Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 4. fejezet (16+)

Az a dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Szeptember 22

Rájöttem, hogy takarításnál kihagytam az egyik szekrényt, pedig ott aztán tényleg nagy zűrzavar uralkodott, amióta kipakoltad a saját dolgaidat belőle. Viszont valami olyat találtam, amiről már szinte el is felejtkeztem: azt az eljegyzési gyűrűt, amit még öt évvel ezelőtt vettem neked. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor eldöntöttem, végérvényesen hozzád kötöm az életemet. Épp a legújabb haladó tánccsoportod egyik versenyéről jöttünk haza, és annyira büszke voltam rád, amiért egy nemrég összeállt bagázsból, egy összetartó csoportot csináltál. Mert te mindent meg tudnál szervezni: a precizitásod és a szereteted együtt hihetetlen dolgokra képes. És azt végképp csodáltam mindig, milyen jól szót értesz a gyerekekkel. Ezen a versenyen jöttem rá, hogy azt akarom, te légy a gyermekeim apja (bár inkább az anya szerep lenne a tiéd). Még mielőtt meggondolhattam volna magam, elmentem egy boltba megvenni a gyűrűinket: próbáltam a lehető legszebbet kiválasztani neked, de tudtam, egyik sem érhet fel a szépségedhez. Hazafele be kellett ugranom egy cukrászdába az ünnepi tortáért, amiért eredetileg küldtél, és út közben elkezdtem kételkedni: Hogyan is vehetnélek el, mikor pénzünk se lenne, hogy kiutazzunk egy olyan országba, ahol megesküdhetünk? Nem beszélve arról, hogy még saját házunk se volt akkor tájt. Végül nem tettem fel aznap a nagy kérdést, hanem elhatároztam, sokkal többet és keményebben fogok dolgozni, hogy olyan életszínvonalat tudjak neked biztosítani, amilyet megérdemelsz. Addig, amíg erre nem voltam képes, nem akartalak magamhoz kötni. De ahogy teltek és múltak az évek, és minél magasabbra jutottam, nem jött el az a pont, amikor azt mondtam volna, hogy igen, most már kellően meg tudok neked adni mindent: hiszen te a legszebb csillagokat is megérdemelnéd az éjszakai égboltról, míg én maximum dalokat tudok írni a csillagokról, de azokat se én éneklem fel.

Az ötödik dolog, amire (újból) rájöttem: Ha valakinek gyűrűt húznék az ujjára, az csakis te lennél, Park Jinyoung.

- Ne, Istenem! – tört ki a korábbinál is vadabb és szívszaggatóbb zokogásban. De nem kellett visszafognia magát, hiszen egy lélek sem volt, aki látta és hallotta volna, milyen kínokat élt át.

Jaebum az elmúlt hat évben minden áldott nap érte dolgozott annyit, mert neki akart szép életet biztosítani, míg ő pont, emiatt hagyta el. Ennél jobban nem utálhatta volna magát. Nem tudta felfogni, hogyan is érthették ennyire félre egymást? Ők, akik tizenegy éven át együtt voltak. Hisz nem tinédzserek voltak, hanem felnőtt férfiak, akik már nem funkcionáltak rendesen a másik nélkül. Ha két lélek olyannyira összeforr, mint az övéké, ott a szétválasztás okozta seb sohasem tud igazán beforrni.

Miután átmenetileg elfogytak Jinyoung könnyei, és némi hideg vízzel életre keltve arcát és torkát, ugyan remegő kézzel, de nekifogott a levél folytatásának.

Szeptember 23.

Nem tudtam tovább várni, így fel kellett hívjalak. Most már, hogy ismét biztossá vált számomra, hogy csakis te melletted tudok tovább élni, el akartam ezt mondani neked. Csakhogy a telefon kisípolt, és tudtam, nem azért, mert ki vagy kapcsolva – hiszen ez sohasem volt rád jellemző –, hanem mert megváltoztattad a számodat. Ahhoz sem kellett sok ész, hogy kitaláljam, mindezt azért tetted, hogy én ne tudjalak elérni. Hogy végképp megbizonyosodjak erről, a közösségi oldalaidon is kerestelek, de már sehol sem voltál elérhető számomra.

Talán elkéstem, vagy már kapásból a szakításunk után töröltél mindenhonnan? Gondolom, ezt csak akkor tudom meg, ha ezt a levelet elküldöm. De vajon ennek mikor jön el az ideje? Én, az örök halogató, mikor tudom erre rávenni magamat?

