Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 9. fejezet

Kilencedik fejezet – Egymás megmentése

Egyre nehezebbé vált számon tartanom a „raboskodásom” napjait: talán három vagy négy naplementét is láttam már, amióta lemostam Mark arcáról a sminket, és elkezdtem újból igazán szépnek látni. Beláttam, hogy járhattam volna sokkal rosszabbul, hisz egy nagydarab öregember is elvihetett volna magával, aki folyamatosan bántalmazott volna engem. Ehelyett kaptam egy törékeny, gyönyörű, korombeli férfit, aki rajongott értem. Annyira szerettem volna jobban megismerni Őt, de nem ilyen körülmények között. Egyszerűen képtelen voltam másként tekinteni erre a házra, mint egy börtönre.

Épp az óriási üvegajtó előtt álltam, és a kinti vihart kémleltem. Ekkor raktam össze a képet, hogy négy nap telt el a piknik óta, mivel azóta zsinórban mindig esett, és ez a melankolikus idő sem tett jót a hangulatomnak. Újból nem hagyhattam el a házat, és ezáltal a bezártság érzetem megint a tetőfokára hágott. Nem is tudatosult bennem, hogy folyamatosan ömlöttek a szememből a könnycseppek, miközben az esőt néztem, amíg Mark meg nem jelent mögöttem egy papír zsebkendővel.

- Továbbra sem érzed itt jól magad – suttogta. – Pedig remekül ment a segédkezésed a főzésnél, és én már képes vagyok meginni a teádat. Talán, ha ismét jó idő lenne, és kimehetnénk a szabadba.

- De attól csak pár órára lélegeznék fel. Én nem ide tartozom, Mark. Nekem van saját házam, családom, életem és egy félresiklott barátságom, amit minél előbb helyre akarok hozni. Ez a te otthonod, a te életed, amibe engem beleerőszakoltál, kihasználva, hogy bűntudatot tudsz kelteni bennem. Ez szörnyen önző dolog volt, Mark – mondtam ki végre azt, ami már napok óta nyomta a mellkasomat.

- Aha, szóval kibújt a szög a zsákból. Sebaj, most már legalább tisztában látok – ráncolta a homlokát.

- Akkor végre te is színt vallasz nekem? – kérdeztem a kelleténél egy árnyalatnyival élesebb hangtónussal, amire semmit sem reagált, csak kifelé bámult, és láthatólag közel állt ahhoz, hogy kifakadjon. – Mark, válaszolj!

- Ne… – szorította össze a szemét. - Kérlek, ne parancsolgass!

- Jaj, bocsánat, elfelejtettem, hogy az alávetetted vagyok – mondtam egyszerre szarkasztikusan és dühösen.

- Ne beszélj így velem! – vette egyre gyorsabban a levegőt.

- Miért, talán nekem esel? – lettem egyre kíváncsibb, mi volt éppen készülőben.

- Nem, de… Ők megtehetik. Küzdök velük, és melletted tudok is, de ha így beszélsz velem, akkor nem megy.

- Már megint ködösen hadoválsz össze-vissza. Neked tényleg nincs kint mind a négy kereked.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – tört ki egy óriási sikítás Mark torkából, én pedig a fülemet befogva távolodtam minél messzebb tőle. – Neeeeemmm… Nem fog elhagyni! Itt marad velem, én jobban tudom, mint Ti! Kérlek, hallgassatok! Csak legyen már csönd! – könyörgött zokogva, de láthatólag nem jutott dűlőre saját magával, ezért kirohant a szakadó esőbe.

- Mark, állj meg! – futottam utána, miután magamra kaptam egy kapucnis pulcsit a fogasról.

Bár belenyilallt a fájdalom a sérült lábamba, de ez se tudott érdekelni, mivel a fogva tartóm féltem, hogy kárt tesz saját magában, ha nem követem. Ekkor nem volt időm máson agyalni, mint félig sántítva ugyan, de követni őt az erdőbe. Bárhogy nem arra ment, amerre legutóbb én, akaratlanul is dejavum volt. Viszont nem hittem volna pár nappal ezelőtt, hogy fordulni fog a kocka, és legközelebb én szaladok majd utána, hogy visszavigyem a házba. Azonban nekem sokkal nehezebb dolgom volt, mint Marknak akkor: neki mindkét lába épp volt, ráadásul én addigra már elesve bujkáltam előle, amikor rám talált.

- Mark, kérlek, állj meg! – reménykedtem, hátha szép szóval sikerül őt észhez térítenem.

- Nem! – ordította, én viszont nem tudtam, hogy ezt nekem címezte-e, vagy ismét magában beszélt.

- Mark, könyörgöm! Maradok. Ígérem, maradok, csak állj meg, és menjünk vissza – alig bírtam mindezt kimondani vad lihegésem közepette, viszont a szavaim célba találtak, mivel Mark egyik pillanatról a másikra gyors futásból átcsapott laza kocogásba, majd meg is állt.

- Jó-jól vagy? – kérdeztem, miközben előre hajolva, a térdemre támaszkodva próbáltam kipihenni magam.

- Ha komolyan gondoltad, amit mondtál, akkor igen – menhelyen lévő csapzott kutyákat idéző szemeket vetett rám közben.

- Komolyan gondoltam – feleltem őszintén –, de kérlek, most már magyarázd el, mi folyik itt!

- Rendben, csak menjünk vissza!

- Oké – zártam le a témát, és normál tempóval visszaindultunk a hófehér házhoz.

- Gondolom, mielőtt mesélésbe kezdek, kérsz egy kis vizet – nyitotta a hűtőt Mark, én pedig csak egy apró bólintással válaszoltam neki.

- Köszönöm – vettem el a poharat, majd miután kiittam a tartalmát, leültem a kanapéra, mert éreztem, hogy ez nem állva megbeszélős téma lesz.

- Igazad volt, amikor idekerültél: elme roggyant vagyok – kezdte tárgyilagosan, miután mellém ült.

- Azt csak hirtelen felindultságból mondtam, nem úgy értettem – magyaráztam.

- De úgy értetted, és sajnos igazad is volt.

- Én…

- Ne, kérlek, hadd meséljek, ha már rászántam magam!

- Rendben – mentem bele, de láttam az arcán, hogy Ő már nem volt igazán velem, helyette elmerült a múltja tengerében.

