2015. október 28., szerda

Oda... - 5. fejezet – Egy múltbéli est rejtélye

- Hmm… - kulcsoltam össze a kezeimet a szobám ajtaja előtt egy mély levegővétel közepette másnap reggel, majd elszántan ki akartam nyitni, de végül csak meggondoltam magam.
    - Mi van, ha összefutok Nárinnal? – gondoltam magamban. Még valószínűleg túl friss volt benne az élmény, bár tudtam, ez egy hét múlva is így lenne, meg amúgy is, egy királyi vérvonal tagjaként szörnyen megalázó volt belegondolnom abba, hogy egy számomra szinte teljesen ismeretlen nőnek ekkora hatalma volt felettem. Úgyhogy végül igenis erőt vettem magamon, és egy sóhajtás kíséretében elhagytam a szobámat. Igaz, mi tagadás, alaposan körülnéztem, mielőtt kiléptem volna, viszont mivel csak egy-két idősebb törpöt láttam, így végül elindultam az ebédlő felé.
    - Lehet, hogy már korábban is összefutottam Nárinnal? – elmélkedtem, de meggyőződésem volt, hogy akkor biztosan emlékeztem volna rá, hiszen nem volt éppen hétköznapi törp-nő külseje. Bár mi tagadás, általában elég céltudatosan sétáltam, és nem igazán bámészkodtam, ami halmozottan igaz volt rám az elmúlt egy évben.
    Végül sikerült kellemetlen találkozások nélkül eljutnom az ebédlőbe, ahol Kili már javában fogyasztotta a reggelijét.
    - Jó étvágyat, Öcsém! – mondtam neki.
    - Köszönöm, Fili! Gyere, ülj le te is enni valamit! – mutatott a vele szemben lévő székre.
    Bár én sohasem ettem annyit, mint Kili, most mégis jócskán leköröztem a másnaposságom miatti koplalásom végett.
    - Látom, tegnap teljesen kiürült a szervezeted – jegyezte meg, mivel neki is feltűnt a nagy étvágyam.
    - Valóban. Egyébként köszönöm a száraz kekszet és a pirítóst, amit tegnap belém nyomtál. Nélkülük valószínűleg az ágyból sem tudtam volna ma kikelni – jegyeztem meg őszintén.
    - Ugyan már, semmiség volt! Ráadásul a saját bűntudatomat is csillapítottam azzal, hogy vigyáztam rád tegnap – vallotta be, majd lehúzott egy jó nagy pohár vizet, amit egy hangos büfögéssel kísért. – Ez jól esett!
    - Mint mindig, Kili... Mint mindig – bazsalyogtam az öcsémre.

 Visszafele sétálás helyett lopakodtam. Három-négy méterenként megálltam, hogy szétnézzek, így háromszor annyi idő volt mire visszajutottam a szobámba, ahol unaloműzőként ismét a népem történelmébe vetettem bele magam. Nem mintha nem tudtam volna már oda-vissza, éppen ezért a kedvenc részeimet igyekeztem szó szerint memorizálni. De két óra hossza múlva már ezt sem találtam elég nagy kihívásnak, így lementem edzeni kicsit. Ekkor, igaz valamivel gyorsabban, de még mindig körültekintően haladtam a célom felé, és már nem messze jártam, amikor ki más, mint Nárin kezdett közelíteni felém. Valószínűleg annyira koncentráltam arra, hogy ne találkozzak vele, hogy pont ezáltal vonzottam be azt, hogy egymásba fussunk. Azonban ő láthatólag még nálam is rosszabbul kezelte a helyzetet, hiszen, amint meglátott, zavarában hátat fordított nekem, és az ellenkező irányba kezdett loholni.
    - Nos, ez is megvolt – mormoltam az orrom alatt –, és kínosabb volt, mint gondoltam – fejeztem be.
    Legalább két percig álltam egy helyben, mivel teljesen leblokkoltam, majd újból erőt véve magamon, tovább indultam.
    Bemelegítésnél gyorsabban futottam, mint valaha. Rengeteg feszültség gyülemlett fel bennem, amit ki kellett adnom magamból. A célba dobás is igazán jól ment, majd a maradék energiámat kardforgatásra fordítottam.
Végül fáradtan, de még annál is szomjasabban ültem le a fűre, hogy szétterüljek rajta.

