Tört angol - MarkJin fanfiction - 3. fejezet

Harmadik fejezet – Ismerős az ismeretlenben

Jinyoung:

Amikor eldöntöttük, hogy Jacksonnal és Jaebummal miénk lesznek a szóló szobák, és végül én kaptam a legnagyobbat, már éreztem, hogy ennek még meglesz a böjtje. Nem is kellett sokat várni rá, hogy megtudjam, mi is az. Amint a hazamenetelről lett szó, rögtön realizáltam, Mark az én szobatársam lesz.

- Nem baj, ha indulás előtt még gyorsan elmegyek a mosdóba? – kérdezte Mark angolul, amit szerencsére megértettem.

- Dehogy – feleltem.

- Jinyoung, gyorsan, míg oda van, beszéljük meg a szobákat! – hadarta Jackson, amint ismét kettesben lettünk. – Ha kell, cserélek veled, és akkor te lehetsz egyedül az enyémben. Tudom, mennyire nem akartad az érkezését, nekem meg nem lenne gond a csere, meg az osztozkodás mással – ajánlotta fel kedvesen, amiért imádtam, de valamiért nem vitt rá a lélek, hogy elfogadjam.

- Aranyos vagy, de megleszek én vele – mondtam végül.

- Biztos? – ráncolta a szemöldökét. – Mert, ha egy-két héten belül állsz elő a szobacsere ötlettel, az elég ciki és egyértelmű lesz, míg most súrlódásmentesen el tudnánk intézni.

- Ja, mert az sokkal kedvesebb, ha most közlöm vele, hogy amint megtudtam, hogy egy szobában leszünk, már rögtön ki is cseréltem veled, mert első látásra unszimpatikus volt! – jegyeztem meg szarkasztikusan, amivel láthatólag elbizonytalanítottam. – Inkább adok neki egy esélyt. Nem voltam sohasem előítéletes, nem pont most és épp vele szeretném elkezdeni. Nem akarok rossz ember lenni – tettem hozzá szomorúan, mert saját magamnak okoztam csalódást a Mark iránti viselkedésemmel.

- Jinyoung, minden vagy csak rossz ember nem – jelentette ki komolyan. – Valami van a levegőben köztetek, és ezt nála is éreztem. Rád félénkebben nézett, de mégis kedvesebben… Nem, megvan: vágyakozóbban.

- Tényleg? – Ez nekem fel sem tűnt.

- Bizony ám! – bólogatott, mert valószínűleg büszkeséggel töltötte el a tény, hogy észrevett valamit, amit nekem nem sikerült.

- Akkor meg még inkább adnom kell neki egy esélyt. Ha pedig nem megy a közös élet, azt ő is érezni fogja, és megbékél vele, ha cserélünk – nyugtáztam ezzel a dolgot.

- Rendben. Ahogy jónak látod – mondta, és persze most sem úszhattam meg egy Jackson féle hosszan tartó ölelést.

Mark:

Indulás előtt kirohantam a mosdóba, mert tetőtől-talpig remegtem. Most mentünk arra a helyre, ami ezentúl az otthonomként funkcionált. De igazán semmi sem lehetett az otthonom, annyira legalábbis nem, mint a családi házunk. Nem is magához a helyhez kötődtem, még úgysem, hogy számtalan emlékem fűződött hozzá, hanem a családomhoz. Az otthonunk ott volt, ahol a szeretteink, a számunkra fontos emberek. Itt pedig nem volt velem senki, akire szerettemként tekinthettem volna. Még legalábbis nem…

Mikor visszamentem a fiúkhoz, épp szoros ölelkezésben voltak, így megilletődve be is akartam zárni az ajtót, de Jinyoung észrevett.

- Mark, mehetünk? – kérdezte, miközben próbálta lehámozni magáról Jacksont, ami nem volt egyszerű feladat; nagyon ragaszkodott hozzá, ez tisztán látszott.

