Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 3. fejezet

Harmadik fejezet – Nyugodt, boldog szív

Jaebum:

Egyszerűen nem tudtam türtőztetni magam, annyira szívdöglesztő volt ebben a szmokingban. Folyton csak őt lestem, amit talán észre is vett, de már ez sem érdekelt. Eddig is sokszor bámultam titokban, azonban mindig diszkréten tettem, ekkor viszont nem lehetett a hormonjaimnak parancsolnom, bár nem is akartam. Eljött az idő, úgyis tiszta vizet akartam önteni a pohárba. Úgy voltam vele, még ha ki is kosaraz, akkor is, legalább egy jó estém legyen, amikor önfeledtem kiélvezhetem a látványát és a bőrének tapintását. Épp ezért, szinte tudat alatt mozdítottam a kezemet, hogy az övére helyezzem, amikor egy hosszú, egyenes úton haladtunk. Majd el is kezdtem azt szorítani, mert éreznem kellett, hogy ott volt mellettem.

- Jaebum, jól vagy? – kérdezte ijedten, ami érthető volt, hisz nem volt hozzászokva ilyen viselkedéshez tőlem.

- Miért ne lennék jól? – kérdeztem vissza.

- Ennyire izgatott vagy az este miatt?

- Az nem kifejezés – feleltem igencsak nagy mosollyal, majd kénytelen voltam visszatenni a váltóra a kezemet.

- De azt, akkor sem értem, miért nézel ilyen furcsán rám – ráncolta a homlokát, amitől imádnivaló volt. – Tudom, hogy jobban ki kellett volna csípnem magam. A szmokingot kivasalhattam volna, a hajammal is foglalkozhattam volna többet. Parfümről már ne is beszéljünk, ilyesmivel tudod, hogy sosem törődök! – Lehet, hogy gonoszság volt, de amióta rájöttem, hogy szerelemmel szeretem, azóta egy részem – talán nem is kis részem – örült annak, hogy ilyen kishitű volt. Ezért kevésbé éreztem azt, hogy valaki majd lecsapja a kezemről, legyen fiú vagy lány az illető.

- Youngjae, pont, hogy az átlagosnál is szívdöglesztőbb vagy – jegyeztem meg komolyan, mert ekkor aztán tényleg jogában állt tudni, hogyan is festett. Viszont el kezdte rázni a fejét, amivel felhúzott. – Ne rázd itt nekem a fejedet, igenis remekül festesz! Nem győzöm majd a lányokat lerázni rólad.

- Még ha el is hinném, hogy igaz, amit mondasz, szerinted én azt akarnám, hogy lerázd őket? – nézett rám furcsán, az én torkom pedig elszorult, arra gondolva, hogy kispadról kell nézzem, hogyan rajongják körül. – Meg amúgy is, még mindig nem magyaráztad meg, miért nem szeretted volna, hogy elhívjunk magunkkal egy-egy lányt.

- Mert csak zavarnának minket. Most komolyan el akartad volna rontani az esténket olyan lányokkal, akik alapjáraton egy szót sem váltanának velünk? – Hirtelen olyan düh fogott el, ami még engem is meglepett. Nem vehette el tőlem senki. Mi összetartoztunk. Senkié nem lehetett Youngjae. Lehet, hogy ezek a birtokló gondolataim elítélendőek voltak, de attól még nem tudtam őket fékezni, ezen az estén pedig végképp nem. Ezt most senki sem ronthatta el nekünk.

- Végül is, nem – mondta, amivel kicsit megnyugtatta felhevült szívemet.

- Na látod! Amúgy is, tudod, hogy mi együtt vagyunk a világ ellen.

- Tudom, Jaebum. – Ekkor viszont hirtelen végigsimított a karomon, amibe szabályosan beleborzongtam. Tudtam, ő lesz a végzetem. De még nem akartam ezen az estén sírba kerülni, se szívinfarktus, se autóbaleset miatt.

- Ilyet ne csinálj, mert nem érünk épségben oda! – kértem, megelőzve ezzel a bajt. – Lesz miről beszélgetnünk a bálon.

