2018. január 16., kedd

Tört angol - MarkJin fanfiction - 18. fejezet

Tizennyolcadik fejezet – Jinyoung a te angyalod


Mark:

Olyan furcsa volt hazamennem. Ételemben nem voltam még fele ennyi időt sem távol a családomtól, és most sem végérvényesen tértem vissza Amerikába, csak szimplán négy napos látogatóba. Viszont a visszaút sokkal rövidebbnek bizonyult, mint az odaút, hisz most nem az ismeretlen felé repültem, hanem a jól megszokott környezethez. Valamint izgulni sem izgultam, csak a honvágyam és a családom iránt érzett hiányom voltak azok, amik miatt a pulzusom nem volt épp a legstabilabb.
Mire észbe kaptam, már landolt is a gép, én pedig leszállva róla, szinte rohantam, hogy minél hamarabb találkozhassak velük. Mikor megpillantottam a családomat, akiktől nemrég még elfele búcsúztam, akkor jöttem rá igazán, mennyire is hiányoztak nekem, és hogy milyen hálás lehettem, hogy volt hova és kikhez hazamennem.
- Anya, apa, Joey! – futottam feléjük, majd egy csoportos családi ölelésben rejtettem el szemembe szökött könnycseppjeimet. – Úgy hiányoztatok.
- Ahogy te is nekünk, kisfiam – mondta édesanyám, ami után egyesével is megöleltem őket.
- Jaj, öcskös! – borzoltam össze Joey haját, amiért most kivételesen nem dorgált le. – Jól vagy? – kérdeztem azonnal rá.
- Persze, örülök, hogy itthon vagy, Mark – mosolygott rám, bár továbbra is furcsa volt, mivel az átlagosnál sápadtabb volt az arca, és nagyon fáradtnak tűnt a szeme.
- Akkor menjünk ténylegesen haza! – mondtam végül, magamban tartva az aggályaimat.

- Istenem, de hiányzott ez a hely!
Ahogy beléptem az otthonunkba, már tényleg kerülgetett a sírás. Bárhogy egyre jobban megszoktam a fiúkkal lévő házunkat, közelébe nem ért a saját kis kuckónknak. Én itt nőttem fel, itt lettem az a férfi, akit elsőre felvett a JYP, de az is, aki egy hónap után haza menekült az érzései elől, mivel nem tudta azokat hova rakni.
A konyha felé közelítve, megcsapta az orromat a frissen sült hús illata, ami eszembe juttatta, mennyire éhes voltam a repülőn. Viszont nem csak ez eset jól az orromnak, hanem a ház minden egyes zugának az édes, szívmelengető otthon illata.
- Ó, úgy hallom, hogy éhes vagy! – jegyezte meg apa, miután jól hallhatóan megkordult a hasam. – Pakolj le a szobádban, aztán ehetünk is! Már, ha emlékszel még egyáltalán, merre van – viccelődött.
- Hahaha! – tetettem nevetést, amit egy legyintéssel elintézett, én pedig úgy is tettem, ahogy kérte.
A szobám ajtaja előtt azonban megtorpantam, féltem, mi várhat bent. Pedig sejtettem, hogy semmihez nem nyúltak, max anya leporolt párszor, amíg oda voltam, és kiporszívózott, de attól még egy teljes hónapon át a kongó üresség vette úrrá magát azon a helyiségen, ahol egykor a legtöbb időt töltöttem. Végül, miután rászántam magam, hogy benyissak, igazából semmivel sem volt másabb, mint amikor annó hazajöttem valahonnan. A régi szokásokat nem lehetett pár hét alatt kitörölni.


- Na és, akkor mesélj! – kérte anya az asztalnál.
- Nem lehetne ebéd után? Farkas éhes vagyok. – Már szinte villódzott a szemem a leesett cukorszintem miatt.
- De, persze – ment bele.
- Meg amúgy is, mindenről beszámoltam nektek részletesen telefonon – jegyeztem meg, miközben egy nagy adag krumplipürét szedtem ki magamnak.
- Ez majdnem igaz – nézett rám sokatmondóan anya.
- Majdnem? – ráncolta a homlokát.
- Majd visszatérünk rá. – Ezzel a mondatával idegessé tett, de jelen helyzetben tényleg a hasam volt az első.