- Igen – feleltem, és közben arról ábrándoztam, hogy egy nap engem is úgy szeressenek, ahogy egymást.

Belépve a dormba, rögtön jóleső látvány fogadott. Két másik fiatal srác éppen filmet néztek, és láthatólag örültek, amikor megpillantottak.

- Hé, te vagy az új fiú? – kérdezte a kisebbik koreaiul, amit nagy büszkeségemre megértettem.

- Igen, én – feleltem.

- BamBam vagyok – nyújtotta a kezét.

- Én pedig Mark. – De a másik srác, Yugyeom is hasonló kedvességgel fogadott.

- Ó, hát megjöttetek! – lépett ki Jaebum egy szobából. – Biztos te vagy a csapatunk új tagja.

- Igen, Mark vagyok – nyújtottam neki is a kezemet.

- Örülök, hogy megismerhetlek. JaeBumnak hívnak – mondta mosolyogva.

- Tudom – csúszott ki a számon, mielőtt gondolkodhattam volna.

- Tudod? – kérdezték Jinyounggal egyszerre.

- Igen. Öhm… - hirtelen lefagytam, és az sem segített a helyzetemen, hogy koreaiul kellett valamit gagyognom. – Szerettem a közös projecteteket – mondtam végül, de ennyiben is akartam hagyni a dolgot. Nem lett volna szerencsés már az első este tudatnom velük, mekkora rajongójuk vagyok. Eredetileg azt sem akartam még elmondani, hogy szerettem, amit csináltak, de ez már így alakult.

  - Aha! – Jinyoungot nagyon meglepte a válaszom, de nem tudtam megállapítani, hogy jó vagy rossz értelemben; talán még maga sem tudta eldönteni. Én viszont így az amúgy is kevés bátorságomat is elvesztettem. - Gyere, megmutatom a közös szobánkat!

- Rendben. – Most viszont én lepődtem meg. Közös szoba Jinyounggal, az első számú idolommal! Ez nem lehetett igaz! Pár órája még azt is hihetetlennek tartottam volna, hogy ezentúl együtt dolgozzak vele, most pedig épp a jövőbeli közös szobánk felé tartottunk.

- Ez lenne az! – tárta ki az ajtót, majd izgatottan várta, miként reagálok.

Az első, ami szemet szúrt, milyen katonás rend volt nála, a másik pedig, hogy rengeteg könyve volt. Rögtön arra gondoltam, ha ezeket mind olvasta, akkor én egyenesen haza is rohanok Amerikába, mert kőbunkónak éreztem volna magam mellette. 

- Kedves kis szoba – csikartam ki ezt magamból koreaiul. Viszont, amit ő mondott, azt már egyáltalán nem értettem, amit észre is vett, így rögtön Jacksonért kiáltott.

- Ide befér a pótágyunk – fordította, amit Jinyoung mondott. – De persze ez csak átmeneti. Biztos, kapsz rendes ágyat – közben pedig bátorítóan mosolygott Junior. Kedves volt, hogy máris egy új ágyon gondolkodott nekem.

- Köszi a segítséget a fordításban – mondtam ezt az anyanyelvemen Jacksonnak, aki egy ünnepélyes meghajlás után kettesben hagyott minket. Ám Jinyoung sem maradt ott sokáig velem, mivel Jaebumért sietett, hogy együtt hozzák be a szobánkba az előbb említett pótágyat.

- Köszönöm, srácok! – Mást se csináltam ezen a napon, csak mindenkinek köszöngettem mindenfélét.

- Nincs mit – mondta Jaebum.

Majd az ajtónkat félig behúzva beszélgettek a túl oldalon. Bár ilyen folyamatos koreai beszédet nem voltam képes megérteni, mégis egy-két szót azért kihallottam: okés lesz, nem baj, nem, biztos, szeretsz egyedül, cserélek, tényleg nem…

Talán szobát akart vele cserélni? Ennyire irritáltam volna már most Jinyoungot?

