2018. október 9., kedd

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 9. fejezet


Kilencedik fejezet – Egymás megmentése


Egyre nehezebbé vált számon tartanom a „raboskodásom” napjait, talán három vagy négy naplementét is láttam már, amióta lemostam Mark arcáról a sminket, és elkezdtem újból igazán szépnek látni. Járhattam volna sokkal rosszabbul, hisz egy nagydarab öregember is elvihetett volna magával, aki folyamatosan bántalmaz engem. Ehelyett kaptam egy törékeny, gyönyörű, korombeli férfit, aki rajongott értem. Annyira szerettem volna jobban megismerni őt, de nem ilyen körülmények között. Egyszerűen képtelen voltam másként tekinteni erre a házra, mint egy börtönre.
Épp az óriási üvegajtó előtt álltam, és a kinti vihart kémleltem. Ekkor raktam össze a képet, hogy négy nap telt el a piknik óta, mivel azóta zsinórban mindig esett, és ez a melankolikus idő nem tett jót az én hangulatomnak sem. Újból nem hagyhattam el a házat, és ezáltal a bezártság érzetem megint a tetőfokára hágott. Nem is tudatosult bennem, hogy folyamatosan ömlöttek a szememből a könnycseppek, amíg Mark meg nem jelent mögöttem egy papír zsebkendővel.
- Továbbra sem érzed itt jól magad – suttogta. – Pedig remekül ment a segédkezésed a főzésnél, és én már képes vagyok meginni a teádat. Talán, ha ismét jó idő lenne, és kimehetnénk a szabadba.
- De attól csak pár órára lélegeznék fel. Én nem ide tartozom, Mark. Nekem van saját házam, családom, életem és egy félresiklott barátságom, amit minél előbb helyre akarok hozni. Ez a te otthonod, a te életed, amibe engem beleerőszakoltál, kihasználva, hogy bűntudatot tudsz kelteni bennem. Ez szörnyen önző dolog volt, Mark – mondtam ki végre azt, ami már napok óta nyomta a mellkasomat.
- Aha, szóval kibújt végre a szög a zsákból. Sebaj, most már legalább tisztában látok.
- Akkor végre te is színt vallasz nekem? – kérdeztem a kelleténél egy árnyalatnyival élesebb hangtónussal, amire semmit sem reagált, csak kifelé bámult, és láthatólag közel állt ahhoz, hogy kifakadjon. – Mark, válaszolj!
- Ne… - szorította össze a szemét. – Kérlek, ne parancsolgass!
- Jaj, bocsánat, elfelejtettem, hogy az alávetetted vagyok – mondtam egyszerre szarkasztikusan és dühösen.
- Ne beszélj így velem! – vette egyre gyorsabban a levegőt.
- Miért, talán nekem esel? – lettem egyre kíváncsibb, mi van éppen készülőben.
- Nem, de… Ők megtehetik. Küzdök velük, és veled tudok, de ha így beszélsz velem, akkor nem megy.
- Már megint ködösen hadoválsz össze-vissza. Neked tényleg nincs kint mind a négy kereked.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – tört ki egy óriási sikítás Mark torkából, én pedig a fülemet befogva távolodtam minél messzebb tőle. – Neeeeemmm… Nem fog elhagyni! Itt marad velem, én jobban tudom, mint ti! Kérlek, hallgassatok! Csak legyen már csönd! – könyörgött zokogva, de láthatólag nem jutott dűlőre saját magával, ezért kirohant a szakadó esőbe.
- Mark, állj meg! – futottam utána, miután magamra kaptam egy kapucnis pulcsit a fogasról.
Bár belenyilallt a fájdalom a sérült lábamba, de ez nem érdekelt, mivel a fogva tartóm féltem, hogy kárt tesz saját magában, ha nem követem. Most nem volt időm máson agyalni, mint félig sántítva ugyan, de követni őt az erdőbe. Bárhogy nem arra ment, amerre legutóbb én, mégis akaratlanul is dejavum volt. Viszont nem hittem volna pár nappal ezelőtt, hogy fordulni fog a kocka, és legközelebb én szaladok majd utána, hogy visszavigyem a házba. Azonban nekem sokkal nehezebb dolgom volt, mint Marknak, akkor, mivel neki mindkét lába épp volt, ráadásul én, addigra már elesve bujkáltam előle.
- Mark, kérlek, állj meg! – kértem, hátha szép szóval sikerül őt észhez térítenem.
- Nem! – ordította, én viszont nem tudtam, hogy nekem szól, vagy ismét magában beszél.
- Mark, könyörgöm! Maradok. Ígérem, maradok, csak állj meg, és menjünk vissza – alig bírtam mindezt kimondani vad lihegésem közepette, viszont a szavaim célba találtak, mivel Mark egyik pillanatról a másikra gyors futásból átcsapott laza kocogásba, majd meg is állt.
- Jó-jól vagy? – kérdeztem, miközben előre hajolva, a térdemre támaszkodva próbáltam kipihenni magam.
- Ha komolyan gondoltad, amit mondtál, akkor igen.
- Komolyan – feleltem őszintén. – De kérlek, most már magyarázd el, hogy mi is folyik itt!
- Rendben, csak menjünk vissza!
- Oké – zártam le a témát, és normál tempóval visszaindultunk a hófehér házhoz.

- Gondolom, mielőtt mesélésbe kezdek, kérsz egy kis vizet – nyitotta a hűtőt Mark, én pedig csak egy apró bólintással válaszoltam neki.
- Köszönöm – vettem el a poharat, majd miután kiittam a tartalmát, leültem a kanapéra, mert éreztem, hogy ez nem állva megbeszélős téma lesz.
- Igazad volt, amikor idekerültél: elmeroggyant vagyok – kezdte tárgyilagosan, miután mellém ült.
- Azt csak hirtelen felindultságból mondtam, nem úgy értettem – magyaráztam.
- De úgy értetted, és sajnos igazad is volt.
- Én…
- Ne, kérlek, hadd meséljek, ha már rászántam magam!
- Rendben – mentem bele, de láttam az arcán, hogy ő már nincs igazán velem, mivel elmerült a múltja tengerében.
- Négy éves voltam, amikor a szüleim átírattak egy új óvodába. Nekem csak annyit mondtak, hogy itt hozzám hasonló különleges gyermekek lesznek, de ezt nem fejtették ki jobban. Én nem tudtam, hogy mások nem hallanak a fejükben hangokat, amik olykor próbálják irányítani és különböző dolgokra rávenni őket. Azt hittem, mindenki ilyen, és hogy más gyermekek is állandóan vizsgálatokra járnak és gyógyszereket szednek – kezdett bele a mesélésbe, én pedig már most közbe akartam szólni, de végül nem tettem, amit ő is észrevett. – Kérdezz nyugodtan!
- De a környezetedben lévő gyerekek miatt nem jöttél rá, hogy te más vagy? – direkt nem azt mondtam, hogy beteg vagy fura, csak szimplán más, de sejtettem, hogy ez a kifejezés is fájt neki.
- Nem, hisz mondtam, miután ovit cseréltem, olyan gyerekek vettek körül, akik hasonló gondokkal küzdöttek. De pont azért, mert mindannyian furák voltunk – ő nem volt rest azt a szót használni, amitől én az előbb vonakodtam –, nem tudtunk igazán barátkozni egymással, így eléggé magányos gyermekkorom volt. Legközelebb az unokabátyám állt hozzám, de vele is rossz viszonyba kerültem tíz évesen, amikor a skizofrén jelzővel bélyegzett meg. Ez volt az én ébresztőm, amikor szembesültem vele, hogy nem kis probléma van velem. De elhatároztam, hogy nem adom meg magam, a gyógyszer hatott, én pedig teljes életet akartam élni. Az akrobatikában sikerült levezetnem a stresszt, és nagy szenvedélyem is lett. Minden egész jól ment, mígnem a pubertás felborította a dolgokat. Egyre kevésbé hatottak a gyógyszerek, de ezt nem mertem elmondani a szüleimnek, nem akartam nekik újabb csalódást okozni; így is szörnyen sajnáltam őket, amiért egy ilyen elfuserált gyerekük lett, mivel jobbat érdemeltek nálam – szinte köpte a szavakat, amiket áthatott az önmaga iránt táplált gyűlölete.


- Kérlek, ne mondd ezt! – néztem rá fájdalmasan, de amennyire tőlem tellett, kedvesen is egyszerre.
- Várj, mi jön ezután! Az lett a vége a titkolózásomnak, hogy az egyik nap teljesen elvesztettem a kontrolt a saját testem felett. Semmire sem emlékszem abból, ami akkor történt, csak már arra, hogy a zárt osztályon fekszem. Az orvosok elmondták, hogy egy tó közepén találtak rám, miközben zagyvaságokat beszéltem össze-vissza. Gondolom, kitalálod, melyik tóról van szó.
- Amelyikbe én is belezuhantam. – Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy sorsszerűen kerültem ennek a megtört fiúnak az életébe.
- Igen – bólintott. – Három hétig tartottak bent, és még a saját szüleimet is alig láthattam. Azt hittem, ebbe fogok végleg beleőrülni, nem a hangokba. De végül sikerült új gyógyszert találni nekem, ami normalizálta a helyzetet. Ezután három éven át újból kiegyensúlyozott és boldog család voltunk. Akkor vettük egyébként ezt a nyaralót – mutatott körbe. – A szüleim szerettek volna egy eldugott házat, ahova gyakran elhozhatnak, hogy kitisztuljon a fejem. Mindent fehérre festettek, hogy a pulzáló színek ne legyenek rossz hatással rám. Egyébként az otthonunk is hófehér volt. Imádtam itt lenni, Jinyoung – mosolygott most először ezen a napon. – Ez volt számomra a gyógyulás és a menedék háza. Itt úgy éreztem, hogy senki nem találhat ránk, se a hangok, se az orvosok a gyógyszereikkel, a tűikkel és szíjaikkal; mert nem egyszer le is szíjaztak. – Amint láttam magam előtt ezt a jelenetet, kirázott a hideg, hisz ő nem érdemelt semmi ilyesmit, mert nem tehetett arról, ami a fejében zajlott. – De itt nem, mivel ide nem jöhettek utánam. Szerintem gyógyszerre sem lett volna szükségem, amikor itt voltam. A szüleimmel állandóan kirándultunk, főztünk és úgy éltünk, mintha nem lenne rajtunk kívül más a világon. Ezért sem érzem magam egyedül most sem, hogy te itt vagy, mert számomra ez a normális élet: elzárva a világtól, csak a hozzám közel álló személyekkel, jelen esetben személlyel lenni.
- Elhitted, hogy minden más lesz, ezentúl boldog lehetsz, erre az élet elvette őket tőled – jöttem rá, miközben ezen a napon már másodjára nem vettem észre, hogyan árasztották el a szememet a könnycseppek. Meg mertem volna kockáztatni, hogy az itt töltött napjaimban többet sírtam, mint az azt megelőző életemben összesen.
- Annyira támogattak az akrobatikában, mert örültek, hogy valamiben igazán sikeres voltam. Minden egyes versenyemen és fellépésemen ott voltak. Csak aztán jött az a fránya verseny, amire már sohasem értek oda, én pedig végérvényesen megtörtem, Jinyoung. Nem volt rajtuk kívül senkim a világon. Volt pár barátféleségem, de ők amint megtudták, hogy mentális problémáim vannak, sorra hagytak el, és váltam a szemükben egy megvetendő személlyé. Én pedig, ekkor megtanultam, hogy az élet keserű, mint a fekete kávé, és hogy a világ előtt el kell rejtenem a külső-belső hibáimat, mert másként soha, senki nem fogad majd el – mondta kiábrándultan. – Hiszen kinek is kellene egy mentálisan beteg személy? Ki akarna az én barátom vagy éppen párom lenni? Neked sem kellettem, mert nem fértem az életedbe.
- Sajnálom – egyszerűen mást nem tudtam mondani, mivel most értettem meg igazán, hogy a megszámlálhatatlanul sokadik csalódás és kudarc voltam az életében. Ráadásul én kértem korábban, hogy ő helyezze magát a helyembe, miközben ezt fordítva sokkal nehezebb volt megtennem.
- Tudom – vágta rá azonnal. –, hisz mindenki mindig csak sajnál. Ez az életem története.
- De mi történt, miután elveszítetted a szüleidet? – kérdeztem rá félve.
- Visszaestem, sőt mélyebbre zuhantam, mint előtte bármikor. Már az erősebb gyógyszerek sem hatottak, egyszerűen nem akartam tovább küzdeni, belefáradtam magába az életbe azok után, hogy ők többé nem voltak. Már semminek sem volt értelme. És az orvosok is zaklattak, folyton telefonáltak, hogy menjek vizsgálatokra, mert sejtették, hogy rosszul vagyok. Még felszólításokat is küldtek, de hiába, én nem voltam hajlandó rá. Nem lettem volna képes visszamenni a zárt osztályra, előbb választottam volna a halált – zokogott hisztérikusan, amitől most nem ijedtem meg.
- Kérlek, ilyet ne is mondj! – könyörögtem, miközben megragadtam a kezét, bár nem tudtam, jelen helyzetben melyikünknek volt nagyobb szüksége rá.
- De így volt. Máson sem járt az agyam, csak az öngyilkosságon, de valahogy mégsem tudtam megtenni, mintha valami visszatartott volna, viszont fogalmam sem volt, hogy mi. Folyton visszajártam ahhoz a tóhoz, ahol anno rám találtak, és csak vártam egy jelre, bármire az égvilágon, amibe kapaszkodjak. De semmi sem jött, mígnem…
- Belezuhantam a vízbe – állt végre teljesen össze a kép, hogy sokkal nagyobb szerepet játszottam Mark történetében, mint azt előtte el mertem volna képzelni.
- Igen. Ahogy láttam a kocsit süllyedni, nem gondolkodtam, rögtön cselekedtem. Bár volt némi problémám a biztonsági öveddel, de végül sikerült a kiszabadításod. Ahogy kiemeltelek a vízből, és kivittelek a partra, ahogy a kezemben tartottalak, akkor valami megmagyarázhatatlan történt velem.


- A szüleim szerint olyasmit mondtál nekik, hogy mintha egy angyal lettem volna, aki beragyogta a sötét estét, pedig nem is volt éjjel – jutott eszembe.
- Átvitt értelemben gondoltam, a lelkemben lévő sötétségre céloztam vele, amit persze ők nem tudhattak – felelte.
- Istenem, Mark! – szorítottam meg azt a kezét, amiben továbbra is ott pihent a sajátom. – Fogalmam sem volt, hogy ennyit jelentek neked.
- Tudom, hisz nem sejthetted – mondta nyugodtan. – Nem csak én mentettelek meg téged aznap, hanem egymást mentettük meg. Ha, akkor nem megyek a tóhoz, lehet, már egyikünk sem élne, sőt biztos.
Nem tudtam mit reagálni arra, hogy Markkal végérvényesen összeforrt, akkor a sorsom; ezt egyszerűen nem tagadhattam többé. Percekig csak néztem a reménytelin rám tekintő gyönyörű és törékeny fiút. Legszívesebben minden gonosz szót és reakciót visszaszívtam volna, amit tőlem kapott az itt töltött időszakom alatt. Bárcsak lett volna egy visszatekerő gomb, hogy mindent megmásítsak! Miért nem egy aranyosabb fiút mentett meg, aki kedvesebb lett volna vele? Miért pont én zuhantam le? Féltem, ehhez nem vagyok elég erős.
- Mark… - sikerült percekkel később megszólalnom, ahogy jobban átgondoltam a szavait. – Könyörgöm, mondd, hogy letettél az öngyilkosságról! Kérlek, nyugtass meg, hogy nem azért vagyok itt, hogy az utolsó napjaidat kicsit szebbé tegyem! Mert én nem fogok asszisztálni a halálodhoz, ezt most kijelentem.
- Márpedig de – felelte, én pedig azonnal elengedtem a kezét.
- Aha, szóval idehoztál, hogy beléd szeressek és ragaszkodni kezdjek hozzád, hogy aztán eldobj, mint egy ruhadarabot, és éljek azzal a bűntudattal tovább, hogy nem tudtalak megmenteni? – Fel is álltam idegességemben, ami nem kis dühvel párosult.


- Igazad van, ez így szörnyen önző – látta be. – Új terv, nem várjuk meg, míg belém szeretsz. Bár nem hiszem, hogy lett volna rá valós esély, hiszen irtózol tőlem, ez egyértelmű. De, ha ne adj Isten elkezdenél valami többet érezni irántam, akkor rögtön szólj, és viszlek haza!
- Egek, te komolyan beszélsz – temettem az arcomat a kezembe. – Tényleg lehetetlen eset vagy. Mert, ha nem vagyok szerelmes beléd, csak, mint barát kötődök hozzád, akkor az úgy nem fog fájni?! Jelzem, ha most rögtön történne meg mindez, én már akkor is sérülnék. Mi lenne, ha mégis csak visszamennél az orvosaidhoz? Most már ott lennék én, akiért meggyógyulj – hívtam fel erre az eshetőségre a figyelmét.
- Nem! – ordította. – Nem, nem és nem! Nincs semmi a világon, amivel vissza tudnál oda csábítani. Nem hagyom, hogy ismét bezárjanak! Soha többet! Nem engednének ki azok után, hogy elraboltalak. Engem nem a börtön várna az elrablásodért, hanem egy kényszerzubbony, ami nem kerülne le rólam, te pedig az utolsó személy lennél, Jinyoung, akit a közelembe engednek – világosított fel arról, amibe én bele sem gondoltam jobban. – Nagyon jól ismerem a rendszert, mivel kiskorom óta ebben élek, csak egy mód van rá, hogy megszabaduljak tőlük, hogy győzedelmeskedjek a hangok és az orvosok fölött is, az pedig az öngyilkosság. – Nem volt szomorú, ahogy ezt mondta; látszott, hogy ő ezt már alaposan átgondolta, és el is fogadta.
- Értem. De én, akkor sem akarom, hogy meghalj, abba egy kicsit én is belehalnék – vallottam be, főleg azok után, amit egymás megmentéséről mondott.
- Sajnálom, tudom, hogy már így is kárt tettem a lelkedben. De már nem tudom visszacsinálni azt, hogy elhoztalak. Így tényleg csak arra kérlek, hogy még egy kis időt adj nekem! Amint azt mondod, hogy nem bírod itt tovább, ígérem, elviszlek – nézett rám könyörgő tekintettel, és ha Mark Tuan így nézett, ember legyen a talpán, aki képes volt nemet mondani neki, főleg az egész élettörténetét hallva.
- Egyébként mi van a hangokkal? Mármint most szedsz valamit rájuk?
- Nem, már rég elfogytak a bogyóim, de azok már úgysem hatottak. Egy valami, pontosabban valaki hat ellenük.
- Ó! – jöttem rá. – Szóval én el tudom űzni őket. Kicsit sem tettél nagy terhet rám.
- Bocsi – ráncolta a homlokát.
- De ez, hogy lehetséges egyáltalán?
- Magam sem tudom, azóta némák, amióta megmentettelek. Mintha egy biztos pont lennél, akibe kapaszkodhatok. Csak, akkor uralkodnak el rajtam ismét, amikor veszekszünk.
- Tényleg, hiszen mindkétszer azután volt rohamod, hogy neked estem – ezt realizálva újabb bűntudattenger vette át az uralmat a lelkemen.
- Sajnos igen. Akkor ismét gyengének érzem magam, akinek nincs senkije, és ezt kihasználják.
- De most már itt vagyok. – Ekkor mindkét kezét megragadva néztem a lehető legbiztatóbb mosolyommal rá. – És elfogadom a feltételeidet az itt maradásommal kapcsolatosan.
- Komolyan? – volt bizonytalan, mint, aki fél beleloholni magát a dologba.
- Komolyan. Ígérem, remek napok állnak előttünk, sokkal szebbek, mint amilyeneket eddig töltöttünk el.
- Köszönöm, Jinyoung – ölelt meg, én pedig ekkor elhatároztam, hogy végérvényesen is megmentem ezt a fiút. Az lett az új életcélom, hogy elérjem, Mark Tuan ne akarjon meghalni.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

5 megjegyzés:

  1. Nem, nem ezt nem hiszem el...hogy tudtad így ennyire eltalálni a témát, és egyben személyessé tenni nekem ezt a részt, és az egész történetet. Csak folytak a könnyeim miközben olvastam azt, hogy milyen súlyos betegségben szenved Mark...ami annyira rettenetes és szörnyű :( Bárcsak ne létezne ez a betegség, mert annyi mindent/mindenkit tesz tönkre. Markot is tönkre tette teljesen, istenem...csak ne tegyen semmi kárt magában, nem bírnám ki! :( Kérlek Jinyoung mentsd meg Markot, kérlek! Bocsi, de kicsit kivagyok, ettől a résztől! Én rohanok és segítek megmenteni Markot! <3 <3 Annyira imádom az egészet, mert ez egy megható és csodálatos történet <3 <3 <3 Köszönöm, hogy olvashatom! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én sem tudom, Orsi, esküszöm, hogy hogyan sikerült ennyire mélyen beletalálnom a személyes életedbe, anélkül, hogy előtte meséltél volna róla. :O Tudtam, hogy végigsírod majd, ezért is féltem előre, mikor írtad, hogy mész olvasni. :'( Igen, bár ne lenne semmi ilyesmi a világon, de sajnos van. :( Jinyoung mindent megfog tenni, ezt megígérhetem. <3 Tudom, hogy rohannál, de most neki csak Jinyoung van ott.
      Én köszönöm, hogy olvasod, és most már tudom, hogy a szívednek még kedvesebb lesz ez a történetem, és még annyira sem fog érdekelni, hogy nem a szíved csücske ez a párosítás. <3 <3 <3

      Törlés
    2. Semmi baj a sírással, azt már megszoktam, inkább az érzések amik jöttek olvasás közben, felért egy pánikrohammal. Bízok benned és Jinyoungban <3 És tudom, hogy Marknak most csak Jinyoungra van szüksége! Nagyon szívesen <3 A szívemnek máris kedves lett a történet, ami ezután jön meg még jobban azzá fogja tenni <3 Igen, nem éppen a szívem csücske a páros, de az se érdekel, mert maga a történet az ami annyira a szívembe hatol, hogy betölti az egészet <3 <3 <3 De amúgy kezdem megszeretni Markjint <3

      Törlés
  2. Semmiképp sem akartam pánikroham szerű állapotot okozni! :O Csak azt tudom mondani, hogy igyekszem ezután is, ahogy Jinyoung is. <3 Annak pedig nagyon örülök, ha sikerül jobban megkedveltetnem veled ezt a párost. <3 :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi baj! <3 Tudom, hogy igyekeztek, és imádlak titeket <3 Yeahh Markjin <3:D

      Törlés