2018. január 13., szombat

Kard, mint mentsvár - ReyLo fanfiction - 1. fejezet

Első fejezet – Mindenki ismeri a neved


- Luke, tudod, miért hívtunk ide – hallottam édesanyám hangját, miközben a résnyire nyitva lévő előszobánk ajtajánál hallgatóztam, miután nagybátyám megérkezett.
- Igen, ahogy ti is tudjátok, hogy a feltételeim nem változtak. Szívesen leszek a fiú edzője, de ehhez az kell, hogy hozzám költözzön. Magántanulót csinálok belőle, hogy minél több ideje maradjon velem gyakorolni. Hatalmas tehetség, és ígérem, mindent megteszek majd, hogy sikeres vívó legyen belőle, viszont ehhez áldozatokat kell hoznunk mindünknek. – A szavaival mintha kést döfött volna a szívembe. Nem akartam elhinni, hogy a szüleim képesek ebbe belemenni. Ők voltak a mindeneim. Nem igazán voltak barátaim, épp ezért jelentett sokat számomra, hogy mennyire próbáltak megérteni, és hagyták, hogy a saját utamat járjam. De pont, ez volt a baj, hiszen én kértem őket, hadd próbáljak meg vívni, mivel Luke bácsi mindig sokat mesélt a tanítványairól, ráadásul egy ideje nem volt senkije, én pedig valahogy éreztem, hogy a családunkon végigfutó tehetség bennem is leszállópályára lelt. Tudtam, hogy meg kell próbálnom. Arra azonban egyikünk sem számított, hogy nem csak jó, hanem egyszerűen zseniális leszek. Édesanyám állította, hogy még a nagybátyámnak sem ment ilyen jól, mikor először adtak kardot a kezébe. Végre valamiben kiemelkedő lehettem. Bár jó tanuló voltam, de igazán semmiből sem kiváló, ami zavart. Ekkor azonban rájöttünk, hogy ott van előttünk a nyilvánvaló válasz, milyen utat is szánt nekem a sors. Viszont ezért nem akartam a számomra két legfontosabb személyt elveszíteni.
- Biztos, hogy nincs más megoldás? – ezt apám kérdezte, akinek szokatlanul szomorúságot hallottam hangjából kicsengeni.
- Nincs. Higgy nekem, Han! Ennek a fiúnak velem kell jönnie, ha azt akarjátok, hogy a legjobb legyen. Mert az lehet, ott van benne a potencia. Annyi tanítványom volt már, egyik sem érhet még a kisujjáig sem fel. Nem vehetitek el a jövőjét, csak mert túlságosan ragaszkodtok ahhoz, hogy itt maradjon. Így is láthatjátok sokat, gyertek csak nyugodtan el hozzánk. Tudom, eléggé messze lakok, de legalább hétvégente találkozhattok. Egyszer mi jövünk ide, egyszer ti hozzánk – ajánlotta fel, de nekem még mindig nem tetszett ez az ajánlat.
- Mi lenne, ha megkérdeznénk őt is, hogy mit szeretne? – jutottam édesanyám eszébe.
- Ez jó ötlet. Megyek és megkeresem – állt fel apám.
- Felesleges, mivel itt áll az ajtóban – mondta Luke bácsi, mire én összerezzentem. Eddig kedveltem, de most, belegondolva, hogy csak ő lesz ott nekem, már nem volt annyira a szívem csücske. Még csak nyolc éves voltam, nagyon nem volt még itt az ideje, hogy elvigyenek otthonról. – Ben, gyere be!
- Nem szép dolog hallgatózni, Kincsem! – nézett rám felhúzott szemöldökkel anya.
- Mintha mi nem ezt tettük volna mindig, húgom – mondta a bácsikám.
- Mindent hallottál? – ezt már édesapám kérdezte.
- Igen, mindent.
- És, mit szólsz? - tágra nyílt szemekkel várta a válaszom, ahogy a másik két felnőtt is a szobában.
- Nem is tudom, apa… - Remegett a lábam, ezért leültem a szabadon lévő fotelbe. – Nagyon szeretnék vívni, és téged is szeretlek, Luke bácsi, de nem akarok itthonról elmenni – vallottam be. - Muszáj elmennem? Ha kell, kevesebbet alszok, csak hogy sokat próbálhassak – ajánlottam fel.
