Megjelent az első szaktanulmányom

Kedves Olvasóim!

Mint azt már máshol is leírtam, 2018-ban született meg a Tolkien-munkássága köré épülő alapképzéses szakdolgozatom, majd ennek a szövegnek bizonyos aspektusait tovább gondolva írtam meg a 2019-es OTDK-dolgozatomat. Ugyanebben az évben össze is raktam őket egy hosszabb tanulmánnyá, ami ma  végre hivatalosan is publikálva lett.
Gyermekkoromtól kezdve szörnyen sokat jelent nekem Tolkien-világa. Az életem különböző szakaszaiban – ugyan más és más formában – folyton jelen volt. Ezért is örülök, hogy végül úgy alakult, hogy az első publikált műelemzésem A Gyűrűk Uráról szól.

Ha valakit közületek esetleg érdekel, az ezen a linken el tudja olvasni:
http://nagyalma.hu/container/volume/2020/2020_1-2.05._KE_107-137p..pdf

 

Vörös ruhás lány - ChaeJi fanfiction

 

A történetet a következő dal ihlette:

Chaeryeong:

 Itt vagyok újra, a tett helyszínén, ahol évekkel ezelőtt magadba bolondítottál. Nem hittem volna, hogy valaha lesz lélekerőm visszajönni ide, hiszen az a bizonyos nyaralás után, ami alatt megismerkedtünk, hónapokon át, minden este, amikor becsuktam a szememet, téged képzeltelek magam elé. Sokszor eltartott egy ideig, mire más gondolatoknak is teret adott az emlékképed, de gyakran te voltál az utolsó képkocka, amit magam előtt láttam, mielőtt az álom magával ragadott. Olykor az álmok tengerében is veled úsztam, és a reggeli ébresztőm hangjára is azok a napok villantak be előttem, amiket együtt töltöttünk. Akkoriban a legnagyobb félelmeim egyike az volt, hogy egyszer csak köddé válnak a rólad őrzött emlékeim, hasonlóan, ahogy te magad is eltűntél az életemből. Amilyen gyorsan jöttél, olyan vad sebességgel el is illantál. Három hét – ennyit kaptam belőled, és még évek múltán is érzem magamon a hatását minden egyes tettednek, aminek a tanúja lehettem, és valamennyi szavadnak, amit hallottam tőled. Mert te egy ilyen ember vagy, Yeji: aki csak úgy jön-megy mások életébe, és nem is realizálja, milyen mély nyomot hagy az adott személyekben. Bennem mindenképp nagy nyomot hagytál – eltörölhetetlenül nagyot.
    Öt év kellett, hogy rávegyem magam a visszatérésre. Ahogy a szálloda melletti szórakozóhely ajtaján belépek, mintha visszautaznék az időben. Ez a hely semmit sem változott: zavarba ejtően ugyanolyan, mint ahogy megmaradt bennem. Amint leülök ahhoz az asztalhoz, ami akkoriban a törzshelyünk volt, és ahonnan kiválóan rá lehet látni a táncparkettre, rögtön eszembe jut, miként táncoltál észveszejtően – úgy, mintha az egész hely a te színpadod lett volna, a körülötted lévők pedig a háttértáncosaid. Akire mindennél és mindenkinél jobban emlékszem arról a nyárról, az te vagy, ahogy eggyé válsz a zenével a vörös ruhádban. Hajnalig meg sem álltál soha, aznap éjjel pedig, amikor először megpillantottalak, én magam sem vettem észre az idő múlását, főleg, miután kiszúrtad, milyen feltűnően bámullak, és magaddal rántottál. Rád, és a közös táncolásunkra gondolok minden egyes alkalommal, amikor Zayn Malik I Won’t Mind című számát hallom – mert ez a dal nemcsak azért fontos számomra, mert mint egy test, egy lélek mozogtunk rá, hanem mert a szöveg mondanivalója is teljesen rá illett arra, amit irántad éreztem. Ráadásul torkod szakadtából énekelted minden áldott este, amikor visszamentünk a klubba, és te szabályosan megparancsoltad a DJ-nek, hogy rakja be nekünk. Bár nem mondtuk ki, de ez lett a közös dalunk. Ennél azonban sokkal fontosabb dolgokat is magunkban tartottunk – én legalább is biztosan. Nem vallottam be neked, hogy beléd habarodtam. Életem első nyaralása volt ez, amire a szüleim nélkül mentem, és álmaimban sem gondoltam volna, hogy itt jövök rá a szexualitásomra: itt szembesülök vele, hogy a nőkhöz vonzódom. Igaz, már előtte is volt némi sejtésem róla, de elnyomtam magamban, viszont te újraírtál mindent bennem. Én mégis hagytam, hogy elmenj. Nem kértem el a számodat, se az e-mail címedet, és mivel nem vagy fenn a közösségi média egyik platformján sem, így a lehetőségem, hogy tartsuk a kapcsolatot, még ha csak barátokként is, elment azzal a vonattal, amivel hazautaztál. Legalább azt elmondhattad volna, mikor indulsz, hogy tisztességes búcsúnk legyen.
    Nem túlzok, ha azt állítom, az ez utáni egy évben nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, hogy bárcsak ismét megpillanthatnám az arcodat Busan tömött utcáin. Mert akármilyen sokan is vettek éppen körül, téged bármennyi ember közül ki tudtalak volna szúrni. De a napok csak teltek és múltak, te pedig megmaradtál egy visszatérő álomnak. Egy idő után rá is untam arra, hogy minden estém a régi emlékeinkkel zárul. Belefáradtam, hogy valami olyasmiért fáj a szívem, ami számodra talán csak egy olyan játék volt, aminek a szabályait elfelejtetted velem közölni. Ráuntam annak a kérdésnek az ismételgetésére: hogyan válhattunk szét, anélkül, hogy kétszer átgondoltuk volna a dolgot? Majd azzal a magyarázattal álltam elő, hogy talán azért kellett, hogy belépj egy röpke epizód erejéig az életembe, hogy elfogadjam a leszbikusságom, és mellé megtanuljam, hogy meg kell ragadni a lehetőségeket, mert azok sok esetben nem térnek vissza. Így hát, amikor legközelebb megtetszett valaki, és kölcsönös vonzalmat véltem felfedezni, nem haboztam, és egy három éves kapcsolat lett az eredménye. Szinte sohasem jutottál eszembe ezen évek alatt, vagy ha mégis, akkor is hálát éreztem irántad, amiért megtanítottál élni a lehetőségekkel.
    Egy ideje azonban újra egyedülálló vagyok, és nem tehetek róla, ismét beférkőztél gondolataimba. Talán soha nem is hagytad el őket, csak én próbáltam ignorálni minden apró dolgot, ami egy hangyányit is emlékeztetett volna rád. Ám most visszatértem ide, hátha ez kell ahhoz, hogy lezárjam magamban is a történetünket. Ha téged nem is tudlak magamhoz ölelni, legalább a hely varázsának melegében had olvadjon egy kicsit a szívemre fagyott jég.
    - Mintha egyszer azt mondtad volna, a piros az én színem, és te inkább nem is próbálkozol vele – hallom a hangodat, és ez most nem cseng olyan távolinak. Kristálytiszta és élénk.
    - Remek, a vodka és az utazás miatti fáradtságomnak hála már hallucinálok is – kacagok fel fájdalmasan, és biztos, ami biztos, lehúzok egy újabb rövidet. Ennél rosszabb már úgyse lehet, nemde bár?
    - Ha te hallucinálsz, akkor én is – mondod, mire kezd felmenni bennem a pumpa. Eddig is tudtam, hogy nincs rendben az, mennyire ragaszkodok hozzád, de ez már a megőrülés határát súrolja.
    - Tessék? – fordulok hátra, és ott vagy. Itt állsz előttem, hús vér valódban, amit annyira nem akarok elhinni, hogy a kezed után kapok, és erősen megszorítom azt. – Vagy tettek valamit az italomba, vagy tényleg itt vagy.
    - Itt vagyok, hiszen minden egyes nyáron visszatérek ide, ugyanakkor, mint amikor veled is találkoztam. De hát biztosan tudtad, hiszen megírtam ezt a tervemet abban a levélben, amit otthagytam neked a szálloda portáján – mondod, és nincs semmi szemrehányás a hangodban, miközben leülsz mellém, és kérsz magadnak is valami alkoholt.
    - Milyen levélről beszélsz? – próbálom felfogni, mit hadoválsz.
   - Amiben szerelmet vallottam neked, és megadtam a számomat. Tudom, személyesen kellett volna megmondanom, de akkor oda lett volna a varázsa az együtt töltött időnek.
    - Én… Én… - Az, hogy lefagytam, nem kifejezés. Az elmém kiüresedett, egy árva gondolat sem kapott helyett benne, csak a zavarodottság kifürkészhetetlen hálója lepte el minden egyes zugát. – Én nem kaptam semmilyen levelet – sikerült végre kinyögnöm mindezt.
    Ahogy kétségbeesetten próbálod elmondani nekem, mi mindent írtál bele, hogy te is állandóan csak rám gondoltál azóta, és a párkapcsolataid hasonló sorsra jutottak, mint az enyémek, mintha az életem egy tragikomikus álommá szőné magát. Abban sem voltam biztos, hogy tényleg ébren voltam, mert a realitás talaja kicsúszott alólam a szavaidat hallva. Talán jobb is, hogy becsiccsentettem, mert másképp zokogásban törtem volna ki számtalan idegen előtt.
    - Szívem szerint megfojtanám azt a recepcióst, aki nem adta neked oda a levelemet. – Ekkor olyan erősen szorítod meg a poharadat, hogy azt hiszem, mindjárt szét is töröd.
    - A huszonegyedik században sok módja lett volna annak, hogy megtalálj. Vagy miattam sem voltál hajlandó lemondani az elveidről, és valamilyen közösségi felületre beregisztrálni? – vetem fel ezt az opciót.
    - Sokáig gondolkodtam rajta. Egy jó darabig azt mondogattam magamnak, hogy nem csak a félénkséged miatt nem mertél igazán nyitni felém, hanem azért sem, mert nem vonzódtál hozzám. Majd mire meggondoltam magam, és adni akartam a dolognak egy újabb esélyt, és meg is találtalak Instagrammon, te vidáman, összebújva pózoltál egy gyönyörű nővel egy rakás képen. Bár egy laikus elhitte volna, hogy csak jó barátnők vagytok, de én tudtam, hogy ennél többről volt szó. Így feladtam. Látva, hogy egy másik lánnyal boldog vagy, végleg elhittem, hogy hozzám sohasem vonzódtál. – Sokáig fürkészel, hátha mondok valamit, de képtelen vagyok rá. – Meg se szólsz?
    - Nem tudom, mit mondhatnék. Annyi mindent meg kéne beszélnünk, hogy hirtelen semmi sem tűnik fontosabbnak a többi dolognál. Amondó vagyok, hagyjuk is mára a beszédet, és menjünk fel valamelyikünk hotel szobájába. Ott pedig tépd le rólam ezt a vörös göncöt, amit csak a te emléked tiszteletére vettem ma fel, és amit inkább látnék a földön, mint magamon – hadarom, mert olyan vágyat érzek irántad, ami felülmúlja azt, amit öt éve, az akkori ártatlan énem tapasztalt a környezetedben.
    - Végre az enyém leszel – súgod a fülembe, amit meg is harapsz, amint megérkezünk a szobámba.
    Mámor, ködfelhő, alkohol, a csodás parfümöd, a csókolni való szád és egy vörös ruha a földön – ezek tettek pontot a nélküled leélt öt évem végére. Talán így kellett lennie, hogy az a levél sohase kerüljön hozzám, hogy az újratalálkozásunk előtt legyen időm elfogadni a szexualitásomat, azt felvállalni a hozzátartozóim előtt, és rájönni, igazán ki is vagyok én. Az ment rá az előző kapcsolatomra, hogy nem az érdekelt, mik lehetnénk együtt a párommal, hanem inkább az, hogyan válhatok valakivé, aki jobb, bátrabb és vonzóbb annál, mint aki hagyott téged elmenni. Tudom, hogyha ezentúl nem is engedjük el többé egymást, akkor is sokszor riadok majd fel az éjszaka közepén arra a gondolatra: miért mentél el? Most már viszont ezt rögtön megnyugvás fogja követni, hogy visszataláltam hozzád, az én vörös ruhás lányomhoz.

 

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Oda... - Búcsúposzt

 

A leghosszabb utam végéhez értem, ami a történeteimet illeti, hiszen semmit sem húztam olyan sokáig, mint az Oda…-t, amit öt és fél évvel ezelőtt kezdtem el írni.
    Még gyerekkoromhoz vezethető vissza a Tolkien iránti rajongásom: hét évesen szerettem bele az első A Gyűrűk Ura filmbe, majd idővel az egész trilógia az abszolút kedvencemmé vált, tizenévesen pedig magának A hobbit és A Gyűrűk Ura könyveknek is nagy rajongója lettem (persze a kiegészítő kötetek mellett). A hobbit filmeknél viszont sérelmeztem, hogy Kilihez képest mennyire kevés kreditet kapott Fili (a könyvben pedig egyiküknek sem jutott sok szerep), így saját magam miatt, és mert hátha más is szívesen olvasna róla (meg alapjáraton a Durin-fiak múltjáról), még ha csak fanfikciót is, tizenkilenc évesen elkezdtem írni az Oda…-t.
    2015-2016-ban meg is született a történet első tizenhét fejezete, és abból kifolyólag, hogy akkoriban még sokkal tapasztalatlanabb voltam és érzelmileg kevésbé sokat próbált, egyfajta fiatalkori naivitás jellemzi ezeket a fejezeteket. A következő nyolc részen, amit már 2017-ben és 2018-ban írtam, látszik, hogy nehezebb időszakon mentem akkoriban keresztül, így magának a fanfictionnek az iránya is melankolikusabb és mélyebb lett. A maradék nyolc rész pedig, amit 2020 év végén és 2021 év elején írtam, a jelenlegi (reményeim) szerint kiforrottabb írásstílusomat reprezentálja, és azt a lelkiállapotot, ami nem olyan naiv, mint a régebbi, de nem is annyira instabil, mint ami a történet közepének megszületésekor jellemző volt rám. Igaz, hogy amikor tavaly folytattam egy igencsak hosszú – két és fél éves – kihagyás után ezt a fanficet, természetesen újraolvastam az egészet, és itt-ott javítgattam stilisztikailag, viszont lényeges változtatást nem alkalmaztam. Pont azért, mert ez a történet lenyomatot ad az életem három merőben más időszakáról, mind az írásstílusomat, mind a lelkületemet tekintve.
    A fentiek fényében ez a történetem kevésbé egységes, mint a többi, de mégis büszke vagyok rá, és arra, hogy végül nem adtam fel, és bizonyos időközönként mindig visszalátogattam Középföldére, nemcsak mint a regények műelemzője a Tolkien-szakszövegeim írása során, vagy mint laikus rajongó a filmadaptációk sokadik újranézésekor, hanem mint szerző is. Természetesen semmilyen formában nem említhető Tolkiennel egy lapon ez a kis irományom, de azért remélem, nem kell szégyenkeznem miatta. Észrevehettétek, hogy egyáltalán nem kalandokra és harcokra futtattam ki a dolgot, sőt ezek szinte teljes egészében kimaradtak belőle, hiszen amondó voltam, azokról olvashatunk magában A hobbit regényben. Ez a történet Filinek és a mellékszereplőknek a lelki utazását és jellemfejlődését mutatja be, és mellette a sajátomat is. Köszönöm mindenkinek, aki végigjárta velem és a karakterekkel ezt az utat. Hálás vagyok érte. 💕😚

Ui.: A közeljövőben megjelenik egy saját Tolkien-tanulmányom, és erről majd, ha eljön az ideje, itt is fogok nyomot hagyni, hátha azt is szívesen elolvassa közületek valaki. 😊

 

Oda... - Epilógus

 26 és fél évvel később

 - Min gondolkodsz, Dírin? – kérdeztem az elmélkedő lányomat.
    - Eszembe jutott az az eset, amikor Thorin bácsi leszidott, amiért kutakodtam a dolgai között valami izgalmas olvasmányt keresve, és tündékről szóló könyvekre bukkantam. Sohasem értettem meg, miért volt olyan mérges rám. Mármint tisztában vagyok vele, hogy a tündék és törpök nem ápolnak egymással jó barátságot, ennek ellenére semmi furcsát nem találtam abban, hogy róluk olvasott – felelte, én pedig nem igazán tudtam összerakni a képet, vajon egy ilyen régi emlék miért foglalkoztatta, de megválaszolta ezt a kérdésemet, még mielőtt feltehettem volna. – Remélem, alaposan tanulmányozta őket, mert lehet, tünde segítségre is szükségetek lesz az úton.
    - Tudtam, hogy végül valahogy ide lyukadunk ki – sóhajtottam egy mélyet.
    - Hova máshova, apám? Hiszen tíz nap múlva itt hagytok minket, és ki tudja, látlak-e még titeket valaha – teltek meg könnyekkel a szemei.
    Az érzékenységét tőlem örökölte, akárcsak az uralkodásra való készségét, ami már fiatalon kiütközött nála, sőt úgy véltem, túl is tett rajtam. Ezek mellé társult az anyja éles észjárása, karcsú alkata és gyönyörű vonásai. Tökéletesebb hercegnőt nem is találhatott volna magának a népünk. Ezért sem voltunk annyira összetörve amiatt Nárinnal, hogy több gyermekünk nem fogant. Még Dírin világrajövetele után pár nappal, ahogy a párom kipihente valamelyest a szülést, közölte velünk a szülész, hogy volt némi komplikáció. Nem olyan szintű, ami veszélyeztette volna a szerelmem életét, viszont valami, ami miatt csekély esély volt rá, hogy ismét sütkérezhetünk a gyermekáldás örömében. Ezért is igyekeztünk a lehető legjobban megfelelni a szülői feladatainknak, hiszen ez egy egyszeri alkalomnak ígérkezett, viszont annak csodálatos volt. Dírin álom hercegnővé vált, és ami ennél is fontosabb, szeretetteljes, szorgalmas, tisztelettudó gyermekké. Néha úgy gondoltam, meg sem érdemeltem, hogy ilyen lányom legyen, főleg, amikor hosszabb időre kellett elutaznom, vagy ha otthonlétem ellenére túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy kellően foglalkozzak vele. Viszont ezért is volt annyira szerencsés, hogy ennyi rokona volt, mert így mindig volt, aki vele legyen. Bár egy idő után pont ez volt a baj, hogy úgy érezte, nem hagytuk fellélegezni, és egy kicsit magában lenni. Ezt próbálta a lehető legkedvesebben a tudtunkra adni, és végül sikerült is nagyjából megtalálnunk a megfelelő arányokat. Csak akkor borult fel a rendszerünk, amikor Dáin nálunk vendégeskedett, hiszen a lányom születése mintha újjáélesztette volna őt is. Ugyanolyan sokat járt hozzánk, mint amikor mi voltunk az öcsémmel gyerekek, és nem egyszer kérte, hogy mi is vigyük el hozzá Dírint. Bár én sokszor nem tudtam ebben partner lenni, de Nárin szerencsére sohasem érezte tehernek a Vasdombokba való utazást, így jó párszor hárman mentek el oda a bátyjával. Már csak azért is szerette ezeket az utakat a párom, hiszen sohasem múlt el a kalandvágya, bárhogy igyekezett elfojtani azt, amennyire lehetséges volt. Ám én nem is hagytam, hogy végérvényesen kiölje magából, ezért is vittem el többször az általa oly áhított Fangorn erdőbe, ahol megismerhette Szilszakállt. A fapásztor kezdetben orkoknak nézett minket a kicsi termetünk miatt, de amint hagyta, hogy Nárin elmondja, kinek volt az unokája, onnantól kezdve az erdőjének a díszvendégeivé váltunk. Innentől kezdve hozzá is sűrűn jártunk – mert ide sohasem engedtem el nélkülem életem legfontosabb személyeit; ahhoz túl messze volt Fangorn. Igaz, olykor bealudtam Szilszakáll hosszú mondókáin és versein, viszont amiatt nem bántam, hogy mindent túlságosan lassan és részletesen mesélt el, mert így a Dárinnal való közös kalandjaikat is aprólékosan át tudta adni Nárinnak, aki ezek hallatán, mintha kicsit visszakapta volna az elhunyt nagyapját. Ráadásul az első utunk során, mikor hazafele, a messziségből lovagolva meglátta Ered Luint, rájött, mennyire is hiányzott neki az otthon melege, és hogy bár sokszor menekülni akart előle, ez volt számára a legfontosabb hely a világon, és hogy szerencsésnek tudhatta magát amiatt, hogy volt egy hely, amit az otthonának nevezhetett, még ha nem is Ereborról volt szó.
    Ilyen idilli élet közepette – amit persze jó sok munka tett csak teljessé a részemről –, olykor el is felejtettem, hogy volt egy küldetésünk, és hogy ezen küldetés miatt egyszer el kellett hagynom Nárint, Dírint és édesanyámat. Míg régen alig vártam, hogy elérkezzen ez a nap, a lányom születése után egyre barátságtalanabbá vált az eljövetelének a gondolata. Önzőség volt a részemről – ezért sem mondtam el soha senkinek –, de a lelkem egy része azt akarta, hogy ne érjen véget ez az időszak, hogy semmi sem változzon; mert én boldog voltam így, nagyon is boldog, és ami még fontosabb, a szeretteim is sokkal teljesebb életet éltek Dírin születése után. Viszont minden időszak véget ér egyszer, és ez az idilli állapot is az utolsó napjait taposta.
    - Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy tíz nap múlva itt hagytok minket – tette hozzá az előbbihez Dírin, én pedig szívem szerint rávágtam volna, hogy én sem, de ennél erősebbnek kellett látszanom. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy együtt sírjak a lányommal, mert azzal még több darabra törtem volna össze az amúgy is romokban heverő szívét.