Ezután megmutatta, hol a fürdő, és mivel már eléggé későre járt, így zuhanyzás után mindketten le is feküdtünk aludni.

- Jó éjt, Jinyoung! – mondtam koreaiul.

- Jó éjt, Mark! – felelte angolul.

Olyan volt, mintha egy hét telt volna el, mióta reggel felkeltem a saját szobámban. Most pedig már Jinyounggal egy légtérben hajtottam álomra a fejemet. Féltem, ha felkelek, kiderül, hogy mindez csak álom volt. De nem volt nekem ilyen jó képzelőerőm, így tényleg meg kellett történnie ennek a napnak. És még milyen napok vártak rám ezután!

Jinyoung:

Yugyeom és BamBam illedelmesen köszöntek Marknak, amit én, mint egy jó szülő, egy-egy fejbólintással helyeseltem. Azonban, mikor Jaebumon volt a sor, Mark elárulta magát, hogy az ő nevét tudja.

- Tudod? – kérdeztünk egyszerre vissza a barátommal.

- Igen. Öhm… - hirtelen köpni-nyelni nem tudott. – Szerettem a közös projecteteket – zárta le ennyivel.

  - Aha! – próbáltam a meglepődöttségemet leplezni, de féltem, sikertelen volt. - Gyere, megmutatom a közös szobánkat! – tereltem el a témát.

- Rendben.

- Ez lenne az! – tártam ki az ajtót izgatottan, hisz az életem legintimebb helyébe engedtem bevezetést neki, ami ezentúl közös volt vele, ebbe viszont a vártnál is furcsább volt belegondolnom.

- Kedves kis szoba – mondta

- Ide befér a pótágyunk. De persze ez csak átmeneti. Biztos, kapsz rendes ágyat – mondtam, de ő tátott szájjal nézett rám, nekem pedig kellett pár másodperc, hogy rájöjjek, ez azért van, mert nem értette, mit mondok. Így gyorsan odahívtam Jacksont fordítani.

Ezek után Jaebumért siettem, hogy együtt hozzuk be az ágyat, mert nem akartam, hogy tovább álljon a szoba közepén Mark, mint akinek nincs ott semmi keresnivalója. Mert bárhogy zavarbaejtő volt, hogy most már ez az ő szobája is volt, attól még ez egy olyan tény volt, amivel meg kellett barátkoznom. És amúgy is, rossz volt ilyen elveszettnek látnom.

- Minden okés lesz veletek? Nem baj, hogy osztozkodnod kell mással? – hívott ki Jaebum, és bár nem zártuk be rendesen az ajtót, szegény Mark koreai tudásán valószínűleg jócskán kifogott a beszélgetésünk.

- Nem, kibírom – feleltem egy elszánt mosoly kíséretében.

- Biztos? Mert tudom, mennyire szeretsz egyedül lenni esténként? Ha kell, akkor cserélek veled. – Akárcsak Jackson, ő is maga elé helyezett, ezért voltak ők a legjobb barátaim.

- Tényleg nem kell, Jaebum. De jól esik, hogy felajánlottad – veregettem meg a vállát.

- Ahogy érzed – zárta le ezzel, én pedig megmutattam Marknak a zuhanyzót.

Miután én is letusoltam, megdermedve álltam a szobám ajtaja előtt. Ahogy sejtettem, ettől a naptól fogva minden megváltozott, már csak azt kellett kivárnom, hogy megbizonyosodjak róla, rossz vagy jó értelemben.

- Jó éjt, Jinyoung! – mondta koreaiul Mark, miután már mindketten az ágyunkban voltunk.

- Jó éjt, Mark! – feleltem angolul, hogy anyanyelvének szavai legyenek az utolsók, amiket lefekvés előtt hal. Hátha így tudtam egy cseppnyi ismerőst csempészni neki az ismeretlenbe.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 20. fejezet

Huszadik fejezet – Vissza barátsággá

    J-Hope:

   Amikor megláttam csurom vizesen belépni Yoongit az ajtón, hirtelen olyan ideges lettem, hogy arra nem voltak szavak. Még a megismerkedésünk kezdetén volt egy enyhébb megfázása, és akkor csak nekem mondta el, mennyire megkönnyebbült, amiért nem került rosszabb állapotba. Mesélt az első tüdőgyulladásáról, és hogy azóta rendre visszajött neki. Sohasem mondtam el ezt senkinek, viszont az átlagosnál is jobban figyeltem rá. De egyszer volt, hogy Suga alulöltözötten indult el itthonról, amit nem vettem észre, Jimin azonban figyelt rá, hozott neki titokban egy pulcsit. Bár nem csak Yoongi fázott, mégis, én csak vele foglalkoztam, és nagyon megkönnyebbültem Jiminnie kedvessége miatt. Viszont most visszagondolva tudtam, hogy ez több volt szimpla kedvességnél a részéről: ő már akkor is szerelmes volt belé. Bárhogy én tudtam arról, hogy vigyáznia kell magára Suganak, mégis Jimin törődött vele jobban. Talán ez egy utaló jel volt arra, hogy ő volt a számára megfelelő személy.

Egy biztos, ebben a két hétben kikristályosodhatott Yoongi számára, kit is szeretett igazán. Bár a többiek is felajánlották a segítségüket Suga ápolásában, mi mindent magunkra vettünk Jiminnel, felváltva voltunk ott vele. Jin át is költözött a mi szobánkba, és hol az én, hol Jiminnie ágyában aludt, attól függően, épp melyikünk éjszakázott Yoongival. Bár nem egy interjúról és rajongói találkáról maradt le az, amelyikünk épp Sugát ápolta, de ez most cseppet sem érdekelt minket, sőt, már az sem, hogy kit választ. Nem kellett kimondanunk Jiminnel, egy-egy pillantás és szóváltás elég volt egymás felé, hogy tudjuk, mindkettőnk számára az volt az első, hogy a szerelmünk meggyógyuljon. Én amondó voltam – és valószínűleg Jiminnie is –, hogy inkább válassza a másikunkat és legyen vele boldog és egészséges, minthogy így lássuk.

Yoongi nem volt épp a legéletvidámabb ember, akit ismertem, pont ezért egészítettük ki egymást. Az egyensúly, amit a különbözőségünk teremtett, lett az alapja a remek kapcsolatunknak. De most nem volt elég a napfényem és pozitív kisugárzásom, hogy igazán megmosolyogtassam, így napról-napra csökkent az én fényem is, látva, hogy nem sok hatást tudtam elérni nála. 

Jimin:

Nem bírtam ilyen állapotban látni Yoongit. Mindent megadtam volna, hogy helyet cseréljek vele. Ha tudom, hogy korábban is voltak ilyen problémái, akkor jobban vigyázok rá. Miért nem mesélt nekem erről soha? Miért nem engedte, hogy a tőlem telhető legjobban megvédjem őt?

Legszívesebben egy percre sem hagytam volna magára, de az volt a fair, ha Hobival megosztva vigyáztunk rá. Így legalább mindketten tudtunk pihenni is kicsit, már amennyire ez lehetséges volt a folyamatos gyomoridegünk miatt. Most nem volt semmilyen versengés köztünk Yoongi szívéért. Csakis egy valamit próbáltunk leküzdeni, a szörnyű betegségét, amihez hárman együtt kellettünk.

Két naponta hívtuk le az orvosát, aki rendre megnyugtatott minket, hogy az antibiotikum hatásos, és mi is ügyesen ápoljuk. A csapat másik négy tagja is nagyon szomorú és ideges volt, rendszeresen néztek rá Yoongira, de tudták, hogy valakinek a kötelező köröket is le kellett futnia. Így is nehéz volt kimagyarázni, hogy miért mindig csak öten jelenünk meg az interjúkon. Én azonban örültem, amikor épp én mentesültem egy alól, mert nem tudtam elfedni a szomorúságomat, bárhogy tele volt a képem kamerákkal. Mindig arra gondoltam: Vajon, hogy lehet Yoongi otthon. Ugye, nem romlott az állapota?

Senkinek sem kívánom azt a két hetet, amit elszenvedtünk Hobival: minden köhögésre, apró nyögésre és szisszenésre felkaptuk a fejünket, és ugrottunk hozzá. Bár kérte Yoongi, hogy vegyünk fel szájmaszkot, egy hét után már ez sem izgatott minket. Én általában centiméterekre feküdtem tőle. A kedvenc könyveimet olvastam fel neki, mert amikor magánál volt, akkor is alig tudta nyitva tartani a szemét, így a filmezés ki volt lőve. Hobi pedig zenével szórakoztatta, amiket rendszeresen énekelt is. Volt, amikor táncelőadást is tartott neki, hogy addig is legyen miért küzdenie Suganak a leragadó szemével. Én sokszor arra lettem figyelmes, hogy csak néztem Yoongit, annyira angyali volt, a betegségtől pedig még törékenyebb. Meg kellett védenem! Vigyáznom kellett rá! Azt kívántam minden egyes éjszaka, hogy inkább ébredjen fel, és legyen boldog Hobival, minthogy még egy perccel tovább lássam így. Azonban az egyik nap elgyengültem. Nem tudom, mi ütött belém, de valami összetört bennem, és el kellett mondanom neki, mit érzek iránta.

Suga:

A szokásos köröket futottam: köhögés, magas láz, szapora és fájdalmas légzés, borzasztóan szúró mellkas. Elfeledett, gonosz, régi ismerősökként tértek vissza mind hozzám. De az egészben az volt a legfurcsább, hogy a szívem még ezeknél is jobban fájt. Azt akartam, hogy legyen lehetőségem gondolkodni rajta, vajon ki lenne számomra a megfelelőbb társ, és megkaptam, még ha nem is a legfájdalommentesebb formában. De az én életem már csak ilyen volt.

 Az Angyalom és a Napsugaram felváltva vigyáztak rám. Mindenki nagyon törődékeny volt vele, de ők ketten emberfeletti módon ápoltak; ráadásul összefogtak értem. Én pedig mindennap többször megköszöntem nekik mindezt. Tudtam, nem érdemeltem meg ilyen szintű szeretett és támogatást. Bár édesanyám naponta telefonált, és egyszer meg is látogatott, nem akartam, hogy baja essen, és amúgy sem voltam vendégek fogadására alkalmas állapotban, így kértem, hogy majd azután találkozzunk, ha már jobban vagyok. A telefonban is két szónál többet nem tudtam beszélni vele. Idővel rá is jött, mi a megfelelő lépés: felváltva hívta Hobit és Jimint, hogy tőlük érdeklődjön felőlem.

Nem tudtam, hogy Jimin felolvasásai vagy Hobi tánc és ének előadásai töltöttek fel jobban. Valahogy továbbra is úgy éreztem, hogy mindkettőjüket nagyon szeretem, de már nem ugyanúgy. Muszáj lett volna rájuk kérdeznem: Vajon ők pontosan hogyan gondoltak rám? Annyira furdalt a kíváncsiság, hogy tudtak belém szeretni. Úgy tűnt azonban, hogy legalább az egyikük valamelyest választ tudott nekem adni erre.

Mindenki elment itthonról, csak Jimin tartott ki mellettem. Ott feküdt az ágyam szélén, és várta, hogy mikor volt szükségem rá. Bár olykor, amikor mélyet sóhajtottam, azonnal ugrott, hogy mit tehet értem. Olyan volt, mintha az őrangyalom lett volna. Bárcsak így maradhatott volna minden örökre! Még az állandó betegséget is képes lettem volna bevállalni érte, azért, hogy kettesben lehessünk, hogy érezzem a leheletének a melegét, az érintésének a bársonyosságát.

