Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 12. fejezet

Tizenkettedik fejezet – Gyermeki ártatlanság

 Ben:

Nem törődve azzal, ki láthatta meg a sírástól feldagadt szememet és kipirosodott arcomat, Rose szobája felé vettem az irányt. Képtelen voltam mérlegelni magamban, hogy vajon hagynom kellett volna-e pihenni, vagy zavarhattam a saját nyűgömmel. Ezt persze utólag megbántam, de akkor és ott egy dolog járt a fejemben: szükségem volt a legjobb barátomra. Rose hűen önmagához, beinvitált, majd két óra hosszán át lelkiztünk. Hogy ne érezzem magam túlságosan kiszolgáltatva, ő is mesélt a Finn iránti plátói szerelméről, és hogy jó is, hogy tudja, nem lehet nála esélye, mert így végre nyitva áll majd a szíve valaki olyan számára, aki ténylegesen őt akarja. Féltem, hogy mindezt oda futtatja majd ki, hogy én is jobban teszem, ha más lányt keresek magamnak. Mivel azonban jól ismert, így tudta, hogy nem volt véletlen, hogy Rey volt az első személy, aki ilyen téren felkeltette az érdeklődésemet, ahogy az sem, hogy sírógörcs tört rám, miután megbántottam. A saját érzéseim és vágyaim egyre világosabbá váltak előttem, ezért is fájt úgy belegondolnom, hogy lehet, odavolt minden esélyem.

Másnap nem meséltem senkinek arról, mi történt, egyszerűen képtelen voltam rá. A családom úgy tűnt, szerencsére nem sejtett meg semmit a dologból, szimplán elkönyvelték, hogy annyira féltem a döntőbe jutás miatt, hogy azért voltam ennyire levert és zaklatott. Aztán, amikor az első versenyemnél megláttam őt a bátyjával és Finnek a pasijával, reménykedni kezdtem, hogy megenyhült az irányomba, de mivel semleges arcot vágva, még egy halovány mosolyt sem engedett meg magának, így a lehető leghamarabb elrejtettem az arcomat, mert én vele ellentétben képtelen lettem volna nem kifejezni, mennyire szomorú voltam. Mindennek ellenére a vívásomban nem lehetett felfedezni a lelkiállapotomat. Azokra a percekre kizártam a külvilágot, és magát azt a tényt is, mennyi minden forgott éppen kockán, és csak arra fókuszáltam, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam. Talán sikerült is, amihez az is kellett, hogy jobb ellenfelet kapjak, mint ezen a versenyen bármikor. Egy pillanatra el is fogott a bűntudat, amiért kiesett miattam ez a fiú, hiszen remekül játszott, de én mégis jobban. Ez a győzelem után éreztem igazán úgy, hogy méltán kerültem be a döntőbe.

A verseny leintése után, szánalmas vagy sem, a családom után Rey-t kerestem a tekintetemmel, aki sok más nézővel egyetemben állva tapsolt nekem. Nem tudtam, ebből milyen következtetést vonjak le. Végül is, már régóta én voltam a kedvenc vívója: talán mint személyben csalódott bennem, de mint vívóban, nem. Ez is több volt a semminél. Viszont itt jött a feketeleves: a bátyjával kellett döntőznöm, amit direkt az utolsó percben mondott csak el nekem Luke bácsi, majd azt is eszembe juttatta, amiről teljesen megfeledkeztem: hogy ki akart békülni Snoke-kal.

Tudva, Rey és az apja milyen közel álltak egymáshoz, majdnem biztosra vettem, hogy Hux hallott az előző esti kérésemről, és féltem, mindez kihatással lesz arra, hogy kibékül-e a bácsikámmal. Az eddiginél is jobban utáltam volna magam, ha ez a baklövésem keresztbe tesz a nagybátyámnak, aki nélkül nem lehettem volna itt. Épp ezért kértem, hogy amint beszéltek, rögtön hozzám szaladjon mesélni. Közben elindultam az öltözőbe tusolni, és alig készültem el, már előttem is termett Luke bácsi.

- Na? – néztem rá idegesen.

- Kibékültünk – vetette bele magát a karjaimba, én pedig kimondhatatlanul megkönnyebbültem. Legalább az ő életük sínre került. – Mondott valami nagyon érdekeset: hogy előle sohasem bújhattam el, mert átlátott a láthatatlan maszkomon, és tudta, hogy folyton amiatt emésztem magam, amit az apám tett, és azért, mert kizártam mindkettőjüket az életemből. Komolyan úgy érzem, jobban ismer engem, mint én saját magamat, ezért is volt a legjobb barátom, és remélhetőleg az lesz most már a jövőben is – mosolyodott el, ezzel az én szívemet is feltöltve, viszont örömmámoromból azonnal kizökkentett az, hogy egy hosszúkás doboz volt a kezében.

- Ez meg mi? Tőle kaptál valamit? – kérdeztem rá.

- Igen, méghozzá nem is akármit! – felelte izgatottan. Olyan jó volt ilyen élettel telinek látni őt.

- Te jó ég! Csak nem? – jöttem rá, mit húzott ki belőle, és le is kellett ülnöm döbbenetemben.

- Ez apám régi kardja, amivel Hux éveken át vívott, és már régóta várta, hogy nekem adja, és hogy én továbbadjam neked. Ezt pedig most meg is teszem – ezzel felém is nyújtotta.

- El se hiszem! – fogtam a fejemet, ahelyett, hogy megragadtam volna azt a kardot, amiért előző este ölre is mentem volna. – Végig ezt tervezte, én pedig arra kértem Rey-t, hogy lopja el tőle nekem.

- Micsoda? – Elvesztette a fonalat, ami nem is volt meglepő, így gyorsan elhadartam neki címszavakban a baklövésemet.

- Nehogy már emiatt végleg megszakítsátok a kapcsolatot Rey-el! – kacagott fel Luke bácsi, ami tőle igazán váratlan volt. – Amúgy is, tanuljatok a hibánkból – pontosabban az én hibámból: nem szabad, hogy ti is csak hosszú évek után találjatok ismét vissza egymáshoz. Úgy látszik, a Snoke és a Skywalker-család sorsa összeköttetett, és ez ellen nem tehetünk semmit. Csak magunkat büntetjük, ha próbálunk távol maradni egymástól – veregette meg a vállamat.

- Jaj, bácsikám! Mit tettem? – ráztam meg a fejemet kétségbeesetten.

- Semmi olyat, amit ne lehetne helyrehozni. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb megbocsájt neked – annyira könnyedén mondta mindezt, mintha a világ egyik legtermészetesebb dolga lett volna.

- Ki vagy te, és mit tettél Luke Skywalkerrel? – néztem rá kitágult szemekkel, mert valóban olyan volt, mintha a nagybátyámnak egy kedvesebb és könnyedebb énje ült volna előttem, és nem az, akivel együtt éltem immáron tíz éve.

- Nem tudom, de nem akarom a korábbi énemet visszakapni, azt pedig végképp nem szeretném, és nem is hagyom, hogy te is hasonló önsanyargatásban merülj egy hiba miatt. Ez ráadásul semmiség; hirtelen felindultságból mondtad, amit mondtál. Hux nevelte fel Rey-t, így biztosan megenyhül majd. Viszont most menjünk, a szüleid alig várják, hogy a döntős fiúkkal ebédeljenek.

Remek volt az ebéd, szinte jobb nem is lehetett volna, ám nehogy pár percig nyugodt maradhasson a légkör – amennyire egy ilyen fontos verseny döntője előtt nyugodt lehetett –, az étterem ablakából megláttam a távolban sétáló nagyapámat és Obi-Want. Egy bőrönd is volt náluk, amiből kikövetkeztettem, hogy Obi ekkor érkezett meg. Eljött a döntőre, ahogy ígérte, én pedig valóban bejutottam, ahogy azt a nagyapám előre megjósolta. Ettől akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, amit a családom is kiszúrt, majd követték a tekintetemet.

- Ó! – csúszott ki anya száján, ezzel kirángatva a gondolatim közül.

- Mi az, kit láttatok? – kérdezte a nagybátyám, de szerencsére anya mentette a menthetőt, viszont tudtam, ránk még vár egy érdekes beszélgetés az elkövetkezendő egy órában, amitől már ekkor gyomoridegem volt.

Majd felőrölt az ideg és a kétség, vajon mit és mennyit tudhatott anya arról, milyen szoros kapcsolatom volt nagyapámmal.

- Anya, hogy lehet, hogy meg se lepődtél? – vágtam a közepébe, miután kettesben maradtunk, lerázva apáékat.

- Mert mindvégig tudtam, hogy találkozgatsz a nagyapáddal – felelte a rá jellemző könnyedséggel, mintha nem egy másfél évtizedes titkát fedte volna fel.

- De hát hogyan, és miért nem mondtad el nekem soha?

- Amiért te se nekem: ez a ti dolgotok volt. Azt pedig ne kérdezd, hogyan jöttem rá! Az édesanyád vagyok, hát persze, hogy feltűnt, hogy a fiamat olykor kikérik az óvodából – rázta a fejét kissé sértődötten. – Mikor először kaptalak rajta titeket, mindenfélével megfenyegettem az óvónőt, aki elintézte mindezt, hogy mondja el, hol vagy. Hallva az igazságot, megfogadtam, jól kioktatom az apámat, de amikor megjelentetek a messzi távolban, és ő úgy nézett rád, ahogy annak idején ránk nézett Luke-kal, te pedig úgy fogtad a kezét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, rájöttem, hogy ez igenis természetes kellene, hogy legyen, és elhatároztam, hogy én hagyni is fogom, hogy az legyen. Attól még, mert nem tudtam neki megbocsájtani, hogy anya nem volt a távozása után többé boldog, nem választhattalak szét titeket. Ha úgy teszek, nem lettem volna jobb, mint apa, hiszen akkor én a saját fiamnak okoztam volna fájdalmat. Amíg nem tudtál a létezéséről, nem voltál tisztában vele, mit veszítettél, de mivel ő tett róla, hogy megismerd, már nem volt visszaút. Apádnak sohase mondtam el, tizenöt évig őriztem ezt a titkot, és nagyon jól esik, hogy végre bevallhattam neked. – Valóban megkönnyebbültnek látszott, viszont én még mindig nem értettem valamit.

- De tényleg érdekelne, hogy miért nem mondtad el.

- Mert ismerve téged, tudtam, mindenáron el akarnád érni, hogy kibéküljünk, amire nem voltam képes. Viszont most itt az alkalom, hogy elmondjam, Ben: büszke vagyok rád, amiért már pici korod óta képes voltál egy olyan nagy titkot őrizni, amit nekem felnőtt fejjel is nehéz volt, mert annyira szereted a nagyapádat. Hatalmas szíved van, és még csak nem is tudod ezt. – Ahogy megfogta az arcomat, és átható tekintettel rám nézett, a lelkem csordultig megtelt szeretettel. Annyira hálás voltam a sorsnak, hogy egy ilyen nő lehetett az édesanyám. Olykor úgy éreztem, meg sem érdemeltem őt.

- Skywalker szívet örököltem Solo makacssággal – láttam ekkor tisztábban a lelkialkatomat, mint életemben előtte bármikor.

- Ez pontosan így van: veszélyes kombináció, de mégis, te így vagy tökéletes. Nem akarom, hogy megváltozz, csak azt, hogy szeresd végre önmagad, kisfiam, és légy büszke arra, aki vagy, és mindarra a temérdek sikerre, amit elértél – puszilta meg a homlokomat, a mellkasomat pedig elárasztotta az a melegség, amit csak édesanyám tudott előidézni bennem.

- Megpróbálom, anya.

- És végre találtál valakit, aki viszont is tudna szeretni, csak éppen összevesztetek, nem igaz? – terelte Rey-re a témát.

- Hogyan is hihettem, hogy pont te nem szúrod ki? – ráztam meg a fejemet bazsalyogva.

- Én sem értem, miért becsülöd le az erőmet, ami által olyan dolgokat is észreveszek, amiket mások nem.

- Mert Solo is vagyok, mint azt megvitattuk.

- Igaz.

- Na, de mesélj arról a lányról, aztán pedig menj az apámékhoz, mert biztos, ők is végtelenül büszkék rád, és nem akarom elvenni tőled a lehetőséget, hogy sütkérezz ebben a büszkeségben.

Édesanyám ekkor sem tévedett, nagyapáék valóban végtelenül büszkék voltak rám. Mint kiderült, Obi-Wan végigkövette a tévében a versenyt, így minden eredményemmel pontosan tisztában volt, és majdnem úgy viselkedett velem, mintha a saját unokája lettem volna. Mindig is furcsa volt a kapcsolatunk: volt benne egyfajta kínosság. Nem azért, mert férfi volt, hiszen nekem ezzel sohasem volt semmi bajom, hanem azért, mert ő volt a kiváltó oka annak, hogy a családom darabjaira szakadt. Pedig nála kevésbé senki sem akarta volna, hogy papa meg legyen fosztva az apai szereptől, ami úgy éltette. Talán ezért is fogadott olyan könnyen a kegyeibe Obi-Wan, mert én valamelyest pótolni tudtam azt az űrt Anakin papa szívében, amit anya és Luke bácsi hagytak. Bár ügyelt rá, hogy ne legyen túlságosan nyomulós, és meghagyja a magánbeszélgetéseinket papával, de azért mindig diskuráltam vele is, amikor alkalmunk volt rá, és most se tettünk másként. Viszont nem volt olyan sok időnk minderre, hiszen alig egy óra múlva már döntőznöm kellett.

Megfogadva az utolsó jó tanácsaikat, céltudatosan indultam vissza az épület felé. Apa, anya és Luke bácsi is mind jól megölelgettek, és végső soron csak annyit kértek, hogy élvezzem ezt a versenyt. Már így is büszkék voltak rám, így csak az számított nekik, hogy úgy játsszak, hogy elégedett lehessek önmagammal. Ahogy elváltam tőlük, mintha transzba estem volna: felfogtam, mi történt körülöttem, de lélekben nem voltam ott, hanem felidéztem magamban azokat a jelentőségteljes versenyeket, amiknek a megnyerése mind kellett ahhoz, hogy elhiggyem, nekem helyem volt a profi vívók világában. Ahogy hirtelen végigpörgött lelki szemeim előtt, hány alkalommal is álltam a dobogó legfelső fokán, rájöttem, tényleg nem lesz belőle semmi baj, ha most ez nem sikerül. Finn is megérdemelte volna a győzelmet. Viszont nem akartam azért gyengébben játszani, mert Rey bátyja állt velem szemben. Miután felhúztuk a maszkunkat, csak két vívó voltunk, akik próbálták kihozni magukból a maximumot. Tényleg törekedtem arra, amit kértek tőlem: élveztem az asszót, mi az hogy! Annyira jó volt egy ilyen kiegyenlített párbajon részt venni. A jó ellenfelektől lehetett a legtöbbet tanulni, és Finn valóban a legkiválóbb volt, akivel az elmúlt években volt alkalmam vívni. Épp ezért nem volt meglepő, amiért az utolsó percig kérdéses volt, vajon ki fog győzni. Felváltva szereztünk és kaptunk találatokat, így egy pillanatra sem bízhattuk el magunkat. Végül az utolsó pont hozzám került, és amikor a kardom hegyével megérintettem a mellkasát, déjá vu fogott el. Egyetlen egyszer tapasztaltam ilyen hitetlenséggel párosult mérhetetlenül nagy örömöt: a legelső győzelmem során, amit kilencévesen zsebeltem be. Kilenc év távlatában éreztem újra ugyanazt az elégtételt, hogy minden testi-lelki erőmre és technikai tudásomra szükség volt ahhoz, hogy győzni tudjak. Ez több volt mint boldogság: ehhez kellett az a fajta gyermeki ártatlanság, amiről azt hittem, rég kikopott belőlem, de ekkor rájöttem, a lelkem legmélyén sohasem múltam el az a Ben Solo lenni, aki először tartott kardot a kezében. Abból a kisfiúból táplálkoztam tíz éven át, és eddig a percig ezzel nem is voltam tisztában. Az, hogy minderre rájöttem, nagyobb győzelem volt számomra, mint mindenkit legyőzni, aki ezen a versenyen szembe került velem.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)