  - Sajnos el kell ezt fogadnunk, kincsem. De van egy ajánlatom számodra – próbáltam némi kapaszkodóval szolgálni neki.
    - Mi lenne az? – törölte le az arcáról legördülő könnycseppeket.
  - Az utolsó napokat töltsd velem! Legyünk olyan elválaszthatatlanok, mint amilyenek gyermekkorodban voltunk. Emlékszel, igaz, amikor még a távoli utazásokra is mindenáron eljöttél velem? Persze édesanyád kíséretében – jutottak eszembe azok a csodás évek.
    - Hogyne emlékeznék! Minél több időt akartam veled tölteni, és közben megérteni, miért vagy folyton olyan elfoglalt – magyarázta.
    - Tudom, Dírin. Tudom… – húztam magamhoz, és szívem szerint el sem engedtem volna többé. - Van valami, amit oda szeretnék adni – álltam fel végül, és a szekrényemből előbányásztam azt a bizonyos könyvet, amit egy napon Thorin bácsi adott nekem, és amit később Kili is bújt egy darabig.
    - Végre megtudhatom, mi volt, ami úgy lekötött téged egy teljes évre? – kérdezte lelkesen, hiszen sokszor hallotta már a történetünket Nárinnal, hogy egy évnyi könyvmolyság után rászántam magam a szocializálódásra, és erre az lett a vége, hogy részegen túl őszinte voltam hozzá.
    - Igen, megtudhatod. De várj, míg elmegyek, jó? Utána viszont itt lesz neked ez a könyv, ha úgy érzed, hiányzom neked. Ezeket a lapokat olvasgatva nem csak a népünkhöz, hanem hozzám is közelebb juthatsz. Remélem, akkor is csökkenteni tudja majd a hiányomat, ha esetleg nem jövök haza – említettem meg azt, ami a leginkább nyomta a szívemet a távozásunkkal kapcsolatban.
    - Kérlek, ne mondj ilyet, apa! – könyörgött, majd letéve a könyvet maga mellé, ismét engem ölelt.
    - Muszáj felkészülnünk rá, hogy ez az út sok eséllyel az utolsó utazásom lesz.
    - Ilyesmire nem lehet felkészülni – rázta a fejét vadul, miközben ismét könnyáradat tette nedvessé az arcát.
    - Attól még meg kell próbálnunk!
    - Rendben, igyekszem – ígérte meg. – De, apám, csakhogy tudd, én nem ezért a könyvért fogok emlékezni rád, hanem azért a rengeteg közös emlékért, amikkel gazdagítottál. Tudom anyától, hogy a születésemkor megfogadtad, hogy otthonommá teszed ezt a helyet, és hogy remek gyermekkort fogsz biztosítani nekem. Betartottad az ígéretedet, sőt túl is szárnyaltad azt. Én vagyok a legszerencsésebb törp-lány a világon, efelől nincs kétségem. Ha pedig nem térsz haza, akkor egy nap te is egy hasonló történetté válsz mások számára, mint édesapád számodra: egy tartalmas történetté egy hercegről, aki remek életet élt, magáért és másokért, és ezt a remek életet képes volt feláldozni a népéért. Teszek róla, hogy minél többen tudják majd a történetedet, én viszont nem emiatt fogok elsősorban emlékezni rád, és ha leszek olyan szerencsés, hogy egy nap saját gyermekem lesz, akkor neki sem ezt fogom annyit mesélni, hanem azt, milyen apa voltál. Mert páratlan. Kimondhatatlanul szeretlek, és utálni fogom, ha nem térsz haza, ha ugyanúgy, mint nagyapa, te is életedet kell ad másokért. De közben büszke is leszek rá, hogy a ti vérvonalatokat fogom tovább vinni, és mindennap arra törekszem majd, hogy méltó legyek hozzátok.
    - Jaj, Dírin! – Nem tudtam mit mondani. Ekkor megértettem, miket érezhetett Thorin bácsi, amikor tőlem hallott hasonló beszédeket, és büszke voltam rá, hogy én is kiérdemeltem a sajátomat a lányomtól. – Neked pedig azt kell tudnod, hercegnőm, hogy bármit tettem eddig életemben, és bármit fogok ezen az úton, soha semmire sem leszek olyan büszke, mint arra, hogy az édesapád lehetek. – Ez után egyikünk sem beszélt, csak némán öleltük egymást, majd tudva, hogy elérkezett az idő, hogy a kereskedőket kísérjük, a lovainkért mentünk.
    Az út során semmilyen komolyabb veszély nem állt fenn, ennek ellenére azon az éjjelen nem tudtam nyugodtan aludni a szabad ég alatt. Végül fel is álltam, és járkálni kezdtem, amivel akaratom ellenére felkeltettem a szintén velünk tartó öcsémet.
    - Mi a baj, Fili? – kérdezte, miután ő is szintén felállt.
    - Neked nincs olyan érzésed, hogy kezd lejárni az időnk? Hogy az a pár nap, amit még a családunkkal tölthetünk, már a búcsúnk? – tértem a lényegre köntörfalazás nélkül.

- De, minden egyes porcikám ezt súgja – vallotta be, és a Hold fényében tisztán láttam, ahogy szomorúságba borult az általában vidám arca.
    - Akkor tegyük ezt egy tartalmas búcsúvá, rendben? Töltsünk annyi minőségi időt a szeretteinkkel, amennyit csak tudunk! – tanácsoltam.
    - Úgy lesz, Fili, úgy lesz. Egyébként kérdezhetek én is valamit?
    - Hát persze - vágtam rá.
   - Önzőség, ha nem akarom, hogy véget érjen az életünk? Mármint tudom, hogy több év van mögöttem, mint amennyi sok embernek megadatik, de akkor is, még nem éltem igazán. Ezt pedig nem azért mondom, mert a kalandvágyamat sohasem tudtam igazán kamatoztatni, hanem, mert neked van feleséged, egy csodás lányod, míg én szerelmes sem voltam soha. Nem azt mondom, hogy sajnálom tőled mindezt, sőt nálad jobban meg sem érdemelné senki, hogy ilyen családja legyen, viszont bárcsak legalább rövid időre had tapasztalhattam volna meg azt én is, milyen a vad, mindent elsöprő szerelem, vagy legalább annak a halvány mását! – sóhajtott egyet. - Erre már nem lesz esélyem, igaz? – kérdezett vissza kétségbeesve, én pedig annyira szívesen azt válaszoltam volna, hogy de, mindenképp, viszont nem akartam ilyesmivel ámítani őt.
    - Attól tartok, nem – vettem el végül az utolsó reménycsóvát is tőle, bármennyire fájt így tennem.
    - Végül is, nem lehet mindenkinek egyforma életútja. A szerelem úgy látszik, egy olyan kiváltság, amiben én nem voltam olyan szerencsés, hogy részesüljek, de a szeretet más formáit viszont meg tudtam tapasztalni, így nem panaszkodom. Jó életem volt, még ha nem is olyan teljes, mint a tiéd. És abban, ha tényleg mindketten meghalunk ezen az úton, nem is azt bánnám a legjobban, hogy nem alapítottam saját családot, hanem azt, hogy te nem lettél végül király. Szörnyű veszteség lenne Erebor számára, ha elveszítene egy ilyen zseniális uralkodójelöltet – veregette meg a hátamat büszkeséggel teli tekintettel.
    - Jaj, Kili! Mi lesz, ha egyikünk sem éli túl: se te, se Thorin bácsi, se én? Mi lesz akkor? Mi értelme van visszafoglalni az otthonunkat, ha nem lesz, aki uralkodjon? – Ez volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy a semmiért áldozzuk fel az életünket.
    - Tudod jól, hogy Dáin szavát adta a bácsikánknak, hogy ebben az esetben majd ő uralkodóvá válik – emlékeztetett rá.
    - Igen, de azt is megígérte, hogyha kialakulna egy csata, amiben szükségünk van rá, akkor segít nekünk. Mi van, ha végül ő is odavész a harcmezőn? – Úgy éreztemm muszáj volt, hogy felkészüljünk a legrosszabb alternatívára is.
    - Higgyünk benne, hogy nem így lesz! Ha viszont mégis, három zseniális nőt hagyunk hátra, akik együtt biztos, megoldják ezt a feladatot.
    - Törp-nők nem uralkodhatnak – mondtam ki ezt a sajnálatos tényt, amit persze ő is jól tudott.
    - Hát akkor ezután fognak. Mert nem lehet, hogy egy jöttment legyen az uralkodó. Ha nem a bácsikánk, mi vagy Dáin lesz Ereborn királya, akkor legyen királynője! – Erre már nem mondtam semmit, és a testvérem is úgy tűnt, befejezte aznapra a beszédet, így mindketten nyugovóra tértünk, de sok nyugalmat még álmunkban sem leltünk.

A következő napok mindegyikét tényleg úgy éltük meg Kilivel, mintha ezek lettek volna az utolsók. Bár a többiek nem utaltak erre, de mintha mind érezték volna a családból, hogy mi hárman az öcsémmel és a nagybátyámmal, többé nem térünk ide vissza. Az utolsó otthon töltött éjszakámban szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam. Sokszor a legnagyobb csatáinkat önmagunkban vívtuk: én is úgy sejtettem, bármi is várt rám az úton, az nem érhetett fel azzal a lelki vívódással, amivel ekkor saját magamban küzdöttem. Az elmém egyszerűen képtelen volt kiüresedni, annyi minden kavargott benne. Ráadásul Thorin bácsi egy nappal előttünk távozott, hogy magával hozza Bifurt, Bofurt és Bomburt, így már akkor végérvényesen elkezdődött az, amire gyermekkorom óta vártam, mégis, amikor a kapujába érkeztem, megtorpantam, és nem tudtam, honnan tudnék kellő erőt gyűjteni ahhoz, hogy belépjek rajta. Ám ekkor édesapám egykori szavai jutottak eszembe:

    Egy nap nálam is sokkal nagyobb hős válik majd belőled, Fiam. De soha ne feledd: a család az első! Értük élj, és ha kell, halj is meg! Másként nincs is értelme ennek az egésznek, amit életnek nevezünk. Én sem tudtam, milyen igazán élni, amíg apa nem lettem. Mindent ennek a családnak köszönhetek.

    Huszonhét évvel ezelőtt, amikor visszakaptam ezt az emlékemet, még csak egy nagy talánként lebegett előttem annak a lehetősége, hogy egy nap én is kapok egy hasonlóan nemes feladatot, ami során a családomért és a népemért feláldozhatom az életemet, és így egyenrangú félként találkozhatok vele a másvilágon. Amint mindez túlságosan realisztikussá vált, elgyengültem, és féltem, hogy ezzel szégyent hozok apámra és az ő áldozatára.
    - Minden rendben lesz itt velünk, ugye, tudod? – kérdezte hirtelen Nárin, aki nem vettem észre, mikor ébredt fel mellettem.
    - Ha valamiben, hát abban nem kételkedem, hogy édesanyámmal és a lányunkkal együtt kézben tartjátok a dolgokat. De minden más aggaszt, kezdve azzal, hogy fogalmunk sincs, hogyan jutunk majd be Ereborba. Még ha el is érünk oda, a bejárat kilétét továbbra is titok övezi. Maga Gandalf sem tudta eddig megfejteni – nyomatékosítottam, hiszen ez úgy vettem észre, engem jobban foglalkoztat, mint bárki mást a családból. A törpök agyafúrtsága olykor visszásságot vonzott magával: egyes titkokat, és ezáltal titkos bejáratok kilétét, még maguknak a titkoknak a kitalálói is elfelejtették. Nem volt ez másként az ősi otthonunkkal sem.
    - Jaj, Fili, úgy örülnék, ha csak ilyesmin kéne aggódni. Attól rettegek, addig sem juttok el, hogy ez a probléma relevánssá váljon. Tudom, hogy te is érzed… Mi többé nem találkozunk, legalább is nem ebben a világban – csuklott el a hangja. Nárin szörnyen ritkán sírt – az a mi reszortunk volt a lányunkkal –, épp ezért, a tény, hogy ekkor zokogásba kezdett, tudatosította végleg bennem, hogy mire is vállalkoztam.
    - Igen, érzem. Nem fogok trónra kerülni, nem fogom áldásomat adni Dírin jövőbeni férjének, nem látom majd az unokám megszületését és nem csókolhatlak többé meg. De ebből az fáj a legkevésbé, hogy sohasem kerülök majd a trónra, mert tudom magam azzal nyugtatni, hogy így is sokat tettem a népünkért, főleg az utóbbi tíz évben. Ráadásul volt benne valami különleges, ami ha Ereborban születek, akkor nem biztos, hogy megvalósulhatott volna. Valószínűleg nem álltam volna be kovácsnak; nem lett volna lehetőségem a hétköznapi élet legapróbb gondjaiban segítőkezet nyújtani a bajban lévőknek. Élet közelibb volt az a feladat, amit a fennálló helyzet rám mért, és igazából nem is adtam volna oda ezt az Ereborban való uralkodásért. Pont ezért annyira fájdalmas számomra, hogy Erebor miatt kell lemondanom erről az életről, ami tudom, önzőség, és hogy nem ilyen törpnek neveltek, és én sem ilyen akarok lenni, de úgy érzem, mintha most titeket árulnálak el. Teljesen felszínre hozta mindez bennem azt, amikor apára annyira mérges voltam gyermekként, amiért elhagyott, hogy el is zárta előlem az agyam az összes emlékképemet róla. Mi lesz, ha Dírin is olyan mérges lesz rám, hogy nem akar többé az emlékeiben sem hordozni? – hagyta el végre az ajkamat a legeslegnagyobb félelmem.
    - Fili, te akkor még kisgyermek voltál, míg a lányunk már huszonhat éves. Persze, ez törp-korban mérve nem sok, de több mint az az idő, ami neked adatott meg az édesapáddal. Érett, okos lány, megérti, miért mész el, és ha nem térsz vissza, úgy hiszem, még jobban fog szeretni, mint eddig. Mert ő ilyen – simogatta meg az arcomat, miközben könnytől ködös tekintetét az enyémbe fúrta.
    - Jól csináltuk, Nárin! Csodás gyermeket neveltünk fel.
    - A legcsodásabbat. Ne minket félts, Fili, hanem magatokat! – érintette össze a homlokunkat. Nem tudtam, hogy élem le az életem hátralévő napjait ezen apró intimitások nélkül.
    - Már hogyne titeket féltenélek? Rég megtanultam a leckét, Nárin: mindig azoknak a legnehezebb, akik hátramaradnak.
    - Lehet, Fili, de pont Dírin a lényeg: az, hogy itt hagyod nekem azt a lányt, akiben a legjobb tulajdonságaid egytől-egyig ott vannak. Mindennap meg fogok egy kicsit halni, amikor esténként nélküled fekszem ebben az ágyban, és ahogy reggel egyedül ébredek majd benne, de nap közben ígérem, hogy élni fogok, azért a népért, akiért feláldozod magad, és azzal a lánnyal, akit együtt hoztunk a világra és neveltünk fel. Nem tudom, hogy jött ez össze, de őszintén úgy gondolom, hogy a lehető legszerencsésebben keverednek benne a tulajdonságaink, így több és jobb lett, mint amik mi valaha voltunk. Remélem, egy nap majd neki is eljön a szőke hercege, aki kihúzza az egyik szülőjének az elvesztése miatti gyászból, és újra mer majd nyitni a világ felé. – Ekkor olyannyira elkezdett zokogni, mint még soha, amióta ismertem. Azt hittem, nem is hagyja abba, és bár egy idő után úgy tűnt, elapadt a könnye, sejtettem, hogy a szíve ezentúl mindig sírni fog utánam, még ha a szemei szárazok is maradnak. – Magasra fogom tenni ám a mércét: nem hagyom, hogy bármilyen jött-ment udvaroljon a mi Kincsünknek, ezt megígérem neked.
    - Köszönöm. Ítélj úgy, mintha én is itt lennék! Ismersz jól, úgyis tudni fogod, ki az, akit messzire küldenék tőle – feleltem, és utáltam a tényt, hogy ezt kellett mondanom, hogy nem dönthettem én magam el, kinek engedem meg, hogy udvaroljon neki, és kinek nem, azt pedig végképp gyűlöltem, hogy erről önszántamból mondtam le.
    - Igen, jól tudom. Mindent jól tudok rólad, Fili… Mindent! – zokogott tovább, én pedig biztos voltam benne, hogy az út összes napján eszembe jut majd az, ahogy ekkor megtörve búcsúzkodott tőlem.
    - Fogalmam sincs, mivel érdemeltelek ki titeket Dírinnel, de hálás vagyok érte. Annyira, de annyira hálás. Huszonkilenc éve… Elhiszed ezt: huszonkilenc évvel ezelőtt rúgtam be először és raboltad el a szívemet – kacagtam fel, bár ebben a kacagásban csak melankóliának volt helye.
    - Tudom, és ha fele ennyi idő jutott volna nekünk, akkor is igent mondtam volna a tűzhold alatt. Mert te vagy életem szerelme, és mindig is te maradsz. Ha napközben nem is leszel velem, remélem, álmaimban újra és újra ismét rád találok, amíg aztán nem egyesülünk egy másik világban, valahol, ahol végre senki és semmi nem választhat el minket egymástól – szipogta majdhogynem kivehetetlenül, de én értettem minden szavát, és nem csak értettem, hanem éreztem is.
    - Fel kell kelnünk, Nárin. Itt az idő, hogy készülődjek – mondtam ki azt, amit bár elnapolhattam volna.
    - Ne, csak még pár percig tarts így! Kérlek, csak még pár percig légy az enyém, mielőtt végleg búcsút veszel tőlem! Még pár perc jár nekünk. – Nem feleltem, egyszerűen féltem bármit is mondani, mert attól tartottam, az ahhoz vezetne, hogy én is zokogásba kezdenék, és végül nem mennék sehova. De nem tehettem ezt meg.
    Ezután elköszöntem a két gyermekkori barátomtól, Ibantól és Darintól, majd Dofirtól, és az utóbbi búcsú eszembe juttatta azt, amikor huszonhét évvel ezelőtt egy fafaragással emlékezett meg életünk egyik legszebb szakaszáról, hiszen már akkoriban tudtam, hogy azok a szép napok, amikor sötétebb idők jönnek, még emlékképekként is segíteni fognak majd átvészelni a nehezebb órákat. Ennél nehezebb órám nem volt soha, és valóban kellett a lelkemnek, hogy ilyesmiből tudjak táplálkozni. Majd édesanyám búcsúzkodott tőlem, aki azt mondta, adott Kilinek egy talizmánt ígéret gyanánt, hogy hazatér, hogy visszaadhassa neki, míg számomra nem volt semmije. Hiszen mi más is lehetett volna nagyobb ígéret, minthogy a feleségemhez és a lányomhoz haza akartam térni? Tudtam jól, hogy ő is sejtette, egyik fiát sem látja újra, de attól még hinni akart benne, hogy ez másként volt, és minket is biztatni, hogy volt remény, így én sem lomboztam le a lemondó hozzáállásommal. Dofir és az apja is elköszöntek, és mérhetetlen hálájukat fejezték ki mindazért, amit kaptak tőlem az elmúlt években: legyen szó a közös emlékekről, Nárin boldogságáról, Dírinről és magáról az egyesített családjainkról. Majd a Hercegnőmön volt a sors, és mikor életemben utoljára tartottam a karomban, az felszínre hozta bennem, milyen volt, amikor legelőször tehettem így, és amikor a nevének kitalálása után olyan meghittség járta át a Nárinnal közös szobánkat, mint előtte soha. Ráadásul ugyanolyan ruhát készíttetett magának, mint amilyenben én indultam útra, így végképp mutatva, mennyire hasonlított rám kívül és belül egyaránt. Ám ez sem volt minden, mindketten kaptunk Kilivel tőle egy-egy kék köpenyt, hogy esőben hasznát vegyük.