- Kérlek, mondj valamit, amivel segíteni tudok! – könyörgött, mert már egyre rosszabbul bírta elviselni, ahogy szenvedek.

- Mesélj valamit! – kértem. – Tereld el a figyelmemet a rosszullétről! Kérlek, Jiminnie!

- De mit? – kezdett el erősen gondolkodni.

- Hm… Mondjuk azt, hogy mit gondoltál rólam, amikor először találkoztunk. Ez mindig is érdekelt. Most bevallhatod. De kérlek, csakis az igazat mond! – fogtam meg a kezét közben, amitől máskor elpirultam volna, de most amúgy is olyan piros voltam a láztól, hogy esélyem sem volt rontani a helyzeten.

- Ööö… - láttam rajta, hogy megtorpant.

- Te jó ég, ennyire csak nem gondoltál rosszat rólam! – viccelődtem, majd újabb köhögő roham tört rám.

- Rendben, mesélek – adta be a derekát, miután megitatott velem egy nagy pohár vizet.

- Te biztosan nem úgy emlékszel az első találkozásunkra, mint én. – Ez máris egy érdekes kezdés volt, ami azonnal feledtette velem a fájdalmaimat. Most végre tiszta vizet önthetünk a pohárba. Megtudhattam, hogy tényleg jól sejtettem-e, hogy már az elején belém szeretett.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy én… Nekem…

- Jimin, mond el őszintén, mit gondoltál! – kértem. – Még ha nem is voltam elsőre szimpatikus, azóta jó barátunk lettünk, úgyhogy nem fogok megharagudni – tettem hozzá, mert igazából az a lehetőség is fennállt, hogy kezdetben nagyon nem kedvelt, hisz nem voltam egy mézes-mázas személyiség, így megértettem volna.

- Nem ez a baj, Yoongi, sőt… - Közben lesütötte a fejét, és ezután végig a kezemnek beszélt, amitől megijedtem, hogy mit is akarhat mondani. Hát kiderült végre. – Te voltál az utolsó személy, akinek bemutatkoztam. Csak ültél ott egyedül egy sarokban, és először azt hittem, hogy nem akarsz velem barátkozni. De miután rám mosolyogtál, onnantól kezdve másra sem vágytam jobban, mint a te figyelmedre.

- Ó, Jiminnie! Ez aranyos. De most már bármennyit kaphatsz a figyelmemből. És hidd el, nem azért nem mentem oda hozzád, mert nem akartam, hanem mert mindenki letámadott. Nem hiányoztam még én is.

- Talán így volt jó. Ahogy megláttalak ott ülni, olyan művészi voltál. – A szemei a távolba meredtek, mint aki visszaidézi a régi emlékeket.

- Kár, hogy nem csináltál képet rólam – jött elő a fotós énem. – Ha valóban olyan művészi voltam, akkor kár volt kihagyni ezt a lehetőséget.

- Ó, Suga… Te nem is sejted, hányszor fognék fényképezőgépet a kezembe, hogy egy-egy pillanatodat megörökítsem. – Már olykor-olykor bele tudott nézni a szemembe. Nem értettem, miért volt ilyen félénk, mikor tök aranyos dolgokat mondott. Bár pár hete, ha nekem nyílt volna lehetőségem ilyeneket mondani Hobinak, valószínűleg hasonlóan teszem.

- Nem is tudtam, hogy ennyire művészi vagyok, se azt, hogy te ennyire szeretsz fotózni. Miért nem csinálunk egyszer egy közös fotódélutánt, ahol nem csak egymást fotóznánk, hanem mondjuk a természetet is? Biztos, nagyon jó lenne – vetettem fel. – Persze, csak ha meggyógyultam. Mert, ha most próbálnál meg lefotózni, akkor véget is érne a barátságunk.

- Pedig betegen is gyönyörű vagy – suttogta a kezemet bámulva. – Gyönyörűbb, mint bárki más a világon. És most először törékenyebb vagy nálam, ez pedig egyszerre hozz zavarba és ejt kísértésbe.

