Elrejt a sötét - YugBam fanfiction

Elrejt a sötét

BamBam:

A szellő zúgását hallgattam, miközben a szerelmem érkezésére vártam. Már rég elmúlt tíz óra, amit megbeszéltünk, de Yugyeomnak nyoma sem volt. Azonban a szél egyre hangosabb játékba kezdett a fák leveleinek susogásával, én pedig minden egyes alkalommal összerándultam, mivel féltem, hogy egy idegen merészkedik a közelembe. Rettegtem a sötétségtől, amit viszont nem mertem elmondani Yugyeomnak, mivel állította, hogy csak ekkortájt tud időt szakítani rám. Én azonban féltem, hogy ez csak kifogás volt: szimplán el akarta rejteni a bimbózó kapcsolatunkat a világ elől. Ennek ellenére eddig még nem mertem rákérdezni, mert nem akartam, hogy odalegyen a varázs. Most viszont, ahogy megjelent az éjszakai lámpák fényében, mint egy tündöklő angyal a feketeségben, igenis elhatároztam, hogy felhozom a témát.

- Hát megjöttél! – ugrottam a nyakába, amikor odaért végre hozzám. – Ezer évnek tűnt, amíg vártam rád.

- Sajnálom, de… Mindegy, hagyjuk! – komorult el az arca, ami azonnal a szívembe mart. Szokásom volt rögtön a legrosszabbra gondolni, és ez megkétszereződött, amikor a szerelmemről volt szó.

- Nem, nem hagyjuk! Szeretném tudni, hogy miért csak éjjel találkozhatunk; ráadásul mindig valamilyen sötét helyre viszel. Jó, most épp kivilágított padok között vagyunk, de akkor is. Yugyeom, én…

- Igen? – ráncolta a szemöldökét, láthatólag nem tudva, hova is akarom mindezt kifuttatni.

- Én rettegek a sötétben – hagyta el ajkamat a vallomás, ami nem volt olyan nagy dolog, de mégis, tizenkilenc éves férfiként szégyelltem kimondani.

- Ezt eddig miért nem mondtad? Hányadik randink is ez, úgy a tizedik? – ráncolta a homlokát gondolkodás közben. – Ráadásul én mindig elkéstem, úgyhogy várnod kellett rám, és nem is laksz olyan közel. Okés, barátságos, nyugodt környék ez, de akkor is, ha tudom, akkor nem… - temette a kezébe az arcát, amit azonnal elvettem onnan.

- Akkor nem rejtegetsz? – fejeztem be helyette a mondatot.

- Nem erről van szó, tényleg nem – mentegetőzött.

- Hát akkor?

- Ez bonyolult, BamBam. Én és az egész életem bonyolultak vagyunk. Nem akarlak beavatni, mert félek, nem tudnál többé ugyanúgy nézni rám.

- Yugyeom…

- Yugyeom, te vagy az? – kérdezte egy magas srác, aki tőlünk alig lehetett idősebb. – Mikor kapom már meg a pénzemet?

- Hol-holnap – dadogta a párom, és olyan rémületet láttam a szemében, amilyet előtte még soha. Bármilyen pénzről is lehetett szó, éreztem, hogy nem volt meg neki.

- Mennyi kellene? – vágtam közbe.

- BamBam, ne! – fogta meg a kezemet, de nem érdekelt, előhúztam a pénztárcámat, ami mindig tömve volt, mivel a gazdag szüleim értékes családi percek helyett inkább pénzzel kárpótoltak.

Végül ki is szedtem az illetőből, mennyivel tartozott a szerelmem, ami nekik lehet, nagyon sok pénz volt, de nekem az egy heti zsebpénzem több volt ennél, így probléma nélkül átadtam a kért összeget, ezáltal ismét kettesben maradva a párommal.

- Nem kellett volna ezt tenned – nézte a földet Yugyeom szégyellve magát.

- Dehogynem! Én gazdag vagyok, az a minimum, ha kisegítelek – ragadtam meg az arcát, hogy a saját tekintetemet az ő igéző szempárjába fúrhassam, amit elködösített két árva könnycsepp, amik végül utat is törtek maguknak. Nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam le őket, majd hevesen az ajkára kaptam, hogy táncba hívjam, miközben a két karommal átfogva húztam közelebb magamhoz. - Szeretlek, Yugyeom. Bármibe is keveredtél, majd én segítek. Már ha szeretnéd, és tényleg nem azért bujkálunk éjszakánként, mert szégyellsz.

- Én azt nem akarom, hogy téged meglássanak velem. Rossz hírem van anya miatt. Ő drogfüggő, BamBam, és már olyan szinten van, ha nem kapja meg a nap adagját, akkor mint egy éhes predátor, addig üt, míg az utolsó szuflát is kiveri belőlem. A bátyám magamra hagyott vele. Ha én is elmegyek, Ő meghal, mivel nem bírná az elvonási tüneteket – tört ki keserves zokogásban, én pedig ismét a karjaimba zártam, miközben a hátát simogattam. Éreztetni akartam vele, hogy most már vigyáztam rá.

- Semmi baj, Yugyeom, megoldjuk. Ő a dílered volt, igaz? – kérdeztem rá.

- Igen.

- Bejuttatom anyukádat a legjobb kórházba, ahol majd orvosok segítenek neki leszokni. Mert ez nem élet, Yugyeom – ráztam a fejemet egy mély sóhajtás kíséretében.

- Abba belehalna…

- Ott több esélye van az életre, mintha tőled továbbra is megkapná a napi adagját, nem gondolod?

- Talán. Viszont nem akarom, hogy a szüleid tudomást szerezzenek róla, hogy egy drogos fiával szűrted össze a levet.

- Ez nem a te sarad. Pont, hogy jó ember vagy, amiért nem hagytad el. Az ilyen nem is igazi anya, aki a drogot választja a gyermekével szemben. Már nem vagy egyedül – szorítottam meg mindkét kezét, miközben a legbiztatóbb tekintettel néztem rá, ami csak tellett tőlem.

- Tényleg segítesz? – mintha csak ekkor jutott volna el az agyáig, hogy számomra ugyanaz a fiú maradt, mint amikor még pár perce kétségek közt vártam rá. Bár annyiban tényleg változott a helyzet, hogy teljesen beindult a védelmi mechanizmusom: ezentúl megakartam Őt védeni és mentesíteni attól a nagy tehertől, amit az élet igazságtalanul helyezett rá. Talán kevés voltam ehhez, de hinnem kellett benne, hogy nem. Olykor elég volt egy olyan személy a másik életében, aki törődött vele és szerette, ahhoz, hogy kihúzza a mélyből. Én pedig ennél sokkal mélyebbről is megpróbáltam volna kiemelni őt.

- Tényleg segítek – biztosítottam erről, miközben megpusziltam a homlokát.

- Nem érdemellek meg – rázta a hideg, és tudtam, azért, mert visszatartott egy mélyről feltörni vágyó zokogást.

- Dehogynem! Te vagy az első személy, aki igazán, szívből szeret engem. Én csak viszonzom ezt a szeretet. De most sírd ki magad, Yugyeom! Úgyis elrejt a sötét – húztam a lehetetlennél is közelebb magamhoz.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)