Szeptember 25.

Visszamentem oda, ahol összejöttünk, majd szakítottunk is. De már nem tetszett úgy az a park, mert megmérgezte a legutóbbi ottlétünk. Pontosan ezért kerültem, amióta elhagytál, mert féltem, a régi szép emlékeinket, amiket ott szereztünk, mind sötétebbé tette volna. Pedig akkor, amikor átéltük őket, talán még te is igazán boldog voltál velem; talán még akkor nem szúrtam el mindent. Azt mondtad, csak az utolsó egy évben fásultál be mellettem. Tehát tíz évig boldoggá tudtalak tenni, igaz? Muszáj lenne, hogy valahogy elmond nekem, mert ha akkor sem voltál boldog, akkor életem fő alkotását, a kapcsolatunkat is végérvényesen kukába dobhatom. Már így is megtehetném, hisz vége, de valahogy én még lélekben nem tettem pontot a dolog végére.

- Ne is tegyél! Könyörgöm, ne tegyél! – suttogta Jinyoung a sírástól rekedt hangjával. Annyi napon át várta a parkban, és most arra is választ kapott, miért nem tűnt fel ott soha Jaebum. De hát magától is rájöhetett volna, hogy fájt neki visszamenni oda, ahol összetörte a szívét. Egyre nagyobb bolondnak érezte magát, amiért rendre félreértette Jaebumot, és a legjobb barátja iránta táplált szerelmét sem vette észre annyi éven át.

Szeptember 27.

Hát tényleg vége! Ma megkaptam a választ. A szívem már nem remélhet. Mikor Markkal kéz a kézben megpillantottalak titeket a kedvenc kávézód teraszán ülve, minden összeomlott bennem, főleg, miután meg is csókolt téged. A mosolyod akkor kétszer akkora volt, mint amilyen mellettem. Fáj, ezt írnom se kell, és amúgy sem tudnák a szavak visszaadni, mit érzek, de a tudat, hogy nem egy idegen kapott meg téged, hanem az, aki olykor helyettem is ott volt melletted, kicsit megnyugtat. Még egy hónapja sem szakítottunk, de máris boldogabbnak tűnsz.

Nálam jobban senki sem bánthat téged, viszont nem is szerethet úgy, ahogy én. Nem veszem személyesnek, amiért máris tovább léptél, és tényleg örülök, ha jól érzed magad mellette. Bár Yugyeom állítja, egy nap én is hasonlóan teszek majd valakivel, de biztos vagyok benne: fele olyan boldog se lennék mással, mint amilyen veled voltam. Addig mosolygok előtte és a munkatársaim előtt, amíg el nem tudok bújni ezeknek a mosolyoknak az árnyékában. A saját szüleim sem állnak velem szóba, mivel megmondták, addig ne kerüljek a szemük elé, amíg vissza nem szerezlek, mert ők sem tudnak mást elképzelni mellém. Úgy látszik, mától árva lettem.

Ahogy most itt ülök a szobám sarkában és kémlelem a lakást, még mindig minden rád emlékeztet. Épp egy üres üveget tartok a kezemben, hiszen az ital lett az altató mellett az egyedüli vigaszom. Mark jobban megérdemel, ez nem kérdés, én mégis téged foglak ezután is szeretni, mert nem is tudnék mást. De ha véletlenül összetöri a szívedet – amiért meg is ölöm –, tudd, hogy én itt várok rád.

Hatodik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: A te boldogságodnál nincs fontosabb számomra, még akkor sem, ha ez az én boldogtalanságomat eredményezi.

- Istenem, Jaebum! Bocsájts meg! Könyörgöm, bocsájts meg! – Ott folytatta a sírást, ahol az előbb abbahagyta. Már olvasni alig látott, úgy lüktetett a szeme, de mégsem tudta féken tartani a könnyeit.

Azok a kétszer akkora mosolyok, amikről Jaebum mesélt, mind műmosolyok voltak, mert neki is, mint a szerelmének, azok mögé kellett bújnia, hogy ne látszódjon rajta: minden volt, csak boldog nem. Minél inkább haladt a levéllel, annál több darabra tört a szíve. Az ő fájdalmai, amiket elszenvedett, a közelébe sem értek Jaebum szenvedésének. Még a saját szülei sem beszéltek vele, pedig tudta Jinyoung, milyen fontosak voltak a fiúnak, de azt is, a szülők mennyire támogatták a kapcsolatukat, és hogy második fiúkként tekintettek rá.