 

- Most nem foglak a szobádig cipelni – hallottam a cinikus megjegyzést.
    - Tessék? – ültem fel, és azonnal megláttam a tőlem pár méterre álló Nárint.
    - Ismételjem meg? – volt továbbra is szarkasztikus, miközben keresztbe tette a kezét.
    - Köszönöm, nem kell. És sajnálom, amiért problémát okoztam neked tegnap előtt. Biztosan nagyon kellemetlen volt számodra a helyzet – néztem rá bűnbánó szemekkel.
    - Ó, szóval nem emlékszel! – állapította meg egy huncut mosoly kíséretében.
    - Mire? – zavarodtam össze.
    - Semmire! - legyintett egyet, amivel még idegesebbé tett, így végül felálltam és közelebb léptem hozzá.
    - Mi történt? Csak nem csináltam valami megalázót? – kérdeztem, és igaz, féltem a válaszától, de szembesülnöm kellett az igazsággal, akármilyen megszégyenítő és trónörökös nem méltó is volt az. – Ez megmagyarázná, miért rohantál el az előbb.
    - Hagyjuk, Fili! Tényleg hagyjuk! – legyintett újra, ezzel végérvényesen kihozva a sodromból.
    - Nárin, tudnom kell, mi történt! – továbbra is hajthatatlan voltam.
    - Figyelj, sajnálom, amiért az előbb elrohantam. Hirtelen berezeltem, ennyi az egész. De most tényleg mennem kell. Szervusz! – Mire feleszméltem, addigra gyors lépteivel egyre távolodott tőlem.
    - Jaj, Fili, mi a jó eget csináltál!? – fogtam a fejemet, és a gyomorideg átvette a testem felett az uralmat. Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehetett a helyzetem, de úgy látszott, mégis. Épp ezért már nagyon a végére szerettem volna járni ennek az egésznek.

    - Kisfiam, mi ez a levert ábrázat? – kérdezte édesanyám, mikor összefutottam vele.
    - Ó, semmiség! – hazudtam, de persze nem győztem meg, hiszen jól ismerte minden egyes apró rezdülésemet is.
    - Fili! – lett mérges, amiért füllentésen kapott. – Mi történt?
    - Anyám, már felnőtt férfi vagyok, igenis nem kell mindent elmondanom neked! – fakadt ki belőlem, de amint kitisztult az agyam, megbántam, hogy ezt mondtam. – Sajnálom!
    - Nincs mit sajnálnod, Fili. Igazad van. Már rég nem vagy gyerek, és igenis el kell fogadnom, hogy nem mondasz el nekem mindent, bármilyen nehéz is ez. – Egyszerre volt szomorú és boldog az arca.
    - Anyám, ígérem, hogy amit lehet, ezután is megosztok veled, de ezt most inkább magamban tartanám, legalább is még egy darabig. – Főleg, hogy ekkor még én sem tudtam, mit tettem.
    - Rendben, ennyi most elég is nekem. – Már csak nyugalom volt leolvasható az arcáról, ami az én szívembe is hozott némi békességet. – Tudod, hol találsz, ha ez változni fog.
    Miután elment, forró fürdőt vettem, majd a tőlem általában megszokott ételmennyiséggel pótoltam az energiaveszteségemet – vissza kellett rázódnom a régi kerékvágásba a táplálkozásomat illetőleg.



- Fili, láttam, keményen edzettél az előbb – jegyezte meg Thorin bácsi, miközben ő is csatlakozott a lakomázásomhoz.
    - Igen, rám fért.
    - Ó, és hallottam a kis botlásodat is! – Nem tudta, és talán nem is akarta eltakarni a mosolyát. Belekortyolt a pohár vizébe, majd mélyen a szemembe nézett, mire saját magamat is meglepve, egyszerre kezdtünk el kacagni. Ki is köpte a szájában lévő vizet, amitől még inkább vidám lett a kedvünk. Ezután legalább három perc kellett, hogy csillapodjon a nevetésünk. Bár azt se bántam volna, ha ezután sem apad a jó kedélyünk, hiszen a bácsikámat ritkán láttam ilyen önfeledtnek.
    - Sok mindenre megtanítottalak már, Fili, de mint most kiderült, egy nagy űr még betöltésre vár – mondta végül.
    - Csak nem megtanítasz felelősségteljesen inni, Thorin bácsi? – kérdeztem meglepődve.
    - De bizony, és nem csak téged, hanem az öcsédet is – tette hozzá.
    - Ó, Kilit nem kell félteni! Szerintem sokkal jobban megy neki az ivás, mint azt bármelyikünk is hinné – jelentettem ki, mert ezen a téren egyértelműen tapasztaltabb volt nálam a testvérem.
    - Lehet, hogy igazad van, de azért őt is várom este.
    - Rendben, átadom – mondtam izgatottan.

  Úgy látszott, nem volt elég az, hogy a lehető legtöbbet megtanultam a népünk múltjáról és jelenéről, még a mérsékletes ivás képességét is el kellett sajátítanom. Váratlan fordulat volt ez, de álltam elébe, ahogy annak a kiderítése elé is, mit is tettem azon a bizonyos éjszakán.


(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése