Történetünk hiányzó darabjai - JackBum fanfiction

Történetünk hiányzó darabjai

   Hallottam az óra kattogását, és minden egyes másodperc, ami eltelt azóta, hogy Jackson rákérdezett, nem akarok-e elmenni vele inni valamit, olyan volt, mintha egy nappal ért volna fel. Lehet, hogy egész jól ment a leader szerep, de amikor Jacksonról volt szó, annak a tizenkét éves Jaebumnak éreztem magam, aki megijedt attól, hogy beleszeretett a legjobb barátjába. Tudtam, hogy mit vállalok magamra azzal, hogy senkinek sem vallottam be az ügynökségnél, hogy meleg vagyok. A zsigereimben éreztem, hogy valaki olyannal fognak összerakni, akibe belehabarodok. De aztán megismertem Jinyoungot, és boldog tudtam volna lenni a JJ Project felállással, mivel színtiszta barátságot éreztem iránta. Azonban a fejesek természetesen nem hagyhatták, hogy az életem ilyen egyszerű legyen. Majdnem itt hagytam csapot-papot, mikor bemutattak Jacksonnak. Pedig, akkor még csak a külsője és kisugárzása fogott meg, és pont ezért hittem azt, hogy el tudom magamban nyomni a vágyaimat. Csakhogy ezen vágyak időközben mély érzelmekké alakultak át, minél inkább megismertem azt a vicces, de emellett igen érzékeny lelket, amit a tetszetős külső takart.

Csak egy dologra kaptam volna választ: mi a fészkes fenéért nem enyhült, még csak egy hangyányit sem az iránta érzett szerelmem? Egy apró csökkenésnek is örültem volna. De ő sem könnyítette meg a helyzetemet. Lehet, hogy Jinyoung volt a legjobb barátja, akivel bármit megtudott beszélni, BamBam pedig az a haverja, akivel a legtöbbet hülyéskedett, de mégis folyton nekem produkálta  magát. Valahogy olyan volt, mintha bizonyítani próbálna valamit. Ezt kezdetben letudtam annyival, hogy mivel én vagyok a banda vezetője, így érez egyfajta megfelelési vágyat az irányomba. Azonban az elmúlt hónapokban, mintha kicserélték volna. Már le se lehetett rólam vakarni. Bárhova mentem, jönni akart velem. Bármilyen téma merült fel, szinte csakis az én véleményemre volt kíváncsi, de azt szinte követelte. Erre most mindenképp kettesben akart sörözni.

- Jaebum, még ma válaszolsz? – nézett rám keresztbe tett kézzel.

- Öhm… hát persze.

- Király! – lett lelkes.

- Várj, én úgy értettem, hogy persze, válaszolok – helyesbítettem, de fancsali arca elbizonytalanított, így inkább lendítettem egyet a kezemmel. – Mindegy! Hova szeretnél menni?

- Van egy jó kis bár a közelben, nem próbáljuk ki?

- Miért is ne? De miért kettesben? Hisz Mark és Jinyoung is itthon vannak.

- Mert… - láthatólag gondolkodott, mit is válaszoljon, ami nagyon gyanússá tette. – Jinyoung olvas, mert a héten nem igazán ért rá, és tudod, mennyire imád olvasni. Hagyjuk, hadd művelődjön!

- Aha! Semmiképp sem akarok Jinyoung és a művelődése közé állni! – mondtam szarkazmussal a hangomban, de zavarodottsága miatt meg se hallotta. – És Markkal mi a helyzet? Nehogy azt mondd, hogy játszik valamilyen hülye telefonos játékon, mert ez neki a feltöltődés!

- Most miért vagy ilyen? – sértődött meg. – Egyszerűen nem mehetünk el kettesben valahova? Talán félsz egyedül lenni velem? Ennyire unalmasnak tartasz? Vagy csak szimplán azt hiszed, nem lenne közös témánk?

- Istenem, miért vagy ilyen érzékeny? – fordultam el tőle, pedig pont, hogy ez volt az egyik kedvenc tulajdonságom benne, amit ő persze sohasem tudhatott meg.

- Mert… Hagyjuk! Menjünk, mielőtt meggondolom magam! – adtam be végül a derekamat, pedig pontosan tudtam, hogy ennek nagyon rossz vége lesz.

Én csak egy-egy sört akartam kérni, de Jackson rávett arra, hogy whisky kólázzunk. Végül azért mentem bele, hátha itallal jobban el tudom nyomni azt a mérhetetlenül nagy vágyat, ami előtört belőlem, már csak magától a ténytől is, hogy kettesben voltunk. Annyi mindenről beszélgettünk, hogy visszaidézni sem tudtam volna. A banda aktuális dolgain kívül a debütálásunk előtti időszak is feljött, valamint családi kis sztorik, amiket még nem hallottunk a másiktól.

- Látod, mondtam én, hogy nem kell félned tőlem! Igenis el lehet velem bármiről beszélgetni. Nem is értem, ennyi év után miért nem tudtad ezt – szontyolodott el egy kicsit.

- Nem azért nem akartam eljönni. Mindegy, hagyjuk!

- Annyiszor mondtad már nekem ezt a hagyjukot, hogy legszívesebben mindegyik után itatnék veled egy pohárral valami erős dolgot. Tudod, mit, most igenis három whisky kólát lehúzol kárpótlásként. És örülj, hogy nem többet kell! – adta ki a parancsot, én pedig majdnem elrohantam, de tényleg úgy éreztem, hogy megérdemlem, hogy leitasson. Nem volt szép tőlem, hogy vonakodóan viselkedtem vele, csakhogy zabolázni tudjam az érzéseimet.

- De hármat és kész! – emeltem fel a kezemet, mire bólintott. Csak utána gondoltam bele, hogy már így is megittam négyet, és ha hirtelenbe lecsapok még hármat, az igen könnyedén a fejembe szállhat, főleg, mivel nem voltam nagy alkohol fogyasztó.

- Itt is van! – tette le elém a három poharat. – A bosszúm édes! – dörzsölte a tenyerét.

Nem volt semmi bajom a whisky kólával, de egybe magamba erőszakolni ennyit, nem volt az igazi. A második már majdnem kijött belőlem, a harmadikat pedig konkrétan le kellett nyomnom a torkomon.

- Na látod, nem is volt olyan nehéz! – veregette már a hátamat. – Visszaviszem a poharakat, aztán elsuhanok a mosdóba. De mindjárt itt vagyok.

- Pe-ersze. Menj csak! – mondtam, miközben próbáltam egy pontra fókuszálni, hátha segít valamit a szédülésemen. Picit le is dőltem a kezemre, hogy jobb legyen, de ezzel pont az ellenkezőjét értem el.

- Hol vagyok? – kérdeztem, miután bódult álmomból felriadtam. – És maga ki? – néztem a mellettem lévő ismerős személyre, de mivel homályosan láttam – hisz résnyire is alig tudtam kinyitni a szemem -, így nem mondtam volna meg, ki is az.

- Hát ki lennék?

- Azért ké-érdem, uram, me-ert nem tudom – feleltem, majd visszadőltem a karomra.

- Na ebből elég, irány hazafelé! – húzott fel, majd a hátamat átkarolva indultunk el.

- Maga most elrabol engem? – kérdeztem, miközben szemem továbbra is csukva volt.

- Jaebum, térj már magadhoz!

- Honnan tudja a nevem? Ja, tényleg! Híresség vagyok. Hehe! – kacagtam vontatottan.

- Úristen, te tényleg nem tudsz magadról! – csengett fülemben az ismerős hang, ami tudtam, hogy számomra a legkedvesebb, de azt valamiért nem, hogy kié.

- Lehet, jobb is. Most legalább a szívem nem fáj.

- Miért fájna a szíved? Valami bánt?

- Bá-ánt! Uram, az én szí-ívem… Olyan… Mindegy! – Azt se tudtam, kivel beszélek, és már azt sem, miről volt szó.

- Nekem elmondhatod.

- De nincs mit. Ez a nagy bajom. Csak ott van, de nem érinthetem úgy meg. Sohasem lehet a párom. Pedig piszkosul szeretem ám. – Hirtelen majdnem felbuktam, úgy magyaráztam. Próbáltam én ki-kinyitogatni a szememet, de nem igazán ment.

- De hát kit szeretsz?

- Kit szeretnék? Te jó ég! Ismeri maga a Got7-t? – Ha már tudta ki vagyok, gondoltam, a banda többi tagjával is képben lehet.

- Igen.

- Akkor nem egyértelmű, ki a legszexibb, legimádnivalóbb, legaranyosabb és a leginkább hozzám való? – az utolsó két szót külön és fájdalmasan mondtam. Még részegen is tudtam, mennyire nagy kicseszés volt a sorstól, hogy egy bandába kerültem vele.

- Nem, nem az. – Olyan kimérten beszélt ez a pasi, hogy azt hittem, megütöm, hisz hogy-hogy nem tudta?

- Hát Jackson, ki más? Te jó ég! Hazaértünk már? – kérdeztem nyűgösen. – Amúgy meg bemutatkozhatna!

- Te meg felismerhetnéd már végre, hogy kinek beszélsz itt sületlenségeket össze-vissza! Jaebum, ha nem próbálsz meg kicsit gyorsabban lépkedni, napfelkeltéig sem érünk haza! – Végre rávettem magam, hogy teljesen kinyissam a szemem, amitől hirtelen a maradék erő is kiszállt a lábamból, és fenékre estem.

- Jackson – suttogtam a szerelmem nevét, aki egyszerre volt dühös és izgatott. – Én nem… Mármint…

- Mármint mi? Nem ismered fel annak a személynek a hangját, aki állításod szerint a leginkább hozzád illik? Mondhatom, szép! Na de, állj fel! – húzott fölfelé.

- Bocsájts meg! – Mást aznap már nem mondtam, inkább hagytam, hadd fektessen az ágyamba, miután hazaértünk. Engem pedig elnyomott a mély, alkoholtól bódított álom.

Fájt minden egyes porcikám, mikor a sajgó fejem felriasztott. Kinyitottam a szemem, de a betűző Nap sugarai elvakítottak, így azonnal vissza is csuktam, majd kicsit pihengettem még az ágyamban. Legalább tíz perc kellett, hogy rájöjjek, miért is fájt ennyire a fejem. Beugrott pár emlék arról, hogy Jackson hoz hazafelé, de mintha nem ismertem volna fel… Olyan halovány emlékképeim voltak csak azután, hogy belém nyomott több whisky-kólát, hogy szinte emlékeknek sem lehetett őket nevezni, max azok foszlányainak.

Valamit nagyon elrontottam, ebben biztos voltam, és a gyomrom nem csak a tegnapi alkoholbevitelem miatt volt szörnyű állapotban, hanem, mert féltem, Jackson miként reagál, ha meglát. Ráadásul abban is biztos voltam, hogy a másnaposságom miatt rosszabbul festek, mint valaha.

De végül csak megadtam magam, és szinte lábujjhegyen lopództam el a fürdőig, ahol a forró zuhany alatt, mintha kicsit felélénkültem volna.

A tükör egy olyan fiú arcát mutatta számomra, aki magába zuhant. Most először láttam azt, hogy a külsőm a küszködő belsőmnek a kivetülése, és talán pont ezért szedtem össze a bátorságomat, hogy kilépjek az ajtón. Már nem volt mit veszítenem. Hirtelen emlékezni kezdtem arra, hogy tegnap mit is tettem, amivel mindent megváltoztattam. Ha már a külsőm feladta a tettetést, akkor a szívemnek is fel kellett adnia.

- Szörnyen festesz, Jaebum – jegyezte meg Jinyoung a konyhában. – Sőt, szerintem életemben nem láttalak még ennyire kókának, pedig mi aztán rengeteg időt töltöttünk együtt.

- Mivel életemben nem voltam még ilyen másnapos – vallottam be.

- Aha! Szóval Jackson leitatott! Így már érthető, miért rohant el nemrég azzal, hogy olyat tett, amit nem szabadott volna – mondta, amitől kibillentem, amúgy is instabil egyensúlyhelyzetemből, és leültem a székre. – Egyél valamit!

- Dehogy eszek! Az azonnal ki is jönne belőlem.

- Akkor legalább vegyél be egy fájdalomcsillapítót, és igyál némi rostos levet. De azért egy banánt magadba nyomhatnál.

- Igenis, anyuci! – próbáltam grimaszolni, de jelen helyzetben, az arcizmaim beálltak egy számukra kényelmes pozícióba, amiből nem lehetett kimozdítani őket.

Végül azonban úgy tettem, ahogy Jinyoung mondta, majd elmentem arra a helyre, ahol reméltem, Jacksont megtalálom.

- Hát itt vagy! – könnyebbültem meg, amikor egy kis tó fahídjának a szélén üldögélt.

- Honnan tudtad, hogy idejövök? – nézett rám meglepődve, miután mellé telepedtem.

- Hisz nem egyszer mondtad, hogy ez a kedvenc helyed – feleltem a nyilvánvalót. – Képzeld, figyelek rád, Jackson! Még ha ezt olykor jól is leplezem.

- Sajnálom. Eléggé gáz volt, amit tegnap csináltam – jegyezte meg szomorúan, miközben a vízben nézte saját tükörképünket.

- Már megbocsájts, de tudtommal én ittam olyan részegre magam, hogy a világomat sem tudtam! – nevettem el fájdalmasan magam, és ahogy a széltől fodrozódó vizet néztem, hirtelen azt hittem, hogy az az egy banán is kijön belőlem, amit Jinyoung kérésére ettem meg.

- De pont, hogy miattam ittad le így magad. Ilyen „eredeti” ötletem is csak nekem lehet, hogy leitatással szedem ki belőled, hogy vonzódsz-e hozzám – rázta a fejét lemondóan. – Egy klisés semmiség volt a tegnap este. Így lehetne, hogy eltekintsünk tőle? – végre ismét a szemembe nézett.

- Csak egyféleképpen megyek ebbe bele – közben erősen szorítottam a hidat, nehogy beleszédüljek a vízbe.

- Mi lenne az?

- Mond azt, hogy egyáltalán nem vonzódsz hozzám! Ez esetben hátha a szívem is feladja végre a harcot az ész érvekkel, és akkor könnyebben túl tudok lépni rajtad.

- Erre nem vagyok képes, Jaebum. Lehet, hogy egy klisés szerencsétlenség vagyok, de soha életemben nem hazudtam még neked, és ezután sem szeretnék.

- Akkor meg miért nem próbáljuk meg? – fogtam meg a szintén hidat szorító kezét, amitől egy pillanatra megborzongott. – Kérlek, adjunk magunknak egy esélyt!

- Ebből csak baj lesz, Jaebum. Talán sohasem szabadott volna megtudnunk, hogy az érzelmeink nem egyirányúak.

- Legalább nézz a szemembe, mikor ezt mondod! – kértem egyre idegesebben, mert úgy bámulta a vizet, mintha az megbabonázta volna.

- Tessék! – fordította felém a tekintetét. – Rád nézek.

- Jackson, szerelmes vagyok beléd. Ha pedig te is érzel bármi hasonlót irántam, akkor ennyi év után jár nekünk annyi, hogy legalább megpróbáljuk – mondtam magamat is meglepve, hisz egy nappal korábban eszembe nem jutott volna hasonló dolgokat mondanom neki.

- De a csapat… A rajongók…

- Meg kell próbálnunk. Nem rakhatnak ki mindkettőnket. Egyszerűen nem és kész. Főleg nem ennyi sikeres év után. Meg első körben, inkább csak titokban kéne randizgatnunk, hogy lássuk, tényleg működik-e mindez közöttünk.

- Rendben – adta be a derekát, én pedig ahelyett, hogy félelemmel teli szemét fürkésztem volna tovább, hogy még inkább megtudjam, mitől is retteg ennyire, inkább megcsókoltam, ráadásul úgy, hogy majdnem beleestünk a vízbe. Pedig, ha akkor rákérdezek, talán minden másként alakult volna...

1 év múlva

- Jaebum – hallottam a lihegő BamBam hangját. – Miért is nem ez a kis tó volt az első hely, ahol kerestelek? – pattant le mellém, pontosan oda, ahol egy évvel ezelőtt Jackson ült, engem csókolva.

- Azért, hogy legyen egy kis időm gondolkodni.

- Jaebum… - Nem tudta, mit mondjon, de én már azt is értékeltem, hogy egyáltalán megkeresett.

- Hagyd csak, BamBam! Megvagyok – hazudtam.

- Hát persze, hogy megvagy! – horkantott fel.

- Kerek egy éve, hogy összejöttünk – mondtam. – Muszáj volt idejönnöm.

- Aha, így már mindent értek! A szüleivel beszéltél mostanában?

- Nem.

- Számomra még mindig hihetetlen, hogy miattuk menekült el tőlünk. Az pedig még inkább, hogy ennyi idő után sem látják be, hogy a nagy tradíciókövetésükkel megölik a saját fiúkat. Nemcsak a szerelmi életét tették tönkre, hanem a karrierjébe is belerondítottak, rólad, a csapatról, és nem mellesleg a rajongóinkról, már ne is beszéljünk. Mindezt azért, mert nem fogadták el, hogy egy kínai lány helyett, egy koreai fiúba szeretett bele – hadarta egy levegővel.

- Már nem tudunk mit hazudni a rajongóknak sem, hogy mindig éppen hol van. BamBam, én nem bírok ki még egy come backet nélküle – néztem rá könnyes szemekkel, mire átölelt.

   Nem tudtam, mennyi ideig ülhettünk ott néma csendben, amikor lépteket hallottunk mögülünk.

- Na, szép! Alig mentem el, és máris más karjaiban talállak, ráadásul pont itt. – Nem akartam megfordulni, egyszerűen képtelen voltam rá. A hangja jéggé dermesztett, és egy perc erejéig azt hittem, hogy csak képzelődöm.

- Jaebum, szerintem jobb, ha én most elmegyek – állt fel BamBam, miközben a tekintetem továbbra is a vízbe fúrtam.

- Leülhetek? – ezt már ő kérdezte, mire csak bólintottam egyet. – Szép időnk van.

- Mi? – olyan dühösen néztem rá, hogy azt hittem, felpofozom. – Ennyi időre eltűnsz, aztán a kicseszett időjárással mersz nekem jönni?! Ezt te sem gondoltad komolyan, igaz?

- Én… Sajnálom. De már nem tervezek elmenni – mondta halkan.

- És mi van, ha én meg már nem tervezlek visszafogadni, se a csapatba, se az életembe? – kérdeztem, miközben lihegtem a szaporán dobogó szívemtől, ami legszívesebben kiugrott volna, hogy elmeneküljön előle, mielőtt ismételten összetöri.

- Azt megérteném. Nem csak klisés, hanem gyáva is vagyok, Jaebum. De bár kétszer ilyen klisés lennék, és fele ennyire sem gyáva! – rázta a fejét szomorúan.

- Egyszer sem hívtál fel az elmúlt kilenc hónapban. Csak e-mailt és sms-t írtál. Minden nap meghaltam egy kicsit, amikor arra kellett ébrednem, hogy te még mindig nem vagy otthon, és fogalmam sem volt, éppen merre jársz. Mindezt a szüleid miatt. – Nem tudtam, hogy a dühtől, vagy a fájdalomtól gördültek ki az arcomon lefolyó könnycseppjeim, de meg sem próbáltam elrejteni őket.

- Nem csak miattuk. Ők csupán az egyik indok voltak, amiért elmenekültem – vallotta be.

- Hát, akkor miért? – követelően kérdeztem rá.

- Mert rájöttem, hogy nem vagyok elég jó hozzád. Ráadásul azok után, hogy összejöttünk, és a vezetőség, valamint a csapat is könnyedebben fogadta a dolgot, mint arra számítottunk, te megváltoztál, Jaebum. Nem tudtál rendesen koncentrálni, valahogy mindig velem foglalkoztál. Védelmezőbben álltál hozzám, mint korábban. Egyszerűen már nem az a leader voltál, aki előtte. Erről pedig csakis én tehettem, senki más. Rossz hatással voltam rád – magyarázta szomorúan, az én fejemben pedig kezdtek a helyükre találni a történetünk hiányzó darabjai.

- Én abban a tudatban éltem kilenc hónapig, hogy minden a szüleid miatt van.

- Hazudtam, Jaebum. Mármint, ők is hozzájárultak mindehhez, de nem úgy, ahogy arra te gondoltál. Nem mondom, hogy nem voltak kezdetben csalódottak, amiért egy fiúba szerettem bele, de korábban is csak jókat meséltem rólad, így pozitívan álltak hozzád. Viszont azok után, amit hallottak a kapcsolatunkról, ők is belátták, hogy a Got7-t mérgezi, ha mi együtt vagyunk. Arra azonban nem gondoltak, hogy ezzel a kijelentésükkel elérik azt, hogy véglegesen rászánjam magam a menekülésre.  

- Szóval, végső soron, miattam volt az egész… - Ez a felismerés rosszabb volt minden szenvedésnél, amit az elmúlt kilenc hónapban átéltem. Mérges voltam rá, amiért ilyen könnyen feladta, most viszont kiderült, hogy az én túlzott figyelmességem az irányába, volt az okozója annak, hogy elveszítettem őt.

- Nem miattad, hanem amiatt a helyzet miatt, ami kialakult. Jobb nélkülem a Got7, most már tudom. Azért nem voltam képes mindezt kijelenteni eddig, mert a sok közös emlék olyannyira összekötött minket, hogy képtelen voltam a jövőbeliekről előre lemondani. Viszont most már tudom, hogy pont azért kell kilépnem a képből, hogy ti hatan tovább folytassátok, még ha a banda nevét lehet, le kell cseréljétek. – Bár mosolygott, a régi, életvidám Jackson féle mosolynak ez halovány mása sem volt. Egy megtört fiú ült előttem, nem az, akibe beleszerettem.

- Ilyet még csak ne is mondj! Akkor inkább kilépek én – ajánlottam fel, főleg azok után, hogy megtudtam, én voltam mindennek az oka.

- Jaebum, mit ér egy csapat leader nélkül? Ráadásul egy olyan vezetőről van szó az esetedben, akinek egyetlen egy gyengesége van: én. Ezt kellett kiküszöbölnünk. Azért sem jöttem eddig vissza, mert arra vártam, hogy teljesen kiábrándulj belőlem, és akkor talán újra a csapat tagja lehetek. De az üzeneteidből rájöttem, hogy te továbbra is ugyanúgy szeretsz, ahogy nem mellesleg, én is téged – sóhajtott egy mélyet közben, amiben az elmúlt kilenc hónap vívódása benne volt.

- Biztos, hogy ki akarsz lépni? – kérdeztem egy percnyi néma csend után.

- Már megtettem. A napokban elintéztem minden szükséges irományt. Így is túl türelmes volt a vezetőség. Viszont… - Életemben nem örültem még annak, hogy valakitől ezt a szót hallom. – Nem megyek el teljesen, egy szóló albumhoz kötöttem szerződést. Így a közeledben lehetek, ha te is úgy akarod. És nem mellesleg, a fiúk közelében is. Mert bárhogy az ellenkezőjének tűnhetett mostanában, nekem ti vagytok a családom, ti hatan, együtt.

- Istenem, Jackson! – Eddig bírtam nyugodtan, és ekkor elfogott egy vad zokogás, ami már túl régóta nyomta a mellkasomat, de végre utat tört magának.

- Ezt vehetem egy okénak? – kérdezte félve.

- I-igen – bólogattam, ami közben kezembe temettem az arcomat. Majd miután megnyugodtam kissé, és megláttam azt a huncut mosolyt az arcán, ami túlságosan is hiányzott, nem bírtam türtőztetni magam, és belelöktem a vízbe.

- Hé, ezt most miért kellett? – kérdezte durcásan, és mire észbe kaptam, engem is magával rántott.

- Te megérdemelted, én nem – feleltem, bár miután végiggondoltam, amiket mondott, ez talán mégsem volt igaz. – Soha többet ne merj elmenni tőlem! Sőt, még csak ne is gondolj semmi ilyesmire! Én azt már nem élném túl, Jackson! Rendben?

- Hát persze, hogy nem megyek el tőled. Így is életem legszörnyűbb időszaka volt ez a kilenc hónap. Viszont közben rengeteget tanultam magamról. Jobb emberként tértem vissza hozzád. Így most már megérdemlem a szerelmedet és a törődésedet. De bárcsak ezért ne kellett volna mindkettőnk szívét összetörnöm!

- Mindig is megérdemeltél. De  már vége van, Jackson! Vegyük úgy, hogy ez csak a prológusa volt a szerelmünk történetének!

- Aminél a folytatás csakis jobb lehet!

Majd oly sok sírással töltött éjjel után, itt, annak a tónak a közepén, ami mellett minden elkezdődött, olyan forró csókban forrtunk össze, amihez foghatott ezután nem éltünk át soha, de nem is töltöttünk pár napnál többet a másik nélkül.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 1. fejezet

Első fejezet – Mindenki ismeri a neved

Ben:

- Luke, tudod, miért hívtunk ide – hallottam édesanyám hangját, miközben elbújtam a résnyire nyitva lévő előszobánk ajtajánál a nagybátyám érkezése után.

- Igen, ahogy ti is tudjátok, hogy a feltételeim nem változtak. Szívesen leszek a fiú edzője, de ehhez az kell, hogy hozzám költözzön. Magántanulót csinálok belőle, hogy minél több ideje maradjon velem gyakorolni. Hatalmas tehetség, és ígérem, mindent megteszek majd, hogy sikeres vívó legyen belőle, viszont ehhez áldozatokat kell hoznunk, mindünknek.
    A nagybátyám szavai mintha kést döftek volna a szívembe. Nem akartam elhinni, hogy a szüleim képesek voltak ebbe belemenni. Ők voltak a mindeneim. Közeli barátok híján még inkább sokat jelentett számomra, mennyire próbáltak megérteni, és hagyták, hogy a saját utamat járjam. De pont ez volt a baj: én kértem őket, hadd próbáljak meg vívni. Luke bácsi mindig sokat mesélt a tanítványairól, ráadásul egy ideje nem volt senkije, én pedig valahogy éreztem, hogy a családunkon végigfutó tehetség bennem is leszállópályára lelt. Tudtam, hogy meg kell próbálnom. Arra azonban egyikünk sem számított, hogy nem csak jó, hanem egyszerűen zseniális leszek. Édesanyám állította, hogy még a nagybátyámnak sem ment ilyen jól, mikor először adtak kardot a kezébe. Végre valamiben kiemelkedő lehettem. Bár jó tanuló voltam, de igazán semmiben sem kiváló, ami zavart. Ekkor azonban rájöttünk, hogy végig ott volt előttünk a nyilvánvaló válasz, milyen utat is szánt nekem a sors. Viszont ezért nem akartam a számomra két legfontosabb személyt elveszíteni.

- Biztos, hogy nincs más megoldás? – ezt apám kérdezte, akinek szokatlanul szomorúságot hallottam kicsengni a hangjából.

- Nincs. Higgy nekem, Han! Ennek a fiúnak velem kell jönnie, ha azt akarjátok, hogy a legjobb legyen. Mert az lehet, ott van benne a potencia. Annyi tanítványom volt már, de egyik sem érhet fel még a kisujjáig sem. Nem vehetitek el a jövőjét, csak mert túlságosan ragaszkodtok ahhoz, hogy itt maradjon. Így is láthatjátok majd sokat. Gyertek csak nyugodtan el hozzánk, amennyit tudtok! Bár igaz, eléggé messze lakok, de legalább hétvégente találkozhattok. Egyszer mi jövünk ide, egyszer ti hozzánk – ajánlotta fel, de nekem még mindig nem tetszett ez az ajánlat.

- Mi lenne, ha megkérdeznénk tőle is, hogy mit szeretne? – jutottam édesanyám eszébe.

- Ez jó ötlet. Megyek és megkeresem – állt fel apa.

- Felesleges, itt áll az ajtóban – mondta Luke bácsi, mire én életemben először összerezzentem a hangjától. Eddig kifejezetten kedveltem, de belegondolva, hogy csak ő lesz ott nekem, már nem volt annyira a szívem csücske. Még csak nyolc éves voltam, nagyon nem volt még itt az ideje, hogy elvigyenek otthonról. – Ben, gyere be!

- Nem szép dolog hallgatózni, Kincsem! – nézett rám felhúzott szemöldökkel anya.

- Mintha mi nem ezt tettük volna mindig, húgom – mondta a bácsikám.

- Mindent hallottál? – ezt már édesapám kérdezte.

- Igen, mindent.

- És mit szólsz? – tágra nyílt szemekkel várta a válaszomat, ahogy a másik két felnőtt is a szobában.

- Nem is tudom, apa… - Remegett a lábam, ezért leültem a szabadon lévő fotelbe. – Nagyon szeretnék vívni, és téged is szeretlek, Luke bácsi, de nem akarok itthonról elköltözni – vallottam be, miközben félve a kezemet bámultam. – Muszáj elmennem? Ha kell, kevesebbet alszok, csak hogy sokat gyakoroljak – ajánlottam fel.

- Egy kimerült fiúval én nem sokat kezdek – rázta a fejét a bácsikám.

- De tényleg mindennap annyit kéne edzenem? – Egyre nagyobb görcs volt a gyomromban.

- Ezt a kérdést meg sem hallottam, Ben. Hisz annyit meséltem neked arról, hány tehetséget hagytam ott, mert nem voltak elég kitartóak, így nem érhettek fel az ellenfeleikhez. De ha te tényleg mindent beleadnál, az összes versenyt megnyernénk, fiam. Hiszen erre vágysz, nem? Arra, hogy valamiben végre te légy a legjobb. Ismerlek, Ben, mindig is ezt akartad, megtalálni az utadat. Most ne félj rálépni! Adnod kell egy esélyt saját magadnak. Ha nem megy, ott hagysz, és hazajössz. De akkor is elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk. – Egy biztos, a nagybátyám értett ahhoz, hogyan beszéljen az ember lelkére. Nálam korábban mindig hatásos volt, de ekkor mégsem volt mindez gyógyír az idegességemre. Legszívesebben felrohantam volna a szobámba, magamra zárva az ajtómat, és nem jöttem volna ki, csak ha már mindenki lemondott erről a furcsa tervről.

- Jól értem, hogy a gyermekkoromat kell feláldoznom a karrieremért? – kérdeztem komolyan.

- Látszik, hogy felnőttek között nőttél fel, Ben: ilyet egy átlagos nyolc éves nem kérdez. Én már csak tudom, nem egy korodbelivel dolgoztam együtt – jegyezte meg Luke bácsi.

- Mit vártál tőle, hiszen az én fiam? – mosolyodott el apám büszkén. – Solo vér folyik az ereiben.

- Ahogy Skywalker is – tette hozzá anyám.

- Drága barátom, valljuk be, nem tőled örökölte a tehetségét! – mosolygott apámra a bácsikám. Nagyon jó barátok voltak, ezért is tudtam jól, hogy az én életem nem volt kerek-egész, mivel nem volt egy hasonló barát se az oldalamon.

- De minden más remek tulajdonságát tőlem örökölte: az eszét, a szorgalmát, és persze azt, hogy jóképű – húzta ki magát büszkén.

- És még el is hiszi – nevetett anya a testvérére nézve.

- Mert így van, igaz, fiam? – tekintett vidáman rám.

- Így – feleltem mosolyogva, hisz addig sem az elköltözésemről volt szó.
   Aznap már nem hozták többet szóba, sőt megvárták, hogy befejezem a tanévet az iskolában, és csak nyáron költöztem át a nagybátyámhoz; ezzel hagyva némi időt számomra, hogy feldolgozzam az előttünk álló igencsak nagy változást.

Luke bácsi kedves volt velem, de miközben edzett, mintha egy másik ember személyiségét vette volna fel, valakijét, akit én előtte nem ismertem. Így még jobban megértettem, miért félt tőle több tanítványa is: nem volt kegyetlen, de ijesztő szigor sütött minden egyes szavából; ráadásul maximalista volt, és olykor a teljes kimerülésig edzett engem. Épp ezért, nem egyszer fordult meg az a fejemben, hogy visszamegyek a szüleimhez, de mégis, amikor ott volt a választási lehetőség, hogy sulikezdéskor csatlakozom-e az osztálytársaimhoz, hazaköltözve, vagy itt maradva magántanuló maradok, mindig az utóbbit választottam.

Egy valamit elért a nagybátyám: függőjévé tett ennek a sportágnak. Még akkor is, amikor mindenem fájt, tovább akartam csinálni, mert semmi sem nyújtott akkora örömöt, mint a kardvívás. És minél jobban ment, annál többet akartam. Sohasem jött el az a pont, hogy elégedett lettem volna magammal, vagy hogy a bácsikám elégedett lett volna velem – legalábbis sohasem mutatta ki. Bárhogy kilenc éven át veretlen voltam, valami mindig hiányzott. De nem tudtam, mi volt az. Olykor megfordult a fejemben, hogy ez a valami inkább valaki volt. Viszont nem a szüleimről volt szó. Mikor náluk voltam, vagy éppen nyaralni mentünk együtt, olykor elvesztegetett időnek éreztem a közös programokat, amik alatt inkább edzenem kellett volna. Pedig imádtam őket, de semmirekellőnek éreztem magam a vívás nélkül.

Tizenhét évesen elértem odáig, hogy az Ifjúsági Olimpia kapujában álltam, viszont itt éreztem azt igazán, hogy kellene mellém valaki. Magántanulóként nem bővelkedtem barátokban, bár ez azelőtt sem volt másként, hogy a nagybátyámhoz költözve, a sportnak szenteltem az életem. Viszont a serdülőkorom végét járva, egyre inkább égette a vágy a mellkasomat, hogy kell számomra valaki. De nem is igazán barátra vágytam, hanem egy lányra. Nem tudtam, hogy a testiség vagy a szerelem hiányzott jobban az életemből, de hogy mindkettő iránt ácsingóztam, abban teljesen biztos voltam.

- Fiam, nehogy nekem összetörd vagy megerőltesd magad a napokban! Kár lenne azért a sok évért, amit ezzel a vén csonttal elszenvedtél – nevetett apám, miután a versenybusz mellett állva magához ölelt.

- Ha én vén csont vagyok, akkor te is – rántott egyet a vállán a bácsikám.

- De nekem legalább van egy gyönyörű feleségem, és nem kell más fiát ellopnom ahhoz, hogy legyen mellettem valaki. – Bárhogy viccelni próbált, túlságosan beletalált a barátja lelkébe, aki nem reagálva erre, édesanyám nővéri ölelésében talált menedéket néhány másodpercre, ahova én is követtem.

- Nemsokára mi is megyünk utánatok – mosolygott rám büszkén anya. – Minden rendben lesz, kisfiam. Kérlek, próbáld meg valamelyest kiélvezni az utat, és ne stresszelj rá nagyon a versenyre! Megérdemled, hogy fürödj a sikerben. Ez a minimum, ami jár neked az a sok munkával töltött év után. Ha már emiatt nem volt rendes gyermekkorod velünk, kérlek, élvezd ki minden egyes pillanatát ennek! – A könnybe lábadt szeme legalább úgy mellkason vágott, mint apám szavai a bácsikámat. Senki végett nem tudtam olyan érzelmi hullámvasútra kerülni, mint édesanyám miatt. Bárhogy hamar el akart szakítani tőle a sors, így is szinte mindennap láttam, mert ha kellett, akkor a bácsikámnál lakott akár egy hétig is, csakhogy ne maradjon ki az életemből. Emiatt majdnem el is váltak apával, de szerencsére végül együtt maradtak, és nekem sem kellett teljesen elveszítenem a szüleimet a sport árán.

- Ígérem, anya, hogy ezek lesznek életem legboldogabb napjai, bármilyen eredménnyel is jöjjek haza – mosolyogtam vissza rá, ami láthatólag könnyített a lelkén.

- Csak ezt akartam hallani – simított végig az arcomon, majd összeérintve a homlokunkat, pár másodpercig nem figyeltünk másra, csak egymás lélegzetvételére, ami szinte azonnal egy ritmusra váltott.

- Anya, apa, várlak titeket! – volt ez a végső búcsúm, mielőtt elindultam felszállni a buszra.

- Aj, alig várom az utat! – mondta Luke bácsi szarkasztikusan, miközben rázta a fejét.

- Mi a baj? – Nem értettem, mi volt a problémája.

- Az a rohadt Snoke! Tudom, hogy kisváros a miénk, de miért kell egy buszon utaznom vele az országos bajnokságra? Ó, és külön helyjegyek vannak, és természetesen egymás mellé ültettek minket! – fújtatott közben. – Mi az Istenért nem melléd szól a jegyem?

- Ezt én sem értem. Akkor nekem is egy vadidegennel kell együtt utaznom? – nyitottam tágra  a szemeimet, mert ebből nagyon jól és nagyon rosszul is kijöhettem.

- Igen, de valószínűleg jobb társaságra lelsz majd, mint én az ősellenségem oldalán.

- Azt majd meglátjuk!

Ezen a napon először kezdtem el félni. Mivel tényleg a sport volt az életem, így az idegenekkel való kommunikálás nem volt épp az erősségem. Nekem a kardom volt a mentsváram, a legjobb barátom. Fogalmam sem volt, az emberekkel hogyan kell kijönni, csak ha a családom tagjai voltak.

Mikor a helyemhez értem, magam sem tudtam, hogy megkönnyebbülést vagy izgalmat éreztem inkább, amiért egy lány ült az ablak melletti ülésen, közvetlen az én székem mellett. Ráadásul egy igencsak mosolygós személyről volt szó, aki azonnal köszönt is nekem.

- Szia, Rey vagyok!

- Szia, én Ben! – mondtam, amire reagálva, szinte csak magának, azt suttogta, hogy „Tudom”. Majd miután elhelyeztem a csomagomat, elfoglaltam a helyemet.

- Elhiszed, hogy épp most készülünk életünk legfontosabb eseményére? – csak úgy sütött a szavaiból az izgatottsága, amit rám is átragasztott; bár lehet, hogy az én gyomrom inkább a társasága miatt kezdett el cikázni.

- El biza! – feleltem mosolyféleséget erőltetve az arcomra.

- Ez aztán a lelkesedés... – jegyezte meg fancsalian.

- Sajnálom, de én nem vagyok olyan élénk személyiség. – Ezzel le is zártam volna a témát, hogy egy csöndes útnak nézzünk elébe, ő azonban nem így gondolta.

- Aha! Sebaj, akkor majd beszélek inkább én. – Továbbra is ragyogó mosolyával jutalmazott, ami miatt azonban nyelnem kellett egy nagyot.

- Ahogy érzed.

- Bocsi, csak, amikor izgulok, vagy ideges vagyok, muszáj beszélnem, különben felrobbannék.

- Semmiképp sem szeretnék egy haláleset okozója lenni, amiért nem hagylak beszélni, úgyhogy hajrá, mondd csak! – A korábbinál őszintébb mosolyszerűség jelent meg az arcomon, ami miatt büszke is voltam magamra: talán mégsem voltam reménytelen eset barátkozás terén.

- El sem hiszem, hogy a napokban eldől, kik jutnak ki közölünk az Ifjúsági Olimpiára. Bár neked gyerekjáték lesz – legyintett egyet a kezével.

- Ezt meg miből gondolod? – furcsálltam a kijelentését, hisz most találkoztunk először, ráadásul lány volt, így közös versenyeink se voltak.

- Figyelj, ezen a buszon mindenki ismeri a neved, sőt egyesek még istenítenek is, ezért a közeledbe se mernének jönni, nemhogy megszólítani – felelte lehalkítva a hangját, nehogy más is meghallja azt, amit mondott.

- Valóban? – lepődtem meg. Annak ellenére, hogy verhetetlen voltam, de életemben nem találkoztam még senkivel, aki bármilyen szinten is a „rajongóm” lett volna. Bár sejtettem, hogy ez előfordulhat, ha kijutok az Ifjúsági Olimpiára. De az még csak egy lehetséges jövőkép volt, így bele se gondoltam, mit is vonzana mindez magával, mert azt túlzott elbizakodásnak véltem.

- Valóban. Szóval jól vigyáz, milyen képet festesz magadról a szemükben! Mert nagy törést tud okozni az emberekben, ha a példaképükben csalódniuk kell a személyes találkozás során – intett óvá.

- Ó, akkor semmiképp sem megyek ölre senkivel, csak ha élesben megy majd a verseny – viccelődtem, közben pedig megdobogtatta a szívemet, hogy ő mindezek ellenére bátran, és nem mellesleg őszintén beszélgetett velem.

- Hidd el, egyesek megtisztelve éreznék magukat, ha általad kapnának ki!

- Egyre érdekesebb információkat tudok meg tőled. Még a végén elhiszem, hogy tényleg vagyok valaki. – És azt is, hogy képes vagyok rendes emberi kommunikációra egy idegennel, amit persze már nem mondtam ki hangosan.

- Hidd is el! Hisz Skywalker is vagy. A származásod már születésed előtt megelőzött. A nagyapádat mindenki ismeri – jött fel az a téma is, amiről viszont már kevésbé beszéltem szívesen.

- És mégis, szinte senki sem ismerte őt igazán, addig a bizonyos napig… - tettem hozzá bánatosan, ami neki is feltűnt, és mielőtt elméláztam volna szomorú gondolataim tengerében, elkezdett arról mesélni, milyen könyvet olvasott éppen, amit sokkal lelkesebben hallgattam. Nem is maga a történet fogott meg, hanem az, ő hogyan adta elő. Az a szenvedély, ami a szavaiból sugárzott, egyszerűen feltöltött élettel, és azt kívántam, hogy sohase érkezzünk meg, és ez a lány addig mesélhessen nekem, amíg ki nem fogy a szuflából.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)