Történetünk hiányzó darabjai - JackBum fanfiction

Történetünk hiányzó darabjai

   Hallottam az óra kattogását, és minden egyes másodperc, ami eltelt azóta, hogy Jackson rákérdezett, nem akarok-e elmenni vele inni valamit, olyan volt, mintha egy nappal ért volna fel. Lehet, hogy egész jól ment a leader szerep, de amikor Jacksonról volt szó, annak a tizenkét éves Jaebumnak éreztem magam, aki megijedt attól, hogy beleszeretett a legjobb barátjába. Tudtam, hogy mit vállalok magamra azzal, hogy senkinek sem vallottam be az ügynökségnél, hogy meleg vagyok. A zsigereimben éreztem, hogy valaki olyannal fognak összerakni, akibe belehabarodok. De aztán megismertem Jinyoungot, és boldog tudtam volna lenni a JJ Project felállással, mivel színtiszta barátságot éreztem iránta. Azonban a fejesek természetesen nem hagyhatták, hogy az életem ilyen egyszerű legyen. Majdnem itt hagytam csapot-papot, mikor bemutattak Jacksonnak. Pedig, akkor még csak a külsője és kisugárzása fogott meg, és pont ezért hittem azt, hogy el tudom magamban nyomni a vágyaimat. Csakhogy ezen vágyak időközben mély érzelmekké alakultak át, minél inkább megismertem azt a vicces, de emellett igen érzékeny lelket, amit a tetszetős külső takart.

Csak egy dologra kaptam volna választ: mi a fészkes fenéért nem enyhült, még csak egy hangyányit sem az iránta érzett szerelmem? Egy apró csökkenésnek is örültem volna. De ő sem könnyítette meg a helyzetemet. Lehet, hogy Jinyoung volt a legjobb barátja, akivel bármit megtudott beszélni, BamBam pedig az a haverja, akivel a legtöbbet hülyéskedett, de mégis folyton nekem produkálta  magát. Valahogy olyan volt, mintha bizonyítani próbálna valamit. Ezt kezdetben letudtam annyival, hogy mivel én vagyok a banda vezetője, így érez egyfajta megfelelési vágyat az irányomba. Azonban az elmúlt hónapokban, mintha kicserélték volna. Már le se lehetett rólam vakarni. Bárhova mentem, jönni akart velem. Bármilyen téma merült fel, szinte csakis az én véleményemre volt kíváncsi, de azt szinte követelte. Erre most mindenképp kettesben akart sörözni.

- Jaebum, még ma válaszolsz? – nézett rám keresztbe tett kézzel.

- Öhm… hát persze.

- Király! – lett lelkes.

- Várj, én úgy értettem, hogy persze, válaszolok – helyesbítettem, de fancsali arca elbizonytalanított, így inkább lendítettem egyet a kezemmel. – Mindegy! Hova szeretnél menni?

- Van egy jó kis bár a közelben, nem próbáljuk ki?

- Miért is ne? De miért kettesben? Hisz Mark és Jinyoung is itthon vannak.

- Mert… - láthatólag gondolkodott, mit is válaszoljon, ami nagyon gyanússá tette. – Jinyoung olvas, mert a héten nem igazán ért rá, és tudod, mennyire imád olvasni. Hagyjuk, hadd művelődjön!

- Aha! Semmiképp sem akarok Jinyoung és a művelődése közé állni! – mondtam szarkazmussal a hangomban, de zavarodottsága miatt meg se hallotta. – És Markkal mi a helyzet? Nehogy azt mondd, hogy játszik valamilyen hülye telefonos játékon, mert ez neki a feltöltődés!

- Most miért vagy ilyen? – sértődött meg. – Egyszerűen nem mehetünk el kettesben valahova? Talán félsz egyedül lenni velem? Ennyire unalmasnak tartasz? Vagy csak szimplán azt hiszed, nem lenne közös témánk?

- Istenem, miért vagy ilyen érzékeny? – fordultam el tőle, pedig pont, hogy ez volt az egyik kedvenc tulajdonságom benne, amit ő persze sohasem tudhatott meg.

- Mert… Hagyjuk! Menjünk, mielőtt meggondolom magam! – adtam be végül a derekamat, pedig pontosan tudtam, hogy ennek nagyon rossz vége lesz.

Én csak egy-egy sört akartam kérni, de Jackson rávett arra, hogy whisky kólázzunk. Végül azért mentem bele, hátha itallal jobban el tudom nyomni azt a mérhetetlenül nagy vágyat, ami előtört belőlem, már csak magától a ténytől is, hogy kettesben voltunk. Annyi mindenről beszélgettünk, hogy visszaidézni sem tudtam volna. A banda aktuális dolgain kívül a debütálásunk előtti időszak is feljött, valamint családi kis sztorik, amiket még nem hallottunk a másiktól.

- Látod, mondtam én, hogy nem kell félned tőlem! Igenis el lehet velem bármiről beszélgetni. Nem is értem, ennyi év után miért nem tudtad ezt – szontyolodott el egy kicsit.

- Nem azért nem akartam eljönni. Mindegy, hagyjuk!

- Annyiszor mondtad már nekem ezt a hagyjukot, hogy legszívesebben mindegyik után itatnék veled egy pohárral valami erős dolgot. Tudod, mit, most igenis három whisky kólát lehúzol kárpótlásként. És örülj, hogy nem többet kell! – adta ki a parancsot, én pedig majdnem elrohantam, de tényleg úgy éreztem, hogy megérdemlem, hogy leitasson. Nem volt szép tőlem, hogy vonakodóan viselkedtem vele, csakhogy zabolázni tudjam az érzéseimet.

- De hármat és kész! – emeltem fel a kezemet, mire bólintott. Csak utána gondoltam bele, hogy már így is megittam négyet, és ha hirtelenbe lecsapok még hármat, az igen könnyedén a fejembe szállhat, főleg, mivel nem voltam nagy alkohol fogyasztó.

- Itt is van! – tette le elém a három poharat. – A bosszúm édes! – dörzsölte a tenyerét.

Nem volt semmi bajom a whisky kólával, de egybe magamba erőszakolni ennyit, nem volt az igazi. A második már majdnem kijött belőlem, a harmadikat pedig konkrétan le kellett nyomnom a torkomon.

- Na látod, nem is volt olyan nehéz! – veregette már a hátamat. – Visszaviszem a poharakat, aztán elsuhanok a mosdóba. De mindjárt itt vagyok.

- Pe-ersze. Menj csak! – mondtam, miközben próbáltam egy pontra fókuszálni, hátha segít valamit a szédülésemen. Picit le is dőltem a kezemre, hogy jobb legyen, de ezzel pont az ellenkezőjét értem el.

- Hol vagyok? – kérdeztem, miután bódult álmomból felriadtam. – És maga ki? – néztem a mellettem lévő ismerős személyre, de mivel homályosan láttam – hisz résnyire is alig tudtam kinyitni a szemem -, így nem mondtam volna meg, ki is az.

- Hát ki lennék?

- Azért ké-érdem, uram, me-ert nem tudom – feleltem, majd visszadőltem a karomra.

- Na ebből elég, irány hazafelé! – húzott fel, majd a hátamat átkarolva indultunk el.

- Maga most elrabol engem? – kérdeztem, miközben szemem továbbra is csukva volt.

- Jaebum, térj már magadhoz!

- Honnan tudja a nevem? Ja, tényleg! Híresség vagyok. Hehe! – kacagtam vontatottan.

- Úristen, te tényleg nem tudsz magadról! – csengett fülemben az ismerős hang, ami tudtam, hogy számomra a legkedvesebb, de azt valamiért nem, hogy kié.

- Lehet, jobb is. Most legalább a szívem nem fáj.

- Miért fájna a szíved? Valami bánt?

- Bá-ánt! Uram, az én szí-ívem… Olyan… Mindegy! – Azt se tudtam, kivel beszélek, és már azt sem, miről volt szó.

- Nekem elmondhatod.

- De nincs mit. Ez a nagy bajom. Csak ott van, de nem érinthetem úgy meg. Sohasem lehet a párom. Pedig piszkosul szeretem ám. – Hirtelen majdnem felbuktam, úgy magyaráztam. Próbáltam én ki-kinyitogatni a szememet, de nem igazán ment.

- De hát kit szeretsz?

- Kit szeretnék? Te jó ég! Ismeri maga a Got7-t? – Ha már tudta ki vagyok, gondoltam, a banda többi tagjával is képben lehet.

- Igen.

- Akkor nem egyértelmű, ki a legszexibb, legimádnivalóbb, legaranyosabb és a leginkább hozzám való? – az utolsó két szót külön és fájdalmasan mondtam. Még részegen is tudtam, mennyire nagy kicseszés volt a sorstól, hogy egy bandába kerültem vele.

- Nem, nem az. – Olyan kimérten beszélt ez a pasi, hogy azt hittem, megütöm, hisz hogy-hogy nem tudta?

- Hát Jackson, ki más? Te jó ég! Hazaértünk már? – kérdeztem nyűgösen. – Amúgy meg bemutatkozhatna!

- Te meg felismerhetnéd már végre, hogy kinek beszélsz itt sületlenségeket össze-vissza! Jaebum, ha nem próbálsz meg kicsit gyorsabban lépkedni, napfelkeltéig sem érünk haza! – Végre rávettem magam, hogy teljesen kinyissam a szemem, amitől hirtelen a maradék erő is kiszállt a lábamból, és fenékre estem.

- Jackson – suttogtam a szerelmem nevét, aki egyszerre volt dühös és izgatott. – Én nem… Mármint…

- Mármint mi? Nem ismered fel annak a személynek a hangját, aki állításod szerint a leginkább hozzád illik? Mondhatom, szép! Na de, állj fel! – húzott fölfelé.

- Bocsájts meg! – Mást aznap már nem mondtam, inkább hagytam, hadd fektessen az ágyamba, miután hazaértünk. Engem pedig elnyomott a mély, alkoholtól bódított álom.

Fájt minden egyes porcikám, mikor a sajgó fejem felriasztott. Kinyitottam a szemem, de a betűző Nap sugarai elvakítottak, így azonnal vissza is csuktam, majd kicsit pihengettem még az ágyamban. Legalább tíz perc kellett, hogy rájöjjek, miért is fájt ennyire a fejem. Beugrott pár emlék arról, hogy Jackson hoz hazafelé, de mintha nem ismertem volna fel… Olyan halovány emlékképeim voltak csak azután, hogy belém nyomott több whisky-kólát, hogy szinte emlékeknek sem lehetett őket nevezni, max azok foszlányainak.

Valamit nagyon elrontottam, ebben biztos voltam, és a gyomrom nem csak a tegnapi alkoholbevitelem miatt volt szörnyű állapotban, hanem, mert féltem, Jackson miként reagál, ha meglát. Ráadásul abban is biztos voltam, hogy a másnaposságom miatt rosszabbul festek, mint valaha.

De végül csak megadtam magam, és szinte lábujjhegyen lopództam el a fürdőig, ahol a forró zuhany alatt, mintha kicsit felélénkültem volna.

A tükör egy olyan fiú arcát mutatta számomra, aki magába zuhant. Most először láttam azt, hogy a külsőm a küszködő belsőmnek a kivetülése, és talán pont ezért szedtem össze a bátorságomat, hogy kilépjek az ajtón. Már nem volt mit veszítenem. Hirtelen emlékezni kezdtem arra, hogy tegnap mit is tettem, amivel mindent megváltoztattam. Ha már a külsőm feladta a tettetést, akkor a szívemnek is fel kellett adnia.

- Szörnyen festesz, Jaebum – jegyezte meg Jinyoung a konyhában. – Sőt, szerintem életemben nem láttalak még ennyire kókának, pedig mi aztán rengeteg időt töltöttünk együtt.

- Mivel életemben nem voltam még ilyen másnapos – vallottam be.

- Aha! Szóval Jackson leitatott! Így már érthető, miért rohant el nemrég azzal, hogy olyat tett, amit nem szabadott volna – mondta, amitől kibillentem, amúgy is instabil egyensúlyhelyzetemből, és leültem a székre. – Egyél valamit!

- Dehogy eszek! Az azonnal ki is jönne belőlem.

- Akkor legalább vegyél be egy fájdalomcsillapítót, és igyál némi rostos levet. De azért egy banánt magadba nyomhatnál.

- Igenis, anyuci! – próbáltam grimaszolni, de jelen helyzetben, az arcizmaim beálltak egy számukra kényelmes pozícióba, amiből nem lehetett kimozdítani őket.

Végül azonban úgy tettem, ahogy Jinyoung mondta, majd elmentem arra a helyre, ahol reméltem, Jacksont megtalálom.

- Hát itt vagy! – könnyebbültem meg, amikor egy kis tó fahídjának a szélén üldögélt.

- Honnan tudtad, hogy idejövök? – nézett rám meglepődve, miután mellé telepedtem.

- Hisz nem egyszer mondtad, hogy ez a kedvenc helyed – feleltem a nyilvánvalót. – Képzeld, figyelek rád, Jackson! Még ha ezt olykor jól is leplezem.

- Sajnálom. Eléggé gáz volt, amit tegnap csináltam – jegyezte meg szomorúan, miközben a vízben nézte saját tükörképünket.

- Már megbocsájts, de tudtommal én ittam olyan részegre magam, hogy a világomat sem tudtam! – nevettem el fájdalmasan magam, és ahogy a széltől fodrozódó vizet néztem, hirtelen azt hittem, hogy az az egy banán is kijön belőlem, amit Jinyoung kérésére ettem meg.

- De pont, hogy miattam ittad le így magad. Ilyen „eredeti” ötletem is csak nekem lehet, hogy leitatással szedem ki belőled, hogy vonzódsz-e hozzám – rázta a fejét lemondóan. – Egy klisés semmiség volt a tegnap este. Így lehetne, hogy eltekintsünk tőle? – végre ismét a szemembe nézett.

- Csak egyféleképpen megyek ebbe bele – közben erősen szorítottam a hidat, nehogy beleszédüljek a vízbe.

- Mi lenne az?

- Mond azt, hogy egyáltalán nem vonzódsz hozzám! Ez esetben hátha a szívem is feladja végre a harcot az ész érvekkel, és akkor könnyebben túl tudok lépni rajtad.

- Erre nem vagyok képes, Jaebum. Lehet, hogy egy klisés szerencsétlenség vagyok, de soha életemben nem hazudtam még neked, és ezután sem szeretnék.

- Akkor meg miért nem próbáljuk meg? – fogtam meg a szintén hidat szorító kezét, amitől egy pillanatra megborzongott. – Kérlek, adjunk magunknak egy esélyt!

- Ebből csak baj lesz, Jaebum. Talán sohasem szabadott volna megtudnunk, hogy az érzelmeink nem egyirányúak.

- Legalább nézz a szemembe, mikor ezt mondod! – kértem egyre idegesebben, mert úgy bámulta a vizet, mintha az megbabonázta volna.

- Tessék! – fordította felém a tekintetét. – Rád nézek.

- Jackson, szerelmes vagyok beléd. Ha pedig te is érzel bármi hasonlót irántam, akkor ennyi év után jár nekünk annyi, hogy legalább megpróbáljuk – mondtam magamat is meglepve, hisz egy nappal korábban eszembe nem jutott volna hasonló dolgokat mondanom neki.

- De a csapat… A rajongók…

- Meg kell próbálnunk. Nem rakhatnak ki mindkettőnket. Egyszerűen nem és kész. Főleg nem ennyi sikeres év után. Meg első körben, inkább csak titokban kéne randizgatnunk, hogy lássuk, tényleg működik-e mindez közöttünk.

- Rendben – adta be a derekát, én pedig ahelyett, hogy félelemmel teli szemét fürkésztem volna tovább, hogy még inkább megtudjam, mitől is retteg ennyire, inkább megcsókoltam, ráadásul úgy, hogy majdnem beleestünk a vízbe. Pedig, ha akkor rákérdezek, talán minden másként alakult volna...

1 év múlva

- Jaebum – hallottam a lihegő BamBam hangját. – Miért is nem ez a kis tó volt az első hely, ahol kerestelek? – pattant le mellém, pontosan oda, ahol egy évvel ezelőtt Jackson ült, engem csókolva.

- Azért, hogy legyen egy kis időm gondolkodni.

- Jaebum… - Nem tudta, mit mondjon, de én már azt is értékeltem, hogy egyáltalán megkeresett.

- Hagyd csak, BamBam! Megvagyok – hazudtam.

- Hát persze, hogy megvagy! – horkantott fel.

- Kerek egy éve, hogy összejöttünk – mondtam. – Muszáj volt idejönnöm.

- Aha, így már mindent értek! A szüleivel beszéltél mostanában?

- Nem.

- Számomra még mindig hihetetlen, hogy miattuk menekült el tőlünk. Az pedig még inkább, hogy ennyi idő után sem látják be, hogy a nagy tradíciókövetésükkel megölik a saját fiúkat. Nemcsak a szerelmi életét tették tönkre, hanem a karrierjébe is belerondítottak, rólad, a csapatról, és nem mellesleg a rajongóinkról, már ne is beszéljünk. Mindezt azért, mert nem fogadták el, hogy egy kínai lány helyett, egy koreai fiúba szeretett bele – hadarta egy levegővel.

- Már nem tudunk mit hazudni a rajongóknak sem, hogy mindig éppen hol van. BamBam, én nem bírok ki még egy come backet nélküle – néztem rá könnyes szemekkel, mire átölelt.

   Nem tudtam, mennyi ideig ülhettünk ott néma csendben, amikor lépteket hallottunk mögülünk.

- Na, szép! Alig mentem el, és máris más karjaiban talállak, ráadásul pont itt. – Nem akartam megfordulni, egyszerűen képtelen voltam rá. A hangja jéggé dermesztett, és egy perc erejéig azt hittem, hogy csak képzelődöm.

- Jaebum, szerintem jobb, ha én most elmegyek – állt fel BamBam, miközben a tekintetem továbbra is a vízbe fúrtam.

- Leülhetek? – ezt már ő kérdezte, mire csak bólintottam egyet. – Szép időnk van.

- Mi? – olyan dühösen néztem rá, hogy azt hittem, felpofozom. – Ennyi időre eltűnsz, aztán a kicseszett időjárással mersz nekem jönni?! Ezt te sem gondoltad komolyan, igaz?

- Én… Sajnálom. De már nem tervezek elmenni – mondta halkan.

- És mi van, ha én meg már nem tervezlek visszafogadni, se a csapatba, se az életembe? – kérdeztem, miközben lihegtem a szaporán dobogó szívemtől, ami legszívesebben kiugrott volna, hogy elmeneküljön előle, mielőtt ismételten összetöri.

- Azt megérteném. Nem csak klisés, hanem gyáva is vagyok, Jaebum. De bár kétszer ilyen klisés lennék, és fele ennyire sem gyáva! – rázta a fejét szomorúan.

- Egyszer sem hívtál fel az elmúlt kilenc hónapban. Csak e-mailt és sms-t írtál. Minden nap meghaltam egy kicsit, amikor arra kellett ébrednem, hogy te még mindig nem vagy otthon, és fogalmam sem volt, éppen merre jársz. Mindezt a szüleid miatt. – Nem tudtam, hogy a dühtől, vagy a fájdalomtól gördültek ki az arcomon lefolyó könnycseppjeim, de meg sem próbáltam elrejteni őket.

- Nem csak miattuk. Ők csupán az egyik indok voltak, amiért elmenekültem – vallotta be.

- Hát, akkor miért? – követelően kérdeztem rá.

- Mert rájöttem, hogy nem vagyok elég jó hozzád. Ráadásul azok után, hogy összejöttünk, és a vezetőség, valamint a csapat is könnyedebben fogadta a dolgot, mint arra számítottunk, te megváltoztál, Jaebum. Nem tudtál rendesen koncentrálni, valahogy mindig velem foglalkoztál. Védelmezőbben álltál hozzám, mint korábban. Egyszerűen már nem az a leader voltál, aki előtte. Erről pedig csakis én tehettem, senki más. Rossz hatással voltam rád – magyarázta szomorúan, az én fejemben pedig kezdtek a helyükre találni a történetünk hiányzó darabjai.

- Én abban a tudatban éltem kilenc hónapig, hogy minden a szüleid miatt van.

- Hazudtam, Jaebum. Mármint, ők is hozzájárultak mindehhez, de nem úgy, ahogy arra te gondoltál. Nem mondom, hogy nem voltak kezdetben csalódottak, amiért egy fiúba szerettem bele, de korábban is csak jókat meséltem rólad, így pozitívan álltak hozzád. Viszont azok után, amit hallottak a kapcsolatunkról, ők is belátták, hogy a Got7-t mérgezi, ha mi együtt vagyunk. Arra azonban nem gondoltak, hogy ezzel a kijelentésükkel elérik azt, hogy véglegesen rászánjam magam a menekülésre.  

- Szóval, végső soron, miattam volt az egész… - Ez a felismerés rosszabb volt minden szenvedésnél, amit az elmúlt kilenc hónapban átéltem. Mérges voltam rá, amiért ilyen könnyen feladta, most viszont kiderült, hogy az én túlzott figyelmességem az irányába, volt az okozója annak, hogy elveszítettem őt.

- Nem miattad, hanem amiatt a helyzet miatt, ami kialakult. Jobb nélkülem a Got7, most már tudom. Azért nem voltam képes mindezt kijelenteni eddig, mert a sok közös emlék olyannyira összekötött minket, hogy képtelen voltam a jövőbeliekről előre lemondani. Viszont most már tudom, hogy pont azért kell kilépnem a képből, hogy ti hatan tovább folytassátok, még ha a banda nevét lehet, le kell cseréljétek. – Bár mosolygott, a régi, életvidám Jackson féle mosolynak ez halovány mása sem volt. Egy megtört fiú ült előttem, nem az, akibe beleszerettem.

- Ilyet még csak ne is mondj! Akkor inkább kilépek én – ajánlottam fel, főleg azok után, hogy megtudtam, én voltam mindennek az oka.

- Jaebum, mit ér egy csapat leader nélkül? Ráadásul egy olyan vezetőről van szó az esetedben, akinek egyetlen egy gyengesége van: én. Ezt kellett kiküszöbölnünk. Azért sem jöttem eddig vissza, mert arra vártam, hogy teljesen kiábrándulj belőlem, és akkor talán újra a csapat tagja lehetek. De az üzeneteidből rájöttem, hogy te továbbra is ugyanúgy szeretsz, ahogy nem mellesleg, én is téged – sóhajtott egy mélyet közben, amiben az elmúlt kilenc hónap vívódása benne volt.

- Biztos, hogy ki akarsz lépni? – kérdeztem egy percnyi néma csend után.

- Már megtettem. A napokban elintéztem minden szükséges irományt. Így is túl türelmes volt a vezetőség. Viszont… - Életemben nem örültem még annak, hogy valakitől ezt a szót hallom. – Nem megyek el teljesen, egy szóló albumhoz kötöttem szerződést. Így a közeledben lehetek, ha te is úgy akarod. És nem mellesleg, a fiúk közelében is. Mert bárhogy az ellenkezőjének tűnhetett mostanában, nekem ti vagytok a családom, ti hatan, együtt.

- Istenem, Jackson! – Eddig bírtam nyugodtan, és ekkor elfogott egy vad zokogás, ami már túl régóta nyomta a mellkasomat, de végre utat tört magának.

- Ezt vehetem egy okénak? – kérdezte félve.

- I-igen – bólogattam, ami közben kezembe temettem az arcomat. Majd miután megnyugodtam kissé, és megláttam azt a huncut mosolyt az arcán, ami túlságosan is hiányzott, nem bírtam türtőztetni magam, és belelöktem a vízbe.

- Hé, ezt most miért kellett? – kérdezte durcásan, és mire észbe kaptam, engem is magával rántott.

- Te megérdemelted, én nem – feleltem, bár miután végiggondoltam, amiket mondott, ez talán mégsem volt igaz. – Soha többet ne merj elmenni tőlem! Sőt, még csak ne is gondolj semmi ilyesmire! Én azt már nem élném túl, Jackson! Rendben?

- Hát persze, hogy nem megyek el tőled. Így is életem legszörnyűbb időszaka volt ez a kilenc hónap. Viszont közben rengeteget tanultam magamról. Jobb emberként tértem vissza hozzád. Így most már megérdemlem a szerelmedet és a törődésedet. De bárcsak ezért ne kellett volna mindkettőnk szívét összetörnöm!

- Mindig is megérdemeltél. De  már vége van, Jackson! Vegyük úgy, hogy ez csak a prológusa volt a szerelmünk történetének!

- Aminél a folytatás csakis jobb lehet!

Majd oly sok sírással töltött éjjel után, itt, annak a tónak a közepén, ami mellett minden elkezdődött, olyan forró csókban forrtunk össze, amihez foghatott ezután nem éltünk át soha, de nem is töltöttünk pár napnál többet a másik nélkül.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)