- Na és, mi újság itthon? – kérdeztem, mikor már a nappaliban ejtőztünk.
- Mi is ugyanúgy majdnem mindent elmeséltünk neked, Mark – mondta apa.
- Már megint ez a majdnem minden… Túlságosan megszerettétek ezt a kifejezést – jegyeztem meg.
- Lehet – nézett anya szomorúan az öcsémre, ami egyre furcsábbá tette ezt az egész beszélgetést.
- Lemaradtam valamiről?
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk – vágta rá Joey, amin még inkább meglepődtem. Talán több olyan dolgot is tudtak, amit én nem.
- Mire gondolsz? – ráncoltam a homlokom.
- Öhm… Nem tudom, hogy tegyem fel ezt a kérdést, hogy ne legyek indiszkrét – bámult lefelé zavarában Joey.
- Kinyögnéd már végre, mit akarsz? – kértem idegesen.
- Mark, te nem vagy véletlenül szerelmes? – A szavai úgy megleptek, hogy legalább egy percig némán bámultam felváltva rá és a szüleimre, akik láthatólag ugyanúgy kíváncsiak voltak a válaszomra.
- Mi? – nyögtem ki ennyit végül.
- Csak, mert telefonon keresztül eléggé annak tűntél, amikor skypoltunk, meg még inkább – magyarázta, de én még mindig nem láttam tisztában egy hangyányival sem.
- Szerelmes, de hát kibe? – nevettem el magam kínomban. – Hiszen egy lánnyal sem váltottam egy szót sem, amióta ott élek.
- De hát melyikünk várta, hogy egy lányba szeress bele? – most ő nevette el magát, de értetlen arcomat látva, ledermedt. – Jesszusom, te nem is tudod? Mármint… Mark, tesó… Hiszen te meleg vagy.
- Micsoda?! – Pattantam fel a kanapéról, majd le-fel kezdtem el járkálni, mivel egyszerűen képtelen voltam felfogni az öcsém szavait. Még az is átfutott az agyamon, hogy csak viccből mondta mindezt, de az a feszült légkör, ami a szobára telepedett, elárulta, hogy teljesen komoly volt a kijelentése, amit a szüleim sem furcsálltak. De az nem lehetett, hogy ők rájöttek, hogy meleg vagyok, miközben nekem ilyesmi meg sem fordult a fejemben. – Ezt honnan veszitek? – kérdeztem rá, miközben lassítottam lépéseimen.
- Drágám, ez annyira nyilvánvaló már egy ideje – felelte anya.
- Annyira, azért mégsem, ha nekem fogalmam sem volt róla – suttogtam elhaló hangon, mivel olyan kellemetlenül éreztem magam, mint ezen három ember előtt még soha.
- Mert annyira ártatlan vagy, Kincsem, hogy nem is foglalkoztatott igazán a szexualitásod. Ettől még viszont, ami egyértelmű, az egyértelmű. – A szavaiból áradó nyugodtságával elérte, hogy képes legyek visszaülni a kanapéra, mellé.
- Ezt ki tudnád bővebben fejteni?