- Egy kimerült fiúval én nem sokat kezdek – rázta a fejét a bácsikám.
- De tényleg mindennap annyit kéne edzenem? – Egyre nagyobb görcs volt a gyomromban.
- Ezt a kérdést meg sem hallottam, Ben. Hisz annyit meséltem neked arról, hány tehetséget hagytam ott, mert nem voltak elég kitartóak, így nem érhettek fel az ellenfeleikhez. De, ha te tényleg mindent beleadnál, az összes versenyt megnyernénk, fiam. Hiszen erre vágysz, nem? Arra, hogy valamiben végre te légy a legjobb. Ismerlek, Ben, mindig is ezt akartad, megtalálni az utadat. Most ne félj rálépni! Adnod kell egy esélyt saját magadnak. Ha nem megy, ott hagysz, és hazajössz. De, akkor is elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk. – Egy biztos, a nagybátyám értett ahhoz, hogyan beszéljen az ember lelkére. Nálam eddig mindig hatásos volt, de most mégsem volt mindez gyógyír az idegességemre. Legszívesebben felrohantam volna a szobámba, magamra zárva az ajtómat, és nem jöttem volna ki, csak ha már mindenki lemondott erről a furcsa tervről.
- Jól értem, hogy a gyermekkoromat kell feláldoznom a karrieremért? – kérdeztem komolyan.
- Látszik, hogy felnőttek között nőttél fel, Ben. Ilyet egy nyolc éves nem mond. Én már csak tudom, nem egy korodbelivel dolgoztam együtt – jegyezte meg Luke bácsi.
- Mit vártál tőle, hiszen az én fiam? – mosolyodott el apám büszkén. – Solo vér folyik az ereiben.
- Ahogy Skywalker is – tette hozzá anyám.
- Drága barátom, valljuk be, nem tőled örökölte a tehetségét! – mosolygott apámra a bácsikám. Nagyon jó barátok voltak, épp ezért tudtam jól, hogy az én életem nem kerek-egész, mivel nincs egy hasonló barát az oldalamon.
- De minden más remek tulajdonságát tőlem örökölte. A jóképűségét, az eszét és a szorgalmát – húzta ki magát büszkén.
- És még el is hiszi – nevetett anya a testvérére nézve.
- Mert így van, igaz, fiam? – tekintett vidáman rám.
- Így – feleltem mosolyogva, hisz addig sem az elköltözésemről volt szó.
   Aznap már nem hozták többet szóba, sőt, megvárták, hogy befejezem a tanévet az iskolában, és csak nyáron költöztem át a nagybátyámhoz.


Luke bácsi kedves volt velem, de miközben edzet, mintha egy másik ember személyiségét vette volna fel, valakijét, akit én nem ismertem. Most már értettem, miért félt tőle több tanítványa is. Nem volt kegyetlen, de borzasztó nagy szigor sütött minden egyes szavából. Ráadásul maximalista volt, és olykor a teljes kimerülésig edzett engem. Épp ezért, nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy hazaköltözöm, de mégis, amikor ott volt a választásilehetőség, hogy sulikezdéskor csatlakozom-e az osztálytársaimhoz, hazaköltözve, vagy itt maradva magántanuló leszek, az utóbbit választottam.
Egy valamit elért a nagybátyám, hogy a függőjévé tett ennek a sportágnak. Még akkor is, amikor mindenem fájt, tovább akartam csinálni, mert semmi sem nyújtott akkora örömöt, mint a vívás. És minél jobban ment, annál többet akartam. Sohasem jött el az a pont, hogy elégedett lettem volna magammal, ahogy a bácsikám se velem. Bárhogy megnyertem minden egyes versenyt - mert tényleg, sohasem voltam még második helyezett sem – valami mindig hiányzott. De nem tudtam, hogy mi az. Bár olykor megfordult a fejemben, hogy ez a valami, inkább valaki. Viszont nem a szüleim voltak azok. Mikor náluk voltam, vagy éppen nyaralni mentünk, olykor elvesztegetett időnek éreztem a közös programokat, amik alatt inkább edzenem kellett volna. Pedig imádtam őket, de semmirekellőnek éreztem magam a vívás nélkül.