- Remélem, mindig én jutok majd eszedbe, amikor felveszed – suttogta, mert nem volt hangja az elfojtott sírástól. Viszont ez is mutatta, hogy ezen a téren olyan volt, mint én: az anyjánál sokkal többet sírt, de amikor önzőségnek vélte más előtt kimutatni a fájdalmát, igyekezett elfojtani a könnyeit.
    - Kislányom, mindenről te és édesanyád fogtok eszembe jutni – kaptam fel a földről, hiszen annak ellenére, hogy majdnem olyan magas volt, mint én, sokkalta kevesebbet nyomott súlyban, így bármikor elbírtam. Bárcsak magammal vihettem volna! Akár az egész úton az ölemben cipeltem volna, csak ne kelljen hátrahagynom.
    - Ég veletek, mi tökéletlenül tökéletes családunk! – köszöntem el a vártnál sokkal nagyobb mosollyal az arcomon.
    Nem tellett tíz percbe, hogy lovaglás közben végre hagyjam, hogy a saját érzelmeim is a felszínre törjenek. Először azt hittem, Kili jön a szokásos versengésével, melyikünk pónija a gyorsabb, ami még a régi állatainknál vált bevett szokásává, de ekkor ő sem szólt, így sejtettem, hogy néma, könnyekben gazdag út elé nézünk.

 - A Megye! – suttogtam magam elé. Sohasem jártam még a hobbitok területén, de mi tagadás, volt valami bája ennek a helynek, amiről rögtön az jutott eszembe, hogy el kell ide hoznom Nárint és Dírint is. De aztán pár másodperc múlva belém hasított a felismerés: erre nagy eséllyel nem lesz módom. – Nem tudom, hogyan találjuk meg azt a bizonyos házat, amit Thorin szerint Gandalf megjelölt – jegyeztem meg. Jó magam nem ismertem jól Gandalfot, csak kétszer találkoztunk, de akkor sem sok szót váltottam vele, viszont ő tűnt a legjobb opciónknak, hogy a bácsikánk mellett vezessen minket. És ha ő azt mondta, hogy egy hobbit lesz a legideálisabb betörő számunkra, az biztosan úgy is volt.
    - Kili! – ragadtam meg a kezét, amikor a szomorúságát maga mögött hagyva, hirtelen felindultságból közelíteni kezdett az egyik helybéli felé. – Kili, ne tedd!
    - Estét, drága hobbit uram! – Az öcsém, hűen magához, nem törődve az óva intő szavaimmal, köszönt rá a tőlünk nem messze sepregető, mogorva külsejű hobbitra, miközben kitépte a kezét a szorításomból.
    - Kili! – próbáltam még egyszer, még ha legbelül tudtam is, hogy hiába. Hivatalosan kezdetét se vette az utunk, de ő máris a saját feje után ment.
    - Estét maguknak is! – nézett fel a földről a hobbit, miközben végigmért minket. Látszott, hogy nem tudta hova tenni a jöttünket, és hogy egyáltalán nem örült nekünk. Vártam is, hogy megérdeklődi, mi járatban voltunk, de mielőtt bármit is kérdezhetett volna, az öcsém újra megszólalt.
    - Nem tudja, hol van a megjelölt ház?
    - Kinek a házáról van szó, és ki jelölte meg? – Igaz, már az is kellően furcsa lehetett a hobbit számára, hogy a semmiből törpök jelentek meg a Megyében, de mégis, láthatólag igazán csak  ekkor lett kíváncsi.
    - Azt nem tudjuk, kié, csak azt, hogy az öreg varázsló, Gandalf jelölte meg. Tudja, be… - Az oldalába könyököltem az öcsémnek, mielőtt elszólhatta volna magát, mert ez már tényleg sok volt. – Befektetőt keresünk – mentette a menthetőt.
    - Ó! – látszott, hogy erősen gondolkodott a hobbit. – Pontosan milyen befektetésről van szó?
    - Azt nem mondhatjuk el – vágtam rá gyorsan. – Tudja, titkos küldetésen vagyunk. – Amint mindezt kimondtam, rájöttem, hogy ezzel csak még inkább felkeltettem az érdeklődését. Látszott, hogy nem volt gyakorlatom ennyire bizalmas feladatok kezelésében.
    - Nem tudtam, hogy befektetésekkel és titkos küldetésekkel is foglalkozik az öreg varázsló. Nálunk csak a tűzijátékairól híres. – Ekkor elkezdte vakarni a fejét. – Bár nem jön olyan gyakran, amennyire a gyermekek szeretnék. Tudják, nekem is van két fiam és egy lányom. Mondták is a minap, hogy bárcsak megint csinálna egy jó kis felfordulást és csillagszórást az öreg, szakállas úr. Még kicsik voltak, amikor legutóbb itt járt, és azóta is várják, hogy visszatérjen.
    Épp közbe akartam vágni, hogy nekünk erre sajnos nincs időnk, hiszen már így is biztos voltam benne, hogy nem mi érkezünk elsőként, de a férfi rám se nézett, csak hadarta tovább a mondandóját. Látszott, hogy örült, amiért új személyekkel találkozhatott, akik nem ismerték, és akiknek őszintén mesélhetett.
    - Eddig nem is értettem, miért nem jár többet a Megyébe, vagy ami még egyszerűbb lenne, letelepedne itt nálunk. Bár mi idősebbek annyira nem rajongunk az átlagostól eltérő dolgokért... Mármint nem kéne, de jómagam legbelül megmaradtam ugyanannak a gyermeknek, aki egykor voltam. Épp ezért támogatnám a varázsló idetelepedését. Na, meg persze, ott van a sok gyermek is, akik imádják őt. – Végre felpillantott ránk. - De ha tényleg befektetésekkel és titkos küldetésekkel foglalkozik Gandalf – mint azt maguk állítják –, akkor valóban nem lenne számára célszerű a Megyében letelepedni. Bár akkor is járhatna többet mifelénk.
    - Biztosan olyan gyakran jön, amennyire csak tud – próbáltam lezárni ennyivel a témát, mert már jócskán elfogyott a türelmem.
    - Szerintem nem csak az időhiány a ritka látogatásának az oka – szólalt meg a testvérem, aki eddig érdeklődve hallgatta a hobbit urat.
    - Kili! – lettem a korábbinál is idegesebb.
    - Mi az? – kérdezte értetlenül, és az ilyen helyzetekben alig hittem el, hogy mi vér szerinti testvérek voltunk.
    - Szerintem már épp eleget időztünk itt.
    - Valóban? – ráncolta a homlokát, amire egy jelentőségteljes pillantással válaszoltam. - Valóban! – javította ki magát. – Kellemes volt önnel ta…
    - Most már fejezze be, amit elkezdett! – lett akaratos a hobbit.
    - Ó, én nem akartam semmit…
    - Mondom, fejezze be! – továbbra is hajthatatlan volt. Igaz, hogy apró népek voltak a hobbitok, de elég volt ezzel az eggyel találkoznom, hogy tudjam, ha valamit ki akartak szedni a másikból, addig nem nyugodtak, amíg elérték a céljukat.
    - Csak annyit akartam, hogy biztosan a védelmük is közrejátszik abban, hogy nem sokat jár ide Gandalf – bökte ki végül, aminek nagyon nem örültem. Mind tudtuk, akik a küldetésben részt vettünk, mennyire titkos és veszélyes volt az, amire vállalkoztunk, és mennyi minden forgott kockán. Bár magáról a célunkról nem ejtett szót az öcsém, mégis Gandalf fontosságát és veszélyességét elkotyogta.
    Pedig tudhatta volna. Tudnia kellett volna! Nekem pedig meg kellett volna akadályoznom abban, hogy ilyeneket mondjon és tegyen. Hiszen mi voltunk Erebor hercegei. Kinek, ha nem nekünk kellett a legkomolyabban vennünk ezt a küldetést? Nekünk, akik sohasem láthattuk a hazánkat, az otthonunkat és csak a nagybátyánk meséiből táplálkozhattunk. De végre itt volt az idő: nekem pedig nem amiatt kellett búslakodnom, hogy magam mögött hagytam a szeretteimet, hanem arra fókuszálnom, hogy az utolsó lélegzetemig küzdjek a küldetésünkért. Ám előtte még el kellett jutnunk Oda… a megjelölt házhoz.

 „Két újabb törp állt a küszöbön, mindegyik kék csuklyás, ezüstszín öves és sárga szakállú; és mindegyiknél volt egy tarisznyára való szerszám meg egy ásó. Amint az ajtó nyílni kezdett, tüstént beszökkentek rajta – Bilbó már nem is csodálkozott.
    - Miben lehetek a segítségetekre, kedves törpök? – kérdezte.
    - Kili vagyok, szolgálatodra! – mondta az egyik. – Én pedig Fili – vágta rá a másik, azzal mindketten lekapták kék csuklyájukat és meghajoltak.
    - Alázatos szolgátok, nektek és családotoknak! – felelte Bilbó ezúttal elővéve legjobb modorát.
    - Látom, Dwalin és Balin már itt is van – mondta Kili. – Csatlakozzunk hát a sokadalomhoz!”[1]

  VÉGE

 A búcsúposztot ITT találjátok!

  (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

 

---

[1] J. R. R. Tolkien: A Hobbit. (Gy. Horváth László fordítása). Európa Könyvkiadó, Budapest 2012. 15. oldal