- Négy éves voltam, amikor a szüleim átírattak egy új óvodába. Nekem csak annyit mondtak, hogy itt hozzám hasonló különleges gyermekek lesznek, de ezt nem fejtették ki jobban. Én nem tudtam, hogy mások nem hallanak a fejükben hangokat, amik olykor próbálják irányítani és különböző dolgokra rávenni őket. Azt hittem, mindenki ilyen, és hogy más gyermekek is állandóan vizsgálatokra járnak és gyógyszereket szednek – kezdett bele a mesélésbe, én pedig már ekkor közbe akartam szólni, de végül nem tettem, amit ő is észrevett. – Kérdezz nyugodtan!

- De a környezetedben lévő gyerekek miatt nem jöttél rá, hogy Te más vagy? – direkt nem azt mondtam, hogy beteg vagy fura, csak szimplán más, de sejtettem, hogy ez a kifejezés is fájt neki.

- Nem, hisz mint mondtam, miután ovit cseréltem, olyan gyerekek vettek körül, akik hasonló gondokkal küzdöttek. De pont azért, mert mindannyian furák voltunk – ő nem volt rest azt a szót használni, amitől én az előbb vonakodtam –, nem tudtunk igazán barátkozni egymással, így eléggé magányos gyermekkorom volt. Legközelebb az unokabátyám állt hozzám, de vele is rossz viszonyba kerültem tíz évesen, amikor skizofrén jelzővel bélyegzett meg. Ez volt az én ébresztőm, amikor szembesültem vele, hogy nem kis probléma van velem. De elhatároztam, hogy nem adom meg magamat: a gyógyszer, amit kaptam hatott, én pedig teljes életet akartam élni. Az akrobatikában sikerült levezetnem a stresszt, és nagy szenvedélyem is lett. Minden egész jól ment, mígnem a pubertás felborította a dolgokat. Egyre kevésbé hatottak a gyógyszerek, ezt viszont nem mertem elmondani a szüleimnek, nem akartam nekik újabb csalódást okozni; így is szörnyen sajnáltam őket, amiért egy ilyen elfuserált gyerekük lett, mivel jobbat érdemeltek nálam – szinte köpte a szavakat, amiket áthatott az önmaga iránt táplált gyűlölete.

- Kérlek, ne becsméreld magad! – néztem rá fájdalmasan, és amennyire tőlem tellett, kedvesen is egyszerre.

- Várj, mi jön ezután! Az lett a vége a titkolózásomnak, hogy az egyik nap teljesen elvesztettem a kontrollt a saját testem felett. Semmire sem emlékszem abból, ami akkor történt, csak már arra, hogy a zárt osztályon fekszem. Az orvosok elmondták, hogy egy tó közepén találtak rám, miközben zagyvaságokat beszéltem összevissza. Gondolom, kitalálod, melyik tóról van szó.

- Amelyikbe én is belezuhantam. – Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy sorsszerűen kerültem ennek a megtört fiúnak az életébe.

- Igen – bólintott. - Három hétig tartottak bent, és még a saját szüleimet is alig láthattam. Azt hittem, ebbe fogok végleg beleőrülni, nem a hangokba. De aztán sikerült új gyógyszert találni nekem, ami normalizálta a helyzetet. Ezután három éven át újból kiegyensúlyozott és boldog család voltunk. Akkor vettük egyébként ezt a nyaralót is – mutatott körbe. - A szüleim szerettek volna egy eldugott házat, ahova gyakran elhozhatnak, hogy kitisztuljon a fejem. Mindent fehérre festettek, hogy a pulzáló színek ne legyenek rossz hatással rám. Egyébként az otthonunk is hófehér volt. Imádtam itt lenni, Jinyoung – mosolygott most először ezen a napon. – Ez volt számomra a gyógyulás és a menedék háza. Itt úgy éreztem, hogy senki nem találhat ránk, se a hangok, se az orvosok a gyógyszereikkel, a tűikkel és szíjaikkal; mert nem egyszer le is szíjaztak. – Amint láttam magam előtt ezt a jelenetet, kirázott a hideg, hisz ő nem érdemelt semmi ilyesmit, mert nem tehetett arról, ami a fejében zajlott. – De itt nem, mivel ide nem jöhettek utánam. Szerintem gyógyszerre sem lett volna szükségem, amikor itt voltam. A szüleimmel állandóan kirándultunk, főztünk és úgy éltünk, mintha nem lett volna rajtunk kívül más a világon. Ezért sem érzem magam egyedül most sem, hogy te itt vagy, mert számomra ez a normális élet: elzárva a világtól, csak a hozzám közel álló személyekkel – jelen esetben személlyel – lenni.

- Elhitted, hogy minden más lesz, ezentúl boldog lehetsz, erre az élet elvette őket tőled – jöttem rá, miközben ezen a napon már másodjára nem vettem észre, hogyan árasztották el a szememet a könnycseppek. Meg mertem volna kockáztatni, hogy az itt töltött napjaimban többet sírtam, mint az azt megelőző életemben összesen.

- Rendkívül támogattak az akrobatikában, mert örültek, hogy valamiben igazán sikeres voltam. Minden egyes versenyemen és fellépésemen ott voltak. Csak aztán jött ez az Isten verte verseny, amire már sohasem értek oda, én pedig végérvényesen megtörtem, Jinyoung. Nem volt rajtuk kívül senkim a világon. Volt pár barátféleségem, de ők amint megtudták, hogy mentális problémáim vannak, sorra hagytak el, és váltam a szemükben egy megvetendő személlyé. Én pedig, ekkor megtanultam, hogy az élet keserű, mint a fekete kávé, és hogy a világ előtt el kell rejtenem a külső-belső hibáimat, mert másként soha, senki nem fogad majd el – mondta kiábrándultan. – Hiszen kinek is kellene egy mentálisan beteg személy? Ki akarna az én barátom vagy éppen párom lenni? Neked sem kellettem, mert nem fértem az életedbe.

- Sajnálom – egyszerűen mást nem tudtam mondani, mivel ekkor értettem meg igazán, hogy a megszámlálhatatlanul sokadik csalódás és kudarc voltam az életében. Ráadásul én kértem korábban, hogy ő helyezze magát a helyembe, miközben ezt fordítva sokkal nehezebb volt megtennem.