- Persze. Tudod, már piciként feltűnt, hogy nem érzed magad olyan jól nők között, csak mellettem. Ha idegenekkel találkoztál, a nőktől szabályosan rettegtél, míg, ha fiatalabb, helyesebb férfiakról volt szó, hozzájuk rendszeresen bújtál, mindig az ölükben akartál lenni, és velük játszani.
- Ó! – csak ennyit mondtam, mivel beugrott pár emlékképem ezekről, így tudtam, mire céloz. Valóban mindig felszabadultabb voltam férfiak között, és volt igazság abban is, hogy a fiatalabb, szép arcú srácok voltak a zsánereim.
- És se óvodában, se iskolában nem tetszett neked soha egyetlen lány sem, míg olykor szabályosan áradoztál egy-egy fiú barátodról – folytatta, ami szintén számos emléket idézett vissza a múltamból.
- Danial – mosolyodtam el. – Emlékszel rá? – Erre csak egy bólogatást kaptam válasz gyanánt. – Egy hétig nem álltam vele szóba, amiért nem engedte, hogy kézen fogva mászkáljunk az oviban. – Egyre tisztában láttam a saját múltamat, és azt a sok árulkodó jelet, amik nem csoda, hogy szemet szúrtak nekik.
- És mi lett végül veletek? – nézett rám az öcsém kíváncsian.
- Ezután foghattam a kezét – mosolyodtam el, amibe belepirultam, mivel mindez már teljesen mást jelentett.
- Mondanám, hogy megkeresem neked ezt a fiút, de úgy sejtjük anyáékkal, hogy van egy személy Koreában, aki már ellopta a szívedet.
- Én… Öhm… Mindjárt jövök – viharzottam be a fürdőszobába, mert muszáj volt átgondolnom a dolgokat. Azok után, hogy végre kikristályosodott előttem a saját szexualitásom, már a Jinyounghoz fűződő kapcsolatom is teljesen más megvilágításba került.
Minden furcsaság, amik egyre csak fokozódtak az elmúlt hetekben, az a szokatlan érzés a gyomromban, ami egyre inkább erősödött, amikor vele voltam, a féltékenységem Jaebumra… Ezek sohasem csak baráti viszonyulások voltak a részemről, én szerettem őt, méghozzá szerelemmel.
- Na, mire jutottál? – kérdezte apa, miután visszatértem hozzájuk.
- Arra, hogy homoszexuális vagyok, és hogy Park Jinyoung elrabolta a szívemet – hangosan kimondva lett csak igazán értelme mindennek.
- Éljen! – tapsolt ünnepélyesen az öcsém. – Csakhogy tudd, én shippelek titeket! – formált szívet a kezével.
- Ez igazán megnyugtató tény – nevettem el magam.
- Azt hittük, hogy Jinyoung miatt már tudod – jegyezte meg apa. – Mármint, mindkét dolgot, amit az előbb mondtál.
- Úgy látszik, mégiscsak igaza volt a középiskolai matek tanáromnak, lassú a felfogásom. De még mennyire, hogy az! – ráztam a fejem, miközben visszaültem anya mellé.
- Jaj, kicsim! – simogatta meg a hátamat édesanyám.
- De, akkor ti mind elfogadtok így? Semmi problémátok nincs ezzel?
- Ezt vegyük úgy, hogy meg sem kérdezted, Mark Tuan, rendben? – húzta fel a szemöldökét apa.
- Rendben – szégyelltem el magam, amiért egyáltalán megfordult ilyesmi a fejemben. - Anya! – néztem rá hirtelen összeráncolt szemöldökkel, mivel eszembe jutott valami. – Miért mondtad azt jó párszor, miután megszerettem a JJ Projectet, hogy Jinyoung az én angyalom? – Ezt már többször is kérdeztem tőle, de mindig csak legyintett egyet, mint, aki nem akar zavarba hozni, de most már nagyon is kíváncsi voltam rá.
- Mindjárt jövök – pattant fel a kanapéról, én pedig apával és az öcsémmel találtam szembe magam, akik majd kicsattantak a boldogságtól, mintha nem az előbb tárgyaltuk volna ki, hogy homoszexuális vagyok. – Na, itt is vagyok!
- Mi van nálad? – kérdeztem tőle.
- Emlékszel, még olyan tizenhárom éves lehettél, amikor elküldtek egy rajzversenyre, mert gyönyörű angyalt rajzoltál? – nézett rám kíváncsian, én viszont nem értettem, hogy jön egy ilyen régi rajzverseny képbe.
- Igen, dereng valami.
- Nagyon érdekes volt az az angyal. Tény és való, hogy gyönyörű, és sajnálom, amiért már nem rajzolsz sokat, mivel nagy tehetségnek tartalak, fiam.
- Én is – jelentkezett apa mosolyogva.
- Akkor én se maradjak ki – mondta az öcsém. – Hisz annyi képedet őrzöm, amiket nekem csináltál. Ebben is tehetséges vagy, nem csak a dalszerzésben és rappelésben. Na, de nem ez a lényeg. Folytasd csak, anya! Mert most már én is kíváncsi vagyok, mire akarsz kilyukadni.
- Rendben. Szóval, ami kissé érdekessé, bár számomra pont, hogy különlegessé tette ezt a rajzot, hogy bárhogy ruhában volt az angyal, és hosszú haja volt, az arca inkább egy férfiéhoz húzott, méghozzá valaki igen gyönyörűjéhez. – Minél többet beszélt, annál gyorsabban dobogott a szívem. Egyre bizarrabb lett ez a dolog. – Aztán jó sok évre rá elkezdtél rajongani a JJ Projectért, és nekem olyan ismerős volt Jinyoung, de heteken át nem tudtam, honnan.


- Csak nem? – tátotta el a száját az öcsém, és ekkor kezdtem el én is sejteni, mire megy ki a játék.
- De bizony! Egyszer épp pakolásztam az iratok között, mire megleltem a gyermekkori rajzaitokat, köztük ezt is, és akkor, mint egy villámcsapás, úgy csapott belém a felismerés. Mark, Jinyoung a te angyalod! Az a férfi, akire tizenhárom éves korod óta vágysz! Ez már szinte döbbenet! – rázta a fejét tátott szájjal, majd átnyújtotta a rajzomat, én pedig ledermedtem.
- Istenem! – csak ennyit tudtam mondani, mivel sokkolt a látvány.
Emlékeztem arra, mikor ezt készítettem. Annyi volt a kikötés, hogy egy angyali személyt ábrázoljunk, és én nem néztem senkiről fotót, csak becsuktam a szemem, és megalkottam az elmémben a tökéletes angyalt magamnak. Igazából nem gondolkodtam a nemén, se semmi ilyesmin, csak próbáltam a fejemben lévő képet, akkori tizenhárom éves énemként leginkább lapra vinni. Viszont már egyáltalán nem rémlett, milyen vonásokat is adtam az én angyalomnak. Most azonban, szembe találva vele magam, ledöbbentet a hasonlósága Jinyoung arcával. Hogyan tudtam ilyen pontosan megrajzolni őt az akkori rajztudásommal, és anélkül, hogy valaha láttam volna előtte? Ez már szinte hihetetlen volt. Épp ezért nem is tudtam mit mondani, csak néztem a rajzot, miközben néhány könnycsepp alattomos módon, anélkül, hogy észrevettem volna őket, ellepték a szememet, így arrébb kellett tolnom a képet, nehogy eláztassam.
- Ezt magammal vihetem? – kérdeztem, mikor már meg tudtam szólalni, mire anya kedvesen bólintott.
- De azért én is megnézhetem előtte? – nyújtotta a kezét az öcsém, akit már láthatólag majd megölt a kíváncsiság.
- Itt van – adtam át neki.
- Egek ura! Ez tényleg tiszta Park Jinyoung! – tátotta el a száját. – Tesó, nem hiszem el, hogy rátaláltál az angyalodra! Az ideálodra, akire tizenhárom éves korod óta vársz! Hogy lehetsz ilyen mázlista? – nézett rám féltékenyen, amitől olyan aranyos volt, hogy elnevettem magam. Hiányzottak már a hasonló megnyilvánulásai.
- Én sem hiszem el. És azt sem, hogy csak most jöttem rá, hogy szerelmes vagyok belé – meredtem előre, miközben Jinyoung mosolyát láttam magam előtt, ahogy biztat a koreai könyveim felett.
- Mert kis zsibbadt tudsz lenni – tárta szét a kezét Joey, ezzel is jelezve, hogy ilyen természetes a válasz.
- Ennél jobban sohasem érdemeltem meg ezt a jelzőt – bólogattam egy mély sóhajtás kíséretében.
- De még semmi sincs veszve – simogatta meg a hátamat anya.
- És mi van Jaebummal? – néztem rá kétségbeesve. – Anya, ők a JJ Project! Ha vonzódnak egymáshoz, semmi esélyem nincs. Az ég egy adta világon semmi! – meredtem ezután magam elé szomorúan, mígnem édesapám felpattant a kanapéról, mindőnket, de talán saját magát a leginkább meglepve.
- Még hogy nincs esélyed! Ilyet ne is mondj! Az én fiam nem adja fel ilyen hamar – lépett közvetlen elém, hogy felhúzzon magához, majd a vállamat fogva magyarázott tovább. – Mark, édesanyáddal már évek óta várunk rá, hogy magadtól rágyere egy bizonyos fiú által, hogy téged a férfiak vonzanak. És, ahogy Joey is mondta, képes voltál előbb idolként rátalálni arra a férfira, akit tizenhárom évesen megálmodtál magadnak, majd olyan kegyes volt hozzád a sors, hogy egy szobába kerültél vele, ő pedig ráadásul kedves hozzád, és segít, amiben csak tud. – Kellett neki egy kis szünet, hogy levegőhöz jusson, de után azonnal folytatta. – Mark, azok után, amiket meséltél róla… Így nem viselkedik valaki akárkivel, főleg nem egy röpke hónap után. Talán… sőt, biztos, hogy számára is te vagy az a fiú, akire már régóta várt. Ne add fel ilyen könnyen! Igenis, ha visszamész, mindent megteszel azért, hogy kiderítsd, van-e esélyed! És ne legyek Tuan, ha nem lesz!
- Egek! – ennyi jött csak ki hirtelen a torkomból, mivel apa sok lelkesítő beszédet tartott már nekem, de sohasem ilyen hosszút, és ő maga sem volt még ennyire lelkes. Ráadásul, mindennek a szerelem volt a témája, ami számomra teljesen új dolog volt, plusz mindez egy fiúval kapcsolatosan. Ez a családi beszélgetés egyre furcsább, de közben mégis, egyre jobb lett.
- Na, akkor, nem adod fel, ugye? – nézett rám továbbra is elszántan.
- Merném én egy ilyen beszéd után? – viccelődtem, mire karjaiba zárt.
- Ne is!

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése