Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 13. fejezet

Tizenharmadik fejezet – Egyensúly és béke

Rey:

Ahogy leültünk a nézőtérre, nem vallottam volna be Poe-nak, de elfogott egy rossz előérzet, hogy nem a bátyám fog győzni. Minden más helyzetben örültem volna, ha úgy érzem, Ben jön ki győztesként egy versenyből, de ekkor természetesen nem így akartam. Annyira, de annyira megérdemelte volna Finn a győzelmet. Persze tudtam, hogy Ben is, de neki már rengeteg első érme volt, míg a bátyámnak egy sem, szimplán amiatt, hogy ugyanazon időszakban vívott, mint Ben. Nem akartam, hogy azután, hogy ennyit fejlődött, és az élmezőnybe került, ráaggassák az örök második helyezett szerepét. Számomra mindig is ő volt, és ő maradt a legnagyobb harcos, mert én végigcsináltam vele azt az utat, ami azzá tette, aki ekkor volt.

Zseniális küzdelmet láthattunk mi, akik otthon vagy a tévéképernyő előtt drukkoltunk valamelyiküknek. Egyikük jobban brillírozott, mint a másikuk. Bár szinte mindenki a döntőbe várta a testvéremet, fogadni mertem volna rá, hogy ezen személyek sem hitték előtte, hogy ilyen kiegyenlített lesz a verseny. Életemben nem akartam még ennyire, hogy Ben Solo elrontsa az utolsó találatát, de tudtam, hogy nem hibázza el. Amint a kardja célba talált, szinte egy emberként ugrott fel a közönség fele, mi pedig, akik a bátyámért voltunk ott, lassan álltunk fel, és majdhogynem gépies tapsolásba kezdtünk (mi Poe-val legalább is mindenképp). Ben udvariasan rögtön kezet fogott Finn-el, majd nagy meglepetésemre meg is ölelte, és súgott valamit a fülébe, én pedig tudni akartam, mi volt az.

Végül, amint kicsit szellősebb lett körülöttünk a légkör, lerohantunk Poe-val a párbaj helyszínére, és szerencsére, mivel én magam is versenyző voltam, odaengedtek hozzá mindkettőnket.

- Nekem akkor is te vagy a bajnokom – súgtam Finn fülébe, amikor felkapva megpörgetett, és nagy megkönnyebbülésemre nem tűnt csalódottnak.

- És büszkén vagyok az. Alig várom, hogy a nyakamba akasszák az ezüstérmet, amiért úgy megküzdöttem – felelte vidáman, majd Poe-t is megölelte, és láttam rajta, mennyire örült volna, ha ennél többet is megtehet, de végül mindketten beérték ennyivel.

- Uram, gratulálok önnek is! – lépett oda hozzánk Ben, hogy kezet nyújtson apának, aki nagy örömmel meg is rázta azt.

- Köszönjük, és mi is gratulálunk Neked. Remekül forgattad azt a kardot, ami jobb helyre nem is kerülhetett volna – mondta Anakin kardjára mutatva.

- Ez sokat jelent számomra, uram, ahogy az is, hogy nekem adta – felelte egy gyenge mosoly kíséretében. Láthatólag zavarban volt, és nem tudtam, a kardos összeveszésünk miatt, vagy mert győzött, de talán a válasz az volt, hogy a kettő egyszerre okozta.

- Én is gratulálok, Ben! – fogott vele kezet Poe is.

- Köszönöm. – Ekkor némán, vágyakozó szemekkel felém nyújtotta a kezét, hogy én is megrázzam azt, de valamiért képtelen voltam rá. Ő pedig ezt realizálva, visszahúzta, majd egy fejbiccentés után otthagyott minket.

- Kislányom, ez udvariatlan volt tőled. Azt hittem, megbeszéltük, hogy kibékülsz vele – lépett mellém apa.

- Igen, de ez nem megy csak úgy parancsszóra.

Az érem átadáson nem tudtam volna megmondani, Ben vagy Finn voltak vidámabbak, de az biztos, hogy a harmadik helyezett hamis mosolya mellett csak úgy szikrázott az ő életvidám arcuk. Bár Ben egy kicsit szomorkás is volt egyben. Egyértelműen próbálta ezt palástolni, de én túl sokszor láttam már ugyanilyen helyzetben érmet átvenni, így ki tudtam szúrni, hogy ekkor valami más volt, és féltem, én rontottam el a boldogságát azzal, hogy megtagadtam tőle azt a kézfogást. Utólag persze bántam, akkor mégis megfagyva álltam előtte, és a kezeim nem mozdultak.

Szívem szerint az eredményhirdetés után indultam volna végre haza, de még meg kellett várnunk a dobogósok interjúját, amit szintén közvetítettek a tévében. A bátyám magához hűen élete három legfontosabb személyének köszönte meg, hogy elért idáig, de most az egyszer nem azt mondta, hogy az apja és a húga mellett a legjobb barátjának hálás, hanem, hogy a szerelmének. Ezzel számtalan találgatásra adva okot a médiának és a rajongóknak, de láthatólag ez nem érdekelte, boldog volt, és ebben az állapotban olyat is kimondott, amit máskor talán nem tett volna meg. Mindazonáltal nem volt sok időm ezen agyalni, hiszen Ben ennél is jobban meglepett a beszédével, főleg annak a végével.

- Életem versenyén vagyok túl. Ma lenne a nagymamám születésnapja, így miatta is küzdöttem ennyire, és persze a családomért, akik nélkül nem lehetnék most itt. Mind sok mindenről lemondtunk azért, hogy a karrieremet előtérbe helyezzük, és amiatt is próbálom folyton kihozni a teljesítményemből a maximumot, hogy nekik és magamnak is bizonyítsam, megérte belém fektetni a hitüket. Azonban még van más is, akinek hálás lehetek, és aki miatt szörnyen fontos lett számomra ez a verseny. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy akárhány versenyt nyerjek is meg, azok az aranyérmek nem fogják tudni a lelkemben tátongó űrt betölteni. Hiányzott valaki az életemből, akit itt megismertem. Persze, hűen magamhoz, úgy néz ki, el is rontottam a dolgot, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna. De most szeretnék mindenki előtt bocsánatot kérni ettől a lánytól, aki sokkal csodásabb, mint azt ő hinné. És még van valami, amit el szeretnék mondani: egy emberről eddig sohasem ejtettem szót, pedig régóta része az életemnek, ő pedig Anakin nagyapám. Nagyapa, köszönöm, hogy támogattál annyi éven át, és remélem, ezután is hű tudok maradni az örökségedhez.

Tátott szájjal, lefagyva néztem a képernyőt, és nem tudtam, min döbbentem meg jobban, hogy Ben tényleg képes volt ilyen körülmények között bocsánatot kérni tőlem, vagy hogy ennyi év után végre felvállalta a nagyapjával ápolt kapcsolatát. Megbántottságom ellenére is büszke voltam rá. Nagy bátorság kellett mindkét dologhoz, de persze, főleg a másodikhoz. Csak reménykedni mertem abban, hogy a nagybátyja nem fog megharagudni rá mindezek után. Bár az mindenképp jó jel volt, hogy apával kibékült, így fennállt az esélye annak, hogy Anakin felé is végre hajlandó lesz nyitni.

- Remek beszéd volt! – jegyeztem meg, amint ismét közöttünk volt Finn.

- Ki a fenét érdekel most az én beszédem! De tényleg, a pasid aztán nem fogta vissza magát. Én pedig még arról se tudtam, hogy összevesztetek, amiért mérges vagyok rád – húzta fel a szemöldökét, amin elmosolyogtam magam. Imádtam, amikor ezt csinálta, annyira viccesen hatott.

- Mert volt fontosabb dolgunk is, mint az én nem létező szerelmi életemnek a bajait tárgyalni – védekeztem.

- Még jó, hogy lesz egy rakás időnk hazafelé, főleg, hogy Poe kocsijával megyünk, és nem busszal. Bár ott legalább lett volna lehetőségetek Bennel beszélni.

- Jaj, Finn! Hagyjuk ezt! Nem szeretném ma többet hallani Ben nevét.

- Na, jó, most már tudni akarom, mivel bántott így meg. Ha úgy van, meg is verem. Lehet, hogy vívásban egy hangyányit jobb nálam, de az öklömmel azért még meglephetem – kezdett el a levegőbe boxolni, csakhogy ismét nevessek egy jót, ami mi tagadás, rám fért.

- Ilyesmire még csak véletlenül se vetemedj. Inkább azt mondd el, mit súgott oda neked a győzelme után! – jutott eszembe az a jelenet.

- Azt, hogy megtiszteltetés volt velem vívnia.

- Tipikus, Ben – mondtam ki anélkül, hogy gondolkodtam volna.

- Ha így vélekedsz róla, miért nem akarsz megbocsájtani neki? – tette keresztbe a kezét Finn.

- Ígérem, tényleg elmondok mindent, de most nem érzem úgy, hogy ez a bocsánatkérés változtatott volna annyit, hogy máris megkeressem. Még úgyse, hogy nem átlagos úton tette azt. Időre van szükségem. És amúgy is, látjuk mi még egymást, legkésőbb az Olimpián – zártam le ezzel a témát.

Majd mind a szállodai szobáinkat vettük célba, hogy végre összepakoljunk, és elinduljunk hazafelé. Nem voltak rosszak az ottani ágyak, de azért már nagyon vártam, hogy végre a sajátomban aludhassak. Azonban a fáradtságom előbb ért utol: amint kiveséztük a Benre való neheztelésem okát, és hogy összességében mennyire jól sikerült a verseny, álomba szenderültem. Még az sem tudott ébren tartani, milyen hangosan beszélgettek tovább a többiek, és ekkor ott folytattam a reggeli álmomat, ahol az abbamaradt.

A lift ajtó kinyílt, Ben pedig egy terembe vezetett, ahol rengeteg piros ruhás őr állt. Középen egy szék volt, amit trónnak is lehetett volna nevezni. Nem tudtam, miért, de rossz érzés fogott el, amikor ránéztem. Biztos voltam benne, hogy nem akarok sohasem ráülni. Nem volt semmi keresnivalóm ezen a helyen, csakis Ben miatt voltam itt, hogy magam mellé állítsam.

- Harcoljunk a trónunkért! – súgta a fülembe, majd a kezembe adott egy kardot, ami kéken világított és vibrált, ráadásul érdekes hangot adott ki. Mintha saját élete lett volna, de mégis éreztem, hogy az én tudásom kellett ahhoz, hogy igazán használatra lehessen bírni. Neki is hasonló kardja volt, csak vörösben, és abból két plusz kis fénycsík is kijött.

- De kik ellen, és miért? – zavarodtam össze.                                                                                   

- Ellenük – mutatott a felénk közelítő őrökre –, és mert az a mi helyünk – intett a pódiumra.

Semmit sem értettem az egészből, de az ösztöneim azt súgták, hogy védjem magam, így valóban harcba kezdtem. Nem tartottam még előtte ilyen kardot a kezemben, mégis úgy használtam, mintha világ életemben ilyennel vívtam volna. Csak jöttek és jöttek az újabb katonák, az egyikük még meg is sebesítette a karomat, de mi Bennel egymást és önmagunkat is védve, kitartóan küzdöttünk ellenük. Rettegtem volna, ha egyedül vagyok ebben a helyzetben, de a szerelmemmel az oldalamon elfogott egyfajta éteri nyugodtság. Majd hirtelen azon kaptam magamat, hogy az utolsó ellenfelemmel is leszámoltam, azonban Ben padhelyzetbe került, így odahajítottam neki a saját kardomat, amit benyomva ismét aktivált, és lyukat fúrt vele az őt fojtogató őr fejébe. Vége volt: győztünk, bárhogy sokkal többen voltak nálunk. Csak azt tudtam volna, miért is kellett harcolnunk, és milyen trónra fájt Ben foga!

- Hadd vesszenek mind a múltba! – kezdte hirtelen, de a hangszíne megrémisztett.

- Az őrökre gondolsz? – kérdeztem rá naivan.

- Nem csak rájuk, hanem mindenkire, aki eddig visszafogott minket, és aki valaha is közénk mer majd állni – nézett rám ijesztő céltudatossággal.

- Ben, nem értelek.

- A Snoke-ok, a Skywalker-ek, Han Solo, a többi vívó, Rose és Poe. Hadd vesszen mind! Rey, állj az oldalamra! Együtt uralkodnánk, rendet tennénk a vívók világában – csak úgy szikrázott a szeme, de a harag és a birtoklási vágy lángja lobbant fel benne, amiből én nem kértem.

- Ne tedd ezt, Ben! Ne válaszd ezt az utat! – könyörögtem, miközben elkezdtek patakzani a könnyeim. Továbbra sem értettem ezt az egész helyzetet, de minden egyes porcikám azt súgta, hogy el kell érnem, hogy eljöjjön velem innen, és kiverje a fejéből ezt a marhaságot.

- Nem, nem, a múltat engedd el! – ordított rám, amitől a hideg is kirázott. – Elmondom, kik voltak a szüleid. Vagy mindig is tudtad, csak mélyen eltemetted? Biztos, tudod. Mondd ki! Mondd ki! 

Szívem szerint elrohantam volna, de mégsem tettem, a lábaim feladták a szolgálatot.

- Senkik voltak – feleltem végül.

- Mocskos kereskedők, akik beadtak az árvaházba, hogy továbbra is legyen elég pénzük, hogy vedelhessenek. Nincs helyed a történetben. A semmiből jöttél. Semmi vagy. De számomra nem! Állj mellém, kérlek! – Déjá vu fogott el, ahogy felém nyújtotta a kezét, amit ismételten nem tudtam megfogni, pedig meg akartam, a saját lelkem a tanú rá, hogy meg. Helyette azonban megpróbáltam a puszta akaratommal visszavenni tőle a kardomat, de ez nem ment könnyen. Egy ideig kettőnk között lebegett, én pedig azt hittem, megadom magam a belőle áramló erőnek, ami majd kitaszított az üvegablakon. Végül azonban a kard adta fel előbb, és kettészakadt, én pedig zuhanni kezdtem.

- Kincsem, jól vagy? – kérdezte a mellettem ülő, vezető apa. – Rosszat álmodtál? Csak mert úgy veszed a levegőt, mint aki most futott le egy maratont.

- Igen, de most már, hogy felkeltem, minden rendben lesz – hazudtam, hiszen tudtam, hogy semmi sem lesz rendben. Ezek az álmok üzenni akartak nekem, de vajon mi a fészkes fenét? Valami nagyon nem volt rendben a lelkemben, se a Bennel való kapcsolatomban, és ez megrémített.

Ben:

Magam sem tudom, mi ütött belém a beszédem során. Egyszerűen fáradt volt a testem és a lelkem is. Megtört, hogy Rey már a kezemet se volt hajlandó megfogni, és annak pedig nem tudtam elviselni a gondolatát, hogy úgy váljak olimpikonná, hogy ne köszönjem meg nyilvánosan a nagyapámnak is azt, hogy velem volt az utamon. Felszabadító érzés volt kiadni a titkomat, de tudtam, a java még hátra volt. Az az eredetileg pár perces út alatt, ami az interjúszoba és az öltöző között volt, rengeteg újságíró és tévés próbált megkörnyékezni, de én senkinek sem mondtam egy szót sem, viszont volt valaki, akivel nagyon is meg szerettem volna mindezt vitatni.

- Bácsikám! – néztem rá félve, amikor végre magam voltam a családommal.

- Drágám, szerintem hagyjuk őket magukra – ragadta meg anya apa kezét.

- Miért, te tudtál erről? – nézett rá döbbenten.

- Hihetetlen, hogy ennyi év után se ismersz igazán – rázta a fejét az édesanyám, majd kivezette apát.

- Most utálsz? – volt ez az első kérdésem, mert Luke bácsi némán, kifejezéstelen arccal nézett rám.

- Ben, azt hittem, ilyet többet nem kérdezel, azok után, hogy nemrég közöltem veled, hogy téged szeretlek a világon a legjobban.

- De azért ez egy eléggé fontos titok volt – hívtam fel rá a figyelmét, miközben tördeltem a kezemet idegességemben, amit ő is észrevett, így kérte, hogy üljünk le a padra.

- Valóban az volt, és nekem szörnyen vaknak kellett lennem, hogy ne jöjjek rá. Valószínűleg nem is akartam észrevenni, mert tudat alatt tisztában voltam vele, hogy nincs jogom megfosztani téged a nagyapádtól, de én magam nem voltam kész a megbocsájtásra – mondta, miközben a vállamra tette a kezét. A szeméből csak úgy sugárzott a szeretett és a büszkeség. Ez egy olyan férfi tekintete volt, aki valóban elhatározta, hogy jobb emberré válik, az a tudat pedig, hogy én sarkalltam minderre, a világot jelentette számomra.

- Mit gondolsz, most már képes leszel rá? – kérdeztem bizakodva.

- Nagyon remélem, Ben. Nem mondom, hogy már ma, se azt, hogy holnap, de igyekszem mindennap szoktatni magam ahhoz a gondolathoz, hogy az apám újra az életem része lehet. Persze csak, ha neki sincs ez az ellenére – komorult el az arca.

- Méghogy az ellenére? – hüledeztem a szavai hallatán. – Élete legboldogabb napja lenne, ha kibékülnétek vele anyával.

- Akkor itt és most megígérem neked, hogy még az Olimpia előtt kibékülök vele, úgyhogy már csak Leia-t kell rávennünk ugyanerre. Csak hát a nővérem olykor még nálam is fafejűbb – tette hozzá azt, amivel magam is tisztában voltam. – Tényleg tudott róla? – jutott el végre ez is az agyáig.

- Nyugi, erről én is csak ma hallottam.

- Akkor legalább e téren nem vagyok lemaradva. Hihetetlen, hogy ti ketten mennyire tudtok titkolózni – ismerte el.

- De legalább én Rose-zal megoszthattam ezt már rég, de ő senkinek sem mondta el.

- A húgom a legerősebb nő, akit ismerek. Csak tudod, ő szerintem azért nem volt képes megbocsájtani apánknak, mert anya volt a mindene, egyszerre volt a szülője és a legjobb barátnője. Azt, hogy az anyánk megtört a válás után, Leia-t teljesen tönkre tette. Én pedig ahelyett, hogy próbáltam volna kibékíteni a családot, csak még inkább elbarikádoztam magunkat a világtól, majd idővel téged is. Egyedül Han volt az az új ember, akit be tudtam fogadni az életünkbe. De most már vége a vegetálásnak, méghozzá miattad. – Szerettem a saját apámat, de be kellett látnom, ő sohasem nézett rám úgy, ahogy Luke bácsi tette, akivel meghatározhatatlan volt a kapcsolatunk, de az biztos, hogy nagyon szoros volt a kötelékünk.

- Nem csak miattam.

- Ne szerénykedj, Ben! Van egy teher, amit cipelnie kell minden mesternek, edzőnek, tanárnak, mentornak, de leginkább egy szülőnek.

- És mi az? – lettem nagyon kíváncsi.

- Az a jó, ha túlnőtök rajtunk, és te minden szempontból több és jobb lettél nálam.

- Bácsikám, komolyan egy lelki hullámvasút számunkra ez a hét – öleltem meg, mert már ezt is bátran meg mertem tenni gondolkodás nélkül.

- Nekem mondod!? Senki sem szólt előre, mennyi minden fog itt történni.

- Ha már fontos dolgok, induljunk megnézni Rose-t – kaptam a fejemhez, mivel a világért se hagytam volna ki a vívását.

Rose végül harmadikként zárta a versenyt, ezzel elérve a nagy álmát, hogy érmet szerezzen, én pedig büszkén húztam ki magamat, amikor felállhatott a "kishúgom" a dobogóra. A másik létfontosságú dolog, ami még rám várt aznap, a papáékkal való találkám volt. Nagyapám órákkal a beszédem után se volt képes magához térni, azt pedig végképp nem akarta elhinni, hogy a bácsikám nyitott volt a békülésükre. Egy csodaként könyvelte el ezt a napot, de engem tartott a legnagyobb csodának, ami megadatott számára. Ekkor pedig, szokatlan mód tényleg jól éreztem magam a bőrömben. Lehet, hogy Rey nem kért belőlem, de a családom nagyon is. Ráadásul én voltam az, aki végre egyensúlyt és békét hozhattam az életünkbe: ennél nagyobb dolgot el se érhettem volna. Ezért a teljesítményemért nem vittem haza aranyérmet, de tudtam, arról, amit az itteni vívásomért kaptam, mindig ez a kibékülés fog az eszembe jutni.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 12. fejezet

Tizenkettedik fejezet – Gyermeki ártatlanság

 Ben:

Nem törődve azzal, ki láthatta meg a sírástól feldagadt szememet és kipirosodott arcomat, Rose szobája felé vettem az irányt. Képtelen voltam mérlegelni magamban, hogy vajon hagynom kellett volna-e pihenni, vagy zavarhattam a saját nyűgömmel. Ezt persze utólag megbántam, de akkor és ott egy dolog járt a fejemben: szükségem volt a legjobb barátomra. Rose hűen önmagához, beinvitált, majd két óra hosszán át lelkiztünk. Hogy ne érezzem magam túlságosan kiszolgáltatva, ő is mesélt a Finn iránti plátói szerelméről, és hogy jó is, hogy tudja, nem lehet nála esélye, mert így végre nyitva áll majd a szíve valaki olyan számára, aki ténylegesen őt akarja. Féltem, hogy mindezt oda futtatja majd ki, hogy én is jobban teszem, ha más lányt keresek magamnak. Mivel azonban jól ismert, így tudta, hogy nem volt véletlen, hogy Rey volt az első személy, aki ilyen téren felkeltette az érdeklődésemet, ahogy az sem, hogy sírógörcs tört rám, miután megbántottam. A saját érzéseim és vágyaim egyre világosabbá váltak előttem, ezért is fájt úgy belegondolnom, hogy lehet, odavolt minden esélyem.

Másnap nem meséltem senkinek arról, mi történt, egyszerűen képtelen voltam rá. A családom úgy tűnt, szerencsére nem sejtett meg semmit a dologból, szimplán elkönyvelték, hogy annyira féltem a döntőbe jutás miatt, hogy azért voltam ennyire levert és zaklatott. Aztán, amikor az első versenyemnél megláttam őt a bátyjával és Finnek a pasijával, reménykedni kezdtem, hogy megenyhült az irányomba, de mivel semleges arcot vágva, még egy halovány mosolyt sem engedett meg magának, így a lehető leghamarabb elrejtettem az arcomat, mert én vele ellentétben képtelen lettem volna nem kifejezni, mennyire szomorú voltam. Mindennek ellenére a vívásomban nem lehetett felfedezni a lelkiállapotomat. Azokra a percekre kizártam a külvilágot, és magát azt a tényt is, mennyi minden forgott éppen kockán, és csak arra fókuszáltam, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam. Talán sikerült is, amihez az is kellett, hogy jobb ellenfelet kapjak, mint ezen a versenyen bármikor. Egy pillanatra el is fogott a bűntudat, amiért kiesett miattam ez a fiú, hiszen remekül játszott, de én mégis jobban. Ez a győzelem után éreztem igazán úgy, hogy méltán kerültem be a döntőbe.