Tizenhét évesen elértem odáig, hogy az Ifjúsági olimpia kapujában legyek, viszont itt éreztem azt igazán, hogy kellene mellém valaki. Mivel magántanuló voltam, így egyetlen egy barátom sem volt, bár ez azelőtt sem volt másként, hogy a nagybátyámhoz költözve, a sportnak szenteltem az életem. Viszont a serdülőkorom végét járva, egyre inkább égette a vágy mellkasomat, hogy kell számomra valaki. De nem is igazán barátra vágytam, hanem egy lányra. Nem tudtam, hogy a testiség vagy a szerelem hiányzott jobban az életemből, de hogy mindkettő iránt ácsingóztam, abban teljesen biztos voltam.


- Fiam, nehogy nekem összetörd magad, vagy valami ilyesmi! Kár lenne azért a sok évért, amit ezzel a vén csonttal elszenvedtél – nevetett apám, miután a versenybusz mellett állva magához ölelt.
- Ha én vén csont vagyok, akkor te is – rántott egyet a vállán a bácsikám.
- De nekem legalább van egy gyönyörű feleségem, és nem kell más fiát ellopnom, ahhoz, hogy legyen mellettem valaki. – Bárhogy viccelni próbált, túlságosan beletalált a barátja lelkébe, aki nem reagálva erre, édesanyám nővéri ölelésében talált menedéket néhány másodpercre, ahova én is követtem.
- Nemsokára mi is megyünk utánatok – mosolygott rám büszkén anya. – Minden rendben lesz, kisfiam. És kérlek, próbáld meg valamelyest kiélvezni az utat, ne stresszelj rá nagyon! Megérdemled, hogy fürödj a sikerben. Ez a minimum, ami jár neked az a sok munkával töltött év után. Ha már nem volt rendes gyermekkorod velünk, akkor kérlek, élvezd ki minden pillanatát ennek! – Könnybe lábadt szeme, legalább úgy mellkason vágott, mint apám szavai a bácsikámat. Senki végett nem tudtam olyan érzelmi hullámvasútra kerülni, mint az édesanyám miatt. Bárhogy hamar elszakított tőle a sors, még így is szinte mindennap láttam, mert, ha kellett, akkor a bácsikámnál lakott akár egy hétig is, csakhogy ne maradjon ki az életemből. Emiatt majdnem el is váltak apával, de szerencsére együtt maradtak, és nekem sem kellett teljesen elveszítenem a szüleimet a sport árán.
- Ígérem, anya, hogy ezek lesznek életem legboldogabb napjai, bármilyen eredménnyel is jöjjek haza – mosolyogtam vissza rá, ami láthatólag könnyített a lelkén.
- Csak ezt akartam hallani – simított végig arcomon, majd összeérintve a homlokunkat, pár másodpercig nem figyeltünk másra, csak egymás lélegzetvételére, ami azonnal egy ritmusra váltott.
- Anya, apa, várlak titeket! – volt ez a végső búcsúm, mielőtt elindultunk volna felszállni a buszhoz.
- Aj, alig várom az utat! – mondta Luke Bácsi szarkasztikusan, miközben rázta a fejét.
- Mi a baj? – Nem értettem, mi a problémája.
- Az a rohadt Snoke! Tudom, hogy kisváros a miénk, de miért kell egy buszon utaznom vele az országos bajnokságra? Ó, és külön helyjegyek vannak, és természetesen egymás mellé ültettek minket! – fújtatott közben. – Mi az Istenért nem melléd szól a jegyem?
- Ezt én sem értem. Akkor nekem is egy vadidegennel kell együtt utaznom? – nyitottam tágra szemeimet.
- Igen, de valószínűleg jobb társaságra lelsz majd, mint én az ősellenségem oldalán.
- Majd azt még meglátjuk!
Ezen a napon először kezdtem el félni. Mivel tényleg a sport volt az életem, így az idegenekkel való kommunikálás nem volt épp az erőségem. Nekem a kardom volt a mentsváram, a legjobb barátom. Fogalmam sem volt, az emberekkel hogyan kell kommunikálni, ha azok nem a családom tagjai.
