Nézett, de nem látott - Hyunlix fanfiction

 

A magas, sötét hajú férfi éppen munkába tartott. Szokásához híven nézett ki a fejéből, és az elméje teljesen más utakon bolyongott, mint a teste. Vitte a lába, ő pedig nézett, de nem látott. Ezért nem tűnt fel neki, hogy a szintén elmerengő szőke, nála alacsonyabb teremtés túl közel került hozzá, mígnem a két test ütközésének hála ugyanabban a pillanatban megérkeztek: a jelenbe, a bőrfelületük durva koccanásának börtönébe. A szőke kezéből ki is esett a telefonja.
    - Basszus! – szakadt ki belőle a káromkodás.
   - Elnézést, Hölgyem! – mondta reflexből a magas személy és hajolt is volna le, hogy felvegye a készüléket neki, amikor az előtte guggoló lesújtó pillantást mért rá. A sötét hajú elszégyellte magát, hiszen már a mély orgánumából is tudnia kellett volna, hogy egy férfinak ment neki.
    - Basszus! – ismételte azt, amit a másik is mondott. – Elnézést, csak minden olyan gyorsan történt – tette hozzá, magában pedig azzal is kiegészítette, hogy ilyen angyali arccal és törékeny alkattal nem csoda, hogy reflexből nőnek gondolta.
    - Vegyük úgy, hogy elnéztem – vágta rá a szőke, akin látszott, hogy már nem először került ilyen helyzetbe, majd köszönés és további kommentár nélkül elrohant.
   - Én Téged néznélek még el jó sokáig – ábrándozott a sötét hajú. Biszexuálisként pont az ilyen femininebb férfiak vonzották a leginkább, viszont úgy tűnt, az ismeretlen nem volt elragadtatva tőle – vagy csak szíven ütötte az, hogy hirtelen nőnek hitte. 

 A sötét hajú másnap pontosan ugyanakkor ugyanott volt, ám ekkor nemcsak nézett, hanem látott is: látta a szőkét, de a szíve elszorult tőle. A fiatal férfi, amint megpillantotta őt, a sétáló utca másik oldalára húzódott és olyan mogorván nézett maga elő, ami nem illett az éteri külsejéhez. A magas fiú elkönyvelte, hogy talán jobb volt, ha ismét a saját képzeletében barangolt, miközben az utakat rótta. A teste már úgyis pontosan tudta, mikor merre kellett fordulnia. Talán már a szőke mellett is elment párszor, csak nem tűnt fel neki. Veszélyes dolog volt a képzelőerő, nehéz volt menekülni tőle, ha magával ragadott valakit. A sötét hajú viszont már nem azokról a dolgokról ábrándozott, mint eddig, hanem az ismeretlen, törékeny szépségről.
    Napokon keresztül ugyanott látta, és a másik mindig elhúzódott és a távolba nézett; mindenhova, csak rá nem. Ő viszont nem volt többé zavarban, helyette minden egyes másodpercet kihasznált, amíg megörvendeztette a szemét és ezáltal a szívét is az idegen feltűnése. Ezek a másodpercek azonban túl rövidek és túl ridegek voltak. Mígnem kiszúrta, hogy mindig ugyanolyan üveges tejeskávé volt a férfi kezében, így tudta, mit kellett tennie.

Másnap az angyalarcú megint elhúzódott és előre nézett, ő viszont elé állt és nem hagyta, hogy kikerülje.
    - Tessék! – adta oda neki az üvegcsét. – Arra az esete, ha mára véletlenül nem lenne elég Neked egy adag kávé – mosolygott rá, bár az arcán lévő vigyor meg sem közelítette azt, amit az elméje védőmenedékében megengedett magának.
    - Tartogasd egy tényleges nőnek! – nyomta neki a másik, majd ment volna tovább, de a magas férfi megragadta a kezét. Óvatosan, csak jelzésértékűen, de ennyi is elég volt, hogy a szőkeség érezze, a ridegség kevés lesz ahhoz, hogy elüldözze a jóképű idegent.
    - Ezt nem egy nőnek hoztam, hanem Neked. Szeretném, ha elvennéd, és ha szép napod lenne – mondta, majd miután a döbbenettől megfagyott fiú kezébe adta a kávét, tovább indult. – Egyébként nem harapok, így nem kell ám a falnak szorulva sétálnod – tette hozzá, amikor egy pillanatra visszafordult a még mindig dermedten álló szőkeség felé, aki végül egy bólintással adta a tudtára, hogy felfogta.

Másnap a két férfi már közel sétált egymáshoz és egy-egy félénk mosoly kíséretében köszöntek is a másiknak, majd szép napot kívántak. A következő reggelen a „Jó munkát!” és a „Neked is!” kétszavas mondatok is elhangzottak. A harmadik napon meg is álltak és megkérdezték, hogy egyébként hova is tartott a másik minden reggel, így felfedve egymás előtt, hogy a sötét hajú egy divatlapnál volt modell és újságíró is egyben, a szőkeség pedig általános iskolai matektanár volt. A negyedik napon pedig végre megtörtént az, amit már a legelső reggelen is megtehettek volna, ha nem két introvertált, elmerengő, félénk férfiről lett volna szó: bemutatkoztak a másiknak.
    - Egyébként Hwang Hyunjin vagyok! – nyújtotta a kezét a sötét hajú, és ez volt a harmadik alkalom, hogy nemcsak szavakkal és pillantásokkal, hanem a testükkel is végre kapcsolódtak egymáshoz.
    - Én pedig Lee Yongbok – felelte a szőke, félve, hogy a másik kineveti a régies nevét, de az nem így tett, csak egyszerűen örült, amiért végre nevet is társíthatott a szépséghez. - Egyébként láttam a legújabb fotósorozatot Rólad. Az a farmerkabát és az a kalap nagyon jól álltak – jegyezte meg félénken.

   - Köszönöm. Megtarthattam őket, úgyhogy az első randinkra szívesen felveszem. Már, ha lesz ilyenünk – nézett rá vágyakozóan Hyunjin.
    - Délután négykor végzek a suliban, utána ráérek, mivel most nem kell dolgozatokat javítanom – felelte Yongbok, úgy téve, mintha nem lepődött volna meg, hogy a másikat érdekelte. Mert bár reménykedett benne, eddig a percig nem tudhatta, hogy Hyunjin csak barátkozni akart vele, vagy többre vágyott.
    - Remek. Ha adsz egy címet és egy telefonszámot, érted megyek ötre – nyújtotta át a telefonját a másiknak, aki bepötyögte mindkettőt. – Mert egyébként van autóm, csak szeretek sétálni. Meg amúgy is, reggelente álmosan úgy el tudok merengeni, hogy olyankor veszélyes számomra a vezetés – magyarázta.
    - Ez az én szerencsém – mosolygott az elpirult Yongbok.
    - Akkor legyen remek napod addig is, amíg találkozunk! – vigyorgott Hyunjin.
    - Neked is! Szia!
    - Szia!
    A két ébren álmodó férfi ekkor már egyáltalán nem akart az elméjébe menekülni, hanem nagyon is a jelennek akart élni. A kalap és a farmerdzseki pedig délután ötkor is ugyanolyan jól álltak Hyunjinen, mint azon a napon, amikor azt a bizonyos fotósorozatot készítették róla.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)