Nem is sejtette, mi jöhetett még ezután a levélben.

Szeptember 30.

A változatosság kedvéért tegnap nem itthon rúgtam be, hanem egy bárba mentem: ott legalább semmi sem emlékeztetett rád. Végül a pultossal, Youngjaeval kezdtem beszélgetni, akinek némi rövid ital után hosszasan meséltem rólunk. Azt hittem, furcsán néz majd rám, amiért meleg vagyok, de nem így volt, nem ítélt el. A végén kiderült, azért, mert őt is a pasik vonzzák, és be is jövök neki. Nemsokára arra eszméltem fel, hogy felvitt a bár feletti lakásába, átadva másnak a bárpultot, és állította, majd ő felvidít. Nem is húzta az időt, minden ruhát leszaggatott rólam, én pedig részegen nem tudtam ellenszegülni, viszont a férfiasságom nem akart éledezni. Ő azt hitte, ez is az ital miatt volt, de én tudtam, hogy nem: csak neked állok bevetésre készen. Végül egyre kínosabbá vált a helyzet, így arra folyamodtam, hogy csukott szemmel téged képzeltelek a helyébe. Amint néhány érintésénél lelki szemeim előtt téged láttalak, ahogy dolgozol rajtam, máris feléledtem alulról. Szegény fiú azt hitte, végre valamit jól csinált. Hogy gyorsan pontot tegyünk a dolog végére, megkértem, hogy lovagoljon meg. Én kénytelen lettem volna irányítani, míg ő nagyon be volt indulva. És bár a technikája nem tetszett annyira, mint amikor te domináltál hasonlóan felettem, de ahogy továbbra is téged láttalak magam előtt, végül sikerült elélveznem, és utána a bárját, amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam.

Hetedik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Nélküled impotens vagyok.

Jinyougnak szabályosan felfordult a gyomra, ahogy elképzelte, hogy egy idegen fiú vette birtokba Jaebum testét, akinek ráadásul őt kellett a helyébe képzelnie. Szerelme még azután is hűséges volt hozzá, hogy elhagyta – hiszen ő ilyen típus volt –, és csak azután tette ezt, hogy azt hitte, Jinyoung már nem lehetett az övé. Ez is azt bizonyította, hogy szörnyen kétségbe volt esve, hisz – még ha részegen is – belement ebbe. De Jinyoungnak sem ment sokkal könnyebben a Markkal való szeretkezés, pedig ő már rég ismerte a fiút. Egyszerűen ők így sem funkcionáltak jól mással, csakis együtt.

Október 3.

Azóta ivás mellett a te rólad készült szexi képeket nézem a telefonomon, és azokra maszturbálok. Minél több alkohol van bennem, annál könnyebb azt képzelnem, hogy te elégítesz ki. De te még egy kis kézimunkát is sokkal jobban tudsz nálam csinálni. Ez az én testem, te mégis annyival jobban tudod, mire hogyan fogok reagálni.

Szóval így telnek a napjaim: munka, néha találkozok Yugyeommal, aki egyre jobban aggódik értem, de én ezzel nem tudok mit kezdeni, aztán ivás, önkielégítés, majd beveszem az altatót és álmomban veled vagyok. Egyre több bogyóra van szükségem, hogy minél többet aludjak, mert annál tovább tudok veled lenni. Még ha az életben Markké vagy, az álmaimban igenis velem leszel örökké.

Nyolcadik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Bármilyen menekülő útvonalat hajlandó vagyok keresni, csakhogy melletted lehessek.

Itt ért véget Jaebum levele, és Jinyoung tudta, a legutolsó részt olvasva, hogy szörnyű következménye lett annak, hogy az italba és az altatóba menekült a párja. Mindezt azért, hogy vele lehessen.

Gyorsan telefont ragadt, hogy felhívja, de kisípolt a szám, így Yugyeom volt a másik alternatívája.

- Vártam, mikor keresel ismét – kezdte köszönés helyett a fiú.

- Mi történt vele?

