Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 6. fejezet

Hatodik fejezet – Ők

- Otthon édes otthon! – nyitotta ki a nyaraló ajtaját.

- Pfú! – fújtattam.

- Túl korai?

- Mark, nem lesz olyan időpont, amikor ez a kijelentés nem lesz számomra túl korai; de ezt mára úgy hiszem, túltárgyaltuk.

- Rendben.

- Akkor végre letennél? – hívtam fel rá a figyelmét, hogy még mindig a karjaiban voltam.

- Még nem – kacagott, majd elkezdett az ölében pörgetni a szobában, mire én az egyik kezemet felszabadítva a nyakába való kapaszkodásból, elkezdtem ütögetni.

- Mark Tuan, te nagyra nőtt óvodás! – ordítottam, de közben képtelen voltam egy apró mosolyt elfojtani.

- Ez az, erre vártam – jegyezte meg.

- Kérlek, tegyél le a kanapéra! – tereltem el a témát.

- Kérésed számomra parancs. – Majd óvatosan elhelyezett.

- Jó vicc, mert, ha így lenne, már itt sem lennék. De gondolom, el kell fogadnom, hogy minden a Te kényed kedve szerint fog zajlani – tettem keresztbe a kezemet, miközben szomorúan tekintettem ki az ablakon. Láthatólag beborult, így valószínűleg egy jó kis elázástól mentett meg Mark, azáltal, hogy hazacipelt, amit persze a világért sem mondtam volna ki hangosan.

- Az én kényem kedve szerint? – rökönyödött meg. – Szerinted én azért hoztalak ide, hogy megzúzódott lábbal és vérző fejjel feküdj itt nekem?

- Ki tudja – rántottam egyet a vállamon.

- Ha úgy zajlanának a dolgok, ahogy azt én szeretném, épp az ajkaidat falnám, és meg sem állnék még jó sokáig. Csakhogy nem hagyok teret ezeknek a vágyaimnak, amíg Te rám nézni sem tudsz úgy, hogy ne süssön a gyűlölet a tekintetedből. Én tényleg csak jót akartam mindkettőnknek, de Te ahelyett, hogy hagynád, hogy a legjobb formámat hozzam, folyton felhúzol és még magadban is kárt teszel. – A keze és az ajka is remegett a kétségbeeséstől, én pedig egyre jobban kezdtem elhinni, hogy tényleg jót akart nekem, csakhogy nem volt tisztában vele, mi volt számomra a jó; bár meg mertem volna kockáztatni, hogy olykor még én magam sem.

- Azért a bedrogozásért te vagy a felelős – mondtam végül.

- Meddig fogom még ezt hallgatni?

- Amíg itt vagyok. Ódzkodom az alkoholtól, a cigitől és a drogoktól is, és te beszennyezted a makulátlanságomat.

- Szóval ennyi vagyok a szemedben: egy elrabló, aki mindenféle úton és módon beszennyez és megront téged? – Tudtam, azt várja, hogy rávágjam, igen, miközben a szemével könyörgött, hogy teljesen ellentétes választ adjak neki, és azok a szomorú barna szemek nem vicceltek, és még ilyen mérges állapotomban is el tudtak érni a szívemig.

- Nem, ezt így nem mondanám – feleltem nagy nehezen.

- Akkor, hogy mondanád? – nem hagyta annyiban a dolgot.

- Tudom is én, Mark. Miattad teljesen össze vagyok zavarodva. A fájó lábamtól meg amúgy is alig tudok gondolkodni.

- Bakker, tényleg, a lábad. Egy perc és itt vagyok.

Végül nem tellett egy percbe se, és Mark már vissza is tért egy krémmel és egy vizes ruhával a kezében.

- Te értesz ehhez?

- Jinyoung, ez egy gyulladáscsökkentő krém, ez pedig egy vizes ruha – emelte fel őket. – Ezekhez nem kell orvosi diploma.

- Jól van na! – grimaszoltam. – Akkor hajrá!

Mark óvatosan levette mindkét cipőmet, majd a sérült lábamról a zoknimat is, és lassan elkezdte masszírozni, miközben egyre jobban beledörzsölte a krémet.

- Fáj? – kérdezte, amire egy fejrázással válaszoltam. – Dehogynem, látszik az arcodon.

- Jól van, fáj és kész – vallottam be dühösen, hiszen utáltam a kiszolgáltatottságomat.

- De ettől jobb lesz – tette rá a vizes ruhát, majd egy párnával felpóckolta a lábamat. – Most pedig hozok neked inni, mert gondolom, a reggelid mellett a teádat is otthagytad.

- Hm… Megeshet.

Gyorsan felmelegítve a teát és az omlettet, amiket korábban csinált, elém tolta azokat egy tálcán.

- Mark! – néztem rá meglepődve. – Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc teám?

- Anyukád mesélte a kórházban, hogy milyen válogatós vagy, mert csak egyféle teát iszol meg, de abból akármennyit képes vagy – mesélte könnyedén.

- És direkt vettél? – Könyveltem el az újabb meglepetést.

- Igen, több kartonnal is, mert ki tudja, meddig maradsz. Én csak tényleg szeretném, ha otthonosan éreznéd itt magad.

- Szóval már azóta tervezed, hogy elrabolsz, hogy a kórházban beszélgettél anyával? – Ekkor gondoltam először bele, hogy lehet, ez nem csak egy hirtelen jött ötlet volt Marktól, hanem már hetek óta tervezte.

- Onnantól kezdve, hogy kihúztalak a vízből, valami elkattant az agyamban. Egyszerűen azóta csak te jársz a fejemben. Mint egy zombi, úgy éltem előtte, de te új életcélt adtál. Tudom, hogy ez nem tarthat sokáig, hisz egy idő után el kell, hogy engedjelek, de ezt a kis időt, amit veled tölthetek, szeretném teljes mértékileg kiélvezni. – A vágyakozással teli tekintete, és az az őszinte gyermeki mosoly, ami megjelent az arcán, ismét némává tettek, így inkább elkezdtem enni az omlettemet, ami szörnyen finom volt.

- Egyébként nem raboltalak volna el, ha több időt szánsz rám – folytatta végül. – Bárhogy rögtön gondoltam rá, és meg is vettem ezt a rakás teát – mutatott a szekrény felé –, csak azután vettem rá magam, miután be kellett látnom, hogy te magadtól nem fogsz időt szánni rám.

- De nem…

- Nem direkt, tudom – fejezte be helyettem a mondatot, miközben az egyre erősebben zuhogó esőt kémlelte úgy, mintha a saját lelkének zokogását látta volna benne.

- Tulajdonképpen, Mark, melyikünk itt igazán az áldozat? Mert eddig azt hittem, hogy egyértelműen én vagyok, de talán tévedtem – néztem rá kíváncsian, miután befejeztem az evést.

- Én már születésemtől fogva áldozat vagyok, viszont téged nem akarlak azzá tenni, esküszöm. Csak félek, hogy a nagy ódzkodásod miatt Te teszed saját magadat azzá – vallotta be, és ebben sajnos éreztem is az igazságot. – Na, de látom, közben befejezted az evést – vette el előlem a tálcát. – Milyen volt?

- Igazán finom – ismertem el. – Teát viszont még kérhetek?

- Hát persze, nekem úgysem ízlik, úgyhogy tied az összes.

- Mert túl édes, igaz? – jutott eszembe az, amit a kávéról mondott.

- Hé, még a végén elhiszem, hogy tényleg figyelsz rám!

- Szokásom, itt pedig úgy vélem, más nem nagyon lesz, akire figyeljek.

- Ezt jól látod – adott közben a kezembe egy újabb csészével az imádott teámból. – Ó, egyébként ezt szedtem neked – nyújtott át egy virágcsokrot, ami nem volt se túl nagy, se túlontúl szép, inkább egy olyan csokor, amit egy óvodás kisfiú ad annak a kislánynak, aki éppen tetszik nekik. Csakhogy mi nem egy óvodában voltunk, én pedig minden voltam, csak egy kislány nem; Mark mégis úgy nézett rám, mint egy hat éves, aki arra várt, hogy a lovagias tettéért legalább egy ölelést vagy puszit kapjon tőlem, persze mindhiába.

- Szép – mondtam.

- Ennyi? – tárta szét a karját.

- Nem tudok örömtáncot járni, bocsi – mutattam a lábamra.

- Szeretem a szarkasztikus humorodat – jegyezte meg. – Na, de ha már az ágyhoz vagy kötve, akkor mit szeretnél csinálni?

- Ja, hogy vannak választási lehetőségeim? – Eddig erre tényleg nem gondoltam, pedig korábban beszélt könyvekről, filmekről és zenékről, ráadásul a fejem fölött tényleg volt egy könyvekkel és DVD-kel teli polc.

- Hát persze.

- Milyen filmjeid vannak? – kérdeztem, mivel bár terveztem újabb szökést, azt már jobban kigondolva és a kocsijával akartam végrehajtani; de elfogadtam, hogy a lábam miatt pár napig ezt biztos, nem fogom tudni megvalósítani, így az esős táj kémlelése helyett jobban örültem volna, ha egy film tereli el figyelmemet a folyamatosan sajgó lábamról.

- Jó kis romantikusak – bazsalygott rám, amitől zavarba jöttem.

- Valami más? Kalandfilmek vagy jó kis sci-fik? – kérdeztem, mivel ez volt a két kedvenc műfajom.

- Nem, nem! – rázta a fejét erőteljesen Mark. – Ki se mondd többet ezt a szót! – kérte.

- De miért, ennyire utálod az ilyen filmeket? – Teljesen ledöbbentem, mivel hirtelen ugyanúgy viselkedett, mint mikor a kávéját akartam meginni, csakhogy annak utólag meglett a drog által a magyarázata, de ennek vajon mi volt?

- Én nem utálnám, csak… Ők utálják, így nekem is utálnom kell – kaptam a zagyva választ, Mark pedig úgy nézett jobbra-balra, mintha kandi kamerák lettek volna eldugva.

- Milyen Ők, Mark? Valaki figyel minket? Esetleg lehet, hogy valakik értünk jönnek, és ezért mondod, hogy nem maradhatok örökre? – próbáltam megfejteni a furcsa reakcióját.

- Nem, nem! – ütögette a saját fejét. – Csöndet! – kezdett el ordítani, amit végképp nem értettem, hiszen én már meg se mertem szólalni. – Csöndet! Csak legyen már csönd! – Majd zokogva esett össze a padlón, és összekulcsolva a kezét a két térde alatt, olyan apróra húzta össze magát, mintha tényleg egy kisgyerek lett volna.

Percek teltek el így, mire nagy nehezen szóra nyitottam a számat:

- Mark, jól vagy? – ezt is csak suttogtam, de láthatólag meghallotta, mert felém nézett, és mintha ekkor jött volna rá, hogy nem volt egyedül.

- Ji-Jinyoung, könyörgöm, ne hagyj el, mert egyedül már nem tudok küzdeni velük! – kérte kétségbeesve, nekem pedig igenis volt szívem, még ha olykor jól lepleztem saját magam előtt is, így ebben a percben kitöröltem a fejemből minden újabb szökési gondolatot.

- Maradok, Mark, ígérem! – mondtam őszintén.

Ez az ember, aki megmentette az életemet, aki kockáztatva a saját életét, három hete vízbe ugrott értem, láthatólag mentális problémákkal küzdött, és nem volt senki, akire számíthatott volna, csak én. Egyszerűen nem hagyhattam itt. Soha többé nem tudtam volna tükörbe nézni, ha a könnyebbik utat választva faképnél hagyom Markot. Ráadásul, ha elvittem volna a kocsiját, akkor sehogy sem jutott volna el innen, és egy idő után éhen halt volna. Vagy, ha feladtam volna a rendőrségen, akkor emberrablásért és fogva tartásért bele se mertem gondolni, mennyit kapott volna. Nem! Én képtelen lettem volna ezt tenni azzal az emberrel, aki miatt még éltem. Ezzel a szörnyen megrázó jelenettel érte el Mark, hogy a tagadás fázisát lezárjam.

- Mindegy, milyen filmet nézünk – mondtam neki, amikor letörölve az arcát, felült törökülésbe.

- Bocsájts meg, remélem, nem ijedtél meg nagyon.

- Nem – mondtam, mert ekkor tényleg nem ijedelemről, hanem sajnálatról volt szó a részemről.

- Hát ez az, amiről még nem tudok neked beszélni, mert teljesen elijesztenélek.

- Rendben, akkor még ne beszélj ma róla, de később igenis meghallgatlak, bármit is akarj nekem mondani – biztosítottam efelől.

- A fenébe, ezt nem akartam! – szipogott, és féltem, hogy egy újabb sírógörcs törik rá, de szerencsére nem ez volt a helyzet.

- Mit?

- Azt, hogy szánj engem, mert most az utálatból átmentél szánalomba, ami az én szememben sokkal rosszabb. Inkább utálj és ne érts meg, minthogy szánj azért, amilyen vagyok.

- Na, ez egy szörnyű hozzáállás, csak úgy szólok – jegyeztem meg.

- Mondja ezt Mr Tökély.

- Én mint Mr Tökély? Na ne nevettess! – kacagtam fel kínomban, hiszen utáltam, amikor ezzel a jelzővel bélyegeztek meg. – Nem véletlen, hogy nincsenek barátaim, Mark. Az az egy is, aki volt, ki nem állhat. Talán nem is érdemlek mást, hiszen nem vagyok túl jó ember. Van, hogy egy hétig fel sem hívom a családtagjaimat, csak a munkámnak élek. De közben utálom, hogy nincs kihez hazamennem, hogy nincs még egy nyamvadt kutyám se, akit legalább megsimogathatnék és akinek kipanaszkodhatnám magam, mivel folyton úton vagyok a turnék miatt, és nem tudnám magammal vinni. Amilyen szépnek és jónak tűnik az életem egy külső szemlélőnek, igazából annyira üres. Arról éneklek a dalaimban, milyen szép és csodás a szerelem, miközben gőzöm sincs, milyen is egyáltalán. Fogalmam sincs, milyen szerelemmel szeretni és szeretve lenni, és olykor úgy érzem, hogy soha nem is tudom meg, mert számomra csak az marad, hogy másoknak énekeljek erről, de a nap végén mindig egyedül hajtom álomra a fejemet – hadartam mindezt, miközben levegőt is alig vettem, Mark pedig megdöbbenve nézett rám.

- Na, most te fojtottad belém a szót – vallotta be a kifakadásom után.

- Talán mindketten áldozatok vagyunk a magunk módján – ismertem el.

- Igen, de tényleg kihozhatnánk ebből a helyzetből a maximumot. Vagy esélytelennek látod, hogy megkedvelj? – Egy órával ezelőtt még rávágtam volna, hogy igen, és amilyen labilis volt a lelkiállapota, lehet, már vitt is volna haza, de azok után, amiket az előbb láttam, képtelen voltam rá.

- Nem, egyáltalán nem látom esélytelennek. Úgyhogy kérek, rakd be a kedvenc filmedet, abból csak nem lesz baj. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 11. fejezet

Tizenegyedik fejezet – Közös érdeklődés

Jackson:

Azonnal összeszedtem magam, és már indulásra kész voltam; de itt jött a bökkenő, nekem ugyan volt jogsim, de pénz híján nem volt kocsim. Viszont nem tudtam, mennyire sok mindent veszünk majd, hogy haza tudjuk-e cipelni gyalog, valamint attól is féltem, hogyha busszal megyünk, akkor véletlen hozzáérhetek Jinyounghoz.

- Tudom, mire gondolsz – jegyezte meg, miközben vadul ráncoltam a szemöldökömet lehetséges megoldásokon agyalva. – A válasz egyszerű, taxit hívunk.

- Imádom, hogy kitaláltad a gondolatomat – lettem hirtelen nagyon vidám ettől a ténytől, bár én is tök jól rájöttem az ő kis dolgaira.

- Ezt nem volt nehéz kitalálni – rántott egyet a vállán.

- Az égvilágon bármin gondolkodhattam volna, úgyhogy igenis az volt – nem hagytam magam.

- Ez esetben örülök, ha örülsz, de már ki is hívtam a taxit, amíg öltözködtél, úgyhogy szerintem menjünk a ház elé megvárni.

- Rendben.

Tényleg nem tellett még öt percbe sem, hogy már a taxiban üljünk. A bolt ugyan nem volt messze, viszont meglepődtem azon, ami fogadott, mikor beléptem.

- Ez egy biobolt? – kérdeztem halkan.

- Igen, remélem, nem baj. Ugyan már bármit ehetek, de a szervezetemet folyamatosan kell hozzá szoktatni az átlagos étkezéshez, és ezek a biotermékek eddig nem bántották igazán a gyomromat.

- Én ezt értem, de gondoltam, hogy majd a felét én állom a fizetésnél; de te jó ég, itt az árak nem az én ösztöndíjamnak valók – sóhajtottam egyet. Ugyan menni akartam nyári munkára, de akkor is, én ilyen életkörülményeket nem voltam képes fenntartani.

- Ó, emiatt ne fájjon a fejed, nekem tényleg temérdek pénzem van a szüleim által, egyáltalán nem kell belefizetned, és nem csak most, hanem utána sem – legyintett, amivel egyszerre nyugtatott meg, és közben jócskán bele is taposott az önbecsülésembe; de egy hirtelen jött mosoly az arcán meglepett, és ki is zökkentett a gondolataimból.

- Mi az? – kérdeztem rá.

- Csak most jöttem rá, hogy egy hónapja még szájmaszkban voltam. Annyira jó végre fedetlen arccal közlekedni – szívott egy mély levegőt.

- Ilyen sokáig abban jártál a kiszabadulásod óta? – lepődtem meg. – De miért?

- Mert az elején minden apróság legyengített és megfertőzött, hiszen el voltam szokva az olyan általános baktériumoktól és vírusoktól, amik egy hétköznapi ember szervezetét többnyire hidegen hagyják. De már úgy néz ki, hogy nem kell, ami nagy könnyebbség. Viszont téged bánt valami, ezt látom rajtad – fürkészte az arcomat. – A pénzről van szó, igaz?

- Igen. Ez így nagyon nem jó, Jinyoung – bámultam a padlót.

- Jackson, születésünknél fogva más anyagi hátterünk van. Én nem vagyok több emiatt, te pedig kevesebb, hiszen semmi beleszólásunk nem volt abba, milyen környezetből jövünk, hisz akkor én nem úgy éltem volna az életemet, ahogy az rám volt tévesen kényszerítve – mondta szomorúan. – Fogadd el kérlek, hogy te a gyógyulásomat segíted, míg én a megélhetésedet!

- Rendben, igyekszem – ígértem, de attól még igenis fájt.

Viszont ennek ellenére vidáman vásárolgattam vele, és külön jól esett ilyen puccos helyen nézelődni. Odahaza viszont béna voltam, és pakolás közben véletlenül hozzáértem. Ugyan csak egy másodpercről volt szó, de ő összerezzent, én pedig azt hittem, hogy kiszaladok a házból, annyira féltem a következményektől.

- Nyugi, ennyitől még nem lesz vége a világnak – próbált volna nyugtatni, pedig ennek fordítva kellett volna lennie, ha már az elmondása szerint nekem kellett őt segítenem a gyógyulásában.

- Biztos?

- Igen. Nem mondom, hogy direkt csinálj ilyeneket, de ha véletlen hozzám érsz, attól még nem dől össze a világ. Nem sokkal ezelőtt még összedőlt volna, de már szerencsére nem – mosolygott megnyugtatásul.

- Rendben, és ennek örülök. Jinyoung, esetleg, ha kipakoltunk, mesélnél nekem az életedről? – kérdeztem rá félve. - Tudom, azonnal a lényegre török, de addig úgy érzem, nem ismerlek igazán, amíg nem hallom a te elbeszélésedből a történetet, mert Jaebum szájából azért másként hatott.

- Ha szeretnéd, akkor szívesen mesélek róla. Hisz ez az életem, ki meséljen róla, ha nem én? Akármilyen szomorkás is, ez az enyém, és bármilyen furcsán is hangzik, nem adnám semmi pénzért. Tudod… - teltek meg könnyekkel a szemei. – Én nem tudom másként elképzelni az életemet, azt, hogy úgy éltem volna, mint mindenki más. De talán nem is akarom többé, mert most már itt az idő, hogy úgy éljem, ahogy én szeretném. Viszont, ha nem egy óriás házba zárva töltöm a gyermek és tinédzserkoromat, akkor nem az a személy lennék, aki most előtted áll. Nem tudnám feláldozni a mostani énemet, ha esetleg itt lenne a lehetőség előttem, hogy átírjam a múltamat. Ez vagyok én, és így kell szeretnem magamat és az életemet is.

- Hihetetlen, mennyire érett vagy. Látszik, hogy túl hamar fel kellett nőnöd. Csodás férfi vált belőled, Jinyoung, és tényleg nem ugyanaz lennél, ha másként élsz. Úgyhogy igenis mindent szeretnék hallani, amit szívesen megosztasz velem.
    - Rendben.

A szavai által láttam magam előtt minden egyes mondatát. Ez már, akkor is így volt, mikor a barátja szájából hallottam mindezeket, de Jinyoungtól mégiscsak másként hatott, és ő olyan részleteket és érzéseket is beleszőtt, amikről csakis ő tudhatott.

- Ne sírj, kérlek! – nézett rám kérlelve. – Nem azért meséltem el neked mindezt, hogy megríkassalak.

- Tudom, de a fenébe is, én ilyen vagyok. Sajnálom – fordultam el, hogy letöröljem a könnycseppjeimet. – Egy érzékeny tinilány szintjén van az érzelmi világom.

- De legalább beismered – nevetett, és őt tényleg nem viselte meg annyira a mesélés, mint engem a hallgatása. Számára ez már az életének egy lezárt szakasza volt, és ez így volt rendjén.

- Be bizony. Egyébként milyen szakon vagy levelező hallgató, ezt nem mondtad? – jutott eszembe, hogy erre a részletre nem tért ki.

- Ó, persze! Irodalomszakos. Tudom, klisés azt mondani, hogy az olvasás által az lehet az ember, aki csak akar, és oda mehet, ahova szeretne; de én tényleg csak a könyvek által lehettem az, aki akartam, és mehettem oda, ahova szerettem volna. – Most viszont volt egy kis szomorúság a hangjában. – És te milyen szakra jársz?

- Én tesi tanárnak készülök.

- Meg sem lepődtem, valahogy illik rád ez a szakma. Biztosan, remekelni fogsz benne.

- Köszönöm szépen. Tényleg úgy néz ki, hogy megy. A gyakorlataimon mindig szeretni szoktak a diákok, főleg, ha általános iskolába megyek – meséltem, és én magam is szerettem őket.

- Irigyellek, hogy már munkatapasztalatod is van, mivel nekem gőzöm sincs, mit fogok kezdeni ezzel a diplomával. Magához az íráshoz nem értek, de imádok elemezni, és szerintem a lektorálás is menne.

- Még szép, hogy menne – biztattam.

- Bár én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy gazdagok a szüleim, így nem kell attól félnem, miből élek meg. De most már, hogy megváltozott az életem, és végre szabadon dönthetek és cselekedhetek, nem szeretném, ha túl sokáig függnék tőlük.

- Ez teljesen jogos, de azért tényleg jó, hogy nem kell attól félned, mi lesz veled. Meg amúgy is, támogatnak mindenben, nem igaz?

- Hát… – meresztette le a szemét.

- Na, miben nem?

- Azért anya kifejezetten nem rajongott, hogy te ideköltöztél, ezt be kell, hogy valljam.

- Ó, értem. – Nem esett jól ezt megtudnom, de attól még megértettem. – Nem hibáztatom, gondolom, nehéz még elengednie téged, ráadásul ilyen hamar összeköltöztél egy vadidegennel. Előtte még a széltől is óvott, szörnyű lehet magát háttérbe helyeznie. Sok szülőnek gondot okoz elfogadnia, hogy a gyermeke felnőtt, és már nincs olyan szinten szüksége rá, viszont nálatok mindez sokkal erősebben van jelen – mondtam komolyan.

- Bárcsak hallotta volna mindazt anya, amit most mondtál! Akkor ő is rájönne, hogy milyen remek személy vagy – mosolygott végre.

- Köszönöm.

- Viszont úgy érzem, hogy az irodalom iránti imádatomat veled nem oszthatom meg.

- Már miért ne oszthatnád meg? Tuskónak nézek ki, aki nem olvas? – vettem a szívemre a dolgot, és keresztbe tett kezemmel el is fordultam.

- Nem úgy értettem. De nem hiszem, hogy mániákusan sokat olvasol, mint én - magyarázta.

- Csak, mert nem ismersz eléggé.

- Ez mondjuk jogos – látta be. – Na, de ha rosszul sejtettem, akkor mondd, miket szoktál olvasni!

- Igazából mindenfélét. Időszakosan változik, hogy éppen milyen műfajra függök rá. Legutóbb Agatha Christie volt a soros, három hónap alatt az összes regényét elolvastam. Bár BamBam már veszekedett velem, mert éjszakába nyúlóan olvastam szinte mindig, és olykor már a saját mosdómig sem mertem elmenni, és őt hívtam fel éjnek évadján, hogy beszéljen velem a telefonba, hogyha valaki megtámadna, akkor ő hallja, és a segítségemre siessen – meséltem neki, és akaratlanul elkacagtam magam, mivel utólag nagyon gyerekesnek hangzott a dolog, de akkor és ott minden éjjel majd megállt bennem az ütő egy-egy hangosabb nesz, vagy szélsuhogás miatt is.

- Istenem, látom magam előtt a jelenetet. Egyébként, ha hiszed, ha nem, nagyon beletrafáltál. Két kedvenc írom van, és abból az egyik pont Agatha Christie – mondta.

- Komolyan? – annyira örültem, hogy máris találtunk közös érdeklődési kört, hogy majdnem felugrottam az ágyról örömömben.

- Komolyan, bizony. Én már tizenöt évesen kivégeztem minden regényét – tette hozzá büszkén.

- Fogadjunk, direkt használtad a „kivégeztem” kifejezést – húztam fel a szemöldökömet.

- Igen, és örülök, hogy észrevetted.

- Na és, melyik a kedvenced tőle? Kérlek, ne a legegyértelműbbet mond, hogy a Tíz kicsi néger, mert elsírom magam! – tettem össze könyörögve a két kezemet.

- Nem, bár a kedvenceim között van.

- Kinek nem? De attól még uncsi, hogy akárkit kérdeztem eddig, mindenkinek az volt a legnagyobb kedvence.

- Neked mi a kedvenced? – érdeklődött most ő.

- Gyilkosság az Oriant Expresszen – feleltem lelkesen. – Imádom azt a morális üzenetet, amit tartalmaz, hogy még Poirot is képes volt egy ennyire összetett gyilkosság előtt fejet hajtani. Zseniális!

- Az bizony! Láttad a legújabb filmverzióját?

- Igen, imádom. Nincs meg neked véletlenül? Megnézhetnénk együtt ma este.

- De, persze, megvan. Jó programnak ígérkezik.

- Az egyik legjobbnak. De te még nem válaszoltál nekem: melyik a te kedvenced?

- Gyilkosság Meghirdetve.

- Ó, azt is imádom! Benne van a top öt Agatha Christie sztorimba.

- Jackson, Jackson! Zseniális vagy.

- Tudom – mosolyogtam vidáman.

- De mondj még olyan könyvet, amit nagyon szeretsz! Mondjuk azt, amelyik a legfontosabb számodra – kérte, és láthatólag ő is izgatott lett ettől a témától.

- Rendben, de nehogy el merj ítélni, hogy csak nők olvasnak ilyen könyveket! – emeltem fel a mutatóujjamat figyelmeztetés gyanánt.

- Én még csak véletlenül sem.

- A legeslegnagyobb kedvencem: Jane Eyre – feleltem, és figyeltem az arcának minden egyes mimikáját, miként ráncolja össze a szemöldökét és ül ki az arckifejezésére, hogy meglepődött. – Nem ilyesmire számítottál, ahogy azt sejtettem.

- Hát nem, hogy pont egy Jane Austen regényt mondj.

- Egek, már a sokadik személy vagy, aki abban a tévhitben él, hogy Jane Eyre Jane Austen írása, pedig nem. Miért hiszik azt rengetegen, hogy minden kosztümös film és könyv Jane Austen nevéhez kapcsolódik? Egyre idegtépőbb – sóhajtottam egy mélyet, mivel tényleg bökte már a csőrömet mindez.

- Jól van na! Nem akartam senkit megsérteni, de tényleg nem tudok semmit az ilyen könyvekről és filmekről – vallotta be.

- Semmi baj. Majd fogsz, már, ha persze nyitott vagy ezek felé.

- Mivel fogalmam sincs, milyenek lehetnek, így hogyan ítélhetném meg előre, hogy nem fogom szeretni?

- Ez a jó hozzáállás. Majd nemsokára beiktatjuk a kedvenc filmadaptációm megnézését.

- Miért, több filmadaptációja is van? – lepődött meg.

- Csak röpke kilenc.

- Jézusom, akkor tényleg nagy angol klasszikus lehet.

- Az egyik legnagyobb.

- De mond, hogy nem egy 1970-es verziót raksz majd be nekem! – ijedt meg.

- Nem, viszont beletrafáltál, mivel pont akkori az egyik feldolgozás. Az én kedvencem egyébként 2006-os. De ez egy négy részes sorozat; tehát nem egy estés program lesz.

- Annál jobb, már alig várom.

- Én is, hogy mit szólsz majd hozzá, mint kosztümös film szűz – nevettem.
 
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)