Tört Angol - MarkJin fanfiction - 22. fejezet

Huszonkettedik fejezet – Semmisé vált félelmek

Jinyoung:

Megsemmisülve feküdtem a sötét szobában, és azt kívántam, bár sohase kelne fel a Nap, vagy ha mégis muszáj neki, akkor Koreában süssön rám a sugarainak a fénye. Amennyire ide akartam jönni, most annyira mentem volna már haza. Szörnyen dühös voltam Jacksonra és Jaebumra, amiért tévesen bíztattak arra, hogy lépjek valamit Mark felé. Tény és való, hogy ők nem azt mondták, hogy álmából ébredve csókoljam meg, de akkor is, a kezdeményezés az kezdeményezés.

Azonban mégsem rájuk voltam igazán mérges, hanem saját magamra, aki jól sejtettem, hogy sohasem válthatok ki ilyen nemű vonzalmat egy olyan angyalból, mint Mark. Jobban kellett volna bíznom a megérzésemben, mintsem, hogy a barátaim biztató szavára és az egyre hevesebbé váló szívemre hallgassak, mindezt tetézve a pillanat hevével, ami a végső pont volt ahhoz, hogy ez a csók elcsattanjon. Pedig, ha valaminek el kellett volna ezen az éjjel csattannia, az egy büdös nagy pofon lett volna Marktól az én arcomon. Ehelyett nem tett semmit, csak ledermedve nézett rám.

Arra gondolva, hogy mit tettem az ártatlan lelkével, felszínre tört belőlem egy mély sírás. Megrontottam őt. Megrontottam… Csak erre tudtam gondolni. Biztos voltam benne, hogy hallotta a szipogásomat, de ez pont nem érdekelt, az viszont nagyon is, ő vajon, hogy volt. De ezt még másnap reggel sem mertem megkérdezni tőle: nem beszéltünk egymással; az otthoni bevált rutinunkat alkalmazva, elfordulva a másik elől öltöztünk fel. De most ennek a megszokott gesztusnak sokkal fájdalmasabb jelentése volt. Sohasem nézhettem már rá büntetlenül úgy, ahogy szerettem volna, és attól féltem, hogy ő pedig ezután nem mer még annyira sem felszabadult lenni mellettem, mint előtte. Bárcsak ezt már ekkor megbeszélhettük volna! Viszont a műtét volt a legfontosabb. Nem akartam az idegességét még jobban tetézni, így is elég vizet tettem már a tűzre.

A kocsijukban ülve, úgy éreztem magam, mint akinek nem, hogy helye nem volt ott, de semmilyen joga sem, hogy öt méter távolságon belül legyen Markkal. Olyan vad gondolataim is voltak, hogy a végén távolságtartási végzést kér majd JYP-tól, amint visszatér Koreába velem, ha egyáltalán vissza akart ezek után.

Minden másra próbáltam gondolni, hogy ne ilyen szörnyűségek árasszák el teljes mértékileg a fejemet, de hiába. Egyedül az tudta elterelni a figyelmemet, hogy azt figyeltem, nehogy elájuljon nekem idegességében.

Egyszer csak magunkra maradtunk, amikor a szülei elmentek kávéért a büfébe, én pedig az öltözés óta, ekkor éreztem a legkényelmetlenebbül magam aznap reggel. De amikor a remegő kezeit megláttam, tudtam, hogy háttérbe kell szorítanom a szégyenérzetemet és az összetört szívemet, hiszen Marknak most Jinyoungra, a barátjára volt szüksége, aki azért jött ide Koreából, hogy támogassa őt. Mármint reménykedtem benne, hogy még a barátjának tartott a történtek után. Meg kellett próbálnom, max elutasítást kaphattam tőle, és akkor legalább tisztáztuk volna, hogyan is alakul ezután a kettőnk viszonya.

Szerencsére, amikor kezeinket összekulcsoltam, Mark mintha megnyugodott volna, ami az én szívembe is hozott némi megbékélést.

- Minden rendben lesz – mondtam, ki tudja, már hanyadjára, amióta Amerikában voltam, de jobb nem jutott eszembe, és tényleg hittem benne, hogy nem lesz itt semmi baj – Joeyval legalább is.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem – mondta.

Majd most ő tett olyat, amitől meg én dermedtem le. Ugyan csak egy röpke másodperc erejéig, de gyenge puszit lehelt az ajkamra. Ez tehát azt jelentette, hogy mégis csak érzett irántam valamit. Mielőtt még az a pesszimista énem igazán előtört volna, aki azzal győzködte magát, hogy biztos, csak a stressz hatására, meggondolatlanul cselekedett, Mark szerelmet vallott nekem.

– Szeretlek, Jinyoung, és nem csak úgy, mint egy barátot. Kezdettől fogva több voltál számomra. Ha te is tudsz így szeretni, és nem csak egy kis fellángolás vagyok neked, akkor kérlek, ne lökj el magadtól! – Mintha tartott volna a válaszomtól, úgy leste az arcom minden egyes apró mimikáját, pedig az égvilágon semmitől sem kellett tartania, hisz jobban szerettem, mint azt valaha el tudta volna képzelni.

- Még hogy kis fellángolás! Kikérem magamnak! Olyannak ismertél meg, aki így tekintene rád? – Ugyan kicsit megsértődtem ezen a feltételezésen, de közben boldogabb voltam, mint valaha. A korábbi szégyenérzetem és a kétségeim helyét átvette az örömmámor és a végtelenül nagy megkönnyebbülés.

- Nem, de azért nem árt félni, minthogy pár hét múlva összetörd a szívem, mert már ki is ábrándultál belőlem. Ráadásul a közös munkát és együttélést is megnehezíti, ha mi összejövünk. – Hogy gondolhatott bármi olyasmire, hogy pár hét alatt már ki is ábrándulok belőle? Melyik világ volt az, amiben Park Jinyoung kiábrándult Mark Tuanból? Nem az, amelyikben mi éltünk, az biztos.

- Szerintem meg pont, hogy megkönnyíti majd a helyzetünket, hogy végre nem lesz a magunkba fojtott vonzódás közöttünk – mondtam, és szinte el sem tudtam képzelni, mennyivel egyszerűbb és boldogabb lesz a kapcsolatunk ezután.

- Biztos? – nézett rám továbbra is bizonytalanul.

- Igen. Jaebum és Youngjae erre remek példák.

- Tessék? – zavarodott teljesen össze, valószínűleg nem értette, az ő barátságuk, hogy jött a képbe. De nem is a barátságukról volt szó…

- Nem lényeg. Majd mindent elmesélek, ha ezen túl leszünk. – Ekkor erős szorításomba zártam, mintha ezzel meg tudtam volna védeni a világ minden gondjától és bajától. És nem mellesleg, annyira vágytam már a hosszan tartó érintésére, mint a növények a nyári aszályban némi esőcseppre. Mi már, ha nem is egyek, de egy pár voltunk, és ez ellen senki nem tehetett semmit. Csak az számított, mi mit éreztünk, így tudtam, bármi is várjon ránk Koreában, mindent megoldunk.

- Tuan család! – hallottuk Joey orvosának a hangját, nem sokkal azután, hogy leültünk, és Mark szülei is visszatértek.

- Igen? – kérdezte a családfő, majd mind felálltunk. – Mondja, hogy problémamentesen zajlott a műtét!

- Minden rendben volt. – Olyan mélyről feltörő sóhajtás hagyta el mindannyiunk száját, hogy a folyosón lévők egytől-egyig mind felénk kapták a fejüket. De ez ebben a percben senkit sem tudott érdekelni, csak a család legfiatalabb tagjának az állapota.

Amikor Mark szikrázó tekintetével rám nézett, összekulcsolt kezeink bilincsében, biztató mosollyal jutalmaztam.

- Köszönünk szépen mindent, Doktor úr! – rázott vele kezet Mr Tuan.

- Igazán nincs mit. Csak a munkámat végeztem. Majd a nővérke elmondd mindent, ha ideér. De az biztos, hogy most még pár órán keresztül aludni fog a fiúk – tájékoztatta őket az orvos.

- Rendben. További szép napot! – mondta Mark anyukája, majd elbúcsúzott az orvos, ők pedig megölelték egymást, és engem is úgy húztak magukhoz, mintha régi családtag lettem volna. - Tudtam én, hogy minden a lehető legnagyobb rendben fog zajlani – tette hozzá Mrs Tuan. – Sőt nem várt pozitív fejleményt is hozott magával ez a nap – kacsintott ránk Markkal. Hát igen, a nők, és főként az anyukák és az ő női megérzésük.

- Csak nem? – húzta fel a szemöldökét Mr Tuan, amitől elpirultam zavaromban, Mark pedig még a földre is vetette a tekintetét.

- Ha arra gondol, hogy Mark és én egy pár vagyunk – fogtam meg ismét a szerelmem kezét, miután összeszedtem a bátorságomat, mert mint felmértem a helyzetet, nekem kellett kezembe vennem az ügyet –, akkor a válaszunk: „Csak de”.

- Hála az égnek! Tudtuk ám már azelőtt, hogy hazajött volna Mark, hogy köztetek több is kialakult, mint azt a fiúnk megértené. Hála az égnek, hogy nem egyirányú volt a dolog. De hát melyik meleg fiú tudna ellenállni a mi gyönyörű és imádnivaló fiacskánknak? – simogatta meg Mark arcát, ami nagyon aranyos gesztus volt tőle.

- Nem tudom, ki képes rá, viszont én nem, ez egyértelmű – mosolyogtam őszintén, bár továbbra is zavarban voltam.

- Annyira szép pár vagytok! – hatódott meg az anyukája, amitől az én szemeim is kezdtek könnybe lábadni, amit csak tetézett Joey helyzete, és az, hogy vele is minden rendben volt.

- Köszönjük! Bár sokáig én azért nem mertem bevallani saját magamnak sem az érzéseimet, mert nem éreztem magam elég jónak Markhoz. De ha önök az áldásukat adják ránk, akkor valamelyest megnyugodtam. – Lehet, hogy régimódi voltam, de attól még úgy éreztem, hogy szükségem volt az áldásukra, hogy tényleg el tudjam fogadni azt a tényt, hogy elég jó voltam Marknak, akinek épp a tenyerét erősen szorítottam a saját, izzadt kezemmel. A szám pedig remegett, míg a szemeimet tágra nyitva vártam, hogy vajon milyen elbírálást kapok a szülőktől.

- Jinyoung, rosszabb fiúnak a világért sem engednénk, hogy a párja legyen. Nagyon törékeny gyermekünk van, és most nem az alkatára gondolok, hanem a lelkére. De ezt te úgy hiszem, pontosan jól tudod – mondta mindezt lágy hangon Mrs Tuan, miközben barátságos arckifejezésével nyugtatólag hatott szaporán verő szívemre.

- Igen. Meg nem mondanám, a külseje vagy a belsője törékenyebb és gyönyörűbb – pirultam bele a saját szavaimba, de attól még kimondtam őket.

- A tiéd az áldásunk – ragadta meg a szabad kezemet Mr Tuan, újabb félelmemet semmisé téve. – Nem kérdés. Na, de mi keressük meg, drágám, az érintett nővért, akit az orvos mondott! – húzta magával a feleségét.

- Persze – mondta a nő, majd magunkra hagytak minket.

- Tényleg megtörténtek az elmúlt percek? – nézett rám Mark úgy, mint, aki álmodik, amit teljesen meg tudtam érteni, mivel magam is hasonló helyzetben voltam.

- Meg, és most már senki sem veheti el őket tőlünk – mosolyogtam őszintébben, mint talán valaha.

- És vajon Jackson és Jaebum is el fognak fogadni engem, ahogy a szüleim téged? És a többieknek sem lesz bajuk azzal, hogy egy pár vagyunk? – továbbra is ezen kattogott az agya.

- Jackson és Jaebum már hetek óta rágják a fülemet azzal, hogy mi teljesen összeillünk. Sőt Jackson csak azzal a feltétellel engedett el, hogy egy párként térünk haza – közöltem ezt is vele, és lelkiszemeim előtt már láttam is, miként fog majd kicsattanni örömében Jackson, miközben Jaebum a maga nyugodtabb lelkesedésével fog örülni mindennek. – A többiekről pedig annyit, hogy azt is elfogadták, hogy Jaebum és Youngjae egy pár lettek, ahogy arra már korábban utaltam.

- Egek! Alig jöttem el, és máris ilyen fejlemény van otthon. De várjunk csak! – kapott a fejéhez. – Hát, akkor ezért volt olyan féltékeny és mogorva az irányomba Jaebum az utóbbi időszakban! Sohasem miattad volt mindez, hanem amiért azonnal összebarátkoztam Youngjaeval – rakta össze a képet.

- Pontosan – bólogattam. – Nekem, akkor vallotta be az érzéseit, amikor egyszer kerek-perec rákérdeztem, hogy miért ilyen furcsa veled.

- Aha! És hogy jöttek össze? Légyszíves meséld el! – volt kíváncsi.

- Ezer örömmel – mentem bele, hisz a barátom boldogságáról bármikor ódákat zengtem, amit most a saját, kicsattanó örömöm is tetézett. Ez a nap egyszerűen remek volt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 29. fejezet

Huszonkilencedik fejezet – El sem tudtam volna képzelni

J-Hope:

Szokásommal ellentétben, alig tudtam éjjel elaludni, folyton Taehyung járt a fejemben, és az a félénk és furcsa viselkedése, amivel meglepett a boltban, ahogy magával az ottlétével. Azonban éjjel ismét csak a szerelmem árasztotta el az elmém minden egyes apró zugát.

-  Hosi, napallergiám van. Hogy tudnék tűző Nappal a tengerben úszkálni? – kérdezte sértődötten, pedig nálam jobban senki sem volt tisztában vele, mennyire rettegett a leggyengébb napsugártól is.

- Mintha nem gondoltam volna erre! Naplemente után terveztem vízbe menni. – A változatosság kedvéért most én sértődtem meg.

- Aha!

- Még akkor sem lesz hideg, efelől biztosíthatlak. – Féltem, hogy újabb kifogást keresne, amit semmiképp sem szerettem volna. Nem bírtam akárcsak egy napnál is tovább várni, hogy megkérjem végre a kezét. Mindent pontosan elterveztem, és reméltem, semmi sem fog félremenni.

- Rendben, akkor naplemente után.

Életemben nem vártam még ennyire, hogy a Nap eltűnjön az égről, helyett adva a sötétségnek. Amint ez megtörtént, azonnal futottunk kéz a kézben a tengerpartra. Hát ez is eljött!

- Hosi, nem megy – állt meg ledermedve a part mellett. – Én ehhez túl gyenge vagyok.

- Dehogyis! Csak apró lépések kellenek. – Erős kézszorításommal próbáltam még inkább a tudtára adni, hogy én mindig mellette leszek ás támogatom.

- Hú! – Miután hangosan kifújta a levegőt, igaz csak egy pici lépést tett, de én már ezért is szörnyen büszke voltam rá.

- Ez az! Így nem lesz gond. Csak apró léptekben. – Talán túlságosan vidáman mosolyogtam rá, de nem tudtam elrejteni az izgatottságomat, amit az okozott, hogy lehet, visszafele már egymás jegyeseiként úszhattunk. Nem is sietettem, ki akartam élvezni minden egyes mozzanatát annak, hogyan ér egyre beljebb és beljebb a vízben. Mintha akarata ellenére ezzel mutatta volna be jelképesen, hogyan sikerült egyre jobban és jobban megismernünk egymást az elmúlt években. És most ott álltunk, hogy fejest ugorjunk a mély vízbe. Mármint én készen álltam rá, és hittem, hogy ő is.

- Olyan aranyos vagy – jegyeztem meg, a hideg víztől eltorzult arcának látványa miatt.

- Dehogyis – rázta a fejem.

- Dehogynem – csókoltam meg, mert egyszerűen nem lehetett neki ellenállni.

- Na jó, erős leszek. Úúú! Ez nagyon hideg – kiáltottam fel remegő hangon, miután nyakig belement, engem is meglepve ezzel.

- Az ám! Gyere, ússzunk el a bójáig! – kértem, miután én is teljesen elmerültem a valóban jéghideg vízben.

- Oké – húzta fel az úszószemüvegemet, majd én is ugyanígy tettem a sajátommal.

Életemben nem úsztam még ennyire körülvigyázatosan. Folyton lestem, nehogy lehagyjam, akárcsak egy kicsit is. És közben éreztem, miként közeledtünk minden egyes karcsapással a nagy kérdéshez.

- Hú, na végre! – mondtam lihegve, miután sikerült elérni a bójához. Majd le is toltam az úszószemüvegemet, hogy jobban lássak. – Azt hittem, már sohasem érünk ide. A partról nem tűnt ilyen messzinek.

- Hát nem, de nagyon tetszett. Az a sok hal… - mosolygott boldogan, amitől az én lelkem is még jobban feltöltődött. Úgy tűnt, tényleg jó helyet választottam ahhoz, hogy megkérjem a kezét.

- Igen. Nézd, ez egyszerűen gyönyörű – mutattam a kékségben fürdő tengerre.

- Ez annyira különleges. Kívülről is lenyűgöző a tenger, de itt lenni a közepében, látni, hogy milyen hatalmas, de közben mégis tudjuk annyira uralni, hogy itt lehessünk benne, ez valami lenyűgöző. És ezt is neked köszönhetem – jutalmazott hálás tekintetével, majd arcon is csókolt.

- Hé, csak ennyit érdemlek? – vágtam durcás fejet.

- Nem – felelte, és amint ajkát az enyémhez érintette, én túl hevesen kezdtem el csókolni azt, aminek az lett az eredménye, hogy valahogy megcsúszott a bóját fogó keze, és egy pillanatra ellepte előlem a víz.

- Megvagy, tartalak! – szorítottam magamhoz, miközben a szívem majd ki akart ugrani a helyéről, viszont most a félelem miatt. – De azért óvatosan!

- O-oké! – Látszott, hogy hirtelen világát sem tudta, és olyan erősen fogta a kezemet, mintha legalább az élete múlna rajta.

- Itt vagyok veled, és itt is leszek mindig. – Mondtam komolyan.

- Ezt el is várom. Én is veled. – Bár viccnek szánta, de én nem tudtam annak venni, most nem.

- Akkor nem is húzom tovább az időt. Fel szeretnék tenni neked egy kérdést. A legfontosabb kérdést, amit feltehetek. – Kezdtem minden köntörfalazást kerülve. – Tudom, hogy sokkal tradicionálisabb lett volna, ha vacsora közben térdellek le eléd egy gyűrűvel, de az nem illett volna a kapcsolatunkhoz. Azért akartam a tenger közepén felhozni a témát, mert így esélyed sincs elrohanni tőlem, másrészt pedig önző módon tudtam, hogy itt még inkább érezni fogod, hogy szükséged van rám – fejemmel a karomat szorító kezére böktem.

- Egek, Hosi, csak nem? – Jött zavarba, ahogy arra számítottam.