- Öhm… oké – zárta le ezzel a témát, az út további részét pedig néma csendben töltöttük.

Mikor megérkeztünk, olyan gyorsan pattantam ki a kocsiból, ahogy csak tudtam, hogy kinyithassam az ajtóját. Ami a lassú reflexei miatt sikerült is. De ennyi nem volt elég a tomboló mellkasomnak és a pillangózó gyomromnak, így miközben bekísértem, átkaroltam a hátát. Bár őszintén, legszívesebben kicsit lejjebb bandukolt volna a kezem, de így is elég bajt okoztam már – mert valahogy éreztem, hogy miattam billent meg, és esett majdnem be az ajtón.

- Jól vagy? – Muszáj volt magamhoz szorítanom, nehogy végül hasra bukjon nekem.

- I-igen?

- Ez most kérdés lett volna? – mosolyodtam el, viszont továbbra is magamhoz húzva indultunk el a bárpult felé. – Szerintem ránk férne egy kis ital.

- De én tudod, hogy nem… - dermedt le, amit nem értettem, hisz eszembe sem jutott, hogy szeszes italt adjak neki.

 

   - Youngjae, természetesen tudom, hogy nem iszol alkoholt, de egy kis kólától is fel tudsz pörögni – nyugtattam meg. - Két kólát! – kértem ki.

- Te azért nyugodtan ihatsz!

- De akkor ki fog hazavezetni, életem? – suttogtam a fülembe, így azonban túl közel kerültem az ajkához, ezért inkább kezébe nyomtam a kóláját. Azonban azt olyan gyorsan húzta le, hogy félrenyelt, és köhögőroham tört rá. Ettől pedig úgy megijedtem, hogy nem érdekelve, hogy mindenki minket fog nézni, ütögetni kezdtem a hátát, majd mikor már enyhült a köhögése, kezébe nyomtam a saját kólámat.

- Idd meg, de ezt már lassan! – kértem, amit meg is tett. – Jobban vagy?

- Igen – felelte, és láthatólag ki volt fulladva az előző malőr miatt.

- Jaj, Te, először elesel az ajtóban, aztán meg egy kis kólától meg akarsz fulladni! Én igyekszem megvédeni téged az egész világtól, de mit tegyek, ha saját magadtól nem tudlak? – Az életcélom volt őt mindentől és mindenkitől megóvni, de olykor ezt annyira megnehezítette, főleg, amikor önmagára volt veszélyes. Nem volt elég, hogy az édesapjától nem tudtam még elszakítani, de magától sem volt a legegyszerűbb megvédenem.

- Bocsánat, tudod, hogy esetlen vagyok – kért elnézést szomorúan, a lebiggyesztett ajkait pedig túlságosan is meg akartam vigasztalni saját párnáimmal. De nem tehettem, még legalábbis nem.
    - De én így imádlak – mosolyodtam el ismét. – Youngjae, miért vagy ennyire zavarban?

- É-én? Én nem vagyok zavarban. Pffúú, miért lennék? – rántott egyet a vállán, ami egyszerre volt aranyos és esetlen, így jót kacagtam rajta. – Hé, ne nevess ki! – ütötte meg a karomat, amivel felébresztette bennem a gyereket.

- Na, rendezzük itt le? – vettem fel boksz pozíciót, amin most ő nevetett egy jót. Pedig ez régi szokásom volt. Talán tíz éves lehettem, amikor rávettem, hogy bokszmeccseket tartsunk, amik során persze sohasem ütöttük meg egymást. Azonban, miután rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé, már arra sem voltam képes, hogy megjátsszam, hogy bántom, hiszen minden egyes porcikámmal védelmezni akartam őt.

- Hát persze, drágám! – hagyta rám, de a „drágám” szóval úgy beindított, hogy azonnal a táncparkettre húztam, mielőtt valami mást tettem volna.

Épp egy gyors szám ment, aminek felvéve a ritmusát, azonnal szabadjára engedtem magam. De Youngjae csak lépegetett ide-oda, így megragadtam a kezét, és próbáltam vezetni kicsit. Láthatólag a szám előrehaladtával, egyre inkább feloldódott. Annyira jó érzés volt ilyennek látnom. Amikor hozzásegítettem a boldogsághoz, ahhoz fogható érzéssel még nem találkoztam. Ez is bizonyította, hogy ő volt a legfontosabb személy az életemben.

Miután már mindketten kifulladtunk, tudtam, itt az idő, most kell beszélnem vele. Ezért, mielőtt meggondolhattam volna magam, kézen fogva őt, elindultam vele az udvarra.

- Jó lesz, ha itt leülünk? – kérdeztem az egyik padnál.

- Persze – felelte, majd mindketten helyet foglaltunk. – Jaebum, nem tudom, hogy miért viselkedsz furcsán, de valamit el kell mondanom.

- Jaj, tudod, mit? – vágtam közbe idegesen. – Bármit elmondhatsz, csak előtte te hallgass meg engem. Mert félek, te olyan dolgokat akarsz mondai, amik után én meggondolnám magam. Pedig már így is olyan sokat vártam, annyi éven át őriztem ezt a titkot. Nem bírom tovább, Youngjae, ki kell mondanom. – Már szinte belülről tépett szét ez a több éves titkom.

- De hát mit?

- Csak félek, hogy ezzel cserben hagylak – sóhajtottam, miközben lefelé néztem, mert a tekintetétől csak még jobban elbizonytalanodtam abban, hogy lehet-e bármi esélyem is nála.

- Jaebum, te engem sohasem hagytál cserben, és hiszem, hogy ezután sem fogsz – simogatta meg a hátamat, amivel egy kis erőt adott.

- De egyszer igenis cserben hagytalak. Hát nem emlékszel? – néztem rá szomorúan.

- Nem – rázta a fejét.

- Pár hónappal azután volt, hogy apukád elválasztott téged a szüleimtől. Emlékszem, hogy elengedett minket kettesben a tengerpartra, de kikötötte, hogy ha a szüleim akárcsak a közelünkbe is jönnek, akkor lehet, én se láthatlak többet – kezdtem el mesélni azt az élénk emlékképet, ami rémálomként oly sokszor tért már vissza hozzám az elmúlt években.

- Így már rémlik – bólogatott.

-  Tudom, hogy annyira eljátszottuk az időt, hogy letelt az egy óra. Én ráncigáltalak hazafelé, mert féltem, hogy elveszítelek. Te próbáltál nem elesni, én pedig pont azzal hagytalak cserben, hogy túl erősen húztalak. Elbuktál, és lehorzsoltad a térdedet. – Még mindig éreztem azt a mérhetetlenül nagy dühöt magam felé, és ugyanekkora bűntudatot Youngjae miatt, ami akkor fogott el, és amit azóta is magammal hordoztam. Ott igenis cserben hagytam őt. - Anya pont látta ezt, így odafutott hozzánk. Persze apukád, ekkor jött ki a házatokból, és ezért egy hétig tényleg nem láttalak, hisz pont nyári szünet volt, így annyink se volt, hogy a suliban találkozzunk. – Gyermekkorom legnehezebb napjai voltak ezek, melyek képkockái mázsás súlyként lepték el az elmémet.

- Ez az eset az én emlékeimben másként él – jegyezte meg, amivel felkeltette a kíváncsiságomat. – Én arra emlékszem, hogy te bármilyen fáradt voltál, és úgy lihegtél, mint aki mindjárt összeesik, a maradék energiádat arra használtad, hogy még engem is húzz magad után, csakhogy tényleg időben hazaérjek. – Ez valóban így volt, de attól még hibáztam. -  Anyukád pedig még úgy is azonnal a segítségemre sietett, amikor ez szabályosan meg volt tiltva neki. Mert ti még, akkor is a családom maradtatok, amikor nem lehetett volna. Mert az igazi kötelékek nem múlnak el parancsszóra. – Teltek meg könnycseppekkel a szemei, amitől muszáj volt erős szorításomba zárnom.

- Jaj, Youngjae! Te egy csoda vagy, én mondom! Egy kincs, akit elvettek a családomtól, de tőlem nem tudtak – mondtam neki ezt a számomra nyilvánvaló tényt. És mintha enyhült volna a szívem, amiért őt nem bántottam úgy ezzel a baklövésemmel, mint azt hittem.

- Ne hozz zavarba! És most már térj rá, hogy mivel hagynál szerinted cserben! – terelte vissza a témát, amitől újból idegessé váltam.

- Azzal, hogy… én… Tudod, hogy mindig is többet jelentettél számomra, mint egy barát. – Erre csak bólogatott, de ez számomra pont elég volt a folytatáshoz. – A testvéremként gondoltam rád oly sok éven át.

- Csak gondoltál? – kérdezett vissza kissé ijedten, amitől én is még inkább félni kezdtem.

- Igen.

- Ó!

- Youngjae! – sóhajtottam ismételten. – Oly sok éve már, hogy te nem csak a testvérem vagy. Már tizenhárom éves korom óta másként nézek rád. Valami, akkor megváltozott bennem az irányodba. Azóta én… - elakadtam.

- Mondd már ki! – követelte idegesen.

- Szerelmes vagyok beléd! Tudtam, hogy hibát követek el, ha elmondom! – De mielőtt befejezhettem volna a mondandómat, az ajkát az enyémre tapasztotta.

Hirtelen nem tudtam felfogni, mi történik, de amint realizáltam, hogy ez nem állom, és Choi Youngjae szája épp az enyémet súrolta, addigra már bele is kezdett életünk első csókjába. Viszont még ezután is kellett pár másodperc, hogy meg merjek mozdulni, azonban hirtelen beindult bennem valami, és falni kezdtem az ajkát. Az évek óta tartó elfojtott vágyaim utat törtek maguknak, és ha egy szobában lettünk volna, talán már el is kezdtem volna levetkőztetni, de ekkor be kellett érnem a szájával ; ami  így is sokkalta több volt, mint ami előtt kijutott nekem.

- Jaj, Te! – rázta a fejét, miután kifulladva szétváltunk, majd a vállamra dőlve szorított magához. Erre, a csókkal ellentétben már sokszor volt példa, de ez most intimebb volt, mint valaha.

- El sem hiszed, Youngjae, mennyire féltem, hogy elutasítasz. Fogalmam sem volt, vajon viszonzod-e az érzéseimet – vallottam be neki, és közben én is magamhoz öleltem.

- Hát, hogyne viszonoznám! Hisz te vagy a mindenem – suttogta, ami már szinte szürreális volt, de mégis, olyan gyönyörű.

- Ahogy te is az enyém. De te… öhm… Te mióta érzel többet irántam? – kérdeztem rá, mivel nem adta igazán jelét a dolognak.

- Őszintén? – ült fel, így a szemembe nézve. – Fogalmam sincs. Folyamatosan alakult át mindez bennem valami többé. De nem bánom. Jaj, dehogyis bánom!

- Én drága Napsugaram, köszönöm, hogy beragyogod a napjaimat! – Egy újabb, apró csókot leheltem szájára.

- Én köszönöm, hogy itt vagy nekem. Nélküled nem, hogy nem ragyognék, már nem is léteznék.

- Ilyet ne is mondj! – kértem, mert ilyesmibe még csak belegondolni se szerettem volna.

- De ha egyszer így van! Jaebum, én nem is akarnék élni nélküled – suttogta, amitől az átlagosnál is törékenyebbnek tűnt.

- Jaj, kicsikém! Nem kell nélkülem élned! Soha nem is fogsz! Semmi és senki sem állhat közénk – szorítottam még erősebben magamhoz.

- Ígéred?

- Ígérem!

- Muszáj visszamennünk? – kérdezte szomorkásan.

- Dehogyis! Gyere, van egy ötletem! – húztam fel a padról, majd kézen fogva invitáltam a suli melletti erdő felé. Oly régóta vágytam már valamire, itt volt az alkalom, hogy végre megvalósítsam.

- Mit tervezel? – kérdezte ijedten.

- Van nálad papírzsepi? – néztem rá kíváncsian válasz helyett.

- Azt hiszem. – Majd egyet előhalászva a zsebemből, átnyújtotta nekem.

Gyorsan széthajtottam, majd letettem a földre, és bekapcsolva a telefonomon az elemlámpát, némi fényt varázsoltam a sötét erdőbe. Ezek után zenét indítva tettem le a zsepire a készüléket. Direkt lassú számot tettem be, mivel annyira szerettem volna már lassúzni vele, ráadásul a természetben, kettesben.

- Szabad egy táncra, Uram? – nyújtottam felé a bal kezemet, amibe azonnal belehelyezte az ő jobb kézfejét, ami túlságosan is passzolt az enyémbe, mintha egymáshoz lettek volna teremtve. Talán így is volt.

- Igen, de csak Önnek – viccelődött.

- Ezt el is vártam. – Egy hirtelen mozdulattal magamhoz rántottam, majd jobb kezemet derekára csúsztatva, kezdtem el vezetni. Bízva a sikeremben, felkészülve mentem: direkt megkértem édesanyámat, hogy kicsit keringőzzön velem otthon az ezt megelőző napokban, hogy ne legyek kétballábas, és ez ekkor ki is fizetődött.

- Én megmondtam – jegyeztem meg, miután megforgatva, hátra döntöttem.

Annyira egymásba temetkeztünk, hogy észre se vettük az idő múlását. De egyszer csak, mintha rossz előérzetem lett volna, ezért a mobilomon meglestem, hány óra volt.

- Youngjae, negyed óra múlva otthon kell lenned! – jelentettem ki ijedten.

- Tessék? – nézett ledermedve a telefonomra.

- Ó, basszus! Jól eltáncoltuk az időt. Gyorsan, rohanjunk a kocsidhoz! – húzott az épület felé, hogy bent átvágva a tömegen, eljussunk a suli kijáratához.

- Nyugi, hazaérünk! – mondtam inkább saját magamat nyugtatva, mintsem őt.

- Tudom, de azért annyira ne száguldozzunk! – kérte az autóba beszállva.

- Rendben – mentem bele.

- Jaebum, nem hiszem, hogy nagy baj lenne belőle, hogy mondjuk öt perccel később esnék be. Valószínűleg már rég alszik, úgyhogy nem lesz gáz.

- Hm… Nagyon remélem, hogy igazad van, Szerelmem.

- Ó! – pirult el.

- Mi az? – kérdeztem kíváncsian.

- Semmi, csak a szerelmednek hívtál – mosolyodott el. – Túl régóta vágytam már erre – vallotta be.

- Ahogy én is arra, hogy ezt kimondhassam – terült szét egy hatalmas mosoly az én arcomon is. – Most már minden más lesz. Eddig is remek volt együtt lennünk, de ezentúl még annál is jobb lesz.

- Igen, tudom.

Végül három perccel később álltam meg a házuk előtt, ahogy azt az apja kérte.

- Bárcsak adhatnék egy búcsúcsókot, de félek, hogy figyel valahonnan – jegyeztem meg.

- Szerintem is az a biztos, ha nem. Most viszont rohanok. Holnap beszélünk! – nyitotta ki az ajtót.

- Szép álmokat, Napsugaram! – búcsúztam el tőle.

- Neked is!

Miután bement, még legalább tíz percig ott álltam a házuk előtt, hogyha ne adj isten az apjának elgurult volna a gyógyszere, akkor ki tudjam menteni őt. Ideges várakozásomból az ébresztett, hogy Youngjae küldött egy sms-t.

Látom, hogy még itt állsz. Menj haza nyugodtan! A kanapén aludt, mikor bejöttem. Fel se tűnt neki, hogy megjöttem. Nem buktunk le! 
   Nagy kő esett le a vállamról a sorait olvasva, így miután válaszoltam neki, egyszerre nyugodt és boldog szívvel térhettem haza.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)