- Tudom – vágta rá azonnal –, hisz mindenki mindig csak sajnál. Ez az életem története.

- De mi történt, miután elveszítetted a szüleidet? – kérdeztem rá félve.

- Visszaestem, sőt mélyebbre zuhantam, mint előtte bármikor. Már az erősebb gyógyszerek sem hatottak, egyszerűen nem akartam tovább küzdeni, belefáradtam magába az életbe. Azok után, hogy ők többé nem voltak, már semminek sem volt értelme. És az orvosok is zaklattak, folyton telefonáltak, hogy menjek vizsgálatokra, mert sejtették, hogy rosszul voltam. Még felszólításokat is küldtek, de hiába, én nem voltam hajlandó rá. Nem lettem volna képes visszamenni a zárt osztályra, előbb választottam volna a halált – zokogott hisztérikusan, amitől ekkor nem ijedtem meg.

- Kérlek, ilyet ne is mondj! – könyörögtem, miközben megragadtam a kezét, bár nem tudtam, jelen helyzetben melyikünknek volt nagyobb szüksége rá.

- De így volt. Máson sem járt az agyam, csak az öngyilkosságon, de valahogy mégsem tudtam megtenni, mintha valami visszatartott volna, viszont fogalmam sem volt, hogy mi. Folyton visszajártam ahhoz a tóhoz, ahol anno rám találtak, és csak vártam egy jelre, bármire az égvilágon, amibe kapaszkodhatok. De semmi sem jött, mígnem…

- Belezuhantam a vízbe. – Ekkor állt végre teljesen össze a kép: sokkal nagyobb szerepet játszottam Mark történetében, mint azt előtte elmertem volna képzelni.

- Igen. Ahogy láttam a kocsit süllyedni, nem gondolkodtam, rögtön cselekedtem. Bár volt némi problémám a biztonsági öveddel, de végül sikerült a kiszabadításod. Ahogy kiemeltelek a vízből, és kivittelek a partra, majd a kezemben tartottalak, valami megmagyarázhatatlan dolog történt velem.

- A szüleim szerint olyasmit mondtál nekik, hogy mintha egy angyal lettem volna, aki beragyogta a sötét estét, pedig nem is volt éjjel – jutott eszembe.

- Átvitt értelemben gondoltam: a lelkemben lévő sötétségre céloztam vele, amit persze ők nem tudhattak – felelte.

- Istenem, Mark! – szorítottam meg azt a kezét, amiben továbbra is ott pihent a sajátom. – Fogalmam sem volt, hogy ennyit jelentek neked.

- Tudom, hisz nem sejthetted – mondta nyugodtan. – Nem csak én mentettelek meg téged aznap, hanem egymást mentettük meg. Ha akkor nem megyek a tóhoz, lehet, már egyikünk sem élne, sőt, szinte biztos.

Nem tudtam mit reagálni arra, hogy Markkal végérvényesen összeforrt akkor a sorsom; ezt egyszerűen nem tagadhattam többé. Percekig csak néztem a reménytelin rám tekintő gyönyörű és törékeny fiút. Legszívesebben minden gonosz szót és reakciót visszaszívtam volna, amit tőlem kapott az itt töltött időszakom alatt. Bárcsak lett volna egy visszatekerő gomb, hogy mindent megmásítsak! Miért nem egy aranyosabb fiút mentett meg, aki kedvesebb lett volna vele? Miért pont én zuhantam le? Féltem, ehhez nem voltam elég erős.

- Mark… – sikerült percekkel később megszólalnom, ahogy jobban átgondoltam a szavait. - Könyörgöm, mondd, hogy letettél az öngyilkosságról! Kérlek, nyugtass meg, hogy nem azért vagyok itt, hogy az utolsó napjaidat kicsit szebbé tegyem! Mert én nem fogok asszisztálni a halálodhoz, ezt most kijelentem.

- Márpedig de – felelte, én pedig azonnal elengedtem a kezét.

- Aha, szóval idehoztál, hogy beléd szeressek és ragaszkodni kezdjek hozzád, hogy aztán eldobj, mint egy ruhadarabot, és én éljek tovább azzal a bűntudattal, hogy nem tudtalak megmenteni? – Fel is álltam a mérhetetlen idegességemben, ami nem kis dühvel párosult.

- Igazad van, ez így szörnyen önző – látta be egy bólintás kíséretében. – Új terv, nem várjuk meg, míg belém szeretsz. Bár nem hiszem, hogy lett volna rá valós esély, hiszen irtózol tőlem, ez egyértelmű. De ha ne adj Isten elkezdenél valami többet érezni irántam, akkor rögtön szólj, és viszlek haza!

- Egek, te komolyan beszélsz! – temettem az arcomat a kezembe. – Tényleg lehetetlen eset vagy. Mert, ha nem vagyok szerelmes beléd, csak mint barát kötődök hozzád, akkor az úgy nem fog fájni?! Jelzem, ha most rögtön történne meg mindez, én már akkor is sérülnék. Mi lenne, ha mégis csak visszamennél az orvosaidhoz? Most már ott lennék én, akiért meggyógyulj – hívtam fel erre az eshetőségre a figyelmét.

- Nem! – ordította. - Nem, nem és nem! Nincs semmi a világon, amivel vissza tudnál oda csábítani. Nem hagyom, hogy ismét bezárjanak! Soha többet! Nem engednének ki azok után, hogy elraboltalak. Engem nem a börtön várna az elrablásodért, hanem egy kényszerzubbony, ami nem kerülne le rólam soha, te pedig az utolsó személy lennél, Jinyoung, akit a közelembe engednek – világosított fel arról, amibe én bele sem gondoltam jobban. - Nagyon jól ismerem a rendszert, mivel kiskorom óta ebben élek, csak egy mód van rá, hogy megszabaduljak tőlük, hogy győzedelmeskedjek a hangok és az orvosok fölött is: az pedig az öngyilkosság. – Nem volt szomorú, ahogy ezt mondta; látszott, hogy ő ezt már alaposan átgondolta, és el is fogadta.

- Értem, de én, akkor sem akarom, hogy meghalj; abba részben én is belehalnék – vallottam be, főleg azok után, amit egymás megmentéséről mondott.

