csak úgy terjedt bennem az az erős vonzalom, amit kiváltott belőlem. Ez még természetesen nem volt szerelem, hiszen épphogy csak találkoztunk, és pár szót váltottunk, de mint rájöttem, ő volt az az új szomszéd, akinek az érkezéséről már hallottam.

Muszáj voltam nyitni felé, hiszen azt tanultam otthon, hogy kedvességet és odafigyelést kell tanúsítani azok felé, akiktől szintén ezt kapjuk mi is. Én pedig pontosan ezt kaptam Jaebumtól. Minden egyes alkalommal, mikor beszélgetésbe kezdtünk, a lelkembe rendre a szokásos melegség költözött. Ekkor jöttem rá, hogy korábban üres volt a szívem, és csak arra várt, hogy valaki betöltse. A probléma ott kezdődött, hogy ez a valaki, akit nem tudtam az elmémből száműzni, történetesen egy férfi volt. Jaebum egyértelműnek vette, hogy viszonzom az érdeklődését, és azt is örömmel konstatálta, hogy mindig zavarba hozott, ami csak tovább bátorította, hogy még inkább nyisson felém. Én azonban nem hagytam, hogy elcsattanjon az első csókunk. Erre ő ultimátumot adott: vagy őt választom teljes egészében, vagy ha ennyire begyepesedetten ragaszkodom a keresztény tanításhoz – és így ahhoz is, hogy csak nő lehet a párom –, akkor ő végérvényesen megszakítja velem a kapcsolatot, és idővel el is költözik. Kiskoromtól kezdve utáltam az ultimátumokat, pedig tudtam, hogy szükségem volt rájuk, mert nélkülük sokszor döntésképtelen voltam. Ekkor is meghozta a hatását mindez.

Hirtelen színtelenné váltak a napjaim. Rá kellett jönnöm, hogy mindig is ilyen szürkék voltak, csak előtte, amikor még nem tudtam, milyen az, amikor valaki kifesti a fekete körvonalak által behatárolt fehérséget, nem hiányoztak a színek. Ettől fogva viszont már nem volt elég a fehérség. Úgy semmiképp sem, hogy találtam valakit, akivel együtt festhetjük meg a holnapomat, ami reméltem, a közös holnapunk lesz. Ez nem azt jelenti, hogy teljes egészében feladtam a hitemet, de meg akartam találni azt a kiskaput, ami által Istenhez és önmagamhoz is hű lehettem. Jaebum által újjáéledtem, és ebben az új életben nem akartam továbbra is az az engedelmes, kietlenségben élő Jinyoung lenni, aki nem volt boldog. Tudtam, hogy ezzel kiteszem magam annak a veszélynek, hogy összetöri a szívemet, de még mindig jobb egy összetört szív, ami korábban szeretett, mint egy parlagon heverő. Ha már egy nő sem tudott semmi ilyesmit kiváltani belőlem, nem ellenkezhettem többé önmagammal. Nem akartam elengedni őt. Egyszerűen képtelen voltam rá.

- Igen, vártalak, de azt hittem, nem jössz, vagy legalább is nem egy héten belül.

- Már pedig itt vagyok – mosolyogtam rá haloványan.

- De hát neked remeg a kezed – vette észre, hiszen rettegtem, hogy elutasít, mert már késő.

- Kérlek, ne engedd el őket! – könyörögtem, amikor saját tenyerének bilincsébe zárta a kézfejeimet. – Ez értelmetlen nélküled.

- Mi, Jinyoung? – nézett rám aggódva, miközben az egyik tincse eltakarta a jobb szemét. Imádtam a dús fekete haját, amibe reméltem, a jövőben bármikor, kényem kedve szerint beletúrhatok majd.

- Az életem. Szeretlek, Jaebum, és veled akarok lenni, csak ez számít most. Esküszöm…

- Csak azt ne mondd, hogy Istenre, mert elsírom magam – kacagott fájdalmasan, hiszen jól tudtam, hogy nem hitt benne, amit megértettem, és nem akartam megtéríteni, csak szeretni őt.

- Nem, a Holdra akartam esküdni – feleltem végül, felengedve saját arcvonásaimat, és ajkamat mosolyra húztam.

- Miért pont a Holdra? Hiszen az folyton változik. Olyan szerelmet akarsz, ami ilyen változékony? – nézett rám felhúzott szemöldökkel, ezzel végképp elérve azt, hogy megnyugodjak, hiszen tudtam, hogy már csak csipkelődik velem.