A verseny leintése után, szánalmas vagy sem, a családom után Rey-t kerestem a tekintetemmel, aki sok más nézővel egyetemben állva tapsolt nekem. Nem tudtam, ebből milyen következtetést vonjak le. Végül is, már régóta én voltam a kedvenc vívója: talán mint személyben csalódott bennem, de mint vívóban, nem. Ez is több volt a semminél. Viszont itt jött a feketeleves: a bátyjával kellett döntőznöm, amit direkt az utolsó percben mondott csak el nekem Luke bácsi, majd azt is eszembe juttatta, amiről teljesen megfeledkeztem: hogy ki akart békülni Snoke-kal.

Tudva, Rey és az apja milyen közel álltak egymáshoz, majdnem biztosra vettem, hogy Hux hallott az előző esti kérésemről, és féltem, mindez kihatással lesz arra, hogy kibékül-e a bácsikámmal. Az eddiginél is jobban utáltam volna magam, ha ez a baklövésem keresztbe tesz a nagybátyámnak, aki nélkül nem lehettem volna itt. Épp ezért kértem, hogy amint beszéltek, rögtön hozzám szaladjon mesélni. Közben elindultam az öltözőbe tusolni, és alig készültem el, már előttem is termett Luke bácsi.

- Na? – néztem rá idegesen.

- Kibékültünk – vetette bele magát a karjaimba, én pedig kimondhatatlanul megkönnyebbültem. Legalább az ő életük sínre került. – Mondott valami nagyon érdekeset: hogy előle sohasem bújhattam el, mert átlátott a láthatatlan maszkomon, és tudta, hogy folyton amiatt emésztem magam, amit az apám tett, és azért, mert kizártam mindkettőjüket az életemből. Komolyan úgy érzem, jobban ismer engem, mint én saját magamat, ezért is volt a legjobb barátom, és remélhetőleg az lesz most már a jövőben is – mosolyodott el, ezzel az én szívemet is feltöltve, viszont örömmámoromból azonnal kizökkentett az, hogy egy hosszúkás doboz volt a kezében.

- Ez meg mi? Tőle kaptál valamit? – kérdeztem rá.

- Igen, méghozzá nem is akármit! – felelte izgatottan. Olyan jó volt ilyen élettel telinek látni őt.

- Te jó ég! Csak nem? – jöttem rá, mit húzott ki belőle, és le is kellett ülnöm döbbenetemben.

- Ez apám régi kardja, amivel Hux éveken át vívott, és már régóta várta, hogy nekem adja, és hogy én továbbadjam neked. Ezt pedig most meg is teszem – ezzel felém is nyújtotta.

- El se hiszem! – fogtam a fejemet, ahelyett, hogy megragadtam volna azt a kardot, amiért előző este ölre is mentem volna. – Végig ezt tervezte, én pedig arra kértem Rey-t, hogy lopja el tőle nekem.

- Micsoda? – Elvesztette a fonalat, ami nem is volt meglepő, így gyorsan elhadartam neki címszavakban a baklövésemet.

- Nehogy már emiatt végleg megszakítsátok a kapcsolatot Rey-el! – kacagott fel Luke bácsi, ami tőle igazán váratlan volt. – Amúgy is, tanuljatok a hibánkból – pontosabban az én hibámból: nem szabad, hogy ti is csak hosszú évek után találjatok ismét vissza egymáshoz. Úgy látszik, a Snoke és a Skywalker-család sorsa összeköttetett, és ez ellen nem tehetünk semmit. Csak magunkat büntetjük, ha próbálunk távol maradni egymástól – veregette meg a vállamat.

- Jaj, bácsikám! Mit tettem? – ráztam meg a fejemet kétségbeesetten.

- Semmi olyat, amit ne lehetne helyrehozni. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb megbocsájt neked – annyira könnyedén mondta mindezt, mintha a világ egyik legtermészetesebb dolga lett volna.

- Ki vagy te, és mit tettél Luke Skywalkerrel? – néztem rá kitágult szemekkel, mert valóban olyan volt, mintha a nagybátyámnak egy kedvesebb és könnyedebb énje ült volna előttem, és nem az, akivel együtt éltem immáron tíz éve.

- Nem tudom, de nem akarom a korábbi énemet visszakapni, azt pedig végképp nem szeretném, és nem is hagyom, hogy te is hasonló önsanyargatásban merülj egy hiba miatt. Ez ráadásul semmiség; hirtelen felindultságból mondtad, amit mondtál. Hux nevelte fel Rey-t, így biztosan megenyhül majd. Viszont most menjünk, a szüleid alig várják, hogy a döntős fiúkkal ebédeljenek.

Remek volt az ebéd, szinte jobb nem is lehetett volna, ám nehogy pár percig nyugodt maradhasson a légkör – amennyire egy ilyen fontos verseny döntője előtt nyugodt lehetett –, az étterem ablakából megláttam a távolban sétáló nagyapámat és Obi-Want. Egy bőrönd is volt náluk, amiből kikövetkeztettem, hogy Obi ekkor érkezett meg. Eljött a döntőre, ahogy ígérte, én pedig valóban bejutottam, ahogy azt a nagyapám előre megjósolta. Ettől akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, amit a családom is kiszúrt, majd követték a tekintetemet.

- Ó! – csúszott ki anya száján, ezzel kirángatva a gondolatim közül.

- Mi az, kit láttatok? – kérdezte a nagybátyám, de szerencsére anya mentette a menthetőt, viszont tudtam, ránk még vár egy érdekes beszélgetés az elkövetkezendő egy órában, amitől már ekkor gyomoridegem volt.

Majd felőrölt az ideg és a kétség, vajon mit és mennyit tudhatott anya arról, milyen szoros kapcsolatom volt nagyapámmal.

- Anya, hogy lehet, hogy meg se lepődtél? – vágtam a közepébe, miután kettesben maradtunk, lerázva apáékat.

- Mert mindvégig tudtam, hogy találkozgatsz a nagyapáddal – felelte a rá jellemző könnyedséggel, mintha nem egy másfél évtizedes titkát fedte volna fel.

- De hát hogyan, és miért nem mondtad el nekem soha?

- Amiért te se nekem: ez a ti dolgotok volt. Azt pedig ne kérdezd, hogyan jöttem rá! Az édesanyád vagyok, hát persze, hogy feltűnt, hogy a fiamat olykor kikérik az óvodából – rázta a fejét kissé sértődötten. – Mikor először kaptalak rajta titeket, mindenfélével megfenyegettem az óvónőt, aki elintézte mindezt, hogy mondja el, hol vagy. Hallva az igazságot, megfogadtam, jól kioktatom az apámat, de amikor megjelentetek a messzi távolban, és ő úgy nézett rád, ahogy annak idején ránk nézett Luke-kal, te pedig úgy fogtad a kezét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, rájöttem, hogy ez igenis természetes kellene, hogy legyen, és elhatároztam, hogy én hagyni is fogom, hogy az legyen. Attól még, mert nem tudtam neki megbocsájtani, hogy anya nem volt a távozása után többé boldog, nem választhattalak szét titeket. Ha úgy teszek, nem lettem volna jobb, mint apa, hiszen akkor én a saját fiamnak okoztam volna fájdalmat. Amíg nem tudtál a létezéséről, nem voltál tisztában vele, mit veszítettél, de mivel ő tett róla, hogy megismerd, már nem volt visszaút. Apádnak sohase mondtam el, tizenöt évig őriztem ezt a titkot, és nagyon jól esik, hogy végre bevallhattam neked. – Valóban megkönnyebbültnek látszott, viszont én még mindig nem értettem valamit.

- De tényleg érdekelne, hogy miért nem mondtad el.

- Mert ismerve téged, tudtam, mindenáron el akarnád érni, hogy kibéküljünk, amire nem voltam képes. Viszont most itt az alkalom, hogy elmondjam, Ben: büszke vagyok rád, amiért már pici korod óta képes voltál egy olyan nagy titkot őrizni, amit nekem felnőtt fejjel is nehéz volt, mert annyira szereted a nagyapádat. Hatalmas szíved van, és még csak nem is tudod ezt. – Ahogy megfogta az arcomat, és átható tekintettel rám nézett, a lelkem csordultig megtelt szeretettel. Annyira hálás voltam a sorsnak, hogy egy ilyen nő lehetett az édesanyám. Olykor úgy éreztem, meg sem érdemeltem őt.

- Skywalker szívet örököltem Solo makacssággal – láttam ekkor tisztábban a lelkialkatomat, mint életemben előtte bármikor.

- Ez pontosan így van: veszélyes kombináció, de mégis, te így vagy tökéletes. Nem akarom, hogy megváltozz, csak azt, hogy szeresd végre önmagad, kisfiam, és légy büszke arra, aki vagy, és mindarra a temérdek sikerre, amit elértél – puszilta meg a homlokomat, a mellkasomat pedig elárasztotta az a melegség, amit csak édesanyám tudott előidézni bennem.

- Megpróbálom, anya.