- Sajnálom, tudom, hogy már így is kárt tettem a lelkedben. Viszont már nem tudom visszacsinálni azt, hogy elhoztalak. Így tényleg csak arra kérlek, hogy adj még egy kis időt nekem! Amint azt mondod, hogy nem bírod itt tovább, ígérem, elviszlek – nézett rám könyörgő tekintettel, és ha Mark Tuan így nézett valakire, ember legyen a talpán, aki képes volt nemet mondani neki, főleg az egész élettörténetét hallva.

- Egyébként mi van a hangokkal? Mármint most szedsz valamit rájuk? – jutott ez is eszembe.

- Nem, már rég elfogytak a bogyóim, de azok már úgysem hatottak. Egy valami, pontosabban valaki hat ellenük.

- Ó! – jöttem rá lányos zavaromban, mire is célzott. – Szóval én el tudom űzni őket. Kicsit sem tettél nagy terhet rám.

- Bocsi – ráncolta a homlokát.

- De ez, hogy lehetséges egyáltalán?

- Magam sem tudom, azóta némák, amióta megmentettelek. Mintha egy biztos pont lennél, akibe kapaszkodhatok. Csak akkor uralkodnak el rajtam ismét, amikor veszekszünk.

- Tényleg, hiszen mindkétszer azután volt rohamod, hogy Neked estem – ezt realizálva újabb bűntudattenger vette át az uralmat a lelkem felett.

- Sajnos igen. Akkor ismét gyengének érzem magam, akinek nincs senkije, és ezt kihasználják.

- De most már itt vagyok. – Ekkor mindkét kezét megragadva néztem a lehető legbiztatóbb mosolyommal rá. – És elfogadom a feltételeidet az itt maradásommal kapcsolatosan.

- Komolyan? – volt bizonytalan, mint, aki félt beleloholni magát a dologba.

- Komolyan. Ígérem, remek napok állnak előttünk, sokkal szebbek, mint amilyeneket eddig töltöttünk el.

- Köszönöm, Jinyoung – ölelt meg, én pedig ekkor elhatároztam, hogy végérvényesen is megmentem ezt a fiút. Az lett az új életcélom, hogy elérjem, Mark Tuan ne akarjon meghalni.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 5. fejezet - (18+)

Ötödik fejezet – Fiúból férfivá érni

Youngjae:

Az elmúlt évek alatt, amióta kettesben éltem apával, kifejlesztettem a halk osonás módszerét, amivel sohasem keltettem fel, amikor alkoholtól beájulva aludt a kanapén. Akkor is ezt a kiváló képességemet alkalmaztam, amikor pár perc késéssel értünk haza Jaebummal a bálról. Ilyenkor kábé háromszor annyi idő volt eljutnom egyik helyről a másikra. Muszáj voltam ezáltal az éjszakai zuhanyzásról is lemondani, így miután egy megnyugtató sms-t küldtem a szerelmemnek, csak magamra húztam a pizsamámat, és befeküdtem az ágyamba, ahol mámoros álmok ejtettek rabul.

Mire reggel felkeltem, apámnak már hűlt helye volt, de nem hagyott semmilyen cetlit hátra a hűtőn, hogy ezt vagy azt meg kell csinálnom, így mindössze annyi volt a dolgom, hogy a mosást elintézzem. Az öltönyöm mellett a pizsamámat és az ágyneműmet mostam ki az éjszakai nem fürdésem után. Ezután szétnéztem a hűtőben, és elkönyveltem magamban, hogyha nem akarok egy alapos veszekedést, akkor jobban járok, ha meghagyom apámnak az egy adag ételt, ami ott árválkodott a hűtőben, én pedig majd kiötlöm, mi mást tudok enni.

Ekkor azonban sms-t kaptam. Bár nem állt másból, mint két mondatból, amik viszont felértékelődtek számomra, mert ezeket már nem a legjobb barátom küldte, akiért titokban epekedtem, hanem a párom. Én pedig azonnal fel is hívtam. Ahogy beleköszönt a telefonba, azt hittem, a gyomrom feladja a szolgálatot, és végérvényesen kirepülnek azok a pillangók, amik oly sok éve költöztek be oda. Természetesen rögtön apa felől érdeklődött, én pedig megnyugtattam, hogy valószínűleg tényleg elment arra a horgászatra, amit említett. Kapásból azt hazudtam neki, hogy volt elég étel itthon. Nem tudtam, miért, ez csak egy reflex volt nálam, amit igyekeztem egyre inkább leküzdeni, de a berögződésektől megszabadulni nagyon nehéz volt. Még kicsiként szoktam rá, hogy mindig elferdítettem az igazságot, és jobb színben tüntettem fel apával a közös életünket, mindezt azért, mert Jaebum túlságosan magára vette ezeket a dolgokat, és ez olykor kifejezetten megmérgezte az együtt töltött időnket. Mikor vele voltam, igyekeztem háttérbe szorítani, hogy milyen sivár volt a családom; ha egyáltalán lehetett minket annak nevezni apával. Nekem Im Jaebum volt az igazi családom, aki ekkor is kiszúrta, hogy mi volt a valós helyzet, és nemsokára megjelent egy nagy adag lasagne-val az ajtómban.

- Már az éhhalál kerülgetett, hol voltál? – szívtam a vérét.

- Csajozni kicsit. Tudod, jött itt egy forrónacis csajszi, és egyszerűen sütött róla, hogy éhes. Muszáj voltam megetetni. De talán neked is hagyott egy kicsit.

- Na most azonnal gyere be! Addig nem viccelődsz, amíg rendesen meg nem etetsz! – rántottam be az ajtón, mivel amúgy sem akartam még csak poénból se belegondolni ebbe a jelenetbe, a korgó gyomrom miatt pedig még inkább nem láttam tisztán akkor.

- Itt ne hagyd a tányért, mint múltkor! – szólaltam meg, miután a jóllakottság álmosító érzése magával ragadott. – Azt sem tudtam, mit hazudjak össze neki: hogy rábukkantam egy régi étkészletre, meg ilyesmi. Az a szerencse, hogy olyan részeg volt, hogy másnap semmire sem emlékezett ebből; de legközelebb talán nem leszek ilyen szerencsés. – A hideg is kirázott visszagondolnom arra a jelenetre: szinte biztos voltam benne, hogy lebukunk, és ezentúl jobban figyel apám, hogy mit hoz ide Jaebum, de még a legrosszabbra is gondoltam, hogy végleg eltilt tőle.