- Pontosan ilyen szerelmet akarok, mert már unom az egysíkú életemet. És amúgy is, részben a Holdnak köszönhetlek: ő mutatott meg nekem – emlékeztettem az első találkozásunkra.

- Igaz. Nem, mintha másnap reggel nem lettem volna ugyanolyan vonzó – kacsintott, így végérvényesen elmúlt a kezem remegése, amit ő továbbra is szorított, majd ekkor magához is rántott általa. – Nem kérek semmilyen visszavonhatatlan esküt ma tőled, csak egy csókot, hogy ezzel pecsételjük meg, hogy mi most már összetartozunk.

- Rendben – bólintottam, majd ajkam óvatosan hozzáérintettem az övéhez, és hagytam, hogy átvegye az irányítást.

Neki egyértelműen volt már tapasztalata ebben; hogy kivel és mikor gyakorolhatott ennyit, nem érdekelt, csak az, hogy ekkor engem csókolt, és reméltem, még rengetegszer fog a jövőben. Ahogy hagytam, hogy felfedezze belül a számat, én magának a szenvedélynek a megtapasztalásától kerültem némileg sokkos állapotba. Ha ilyen íze volt a bűnnek, akkor nem csoda, hogy sokan bűnös életet éltek. De hogyan is lehetett valami bűnös, ami ennyire helyesnek tűnt, és amivel senkinek sem ártottunk? Magunkat bántottuk volna azzal, ha bizonyos normákat követve lemondunk erről.

- Tőlem esküdözhetsz a hülye Holdra is, ha ezentúl rendszeresen hagyod, hogy elmerüljek benned így és még máshogy is – markolt ekkor a fenekembe, elérve, hogy tágra nyíljanak a szemeim.

- Ne légy mohó! – figyelmeztettem.

- Sajnálom, Drágám, de te hagytad, hogy megízleljelek.

- Attól még várnod kell – léptem hátrébb tőle, hogy nyomatékosítsam szavaimat.

- Tudom, de ábrándozni attól még lehet.

- Mi az, hogy lehet, muszáj!

- Szerinted mit csináltam, amíg vártam, hogy dönts? A szívem majd beleszakadt annak a gondolatába, hogy lehet, feladsz minket… Olyan sebet ejtettél volna rajtam ezzel a döntéssel, ami tönkretett volna. Egy kicsit ezzel a várakozással is ejtettél, bárhogy hamarabb jöttél, mint azt gondoltam. – Ekkor valóban törékenyebbnek tűnt előttem, mint valaha, épp ezért minél előbb meg akartam nyugtatni őt.

- Akkor fessük le azt a heget, hogy ne látszódjon! – Ekkor már biztosan tudtam, hogy a világ, amit készen kaptam megfestve, sohasem volt befejezett, hiszen végig arra várt, hogy megtaláljam azt, akivel együtt festem tovább. Jaebum volt az oka, hogy végre a szó szoros értelmében éltem. Még a lélegzetvételének látványa is magával ragadott, és boldogsággal töltött el.

- Még véletlenül se, egyikünk rosszabbul fest, mint a másikunk. Nekem még a legegyszerűbb rajzfeladatok se mentek soha.

- Nem tudom, miről beszélsz, a pálcikaembereidért élek-halok – jegyeztem meg, amint eszembe jutott, hogy olykor azokat rajzolgatta unalmában.

- Akkor sem értem, miért kell festészettel példálózni – rántott egyet a vállán.

- Ez csak egy metafora, Jaebum.

- Nem mondod, Jinyoung? – jött a szarkasztikus hangneme. – De akkor is, lehetnének hozzánk jobban illő metaforáid, mint például a táncolás.

Ekkor megragadta a kezemet, és lassúzni kezdett velem. Bár korábban is sokat táncoltunk, mivel ez mindkettőnk titkos szenvedélye volt, sohasem ennyire közel egymáshoz, és pláne nem ilyen táncot.

- Akkor mit szólsz ehhez: „Keringőzzük át együtt az életünket!”

- Egy fokkal jobb – kacagott.

- Hogy neked semmi sem elég jó! – nevetgéltem vidáman vele.

- De, te több, mint jó vagy. – A tekintete, amivel akkor jutalmazott, többet mondott minden metaforánál. Én pedig magamban igenis megesküdtem a Holdra, hogy mindig szeretni fogom.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)