Amikor végre rám nézett, és megláttam, hogy sírni kezdett, olyan érzés fogott el, mint még soha. A szívem azon része, ami Jiminért kiáltott, most hevesebben vert, mint valaha. De még mindig ott volt egy kis része annak a falnak, amit, mint korábban rájöttem, csak miatta építettem fel.

- Gyönyörű… kísértés… Jimin, te arra utalsz, hogy… Á! Biztos, nem – kaptam a fejemhez. – Mármint, még ha te tényleg… Akkor sem pont én… Ne is hallgass rám! Csak a láz beszél belőlem. – Hirtelen a világ legbolondabb ötletének tartottam, hogy tényleg többet érezzen irántam, mint barátság.

- Suga – nézett végre mélyen a szemembe –, szerelmes vagyok beléd, és nem hiszem, hogy ezen tudnék változtatni.

A falam úgy, ahogy volt leomlott. Jimin, az egyedüli személy, aki miatt képtelen voltam falat húzni a szívem köré, aki az őrangyalomként ápolt egész nap, aki mindig ott volt velem. Jimin szeretett, szerelemmel. Ez túl szép volt, hogy igaz legyen!

- Jimin, én nem is tudom, mit mondjak – nyögtem ki végül, de egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni a láztól. – Áú! - kaptam a fejemhez, amibe úgy nyílalt bele, mintha baltával ütöttek volna le.

- Várj, mérjük meg a lázadat! – mondta, közben letörölve a könnycseppjeit.

- 40,8. Ó, Suga, egyre rosszabbul vagy! Ezt vedd be, most rögtön! – nyomott a kezembe két lázcsillapítót. – És most aludj, rendben?

- De, amit mondtál… Meg kell beszélnünk – kérleltem, de közben kirázott a hideg.

- Meg fogjuk, de most aludj! – majd betakart, és visszafeküdt mellém.

Nézett, miközben próbáltam elaludni, ebben biztos voltam. És miután órák múlva felkeltem, azt vettem észre, hogy időközben ő is álomba szenderült, ráadásul közelebb jött hozzám, és az egyik karjával át is karolt. Annyira jól esett az érintése. Túl jól. Főleg azok után, amit mondott. Így én is átkaroltam, és egy perc múlva már ismét aludtam.

Mikor felkeltem, megsimogattam a mellettem fekvő személyt. Annyira jó volt közel tudni magamhoz. Talán... talán Ő lesz az. Azonban, amikor kinyitottam a szememet, nem az a látvány fogadott, amire számítottam, ugyanis nem Park Jimint szorítottam karjaimba, hanem Jung Hoseokot.

Egek, talán csak beképzeltem az egész Jimin féle vallomást! Talán olyan lázas voltam, hogy az egész csak álom volt. Istenem, minél előbb meg kellett tudnom! Nem is sejtettem, mennyit aludhattam, de tisztább volt a fejem, mint az elmúlt két hétben bármikor.

- Jó reggelt, álomszuszék! - köszönt Hobi kedvesen, miután ő is felkelt. - Jimint hívták otthonról, ezért elrohant, így leváltottam. Bár... - látszott, hogy zavarban volt. - Nem állt mindenképp szándékomban, hogy ugyanúgy magamhoz karoljalak, ahogy ő tette - nézett lefelé szomorúan.

- Hobi! - érintettem meg gyöngéden az arcát.

- Ó, nehogy magyarázkodni kezdj! - vágta rá gyorsan. - Azt csináltok, amit akartok. De... - egy pillanat töredékére, mintha mosolyra húzódott volna a szája. - Amint melléd feküdtem, engem is ugyanúgy öleltél, mintha Ő lettem volna. - Ebben az "Ő"-ben legalább annyi fájdalom volt, mint az én lázzal teli napjaimban.

- Hát persze, hogy téged is magamhoz öleltelek, hisz ugyanúgy szeretlek - mondtam, amitől láthatólag megkönnyebbült kicsit, én viszont nem. Egy percre elhittem, hogy Jimin felé billent a mérleg, erre most itt álltam, ugyanolyan kétségbeesetten, mint a betegségem előtt.

- Mit kérsz reggelire? - pattant fel az ágyról. - Ma mintha már jobb színben lennél.

- Itt az idő, hogy összeszedjem magam - jelentettem ki komolyan, és gyorsan fel is ültem, ami még előző nap egy gyors visszaesést eredményezett volna, most viszont már teljesen könnyedén ment. - Csinálok én magamnak reggelit, csak előtte lezuhanyzok.

- Biztos vagy benne? - húzta fel aggódva a szemöldökét. - Még tegnap este magas lázad volt.

- Az tegnap este volt, ma meg ma van. Ha kell, meg is mérheted - adtam neki engedélyt rá. - De hidd el, Hobi, annyiszor voltam már ebben a cipőben, sajnos pontosan jól tudom, hogy milyen az első olyan reggelem, amikor már tényleg jól vagyok. Amit ráadásul mindig magas láz előz meg éjjel.

- Ha te mondod! - Majd, mint aki már hetek óta erre vár, a karjaiba zárt. - Ó, de hiányzott már egy jó kis Suga ölelés! - mondta közben, hisz nála többet senki sem ölelt meg életemben.

- Nekem is, hogy ne kelljen aggódnom, amint a közelembe jössz - vallottam be, ezután pedig tényleg zuhanyozni indultam.

Végre nem állt készenlétben senki az ajtóban, ha esetleg baj lett volna. Ahogy lebetegedtem, onnantól kezdve mindig résnyire nyitva kellett hagynom az ajtót, ha ne adj Isten összeesnék, vagy bármi ehhez hasonló történne, akkor biztosan meghallják. Sőt, Hobi és Jimin rendre meg is kérdezték, hogy ne jöjjenek-e be velem. Persze kikötve, hogy nem leskelődnének, de ahogy tudnának, segítenének. Bár biztos voltam benne, hogy tényleg féltésből mondták ezeket, mégis, ha olyan állapotba lettem volna, hogy mindenképp erre szorulok, nem őket kértem volna meg, hanem Moniet. Hasonló helyzetben valószínűleg én sem tudtam volna ellenállni a helyzetnek, és igenis lett volna egy-két lefelé irányuló pillantásom Jimin és J-Hope esetében.

És már megint eljutottam oda, hogy nem tudtam választani közölük. Miért voltak mindketten ennyire tökéletesek és szerethetőek a maguk módján? Jimin iránt csak pár hete éreztem gyengébb vonzalmat, de mégis egyre erősebben éget a láng a szívemben iránta. Azonban ez a láng nem akart akioltani a J-Hope iránt érzett tüzes vágyat a lelkemben. Néha úgy éreztem, mintha csak erősítenék egymást az irántuk érzett szerelmeim. Amint valamelyikük tett valami olyat, ami megmelengette a szívemet, a másik rákontrázott, anélkül, hogy tudott volna a vetélytársa lépéséről. Ahogy hajoltam volna egyikük felé, a másik rögtön visszakanyarított. Közben pedig csak egyre inkább nőtt a megbecsülésem, szeretetem és szerelmem is mindkettőjük iránt.

Egy utolsó lehetőségem maradt, hogy végre pontot tegyek a dolog végére, meg kellett fejtenem, hogy melyikük szerelme volt az, amelyik nélkül nem tudtam élni, és melyik az, amit vissza tudtam barátsággá alakítani.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Valamint jobb oldalt szavazhattok, hogy melyik párosnak szurkoltok jobban, és hogy szerintetek ki lesz a befutó, mert nem biztos, hogy arra tippeltek, akit ti szeretnétek jobban. Sőt, már arról is voksolhattok, ki a kedvenc szereplőtök.)