- Próbáltam kordában tartani, de nem ment, egyre jobban tönkrement. Azt tudtam, hogy iszik, de azt nem, hogy altatót is szed. Az egyik nap vártam, hogy jöjjön a megbeszélt találkánkra, de nem jelent meg, és a telefonját is kikapcsolta, így felmentem hozzá. Az ajtó zárva volt, de szerencsére adott kulcsot, miután elköltöztél, ezért be tudtam menni. Ahogy ott feküdt öntudatlanul, hirtelen azt hittem, meghalt. De volt pulzusa, úgyhogy hívtam is a mentőket. Mint kiderült, túl sokat ivott, és rá nagyon sok altatót vett be, és mivel ez rutinjává vált az utóbbi időben, a szervezete besokallt – hadarta el mindezt fájdalmas hangon a fiatalabb. Jaebum volt a legjobb barátja, testvére helyett testvére, és utálta, amiért nem volt képes kellően vigyázni rá, amit Jinyoung is pontosan tudott, anélkül, hogy mindezt kimondta volna.

- Mikor volt ez? – Majdnem kiesett a kezéből a telefon, úgy remegett.

- Két napja.

- És most hogy van?

- Átmeneti kómában került: vagyis amíg a szervezete nem regenerálódik, addig az orvosok szerint így marad – felelte élettelenül, Jinyoung pedig a remegő hangján már csak azt kérdezte meg, melyik kórházban volt.

Azonnal kocsiba ült, nem törődve azzal, hogy hagynia kellett volna Marknak valamilyen üzenetet, hiszen a szerelme majdnem meghalt miatta. Élete hibája volt a szakítás, amit már sohasem tudott jóvá tenni, de legalább mellette akart lenni, amikor a fiú ismét felébredt. Őt már senki nem tudta ezek után elválasztani Jaebumtól.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 3. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Másnap reggel, miután Mark elindult dolgozni, Jinyoung, kihasználva a szabadnapját, megkereste Jaebum legjobb barátját, Yugyeomot, hogy megkérdezze tőle, hogy volt a szerelme – hiszen egy percig sem múltak el az iránta táplált érzései.

- Jinyoung, hát te meg mit keresel itt? – szó szerint megijedt Yugyeom, amiért ott látta, de miután a fiú elmondta, miért jött, láthatólag megkönnyebbült, amit ugyan furcsállt az idősebb, de ennek nem adott hangot.

- Nem igazán tudok infókkal szolgálni róla, viszont van valami, amit odaadnék, ha már itt vagy – zavartan, és mintha kicsit vívódva önmagával, nyomott végül a kezébe egy vaskos borítékot.

- Ez meg mi? – ráncolta a szemöldökét Jinyoung, de aztán meglátta, hogy neki volt címezve, és hogy Jaebum volt a feladó, csakhogy feladva sohasem lett a levél.

- Ahelyett, hogy én mondanám el, miket élt át az elmúlt öt hétben, inkább olvasd el, ő hogyan írt erről. Többet tőlem nem hallasz. – Makacsul keresztbe tette a kezét Yugyeom, ezzel is jelezve, hogy lezártnak tekintette a témát. De ha marasztalta volna Jinyoungot, se tudta volna visszatartani attól, hogy ne rohanjon azonnal haza, és vesse bele magát szerelme soraiba.

Szeptember 8.

Kedves Jinyoung!

Úgy döntöttem, itt az idő, hogy magamba nézzek. Az, hogy elveszítettelek, azt bizonyítja, hogy valami szörnyen félresiklott az életemben, és muszáj, hogy megtaláljam ennek az okait. De ez nem olyan egyszerű, mint azt gondoltam. Ahogy magamba tekintettem, válaszok helyett csak újabb és újabb kérdésekkel találtam szemben magam. Így elhatároztam, írok egy hosszú levelet, amiben folyamatosan összefoglalom, milyen előrelépéseken vagy éppen visszalépéseken megyek keresztül. És talán egyszer majd el is küldöm neked ezt a levelet. Bár már most megpróbálhatnálak visszaszerezni! Viszont tudom, annak semmi értelme nem lenne; addig nem, amíg nem változtatok magamon.

Szeptember 9.

Ez a hetedik reggelem nélküled, de még mindig nem szoktam meg az egyedüllétet, és állandóan kereslek éjjelente, félálomban, hogy amikor felriadok, átöleljelek, ahogy azt korábban rendszeresen tettem. Aztán mindig rá kell eszmélnem, hogy már nincs kit magamhoz húzzak. Ilyenkor rám tör a fájdalmas felismerés, amiért hagytam, hogy idáig fajuljon minden, és utána sohasem tudok visszaaludni. Már szinte zombivá váltam a kialvatlanságtól.