Mikor a helyemhez értem, magam sem tudtam, hogy megkönnyebbülést vagy izgalmat éreztem inkább, amiért egy lány ült az ablak melletti ülésen, közvetlen az én székem mellett. Ráadásul egy igencsak mosolygós személyről volt szó, aki azonnal köszönt is nekem.


- Szia, Rey vagyok!
- Szia, én Ben! – mondtam, amire reagálva, szinte csak magának, azt suttogta, hogy „Tudom”. Majd miután elhelyeztem a csomagomat, elfoglaltam a helyem.
- El tudod hinni, hogy épp most készülünk életünk legfontosabb eseményére? – csak úgy sütött a szavaiból az izgatottsága, amit rám is rám ragasztott, bár lehet, hogy az én gyomrom inkább a társasága miatt kezdett el cikázni.
- El biza! – feleltem mosolyféleséget erőltetve arcomra.
- Ez aztán a lelkesedés – jegyezte meg fancsalian.
- Sajnálom, de én nem vagyok olyan élénk személyiség. – Ezzel le is zártam volna a témát, hogy egy csöndes útnak nézzünk elébe, ő azonban nem így gondolta.
- Aha! Sebaj, akkor majd beszélek inkább én. – Továbbra is ragyogó mosolyával jutalmazott, ami miatt azonban nyelnem kellett egy nagyot.
- Ahogy érzed.
- Bocsi, csak, amikor izgulok, vagy ideges vagyok, muszáj beszélnem, különben felrobbannék.
- Semmiképp sem szeretnék egy halál esett okozója lenni, amiért nem hagylak beszélni, úgyhogy hajrá, mondd csak! – A korábbinál őszintébb mosolyszerűség jelent meg az arcomon.
- El sem hiszem, hogy a napokban eldől, kik jutnak ki közölünk az Ifjúsági Olimpiára. Bár neked gyerekjáték lesz – legyintett egyet a kezével.
- Ezt meg miből gondolod? – furcsálltam a kijelentését.
- Figyelj, ezen a buszon mindenki ismeri a neved, sőt, egyesek még istenítenek is, ezért a közeledbe se mernének jönni, nemhogy megszólítani – felelte lehalkítva a hangját, nehogy más is meghallja azt, amit mond.
- Valóban? – lepődtem meg. Bár tényleg verhetetlen voltam, de életemben nem találkoztam még senkivel, aki bármilyen szinten is a „rajongóm” lett volna. Bár sejtettem, hogy ez előfordulhat, ha kijutok az Ifjúsági olimpiára. De az még csak egy lehetséges jövőkép volt, így bele sem gondoltam, mit is hozna mindez magával, mert azt túlzott elbizakodásnak véltem.
- Valóban. Szóval jól vigyáz, milyen képet festesz magadról a szemükben! Mert nagy törést tud okozni az emberekben, ha a példaképükben csalódniuk kell a személyes találkozás során – intett óvá.
- Ó, akkor semmiképp sem megyek ölre senkivel, csak ha élesben megy majd a verseny – viccelődtem.
- Hidd el, egyesek megtisztelve éreznék magukat, ha általad kapnának ki!
- Egyre érdekesebb információkat tudok meg tőled. Még a végén elhiszem, hogy tényleg vagyok valaki. – És azt is, hogy képes vagyok rendes emberi kommunikálásra egy idegennel, amit persze már nem mondtam ki hangosan.
- Hidd is el! Hisz Skywalker is vagy. A származásod már születésed előtt megelőzött. A nagyapádat mindenki ismeri – jött fel az a téma is, amiről viszont már kevésbé beszéltem szívesen.
- És mégis, senki sem ismerte őt igazán, addig a bizonyos napig… - tettem hozzá szomorúan, ami neki is feltűnt, és mielőtt elméláztam volna szomorú gondolataim tengerében, elkezdett arról mesélni, milyen könyvet olvasott éppen, amit sokkal lelkesebben hallgattam. Nem is maga a történet fogott meg, hanem az, ő hogyan adta elő. Az a szenvedély, ami a szavaiból sugárzott, egyszerűen feltöltött élettel, és azt kívántam, sohase érkezzünk meg, hogy ez a lány addig mesélhessen nekem, amíg ki nem fogy szuflával.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése