Tört angol - MarkJin fanfiction - 17. fejezet

Tizenhetedik fejezet – Még csak most jöttem rá

Jinyoung:

   - Mark, jól vagy? – kérdeztem szobatársamat este, miután már senki sem zavart minket. – Olyan gyorsan elrohantál, mikor bejöttél hozzánk Jaebummal.

- Persze, hogy jól vagyok. Pffúúú! – Most először láttam megrándítani a vállát, ami eléggé idétlenül hatott. Valamit magába fojtott, ebben biztos voltam. – Azért szerintem te is észrevetted, hogy az utóbbi időben egyre jobban érzem itt magam.

- Hát persze, és tudom, hogy ebben Youngjaenek nagyon nagy szerepe van, amiért borzasztóan hálás vagyok neki – mosolyogtam rá, hisz tényleg mindennap hálát adtam, hogy Youngjae társasága miatt sokkal jobban feloldódott Mark az utóbbi időszakban, még úgyis, hogy Jaebum árgus szemekkel figyelte őket.

- Tény és való, hogy segített az érkezése, de hát főként miattad szeretek itt lenni, Jinyoung. Ezt azért csak tudod.

- Ó, igen? – Egyáltalán nem számítottam ilyen vallomásra tőle, főleg azok után, milyen undok voltam vele az elején. Igenis Youngjaet jobban illette volna a dicséret, hisz ő azonnal nyitott felé. De ugyanez igaz volt Jacksonra is. Még a tarkómat is megvakartam zavaromban, miközben egyik lábamról a másikra álltam, amik nem bizonyultak elég stabilnak.

- Igen – felelte továbbra is komolyan, amitől nyelnem kellett egyet.

- Örülök, amiért segíthettem – érintettem meg a vállát, de igen hamar el is vettem onnan a kezem, hisz úgy vettem észre, Mark nem nagyon szeretett érintkezni senkivel. A világért sem erőltettem volna rá magam.

- Megyek lezuhanyzok! – mondta végül, megkegyelmezve a szaporán verő szívemnek, és mire észbe kaptam, már pizsamával a kezében indult volna el.

- De miért kerestél korábban? – tereltem vissza az eredeti témát.

- Nem lényeg. Csak mutatni akartam valamit, de ráér holnap is. – Olyan szomorúan mondta mindezt, hogy egyértelmű volt, hogy valami nagyon bántotta, én pedig legszívesebben kivallattam volna; de Markkal csakis óvatosan bánhattam.

- Biztos? – kérdeztem aggódva.

- Hát persze. Nem lényeg – mondta halovány mosolyt erőltetve arcára, ami még a szomorkás tekinteténél is jobban fájt. – Ahogy én sem – ezt csak suttogva tette hozzá, de így is meghallottam, és mielőtt gondolkodhattam volna, megragadva a kezét, magam felé húztam, nehogy ott merjen hagyni.

- Mi az, hogy te sem? – kérdeztem egyre összezavarodottabban. Az előző napokban semmi jelét nem mutatta annak, hogy ennyire kívülállónak érezte még mindig magát. Több állt ennek a hátterében.

- Semmi, Jinyoung. Aludjunk inkább! Nem kell mindig velem foglalkoznod! Én csak egy vagyok egy sok tagból álló csapatból, ráadásul a leggyengébb láncszem. De remélem, hogy idővel hasznosabb leszek. – Még csak a szemembe se tudott nézni, miközben ezeket mondta, helyette inkább a padlót bámulta. Istenem, hát tényleg még mindig itt tartottunk? Azt hittem, hogy már belátta, igenis hasznos tagja a csapatnak. Arról már ne is beszéljünk, hogy számomra napról-napra egyre többet jelentett.

- Mark, könyörgöm, ne mondj ilyet! Annyira tehetséges vagy, és olyan sokat segítettél nekünk, amióta itt vagy. És nem mellesleg… Na jó, ez hülyén fog hangzani – ismét a tarkómat vakartam, ahelyett, hogy kimondtam volna azt, amit megérdemelt, hogy tudjon.

- Mondd csak! – nézett rám kíváncsian.

- Úgy érzem, miattad jobb ember lettem – bukott ki belőlem a vallomás, amit a lehető legkomolyabban gondoltam. Mark fokozatosan oldani kezdte a szívem körül lévő jeget, ráadásul türelmet és szelídséget is tanultam tőle. – Számomra rengeteget jelent, hogy itt vagy. A többiek is kedvelnek, emiatt ne félj! De én… Én… Hagyjuk! Nem tartalak fel tovább. Menj csak fürödni! – kértem, mielőtt túl messzire mentem volna olyat mondva, amivel kapcsolatosan még én magam sem voltam teljesen tisztában.

 - Rendben – mondta, majd magamra hagyott. A kongó némaságban, pedig a szívem még hangosabban tudott Markért kiáltani. Mit tett velem ez a fiú?

Másnap megmutatta azt a dalszöveget, amin az én tanácsomra csiszolgatott, és pontosan azt hozta ki belőle, amit szerettem volna. Épp ezért megdicsértem, hátha ettől jobb kedve lesz, és érzi, hogy igenis remek csapattag. De talán valamit félreértettem az előző este, mert Mark továbbra is szomorú volt. Azonban nem volt időm efelől kérdezgetni, mivel játék estet tartottunk, amin viszont magam és Mark számára is bizonyítani tudtam, hogy igenis jól ismertem őt. Még az elején, mikor kapásból rávágtam, hogy Joeynak hívjak a tesóját, majd a születésnapjának a dátumát, és hogy milyen városban élt mindig is, csak enyhe büszkeség öntötte el a mellkasomat. De ezután a szülei nevét is könnyen megmondtam, majd azt, hogy a tavasz volt a kedvenc évszaka - ahogy nem mellesleg nekem is –, így aztán boldogság lett úrrá rajtam. Mindezt csak tetézte, amikor Youngjaevel megküzdve, végül Jaebum kérdéseinél ötből hármat én tudtam. Olyan jót viccelődtem a srácokkal, hogy csak némi késéssel vettem észre, hogy Mark időközben eltűnt.

- Hova…

- Azt mondta, hogy telefonálnia kell – válaszolta Jackson, a félig feltett kérdésemre.

- Minden rendben? – kérdeztem Markot, miután beléptem a szobánkba.

- Nem igazán. Holnap hazautazom – felelte egy félénk mosollyal.

- Tessék? De hát miért? Baj van? – lepődtem meg, de közben féltem is, hogy ennyire rossz volt a helyzet, hogy haza is menekült tőlünk.

- Semmi komoly, csak már úgy hiányzik a családom, és a tesóm is egyre nehezebben viseli a távollétemet. Csak négy napról van szó, de nekünk most erre olyan nagy szükségünk van, mint semmi másra a Földön. – Tudtam, hogy pár napja kiborult a testvére, és így utólag bevallotta, hogy erre már korábban is volt alkalom, ezért nem kellett volna, hogy annyira meglepjen a dolog, de attól még valamiért nagyon is fájt.

- Aha! De biztos, nincs semmi baj? Nem rontottam el valamit? – Rettegtem, hogy valamelyest én is benne volt ebben a hirtelen jött hazautazásban.

- Nem – állt fel, majd a kezét a vállamon pihentette. Ezután pedig észre se vettem, hogyan, de szorító ölelésében találtam magam, ahogy pár hete, azon a bizonyos éjszakán, ami megváltoztatott mindent közöttünk. Fél percig sem tartott mindez, épp ezért legszívesebben visszarántottam volna magamhoz, és könyörögtem volna neki, hogy ne menjen el, mert tudtam, már négy nap is szörnyen fájdalmas lesz nélküle. De talán épp ezért volt némi bibi a kapcsolatunkban: ilyen rövid idő egymás nélkül, nem szabadott volna, hogy ennyire felzaklasson.

Éjjel egy darabig egyikünk sem tudott aludni, de inkább forgolódtunk álmatlanul az ágyunkban, minthogy bármelyikünk is megszólaljon. Viszont ő nagyjából egy óra után csak álomba szenderült, így nyugodtabban tudtam elmerülni a gondolataimba, amik össze-vissza cikáztak. Viszont, ami ennél is furcsább volt, égő vágyat éreztem magamban, hogy jól megvizsgáljam Mark arcát, mielőtt visszatért Amerikába, és így napokig nélküle kellett lennem. Ezért telefonomon bekapcsolva az elemlámpa üzemmódot, az ágya mellé ültem, és gyönyörködtem az arcában, ami olyan tökéletes volt, hogy az egyre jobban fájt.

Mikor megérkezett, nem tudtam, miért éreztem furcsán magam vele kapcsolatosan. Bár nem volt egyszerű feloldódnom mellette, de végül igen hamar sikerült közel engednem őt. Majd, ahogy egyre jobban megismertem, és rájöttem, hogy egy borzasztóan tehetséges, és  annál is szerényebb fiúról volt szó, még inkább tenni akartam érte, hogy érezze, mekkora kincs is ő. Tudtam, hogy idővel a többiekkel is közelebbi kapcsolatba kerül, de valahogy mégsem vártam azt az időszakot, amikor Youngjaen kívül mással is osztozkodnom kell Markon. Nem akartam birtokolni, a világért sem, de már tényleg fizikai fájdalmat okozott nekem, mennyire fontossá vált a szívemnek. Talán Jaebum is hasonló féltékenységet érezhetett Youngjae miatt. De hát én még azelőtt féltékennyé váltam, hogy igazi okom lett volna rá, ami aztán még inkább furcsává tette a helyzetet. Talán… Hirtelen végigzongoráztam a fejemben az első perctől kezdve az aznap estéig, mi is történt közöttünk. Előre sejtettem, hogy olyan változást hoz a csapat életébe, ami leginkább rám lesz hatással. El is akartam lopódzni, mikor megláttam, de Jackson nem hagyta. Pontosan emlékeztem az első gondolataimra róla:

„Ki a jó fészkes fene volt ez a srác? Honnan jött? Miért pont ide? Miért hozzánk? Miért oda, ahol én ott voltam? És hogyan lehetett valakinek ilyen angyali arca?”

Viszont nem futamodtam meg, bevállaltam a közös szobát vele. Az elején pedig inkább csak féltettem, főleg, hogy olyan félénk volt, és még hányt is az első reggelén. És persze ott voltak a nyelvi korlátok, amit nem két perc volt legalább kettőnk között áthidalni. Bár Mark koreaija még jócskán hagyott kivetni valót maga után. De ha arra gondoltam, hogy az én angolom mennyire feledésbe merült, és fordítóprogrammal akartam elmondani neki, hogy kirándulni fogunk az egyik nap, azonnal elmosolyodtam. Hát igen, nem indult könnyen a kapcsolatunk, az biztos. De már a második napon éreztem, hogy volt valami plusz, megmagyarázhatatlan dolog közöttünk, amikor véletlenül a kezét fogtam meg mosogatásnál. Akkor pedig, mikor az alvós maciját is megláttam a bőröndjében, csak még inkább a szívembe zártam. Most is, ahogy azt szorította előttem, tudtam, hogy jó döntés volt, mikor először vásároltam magunknak csokifagyit, mivel akkor dőlt le hivatalosan egy fal közöttünk. De mégis úgy éreztem, mintha még lett volna még egy közöttünk, ami ekkor az én oldalamról szintén kezdett összeomlani. 

Hirtelen arra eszméltem, hogy az arcomon legördült egy könnycsepp, hisz még csak most jöttem rá: egy hónap kellett, hogy belássam, én azóta szerelmes volta Mark Tuanba, hogy megláttam, és azért voltak azok a furcsa érzéseim az irányába. Bár Jaebum próbált erről meggyőzni, de a makacsságom eddig elfedte előttem az igazságot. Szerelmes voltam, és ez az érzés napról-napra csak mélyült. Végre valahára megtudtam, milyen is az igaz szerelem. Ehhez addig kellett várnom, míg ez az angyal le nem szállt hozzám.

Egyszer csak elkezdtem - ugyan halkan - kacagni. Annyira boldog voltam, mint még soha. Azáltal, hogy a szívem végre felfedte magát, nem csak megkönnyebbültem, hanem meg is értettem minden szerelmes regénynek, dalnak és filmnek a valóságalapját, és még inkább tudtam Jaebummal is azonosulni. Hát ilyen volt az a bizonyos nagybetűs szerelem.

- Mark, köszönöm, hogy vagy nekem – suttogtam az előttem édesen alvó fiúnak, majd arrébb simítottam egy kósza tincset, ami kitakarta előlem lehunyt szemét. – Álmodj hozzád hasonló angyalokkal!

Másnap reggel mindenképp el akartam kísérni a reptérre, így felkeltem vele korán, és a pakolásban is segítettem neki.

- Vigyázz magadra, Mark, rendben? – kértem aggódva, már a reptéren állva. – Érj haza épségben, és nem mellesleg vissza hozzánk!

- Úgy lesz – ígérte, de nekem ez most nem volt elég, a tegnap este után már nem.

- Mark, ugye most már valamelyest a közös házunkat és magát Koreát is az otthonodnak tekinted? – kérdeztem tőle félve, de azért reménykedtem a pozitív válaszában.

- Még szép! – felelte őszintén, amivel valamelyest megnyugtatott. Bár reméltem, hogy ismét magához ölel, de csak egy kézfogást kaptam búcsúzóul, és legszívesebben el sem engedtem volna a kezét, hanem magam mellett tartottam volna, amíg a gép el nem hagyta Koreát, nélküle. Azt akartam, hogy ő már hozzám tartozzon, de rájöttem, hogy ez talán sohasem valósulhat meg; legalábbis nem úgy, ahogy én azt szerettem volna. Így elengedve a kezét, végignéztem, hogyan távolodott tőlem.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)