- Viszem. Istenem, hogy fulladna meg attól az ételtől, amit tőled megvon! Komolyan nem esett le még neki, hogy attól a kevés adagtól, amit neked hagy, már rég csont és bőr lennél?

- Jaebum, ilyet ne kívánj! Ő az apám – kértem kétségbeesve, mert bárhogy is bánt velem, ő nemzett, nem dobott ki az utcára és sohasem ütött meg.

- Bocsájts meg, tudom, hogy a Te szíved olyan tiszta, hogyha kétszer ilyen rosszul bánna veled, sem akarnád a kárát.

- Tényleg lehetne rosszabb is a helyzet – hívtam fel erre a figyelmét.

- Ebbe bele sem akarok gondolni – rázta meg erőteljesen a fejét, amitől olyan aranyos volt, hogy máris jobb kedvem lett.

- Más hasonló körülmények között nem biztos, hogy kap egy gazdag, jóképű herceget, aki rendszeresen kisegíti a bajból, és még belé is szeret – nevettem el magam, mivel tényleg szörnyen szerencsésnek éreztem magamat miatta.

- Mi lenne, ha ez a herceg most elvinne mozizni?

- Miért, adnak valami jó filmet? – lettem kíváncsi.

- Fogalmam sincs, de nem is emlékszem rá, mikor voltunk utoljára moziban. Túl keményen tanultunk az utolsó félévben, így ilyesmi eszünkbe sem jutott – ebben teljesen igaza volt. - Majd kiválasztjuk a legnyálasabb dolgot, amit adnak, és a hátsó sorban elbújva faljuk egymást.

- Jaebum, ne mondj ilyet, mert még ennek a gondolatától is libabőrös leszek. Ehhez még hozzá kell szoknom – vallottam be zavaromban.

- De hát mihez? Szinte semmi sem változott. Mi eddig is össze voltunk nőve, ezután is így lesz. Csak lesznek titkos érintéseink és csókjaink. Meg ki tudja, idővel talán valami több is – kacsintott.

- Megőrjítesz – fordultam el tőle, mert egyszerre akartam már most az övé lenni, és közben elrohanni jó messzire, ahol nem talál rám soha.

- Youngjae Drágám, ne félj a vágyaidtól, ezek természetesek! – miközben ezt mondta, hátulról át is karolt, nekem pedig meg kellett fognom a kezét, hogy még inkább érezzem, hogy vigyázott rám. – Hisz én ismerlek, konkrétan csak odalent nem – nevetett, de ezzel a nevetéssel, és a szavainak a jelentésével leállította a processzoromat, így képtelen voltam akár egy hangot is kiadni a számon. – Youngjae!

- Mi van, ha úgy csalódást okozok? – fordultam felé, hogy lássam, miként reagál a szavaimra.

- Hogyan tudnál te bármiben is csalódást okozni? – Láthatólag tényleg furcsállta, hogy ilyet kérdeztem tőle.

- Az egy dolog, Jaebum, hogy még akár saját magunknál is jobban ismerjük a másikat, de lehet, hogy szexuális téren majd kiábrándulunk egymásból. – Főként attól féltem, hogy én ábrándítom ki őt, mert a félénkségem miatt nem leszek képes kielégíteni.

- Youngjae, hogy tudnál Te nekem csalódást okozni úgy? El sem tudod képzelni, mennyire kívánatos vagy.

- Csak túlzol – próbáltam kimászni a szorításából, de nem hagyta, pedig úgy éreztem, nem érdemlek ilyen szavakat. Még hogy én kívánatos?

- A fészkes fenét túlzok! Már most elvenném Tőled azt, amit tudom, hogy csak nekem tartogattál. De még ha azt nem is, adhatok egy kis ízelítőt, mennyire megbolondítasz, Choi Youngjae.

Rettegtem attól, hogy mégis nekem lesz igazam, és csalódást okozok neki, de közben olyan tűz lobbant fel bennem, ami azt hittem, belülről emészt majd fel. Azonban a szerelmem megmentett a tűzhaláltól, és még mielőtt megszólalhattam volna, megcsókolt. Ez másabb volt, mint az előző esti csókunk: ez már túlmutatott azon, hogy egy pár lettünk. Ekkor tényleg benne volt a levegőben, hogyha már ennyit vártunk a vallomásainkkal, akkor nemsokára eljön majd az idő, amikor ez nem lesz elég. Mikor a nyelve a számban barangolt, átadtam magam a vágynak, és közelebb húzva magamhoz, simogattam a hátát. Jaebumot csókolva, mintha más időzónába kerültem volna: minden másodperc egy teljes élettel ért fel, de közben mégsem volt annyi idő, hogy elegendő mennyiséget kapjak belőle.

Teltek-múltak a napok, és úgy tűnt, apám semmit sem vett észre abból, hogy megváltoztak a dolgok közöttünk. Ennek persze mi nagyon örültünk, de mégis rettegtünk attól, hogy bármikor lebukhattunk. Ráadásul a párom olykor még az utcán, vagy más nyílt helyen sem tudta türtőztetni magát. A sulinak ugyan vége volt, de akkor is, bármikor megláthatott minket valaki, és azonnal apám fülébe juthatott a dolog. Ezt persze nap mint nap elmondtam neki, de ő folyton azzal jött, hogy neki nehezebb dolga volt. Nem értettem, ezt miért mondja, hiszen én is ugyanúgy szűz voltam és már évek óta arra vártam, hogy egymáséi legyünk. Mígnem az egyik nap azt ecsetelte ismét, hogy fogalmam sincs, mennyire kívánatos vagyok, és az, hogy mindig meg kellett védenie kicsi korunk óta, olyan dominanciát hozott felszínre benne, ami miatt nagyobb erőfeszítésébe került türtőztetnie magát.

- Jaebum! – néztem rá szúrós szemmel, amikor megérkeztünk hozzánk.

- Igen, mi a baj? Egész hazafele úton nem szóltál hozzám, pedig nem volt rossz film.

- Biztos, jobban tudtam volna értékelni, ha nem a combomat fogdosod és a kezem után kapkodsz folyton – jegyeztem meg keresztbe tett kézzel.

- Ennyire zavar az érintésem? – lett durcás.

- Jaebum, az őrületbe kergetnek az érintéseid.

