(Mindig is úgy éreztem, hogy nincs
rendesen lezárva ez a történetem, de közel hat évet kellett várni, hogy végre
ihletet kapjak, hogy mit is tudnék még hozzáírni. Jó olvasást kívánok hozzá!)
Nyolc évvel később
- Biztos, hogy egyedül szeretnél a
sírhoz menni? – kérdezte Jaebum, mielőtt kiszálltam volna az autóból.
- Igen, biztos. Ezt egyedül kell
megtennem – feleltem, miközben megszorítottam a kezét, majd egy nagy csokorral
a kezemben odasétáltam édesapám sírjához.
- Szia, Apa! – köszöntem neki, majd
rá is tettem a virágot a sírra, amit megtisztítottam, hiszen az elmúlt
hónapokban eléggé lelakottá vált. – Szörnyen sajnálom, hogy régóta nem jártam
itt Nálad. – Hajtottam le a szégyentől kipirosodott arcomat. – Tudod, mióta
kitaláltam, hogy házasodjunk össze Jaebummal, nem tudtam, ki merjek-e ide jönni
Hozzád, mivel nem voltam benne biztos, hogy örülnél-e ennek a hírnek, és most
sem vagyok, hogy őszinte legyek. Az utolsó pillanatig húztam a döntést,
olyannyira, hogy pár óra múlva repülőre szállunk, és Thaiföldre utazunk. Igen,
jól hallottad, Thaiföldre, oda, ahova mindig is el akartál jutni. Bárcsak így
lett volna, Apa! Vagy bárcsak még élnél, hogy most elgyere velünk!
Közben elszállt a fejem fölött egy
vetési varjú, majd egy nem messze lévő fának az ágán helyezte magát kényelembe, és úgy
nézett rám, mint aki értette, amit mondtam. Mintha apám jelent volna meg ennek a
madárnak a képében. Hittem az ilyen kis apróságokban, épp ezért fellelkesedve
folytattam a beszédemet.
- Tudom, hogy Észek-Amerikában már
évek óta össze tudnak házasodni az azonos neműek is, de én akkor éreztem
igazán, hogy eljött a mi időnk Jaebummal, amikor a kedvenc országodban is
megszavazták az azonos neműek házasságát. Ezért megkértem a szerelmem kezét.
Maga a tudat pedig, hogy ez egy ázsiai ország, reményt adott számomra, hogy
talán egy nap itt, Dél-Koreában is lehetséges lesz mindez. – Ekkor ismét
elhallgattam, mert kellett egy kis idő, hogy erőt gyűjtsek ahhoz, hogy
kimondjam mindazt, ami még kikívánkozott belőlem. Ekkor viszont a varjú károgni
kezdett, én pedig ezt ismét csak egy jelnek vettem, hogy apám biztatott a
folytatásra.
- Néha, főleg álmomban, elfog egy
olyan érzés, hogy Te talán sohasem szerettél engem. Akartál, de nem igazán
sikerült. Utálom, hogy így érzek, Apa – kezdett elcsuklani a hangom a
szomorúságtól. – Tudom, hogy próbálkoztál, és mindent megtettél, ami Tőled
tellett, de ez nem volt elég, Apa… Nekem nem volt elég. – Ahogy ez a vallomás
elhagyta az ajkamat, felszínre tört belőlem egy mélyről fakadó zokogás, a varjú
pedig még hangosabb károgásba kezdett. – Bocsájts meg, hogy így érzek, Apa!
Bocsájts meg!
Percekig nem tudtam semmit sem
mondani. Addig nem, amíg a sírás uralkodott felettem. Végül azonban elapadtak a
könnyeim, melyeket letörölve az arcomról, újból beszélni kezdtem.
- Úgy örülök, hogy legalább az
utolsó napjaidban megnyíltál előttem, és bevallottad, hogy igazából csak védeni
akartál, hogy ne kövessek el hasonló hibákat, mint amilyeneket Te követtél el
férfiakkal, és hogy ne rekesszen ki a társadalom amiatt, mert Jaebumot választom
társamul. Ez mindig eszembe jut, ahányszor kelletlen megjegyzésekkel
bombáznak minket, amikor egy-egy járókelő összerakja, hogy mi egy pár vagyunk.
Lehet, furcsán hangzik, de valahol hálás vagyok ezekért a negatív
interakciókért, hiszen ezek mindig Rád emlékeztetnek, és bizonyítják számomra,
hogy Te tényleg első sorban védeni akartál engem, még ha nem is a legjobb
módszerrel tetted azt. Te csak azt akartad, hogy egy olyan remek családom
legyen, amilyen Neked nem lehetett. Ám örülök annak is, hogy az öngyilkosságod
előtt beláttad, hogy én akkor lehetek jobb ember Nálad, ha tényleg azzal
leszek, akibe szerelmes vagyok, és hogy végső soron nem az a baj, ha valaki
homoszexuális.
- Apa – szólítottam meg, miután
újból percekre elhallgattam –, megbocsájtok minden hibádért, melyekkel direkt
vagy akaratod ellenére bántottál engem. Mert valamennyi hibád és tévedés
ellenére, a szívem mélyén tudom, hogy szerettél, és bárhol legyél most, még
mindig szeretsz. – Ekkor a varjúra néztem, aki nem károgott, nem is mozdult,
csak meredten nézett rám. – Sajnálom, hogy a rosszabb napjaimon ezt
megkérdőjelezem, de a poszttraumás stressz már csak ilyen. Ezt jól tudom,
amióta pszichológus lettem. – Három évvel a diplomám megszerzése után is még mindig
elöntötte a büszkeség a mellkasomat, ahányszor rágondoltam, hogy már nem csak
én jártam szakemberhez, hanem a saját szakmai tudásommal én is segíteni tudtam
másoknak. - Egy valamiben azonban mindig is biztos voltam: a legrosszabb
perceidben sem múlt el az irántad táplált szeretetem és empátiám.
- Valamit még el kell mondanom –
kezdtem bele egy másik témába. – Jaebumot az édesapja vezeti az oltárhoz, engem
pedig a szerelmem édesanyja. Remélem, nem bánod. Mióta nem vagy, ők vették át
teljes mértékileg a szülői szerepet az életemben. Úgy éreztük, az lenne a
helyes, ha ez az esküvőnkön is reprezentálva lenne. – Kimondva ezeket a szavakat, megkönnyebbültem. Ráadásul a varjú továbbra is csendben volt, amit jó
jelnek vettem, akármilyen abszurdnak is tűnhetett ez. – Remélem, Apa, lélekben
ott leszel Te is velem az oltárnál, ahogy anya is – mosolyodtam el, majd ahogy
visszasétáltam Jaebum kocsijához, olyan volt, mint ha tíz kilóval kevesebb
súllyal tértem volna vissza.
- Na, jól ment? – kérdezte a
vőlegényem.
- Igen, jól ment.
- Akkor most már tényleg indulhatunk
a reptérre?
- Nagyon is, Drágám.
A repülő út izgalommal teli volt.
Ráadásul a vendégeink nagy része is ezzel a járattal utazott, ami még
izgalmasabbá tette az egészet. Igaz, volt némi bűntudatom, amiért távolra
kellett utazniuk, hogy velünk töltsék a Nagy napot, de mind az egyetemen
megismert barátaim, mind Lisa, mind Jaebum alkalmi ruhákat forgalmazó
butikjának az eladói egységesen kijelentették, hogy semmi pénzért nem akarták
kihagyni a lehetőséget, hogy ott legyenek, és hogy mellé még Thaiföldre is
ellátogassanak. Többen is úgy döntöttek, hogy az esküvő és a fogadás után még
pár napot ott maradnak, így ez egyben egy nyaralással is egyenlő volt számukra. Az
ő ötletüket ellopva, végül mi is egy hétre vettük ki az apartmanunkat.
- Mintha egy fél élet telt volna el
azóta, hogy szűkölködve, de a Te segítségeddel valahogy túléltem a gimis
éveket. Most pedig itt vagyunk Thaiföldön, egy luxus szálloda apartmanjában,
azt várva, hogy kezdődjön az esküvőnk – mondtam Jaebumnek, miközben a kanapén
ülve csodáltam a kilátását.
- Igazából az elmúlt 8 év az életünk
egyharmadát teszi csak ki, de Te fogalmaztad meg ezt egykor jól: mi már
fiatalon megtanultuk, hogy az élet nem
tündérmese, persze, hogy felértékelted, és akár többnek is érezted azt az
időszakot, ami annak a bizonyos tizennyolc évnek a lezárása óta kezdődött –
könyvelte el.
- Tudtommal én vagyok a
pszichológus, nem Te – ráncoltam a homlokomat.
- Én csak figyelek a mesterre –
csókolt meg.
- Szép mentés – jegyeztem meg, majd
felpattantam, hogy időben elkezdjünk készülődni. Ekkor azonban kinézve az
ablakon, nem akartam hinni a szememnek. – Jaebum?
- Igen?
- Élnek varjak Thaiföldön?
- Nem tudok róla – felelte. – De
miért?
- Semmi, hagyjuk, akkor biztos,
rosszul láttam – mondtam, de közben száz százalékig biztos voltam benne, hogy
egy ugyanolyan vetési varjút láttam, mint előtte otthon a temetőben. A varjú
volt apám kedvenc madara, én pedig a kedvenc országában készültem megházasodni…
– Köszi, Apa, hogy itt vagy – suttogtam meghatódva.
Végül nem csak Jaebum édesanyja, és
egyben az én fogadott anyám kísért az oltárhoz, hanem mellette nem is egy,
hanem két gyönyörű vetési varjú szintén. Mások csak hitetlenül nézték a fejem
fölött köröző madarakat, de engem megnyugvással töltött el, hogy a szüleim ott
voltak velem. A kinti vacsoránál pedig a madarak egy ponton rá is szálltak a
vállamra.
- Talán tévedtem. Ha nem is
mindennap, de olykor én is megtapasztalhatom, hogy milyen egy tündérmese
hercegének lenni. Az árva herceg pedig semmilyen szempontból nem árva többé, és a
története igazán csak most kezdődik el – mondtam a varjúknak.
VÉGE
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