- És végre találtál valakit, aki viszont is tudna szeretni, csak éppen összevesztetek, nem igaz? – terelte Rey-re a témát.

- Hogyan is hihettem, hogy pont te nem szúrod ki? – ráztam meg a fejemet bazsalyogva.

- Én sem értem, miért becsülöd le az erőmet, ami által olyan dolgokat is észreveszek, amiket mások nem.

- Mert Solo is vagyok, mint azt megvitattuk.

- Igaz.

- Na, de mesélj arról a lányról, aztán pedig menj az apámékhoz, mert biztos, ők is végtelenül büszkék rád, és nem akarom elvenni tőled a lehetőséget, hogy sütkérezz ebben a büszkeségben.

Édesanyám ekkor sem tévedett, nagyapáék valóban végtelenül büszkék voltak rám. Mint kiderült, Obi-Wan végigkövette a tévében a versenyt, így minden eredményemmel pontosan tisztában volt, és majdnem úgy viselkedett velem, mintha a saját unokája lettem volna. Mindig is furcsa volt a kapcsolatunk: volt benne egyfajta kínosság. Nem azért, mert férfi volt, hiszen nekem ezzel sohasem volt semmi bajom, hanem azért, mert ő volt a kiváltó oka annak, hogy a családom darabjaira szakadt. Pedig nála kevésbé senki sem akarta volna, hogy papa meg legyen fosztva az apai szereptől, ami úgy éltette. Talán ezért is fogadott olyan könnyen a kegyeibe Obi-Wan, mert én valamelyest pótolni tudtam azt az űrt Anakin papa szívében, amit anya és Luke bácsi hagytak. Bár ügyelt rá, hogy ne legyen túlságosan nyomulós, és meghagyja a magánbeszélgetéseinket papával, de azért mindig diskuráltam vele is, amikor alkalmunk volt rá, és most se tettünk másként. Viszont nem volt olyan sok időnk minderre, hiszen alig egy óra múlva már döntőznöm kellett.

Megfogadva az utolsó jó tanácsaikat, céltudatosan indultam vissza az épület felé. Apa, anya és Luke bácsi is mind jól megölelgettek, és végső soron csak annyit kértek, hogy élvezzem ezt a versenyt. Már így is büszkék voltak rám, így csak az számított nekik, hogy úgy játsszak, hogy elégedett lehessek önmagammal. Ahogy elváltam tőlük, mintha transzba estem volna: felfogtam, mi történt körülöttem, de lélekben nem voltam ott, hanem felidéztem magamban azokat a jelentőségteljes versenyeket, amiknek a megnyerése mind kellett ahhoz, hogy elhiggyem, nekem helyem volt a profi vívók világában. Ahogy hirtelen végigpörgött lelki szemeim előtt, hány alkalommal is álltam a dobogó legfelső fokán, rájöttem, tényleg nem lesz belőle semmi baj, ha most ez nem sikerül. Finn is megérdemelte volna a győzelmet. Viszont nem akartam azért gyengébben játszani, mert Rey bátyja állt velem szemben. Miután felhúztuk a maszkunkat, csak két vívó voltunk, akik próbálták kihozni magukból a maximumot. Tényleg törekedtem arra, amit kértek tőlem: élveztem az asszót, mi az hogy! Annyira jó volt egy ilyen kiegyenlített párbajon részt venni. A jó ellenfelektől lehetett a legtöbbet tanulni, és Finn valóban a legkiválóbb volt, akivel az elmúlt években volt alkalmam vívni. Épp ezért nem volt meglepő, amiért az utolsó percig kérdéses volt, vajon ki fog győzni. Felváltva szereztünk és kaptunk találatokat, így egy pillanatra sem bízhattuk el magunkat. Végül az utolsó pont hozzám került, és amikor a kardom hegyével megérintettem a mellkasát, déjá vu fogott el. Egyetlen egyszer tapasztaltam ilyen hitetlenséggel párosult mérhetetlenül nagy örömöt: a legelső győzelmem során, amit kilencévesen zsebeltem be. Kilenc év távlatában éreztem újra ugyanazt az elégtételt, hogy minden testi-lelki erőmre és technikai tudásomra szükség volt ahhoz, hogy győzni tudjak. Ez több volt mint boldogság: ehhez kellett az a fajta gyermeki ártatlanság, amiről azt hittem, rég kikopott belőlem, de ekkor rájöttem, a lelkem legmélyén sohasem múltam el az a Ben Solo lenni, aki először tartott kardot a kezében. Abból a kisfiúból táplálkoztam tíz éven át, és eddig a percig ezzel nem is voltam tisztában. Az, hogy minderre rájöttem, nagyobb győzelem volt számomra, mint mindenkit legyőzni, aki ezen a versenyen szembe került velem.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)