- Csak de! – csókoltam meg, amit ő megilletődöttségében nem viszonzott. – Életem legszerencsésebb napjának tartom azt, amikor kiszúrtad, hogyan táncolok. Én pedig a legboldogabb férfi lettem, amiért az életed részévé válhattam. Már az is csodás lett volna, ha a legjobb barátod vagyok, mert szerintem annak is remekek lettünk volna. De az a szenvedély és vonzalom, ami köztünk van, érzem, hogy sohasem apad majd el. Tudom, hogy veled kell lennem, Yoongi. Sokat cikiztek, amiért nem volt előtted senkim, de én éreztem, hogy várnom kell. Hittem, hogy eljön majd valaki, akihez foghatót keresve se találhatnék. És tényleg nem kellett keresnem téged, hirtelen ott teremtél előttem, én pedig rögtön éreztem, hogy te más vagy. Pár randink után pedig azt is tudtam, hogy nem csak más, hanem az, akire mindig is vártam. Te vagy az egyedüli személy, akivel el tudom képzelni az életemet. Szeretlek. – Annyira nyomta már a mellkasomat ez vallomás. Borzasztóan jól esett végre elmondanom neki.

- Én is szeretlek, Hosi. Előtted nem is hittem volna, hogy képes leszek ilyen szintű szeretetre – mondta sírással küszködve.

- Akkor, nem is maradt más hátra, minthogy feltegyem a nagy kérdést – vettem egy mély levegőt előtte. – Min Yoon Gi, leszel a hitvesem? – Valószínűleg ilyen fontos és gyönyörű mondat nem hagyta el az ajkamat se előtte, se ezután az életemben. Ez volt a kérdés, amit fel lehet valakinek tenni, ő pedig a férfi, akivel akár száz életet is leéltem volna, nemhogy egyet.

Yoongi azonban nem válaszolt, helyette ismét elmerült a víz alá – csak most szándékosan. A sírását akarta leplezni, pedig semmi szégyellnivaló nem volt az örömkönnyeiben.

- Ez akkor egy igen? – emeltem ki a gyönyörű arcát a vízből.

- Hát persze, hogy egy igen – bólogatott, miközben úgy zokogott, ahogy még sohasem láttam, pedig nem kevés szörnyű napot éltünk át együtt. De a boldogságtól olykor igenis jobban lehetett sírni, ezt már megtanultam.

- JEEEEJJJ! – húztam magamhoz, ugyan csak óvatosan, hogy a másik kezünk stabilan a bóján maradjon. – Szeretlek… Szeretlek… Mindenkinél jobban szeretlek.

- Én is téged, Hosi!

Életünk legtökéletesebb csókja követte mindezt. Volt ebben most valami plusz, egy csoda, ami a tenger közepén talált ránk.

- Sohase engedj el! – kérte.

- De azért annyira igen, amíg visszaúszunk? – kérdeztem, pedig akár egész éjjel itt maradtam volna, mert fizikai fájdalmat okozott a tőle való elválás. Viszont már tényleg egyre sötétebb volt, így ideje volt visszamenni a partra, úgy, ahogy abban reménykedtem, egymás jegyeseiként.

- Talán annyira. Érdekes – kémlelte az égboltot.

- Mi? – kérdeztem, miközben már az úszószemüvegem felvételével bajlódtam.

- Már nincs fenn a Nap, de még nem jött fel a Hold – felelte könnyedén.

- Nem is kell, hisz mi itt vagyunk, a Nap és az ő Holdja – jegyeztem meg, hisz mindig is így gondoltam a párosunkra.

- Mit is kezdene ez a hideg, sápadt Hold, a forró, élettel teli Napja nélkül? – kérdezte meghatódva.

- És mi lenne a Nappal, ha a Hold nem húzná vissza a Föld felé, és nem irányítani a helyes irányba? – A költői kérdéseink után újból megcsókoltuk egymást, majd tényleg visszaúsztunk, de olyan gyorsan, hogy csak na. Mindketten szerettük volna, hogy egy szenvedélyes éjszakával pecsételjük meg az eljegyzésünket.

- Istenem, Yoongi! – fogtam a fejem, mikor felkeltem, majd bizsergő ajkaimhoz kaptam. – Vágyom a csókodra, a szerelmedre és erre az eljegyzésre. De… Nem tehetem. Mert ez nem az én életem, hanem valaki másé, egy szerencsés Hoseoké.

De úgy éreztem, én is lehetek szerencsés szerelem terén, majd valamikor a jövőben. Rossz volt megálmodni ezt az egészet, főleg, hogy Yoongiért üvöltött a szívem, azonban most mégsem miatta akadtam igazán ki, hanem magától ettől a fura álomtól. Így a telefonom után kaptam, és csak annyit írtam neki sms-ben, hogy: „Te is ugyanazt álmodtad? Naplemente, tenger, eljegyzés…”

Egyszerűen tudnom kellett, hogy újból egy fura, közös álmunk tanúja voltam, vagy szimplán egy vágyálmomat éltem át az éjjel. Mert nem volt mindegy; nagyon nem. Pár percen belül pedig jött is a válasz: „Igen. Ez egyre furább. Egyébként hiányzol nekünk, és semmiért sem hibáztatunk. Ezt kérlek, hidd el!”

Elhittem, de azt már nem, hogy ezek az álmok normálisak, és az olykor-olykor feltűnő táncos fiú, aki rám hasonlít, és az, ahogy nemrég kézen fogva láttam magamat Yoongival. Ezek mind egybevágtak, de mégsem tudtam megtalálni a közös pontjukat, ami magyarázatot adhatott volna arra, hogy és miért vannak ezek.

Aznap nem voltam igazán magamnál. Együtt voltam anyával és a testvéremmel, de közben mégsem. Mindenfélén járt az agyam, csak épp azon nem, amiről beszélgettünk. Csoda, hogy nem szúrták ki, hogy mint egy robot, úgy bólogatok és nevetek, amikor ők is azt teszik. Egy valaki volt képes a figyelmemet elterelni más irányba, az pedig az ajtónkon csengető TaeTae volt.

- Ó, szia! Nem számítottam rád – vallottam be.

- Szia! Tudom, én pedig arra nem, hogy már itthon vagytok – mondta zavartan. De miért ne lettem volna itthon a családommal? Azonban, mielőtt erre rákérdezhettem volna, óvatosan megfogta a kezem. – Tudom, hogy helytelen lesz, amit most teszek, de azok után, ami Yoongi és közted történt, úgy érzem, most vagy soha.

- Taehyung, mire készülsz? – El sem tudtam képzelni, mit forgathatott a gyönyörű fejében.

- Hát erre!

Kezemet szorító tenyerével kicsit maga felé húzott, majd a másik keze az arcomhoz ért, és ugyan kicsit esetlenül, de elkezdte falni az ajkamat. Én másodpercekig csak álltam ott mozdulatlanul, majd rá kellett jönnöm, hogy én ezt élveztem, nem is kicsit. Ezért kiszabadítva a kezem, átkarolva a derekát, közelebb húztam magamhoz, majd a másikkal a nyakát fogva lendültem bele a játékba. Taehyung ajkai olyan puhák és lágyak voltak, hogy arra nem voltak szavak. Legszívesebben el sem váltam volna tőle. Nem érdekelt az sem, ki láthatott meg minket, és milyen következménye lehetett ennek. Én csak ő rá vágytam, pedig előtte el sem tudtam volna képzelni, hogy megcsókoljam.

TaeTae volt az, aki végül megszakította ajkaink táncát, majd ijedt tekintetéből azt olvastam ki, bármennyire is élvezte, borzasztóan fél.

- Sajnálom, Hoseok! Nem szabadott volna ezt csinálnunk. Yoongi nem ezt érdemli. – Majd abban a minutumban el is rohant, én pedig futottam utána.

- TaeTae, várj meg! Kérlek, beszéljük meg! Igenis szabadott. Yoongival már nincs semmi köztünk. Jimint választotta. – Azonban, amikor befordultam az egyik sarkon, ahova ő is futott, hirtelen eltűnt, mintha ott sem lett volna. Talán ez is annak a hülye álomnak volt a folytatása a való életeben. Nem tudtam már semmire sem a választ, de hogy szörnyen elegem volt mindenből és mindenkiből, abban az egyben biztos voltam.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)