- Az szép. Ezt jó tudni – továbbra sem realizálta, mire céloztam.

- Mármint jó értelemben, ami nyilvános helyen nagyon nem jó.

- De moziban voltunk, ráadásul a leghátsó sorban, ahol más nem is ült.

- Bármikor hátra nézhettek volna.

- Biztos, random a leghátsó sorba nézegetnek az emberek, amikor meg sem szólaltunk. Meg amúgy is, sötét volt, és a székek háttámlája is eltakarta a kezemet – mentegetőzött.

- Aj, Jaebum! – temettem a kezembe az arcomat.

- Mi az? Tényleg nem értem, miért borultál ki ennyire.

- Mert már nem bírom. Álmomban is itt voltál, és azt csináltuk – szaladt ki a számon, mielőtt alaposabban átgondolhattam volna, hogy ezt meg szerettem volna osztani vele vagy sem.

- Ó, már mindent értek. – A korábbi érthetetlen arckifejezését egy sokkal ravaszabb vette át.

- Ne nézz rám úgy, mint egy vadász a prédájára! – léptem hátrébb, mert elkezdett közelíteni felém.

- Te most félsz tőlem? – lepődött meg.

- Én… Én még mindig attól félek, hogy nem vagyok hozzád elég jó úgy. – Majd mielőtt bármit is mondhatott volna, berohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtómat.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, Youngjae. Szerintem öt éve volt ilyen legutóbb, hogy úgy összevesztünk, hogy bezárkóztál előlem.

- Akkor már rég itt volt az ideje, nem gondolod.

- Egyáltalán nem gondolom. Nyisd ki, kérlek!

- Akkor megígéred, hogy Te a szoba egyik végében maradsz, míg én a másikban? – kérdeztem kétségbeesve.

- Jesszusom, nem vetem Rád magam.

- Hát nem érted, attól félek, hogy én vetem Rád – vertem bele a fejemet a falba újra és újra.

- Youngjae, betöröm az ajtót, és azt nem tudom, hogy fogod apukádnak kimagyarázni.

- Kösz szépen.

- Nem viccelek: egy, kettő… – Mielőtt befejezte volna, már ki is nyitottam az ajtót, és nem tellett bele fél percbe, hogy egymás ajkait faljuk.

- Neeee, nem így akarom! – löktem el magamtól. – Én szépen, lassú tempóban szeretném.

- Rendben – ment bele, de közben neki is kellett pár másodperc, hogy lehiggadjon.

- Először is, húzzuk le a redőnyöket! – mondtam, amit meg is tettünk, így már csak fél homály uralkodott a szobán, ami azonnal meghittebbé és romantikusabbá tett mindent. – És zárjuk be az ajtómat!

Jaebum:

Nem igazán értettem Youngjae hirtelen jött kiborulását, akkor pedig végképp elvesztettem a fonalat, amikor a szobájába is bezárkózott. De aztán minden világossá vált: továbbra is a saját vágyaitól félt, és attól, hogy túl kapkodó lesz az első alkalmunk, és sajnos azt sem sikerült még kivernem a fejéből, hogy csalódást okoz majd számomra.

Miután bezártuk a szobaajtaját és lehúztuk a redőnyöket, hogy a biztonságérzetünk meglegyen, tudtam, hogy nekem kell főként megálljt parancsolnom, és magammal húztam az ágyra, ott azonban nem kezdtem el azonnal vetkőztetni, hanem szimplán megöleltem.

- Csak lélegezz, Youngjae! Lélegezz! – kértem, mivel sokszor volt kicsiként, hogy kiborult, és így nyugtattam meg. Ilyenkor addig zárkóztunk egymás karjának a menedékébe, amíg a légzésünk teljes szinkronba nem került. Mint egy test és egy lélek, úgy emelkedett és zuhant vissza a mellkasunk. Perceken át ültünk így, és talán sohasem volt még ennyire szükségünk erre a rituálénkra.

Egyszer csak elkezdtem lassan, óvatosan simogatni a hátát, és ő is így tett az enyémmel. Olyan volt, mintha először csináltuk volna ezt a másikkal, hiszen ekkor először más töltete volt ennek az egésznek. Egyszerre volt olyan ismerős, mégis olyan ismeretlen az a légkör, ami ott megteremt közöttünk, és nem megtörni, hanem csak fokozni akartam, amikor hirtelen benyúltam a felsője alá, majd a gerincén végig futtatva a kezemet, felhúztam a felsőjét. Ezután számtalan csókkal hintettem be a gyönyörű, és számomra oly törékenynek tűnő testét. Szinte minden egyes csók felszínre hozott bennem egy gyermekkori élményt.

Amikor a csuklóját pusziltam meg, azt láttam magam előtt, amikor nyolc évesen úgy esett el a parton, hogy egy szikla kikarmolta, és rögtön sírógörcsöt kapott, hogy meg fog halni, mivel elvágta az ereit. Én ezt úgy reagáltam le, hogy erősen szorítottam a kezemet a sebre, majd hagytam, hogy rám támaszkodjon, míg én visszakísértem a szüleinkhez, akik még akkoriban jóban voltak. Tudtam, hogy ekkor is hagynom kellett, hadd támaszkodjon rám. Mindig is ez volt a felállás, és hittem, hogy ez változatlanul így marad, hogy Youngjae támaszkodik rám, míg én a segítségnyújtás közepette válok még boldogabbá és teljesebbé.

Majd a könyökéhez érve azt láttam magam előtt, amikor leverte kémia órán a savval teli üvegcsét, és mögém rohant, mint aki el szeretett volna bújni a felelősség elől. Ekkor is el akart, pedig igenis nem tartoztunk senkinek elszámolással azért, amire éppen készültünk, hiszen csakis ránk tartozott.

A nyakhajlata azt az emlékképemet hozta vissza, amikor egy darázs megcsípte és a kétszeresére dagadt fel, ő pedig folyton azt kérdezgette, hogy ugye így nem bűn ronda. Én ekkoriban már javában szerelmes voltam belé, így csak nevettem rajta, hiszen továbbra is a leggyönyörűbb embernek láttam a Földön.

Mikor a mellkasát kezdtem el csókolgatni, azok a vágyakozással teli perceim jutottak eszembe, amikor tiniként fürödtünk sokat a strandon, és mindig elképzeltem, miként kényeztetném bizonyos pontokon. Ekkor pedig ott volt a lehetőség, hogy a vágyaimat valóssággá váltsam. Ahogy a hátára döntöttem, és először csak puszilgattam, majd néhol apró kis harapásnyomokat hagytam a tökéletes mellkasán, ő kéjes hangokkal adta a tudtomra, hogy nagyon is jól csinálom azt, amibe belekezdtem.

Haladva a köldöke felé, éreztem, ahogy vad remegésbe kezdett, így tudtam, le kellett állnom egy kicsit, ezért ledobva magamról a felsőmet, hagytam, hadd fedezze fel a kezével ő az én mellkasomat. Miközben a hüvelykujjamat végig húztam a gyönyörű arccsontján, kísérletezve a hajamba túrta a kezét, mint, aki már régóta várt erre. Ez nem baráti vagy testvéri hajtúrás volt, mert az a vágyakozó tekintet, ami megjelent az arcán, elárulta, hogy itt volt az idő, hogy folytassam a levetkőztetését.

Ahogy a nadrágja korcához értem, becsukta a szemét, mint aki rettegett, miként reagálok majd arra, ami fogadni fog, ezért egy nyugtató csókot leheltem a szájára, hogy egy kicsit elnyomjam a kétely lángjait benne. Azonnal átadta magát a csókomnak, így azt egyre hevesebbé téve tereltem el a figyelmét arról, hogy a farmerjával együtt az alsónadrágját is lehúztam róla. Amikor hirtelen a nemesebbik részéhez értem – ugyan csak egy pillanat erejéig –, Youngjae egy mélyről feltörő hangot hallatott, amivel teljes mértékileg meglepett. Úgy látszott, tényleg volt egy olyan oldala, amit nem néztem ki belőle, de ő már felfedezte saját magában. Ráadásul az a mámortól ittas arca és vadul izzó tekintett, ami fogadott, biztos voltam benne, hogy elérte, hogy a pupillám teljesen magába nyelje az íriszemet: mivel ekkor láttam életemben először Choi Youngjae-t. Akárhogy együtt nőttünk fel, igenis ekkor láttam meg igazán, mivel addig nem láthattam teljes egészében, amíg a lényének ezt a részét elzárva tartotta előlem. De ki tudja, lehet, ő is hasonlóan vélekedett rólam, hisz ennyi év után is tartogattunk meglepetést a másik számára.

- Megnézhetem? – kértem tőle engedélyt, mert nem akartam tolakodó lenni.

- I-igen – dadogta, miközben elfordította az elpirult arcát.

- Nem kell félned! – fordítottam magam felé a fejét.

Ahogy óvatosan, egy mély sóhajtás után levándorolt a szemem Youngjae nemesebbik részéhez, nem találtam szavakat. A szám észrevétlenül nyílt ki, majd nyelnem is kellett egy nagyot, mert egyszerűen maga volt a tökéletesség az a férfi – mert ő itt vált a szememben fiúból férfivá –, aki előttem feküdt odanyújtva nekem mindenét.

- Túl szép vagy, Youngjae. Talán meg sem érdemellek – mondtam végül.

- Hé, ilyet ne is mondj! – Majd ő vette át az én taktikámat, és miközben elkezdett csókolni, kihámozott a farmeromból, majd a boxeromból is. – Te beszélsz, Jaebum?

Ekkor valami tényleg megmozdult benne, mivel a következő másodpercben már azt vettem észre, ahogy maga alá parancsolt, és ő kezdte el kényeztetni az én mellkasomat. De nem állt meg itt, egyre lejjebb és lejjebb haladt, mígnem rá nem csókolt a férfiasságomra.

- Egek, Youngjae! – emeltem fel a fejemet, és az a tekintet, amit rám vetett, vággyal volt teli, így előre tudtam, hogy mit akart csinálni. – Drágám, nincs szükség semmi ilyesmire.

Azonban hiába volt minden szó, a szerelmem még abban a percben a szájába fogadta a férfiasságomat, én pedig elvesztettem minden kontrollálási képességemet. A szám duzzadt volt és fájt, olyannyira beleharaptam, a hajam pedig valószínűleg az égnek állt, mivel azt is elkezdtem markolni, kegyes kínjaim közepette. Fogalmam sem volt, mennyi ideig kényeztetett így Youngjae, de a végén már szabályosan le kellett húznom magamról, mielőtt túl késő lett volna.

- Drágám, azt akarom, hogy együtt történjen meg – mondtam, miközben a kezeim közé fogtam az arcát. – Együtt vagy sehogy.

- Rendben – mondta, majd ismét ő került alulra, viszont most én ijedtem meg. – Mi a baj?

- Én… Bántani foglak, Youngjae. – Fel is ugrottam az ágyról hirtelen.

- Remek, hol az egyikünk, hol a másikunk sokall be.

- Mert ez tényleg fontos, hisz mi nem csak pár hete vagy hónapja ismerjük egymást. Már nem is emlékszem arra, milyen volt, mielőtt az életembe kerültél.

- Szerinted nekem nem Te vagy maga az életem. Csak akkor érzem azt, hogy van értelme annak a hülyeségnek, amit életnek neveznek, amikor Te a közelemben vagy, de akkor boldogabb vagyok, mint bármelyik ember a Földön. Lehet, hogy kettőnk közül engem tartasz Napsugárnak, de csak miattad ragyogok.

- Nem ragyogsz, tündökölsz – fordultam vele szembe, majd egy kósza tincset arrébb simítottam a homlokáról.

- Mi együtt tündöklünk – zárt kellemes ölelésébe, csakhogy ekkor realizáltuk, hogy az ágaskodó férfiasságaink nem éppen erre vágytak.

- Tényleg nem félsz attól, hogy fájdalmat okozok neked? – muszáj volt rákérdeznem.

- Egy kis fájdalom semmi ahhoz képest, amit cserébe kaphatok – mosolygott őszintén, és számomra nem is kellett ennél több, így az ágyhoz húztam, de mielőtt követtem volna oda, előszedtem a zsebemből egy kotont, amit azért tettem be, mert reméltem, hogy tényleg kihasználjuk az adandó alkalmat, hogy Youngjae apukája házon kívül volt.