Az első dolog, amire rájöttem, amióta elmentél: Mivel te, a legfőbb altatóm, már nem vagy itt velem, muszáj leszek pirulákhoz fordulni, amik legalább éjjelenként eltompítják a kíntól szenvedő szívemet.

Szeptember 11.

A szakításunk óta most először aludtam át az éjszakát, hála annak az altatónak, amit kiírattam a háziorvossal. Bár azt mondtam neki, a munkahelyi stressz miatt kell, le tudtam olvasni róla, hogy látta rajtam, többről van itt szó. Mert bárhogy máshogy éreztettem veled: te mindig több voltál és leszel számomra, mint a munkám. A dalaim is lélektelenek mostanában, és ez ébresztett rá, hogy te voltál az én a hajtóerőm az élet minden területén. A lelkemből jövő zene elhallgatott, mert már nincs kinek dúdoljam. Nem véletlen, hogy minden dalt, amin dolgoztam, először neked mutattam meg, mert a te véleményednél fontosabb nem volt számomra, és nem is lesz. Minek írjak dalokat, ha te már nem fogod hallgatni őket? És az egészben az a legtragikomikusabb, hogy azért hagytál itt, hogy jobban át tudjam adni magam a munkámnak, de pont, a távozásoddal lehetetlenítettél el a dalszerzéstől.

A második dolog, amire rájöttem, amióta elmentél: Park Jinyoung, te vagy az én lelkem, aki nélkül dallamtalan vagyok.

- De nélküled ez a lélek egyre inkább meghal – suttogta magának a fiú, majd egy mély sóhajtás után azonnal folytatta az olvasást.

Szeptember 14.

Egyre több határidő vesz körül, míg én semmilyen munkát nem tudok befejezni. Végül szabadságot vettem ki, amin néztek a lemezkiadónál, de mivel a felét sem használtam el az idei kötelező szabadságomnak, így kénytelenek voltak belemenni, és másoknak adni a folyamatban lévő dalokat, amiken dolgoztam. Itthon pedig nekifogtam a ház kitakarításának, mivel amióta nem laksz itt, majd ellep a por és piszok. Ideje volt már friss ágyneműt húzni, porolni és porszívózni. De persze fele olyan tisztaság sincs, mint amilyen veled volt itthon. Bár már nem is érzem ezt a helyet az otthonomnak, hiszen veled együtt laktam be. A korábbi szekrényeid és azok a polcok, amik a te dolgaiddal voltak tele, a ház minden egyes pontján megtalálnak, és újra és újra eszembe juttatják, hogy én értem el azt, hogy az üresség foglaljon helyett bennük és rajtuk.

Harmadik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Azt az űrt, amit magad után hagytál, semmi és senki nem töltheti be.

Szeptember 16.

Ma ügyesen összetörtem két poharat és egy tányért, aztán még ennél is ügyesebben, zokniban mászkáltam felseprés közben, és így több helyen is megvágtam a lábamat. Hirtelen elkezdtem neked ordítani, hogy segíts, de nem feleltél, hiszen már nem kértél abból az idétlen, semmirekellő pasiból, aki kénytelen rendesen ellátni magát.

Harmadik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Nincs semmi, amit jobban össze tudnék törné, mint a szívedet, és ezáltal a sajátomat is.

Jinyoung eddig bírta száraz szemekkel. Letéve a papírokat – hogy ne áztassa el őket –, az előző éjszakánál is vadabb zokogás tört rá. Most már nem csak magáért és a saját megviselt szívéért sírt, hanem Jaebumért is, aki még inkább megjárta a poklok poklát, mint ő. A tudat, hogy nemcsak saját magát, hanem a munkája iránti lelkesedését is elvette a volt párjának azon a bizonyos szeptember elseji napon, meglepte, a lehető legrosszabb értelemben. Eddig bele sem gondolt – de, ahogy a levélből kiderült, korábban Jaebum sem –, hogy azért volt annyira féktelen a munkájában, hiszen a Jinyoung iránt érzett szenvedélyét adta ott ki magából. Ha tudta volna a fiatalabb, hogy ezen dalok mind egy-egy szerelmi vallomásként voltak értelmezhetőek, akkor nem hiányolta volna az egyre inkább lecsökkent szóbeli bókok számát. Ettől annyi minden értelmet nyert: hogy egy-egy veszekedésük után miért pont balladát írt a fiú, vagy hogy a vidámabb napjaikon miért áradt a pozitivitás a dalaiból. Hogyhogy nem gondolt ebbe így bele Jinyoung? Miért vette egyértelmű ténynek, hogy ezeket a dalokat mindig az énekeseknek és az ő szájízük szerint csinálta Jaebum? Miért nem jött rá, hogy ő volt a legfőbb múzsája?

