Minden és
semmi
Donghae:
- Nem hiszem el, hogy képtelen elkészülni! – rázta a
fejét Leeteuk. – Donghae, a te legjobb barátod,
könyörgöm, csinálj valamit! Ha kell, magad öltöztesd fel, de húsz perc múlva
színpadon kell lennünk. Engem senki se dorgáljon le miatta!
- Rendben, intézkedem. De egyébként előre is mehettek.
Mi majd utolsó pillanatban megjelenünk, így aztán csak ketten kapjuk a letolást
– ajánlottam fel, mert féltem, hogy veszekedés lesz a dologból, ami miatt aztán
végképp megcsúsznánk az idővel.
- Hm… Lehet, ez lesz a legjobb. De tényleg siessetek!
– nézett rám komolyan, mire bólintottam egyet, majd barátom öltözője felé
vettem az irányt. Azonban a résnyire nyitva lévő ajtó előtt megtorpantam, mivel
Hyukjae meztelen felsőtestének látványa szíven ütött.
Ennyi év után is epekedtem érte. Ráadásul volt egy
megállapodásunk, minden évben kétszer egymáséi lehettünk, méghozzá a születésnapjainkon.
Ez a mi kis privát ajándékunk volt. A többiek reményeink szerint mit sem
sejtettek mindebből, pedig már hat éve ez volt a szokásunk. Tizenkét
felejthetetlen éjszaka állt mögöttünk, de most, tökéletesen kidolgozott
felsőtestére pillantva, ismét elfogott a vágy, ami egyes napokon belülről
égette fel testemet. Hyukjae maga volt a tűz számomra, ami megégetett, de
mégsem tudtam ellenállni neki, folyton ott voltam a közelében. Életem
legnehezebb időszaka volt a katonaságban eltöltött napjaim, mivel hiánya minden
egyes percben mardosta szívemet. Akkor jöttem rá, hogy inkább égjek perzselő
tüzének lángjában, minthogy hiányában olyannyira jéggé fagyjon a szívem, hogy
azt már senki másnak ne legyen lehetősége felolvasztani.
Annyiszor gondolkodtam rajta, mit választanék a
jövőmet tekintve, hogy teljes életet éljek egy nővel az oldalamon, akivel
családot alapíthatok, vagy folytatom ezt a se veled, se nélküled kapcsolatot a
legjobb barátommal. De ez a felemás dolog is nagyobb teljességet ígért
számomra, mint amilyet bármilyen nő vagy férfi adhatott volna. A mérhetetlenül
nagy szenvedély, és a mély barátságunk keveréke, olyan egyedi dinamikát adott a
kapcsolatunknak, amihez semmi sem érhetett fel. A szimpla szerelem szó nem volt
a mi kötődésünkre megfelelő kifejezés. Ez minden volt, és mégis egyszerre
semmi. De a tőle kapott mindenség, az összes hiányosságot pótolta.
- Bejössz, vagy még fél órán át bámulsz ott? –
kérdezte huncut mosollyal az arcán, így sejtettem, hogy végig tudta, hogy itt
állok.
- Már a többiek elmentek. Nekünk is lassan indulnunk
kell, úgyhogy siess kérlek! – mondtam, miközben mindenhova néztem, csak
felsőtestére nem.
- Szóval édes kettesben vagyunk? – csillant fel a
szeme.
- Igen, úgyhogy nem is zavarlak, öltözz csak! –
feleltem, majd indultam volna kifelé, de gyorsan mögöttem termet, hogy bezárja
az ajtót, a kulcsot pedig farzsebébe csúsztatta. – Könyörgöm, ne csináld ezt!
Erre most nincs időnk.
- Arra van időnk, amire teremtünk – jelentette ki
komolyan. – Egyetlen egy feltétellel nem vetem rád magam, és a lehető
leghamarabb elkészülök.
- És mi lenne az?
- kérdeztem idegesen.
- Mondjuk el végre nekik – felelte a lehető
legeltökéltebben. – Donghae, én már nem bírom ezt! Felnőtt férfiak vagyunk
mind, és ennyi év után hiszem, hogy megértené a csapat.
- De nem csak róluk van szó…
- Ha más ki akar minket rakni a bandából, azért, mert
szeretjük egymást, hát állok elébe. Megnézem, hogy a rajongóink mit szólnak hozzá, a barátainkról nem is beszélve.
- Te tényleg komolyan beszélsz – jegyeztem meg, de
meglepettségem miatt alig tudtam értelmes gondolatokat összerakni a fejemben.
- A lehető legkomolyabban. Bakker, mostanában máson
sem jár az agyam, csak azon, vajon milyen házban élünk majd, milyen nemű
gyerekeink lesznek, és nekik milyen nevet adunk… Ez elsőnek megrémisztett, és ki
akartam verni ezeket a gondolatokat a fejemből, hisz mi csak legjobb barátok lehetünk, évi két extra
éjszakával. De nem ment… Belefáradtam. Könyörgöm, mond azt, hogy te is velem
akarod leélni az életed! Mert, ha így van, akkor nem érdekel semmilyen
következmény. – Bármilyen jól ismertem már, ilyen tekintettel még sohasem
nézett rám. Mérhetetlenül nagy szeretet, szenvedély és odaadás mellett,
borzasztó nagy rettegést is magukba rejtettek íriszei.
- Most inkább menjünk, jó? Add ide a kulcsot! –
nyújtottam felé a tenyerem.
- Nem! Vedd el, ha akarod, de én magamtól nem adom
oda, hacsak nem mondod azt, amit hallani akarok – tette keresztbe a kezét
közben.
- Én… Kérlek, add ide! – kétségbeesve vártam, hogy
megsajnáljon, de egy perc néma csönd után beláttam, ez esélytelen.
- Hát nem szeretsz igazán – meredt maga elé lemondóan,
amibe beleszakadt a szívem. – Vedd el a kulcsot! Sietek, úgyhogy mindjárt
indulhatunk.
Odamentem hozzá, és a farzsebéből előhalásztam a szabadulásomhoz
szükséges tárgyat, majd már félig kinn voltam, amikor visszafordultam, és
karjába vetettem magam. Ekkor olyan szenvedélyesen csókoltam, mint talán még soha.
- Hát persze, hogy én is borzasztóan szeretlek, és
veled akarom leélni az életem. Csak félek, ennyi az egész. De még a napokban
megbeszéljük a csapattal, csak ezen a koncerten legyünk túl, rendben? –
hadartam mindezt egy levegővel, ő pedig láthatólag alig tudta felfogni a
hirtelen jött információáradatot.
- Rendben – felelte végül, majd tátott szájjal nézte,
amint elhagyom a szobát, hogy végre tényleg felöltözhessen.
De, ahogy szerelmem magára húzta ruháit, az én
szívemről úgy hullott le az a védőpáncél, amit évek óta sziklaszilárdan ott
tartottam. Fellélegeztem. Bár rettegtem, ki hogyan fogadja majd a dolgot, de
mégis, ebben a pár percben, csak az számított, hogy már az elhatározás megvolt. Innen már csak pár lépés választott el minket attól, hogy hivatalosan is egy
pár legyünk.
(Minden
kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