A szerelmem úgy helyezkedett el, hogy könnyedén odaférjek, ahova kellett. Ekkor pedig a szívembe mart a felismerés, hogy tényleg odaadta a lelke után a testét is számomra.

- Megtiszteltetés számomra, hogy én vehetem el a szüzességedet – mondtam egy mély sóhajtás után.

- Nem is adtam volna soha másnak – simította meg közben óvatosan az arcomat.

A három középső ujjamat a számba véve – mivel síkosító eszembe sem jutott –, az egyiket a járatához érintettem, és már ettől az apró mozdulattól is izgatottan megrándult.

- Csak nyugodtan, Drágám, kibírom – jegyezte meg.

Így azt lassan belevezettem, azonban ekkor én kaptam el a fejemet, mert képtelen voltam a fájdalomtól eltorzult arcára nézni, hisz magát a tényt nem tudtam elfogadni, hogy miattam szenvedett, még ha ez kéjjel fűszerezett szenvedés is volt.

- Megmozdíthatom? – kérdeztem csendesen, amire egy bólintással adott választ.

Olyan lassú és óvatos mozdulatokat életemben nem csináltam, mint ekkor, de egy idő után éreztem, ahogy tágulni kezdett, így szinte észrevehetetlenül csúsztattam belé a második ujjamat is. Ezt már lényegesen hamarabb megszokta, majd a harmadiknál még annyi idő sem kellett neki.

- Drágám, nem kell tovább várnunk – adta tudtomra, hogy elég volt ennyi a felkészítésből.

- Rendben – lassan megszabadítottam a kezem okozta szorító érzéstől, de tudtam, hogy ami ezután várt rá, az ismét fájdalommal fogja szítani a felhevült állapotát.

- Nagyon lassú leszek – ígértem, ő pedig egy gyengéd mosollyal biztatott.

A járatához érintve a férfiasságomat, pár másodpercig csak ott álltam, majd erőt véve magamon, egy kicsit beljebb merészkedtem. Ekkor jobban megtapasztaltam, mint amikor az ujjaimról volt szó, hogy én nagyon is járatlan úton bandukoltam – de ez az út csak rám várt, ahogy én is csak Youngjae-ra vártam, más útjának a felfedezése nem érdekelt.

Mindig csak egy kicsivel hatoltam beljebb, és ilyenkor megálltam pár percre, és heves csókokkal próbáltam enyhíteni a fájdalmát. Mindketten éreztük, hogy ez több volt, mint szeretkezés: ez az egyesülést jelentette számunkra – egy olyan egyesülését, ami túl sokáig váratott magára.

- Mozoghatok? – kértem újból engedélyt, mert akár fél órát is vártam volna még, csakhogy megszokjon saját magában.

- Igen.

Mint, aki előre tudta, hogy meg kell kapaszkodnia, ekkor megszorította a hátamat, majd belém mélyesztette az ujjait, amikor az első lökések megtörténtek. Azonban nem kerülték el a figyelmemet azok a kéjjel teli nyögések, amik kiszabadultak belőle. Olykor már meg sem tudtam különböztetni egymástól a saját hangomat az övétől, mert valóban egy testként és egy lélekként mozdultunk. A szívünk ismét egyszerre dobogott, és talán más beleőrült volna abba a lassú tempóba, amit diktáltunk egymásnak, de mi minden egyes másodpercét ki akartuk élvezni. Hisz csak egy első alkalma volt az embernek, és amikor ez a megfelelő személlyel történt meg, akkor arra örökre emlékezni akart.

Nem tudtam, végül melyikünk ért előbb a csúcsra, mert szinte egyszerre jutottunk a kiteljesülés kapujához. Már csak, akkor szereztem vissza a teljes gondolkodóképességemet, amikor vadul lihegve rádőltem, majd mellé gurultam.

- Ez túl jó volt, hogy igaz legyen – mondtam kifulladva.

- Az biztos. Az sem érdekel, ha egy hétig nem tudok majd ülni.

- Remélem, tényleg nem tettem kárt Benned – ijedtem meg hirtelen.

- Nem, nyugi, mindent tökéletesen csináltál – puszilta meg az arcomat.

- Gyere ide! – húztam magamhoz, majd hosszú perceken át feküdtünk így egymást ölelve, nem törődve azzal, hogy a Nap már rég lebukott az ég alá, és a sötétség egyre jobban kiterjesztette a hatalmát.

- Lassan mennem kéne – mondtam.

- Ne, kérlek, még maradj! – húzott közelebb magához. – Legalább egy kicsit. Apa úgysem jön haza csak reggel.

- Rendben, ahogy akarod – mentem bele.

Bár azért mindketten lezuhanyoztunk és felöltöztünk, de ennek ellenére nem vettük észre, hogy az álom magával ragadott minket, csak akkor, amikor reggel konkrétan kirángatott valaki az ágyából.

- Takarodj innen, Te féreg! – hallottam Youngjae apjának karakteres hangját, ami minden eddiginél harsányabbnak hatott. – Mindig is tudtam, hogy csak bajt hozol majd ránk! Megrontottad a fiamat! Undorító buzeráns! Most azonnal hord el magad, mielőtt megöllek mindkettőtöket!

- Uram, kérem, nyugodjon meg! – emeltem fel védekezésképpen a kezemet, de azért kimásztam az ágyból.

- Hozzám ne merj szólni többet! A fiamról pedig ne is álmodj, egy újjal sem érhetsz hozzá ezentúl, és nem is láthatod! – ragadta meg a karomat. Én megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de hiába, majd a konyhaszekrényből kikapott egy nagy és éles kést, amit a hátamhoz nyomott. Tudtam, nemhogy a saját életemmel, de még a szerelmemével is játszottam volna, ha nem teszem azt, amire kért.

- Csak ne bántsa! Könyörgöm! Többé nem jövök ide, csak ne bántsa! – kértem kínkeservesen.

- Hogy mi van Youngjae-val, az már ezentúl nem a Te dolgod – sziszegte a fogai között, majd a cipőmet utánam dobva, kilökött a házból. – Te ide többet nem teszed be a lábadat! – És már rám is csapta az ajtót.

- Azt majd meglátjuk – suttogtam magamnak, majd haza rohantam, hogy a szüleimmel együtt jöjjek vissza, mert ez már háború volt, és nem hagyhattam, hogy megnyerje az első csatát.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)