Látva maga előtt a jelenetet, ahogy a szerelme próbálkozott a takarítással, majd a konyhában tört és zúzott, előhozta a hiányérzetét, hogy nem lehetett ott vele. Hiszen imádta a kétballábas Jaebumot, és azt, ilyenkor mennyire a segítségére szorult. Dominancia ide vagy oda, Jaebum olykor egy elveszett kisfiú volt, akit csak Jinyoung tudott kellően terelni a helyes irányba. Viszont ezzel a szakítással a lehető legrosszabb úton indította el mindkettőjüket. Pedig még csak ezután következtek a levél igazán fájdalmas részei.

Szeptember 20.

A régi képeinket nézegettem ma: az összeset, amit előhívatva, a gépemen és a telefonomban találtam. Mindenre emlékszem: az első nyaralásunktól kezdve, a beköltözős képünkön át valamennyi emlékem visszatért, amiket közösen megörökítettünk. Még ha téged akaratom ellenére ellöktelek magamtól, ezeket az emlékeket senki sem veheti el tőlem, még én sem. Lehet, soha többé nem leszünk egy pár, viszont megszeretném itt köszönni neked, hogy ennyi évet rám áldoztál, és hogy jobban szerettél, mint azt valaha ki tudtam volna érdemelni. Bár visszafizettem volna neked ezeket, amíg még lehetőségem volt rá. Próbáltam, esküszöm, minden tőlem telhetőt megtettem, de úgy tűnik, ez nem volt elég. Én nem voltam elég neked, amit el kellene fogadnom.

Negyedik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: A veled töltött tizenegy év volt a legcsodásabb dolog, amit eddigi életem során kaptam, és ha te többé tényleg nem kérsz belőlem, akkor esélytelen, hogy ez megváltozzon, mert egyedül te lennél képes ezt überelni: a fiatal Park Jinyoungnál, csak az idősebb Park Jinyoung tudna nagyobb örömet okozni számomra.

Jinyoung nem is vágyott jobban semmire a világon, minthogy ezután is minél inkább bearanyozhassa Jaebum napjait. Csakhogy nem volt benne biztos, ez megtörténhetett-e még. Már azt tudta, hogy a fiú nem bírt meglenni nélküle, viszont a dátumot elnézve, sejtette, hogy az, ami ezután jött, hogy szó szerint ki akarta törölni Jaebumot az életéből, és beadta a derekát Marknak, eljutott hozzá, és még inkább a mélybe nyomta.

Az elmúlt hetekben minden nap úgy kelt fel Jinyoung, hogy a számára igazi férfinak a szerelmére éhezett. Újból és újból megkísértette a múlt, bárhogy próbált tovább lépni. Mark meleg öleléseiből jutott ki neki a nap végén, amik csak még fagyosabbá tették a szívét. Sohasem hagyta el Jinyoung tudatát, hogy vele aludt el, miközben másra vágyott. Pedig tudta, hogy ennél többet érdemelt Mark, valakit, aki átkutatta volna érte az egész univerzumot, ahogy azt Jinyoung bármikor megtette volna Jaebumért, hiszen az ő szemeiben találta meg önmagát. Az volt az egyik kulcsa a kapcsolatuknak, hogy mellette lett azzá a férfivá, aki ezután már mindig is lenni akart. Neki kellett Jaebum támaszának lenni, ahogy eddig is volt, minden fájó kérdésére segíteni megtalálni a választ. De ő ehelyett hagyta, hogy egyedül szenvedjen azoknak a meglelésével a fiú. Ahogy elveszett az elméjében lévő sötétségben Jaebum, neki kellett volna lennie annak a világítótoronynak, ami mutatta neki az utat, egy életen át. Jinyoung a szakításuk óta úgy érezte, mintha kifolyt volna az ujjai közt az idő, mert máshogy telt, amióta nem voltak együtt. De nem sirathatta többé a múltat, amikor nekik közös jövőjük volt megírva. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)