2018. január 3., szerda

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 8. (Bónusz) fejezet

Nyolcadik (bónusz) fejezet - Hát megérkeztem...




   BamBam:

Már legalább három perce ült előttem Yugyeom, maga elé meredve, remegő kézzel. Ennyire még életemben nem láttam stresszelni. Az idegeskedés mindig az én reszortom volt, épp ezért, megrémisztett a látványa.
- Szívem, minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Higgy nekem! – kértem, miközben a hátát simogattam.
- Azt mondod? – nézett rám kétségbeesett tekintettel.
- Hát persze. Annyit gyakoroltunk, hogy már szinte én is el tudnám táncolni a szólódat, nem is akárhogyan – kacsintottam.
- Ebben van némi igazság – mondta, majd végre elmosolyodott.
- Erre a mosolyra vártam.
Mondani akart valamit Yugyeom, de egy csókkal belefojtottam a szót. Szokásosan átkarolt hátulról, ami által mindig úgy éreztem, hogy testem egybeforr az övével, és hogy az élet minden apró bajától képes megvédeni. De most rajtam volt a sor, hogy támogassam. Mindent megtettem az utóbbi időszakban, hogy a lehető legnagyobb segítség legyek számára. Épp ezért döntöttem el, hogyha hazamegyek, azonnal széttépem azt a fránya levelet, amit két hónapja írtam.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, BamBam – kereste szeretetteljes tekintetével az enyémet, miután ajkaink elváltak egymástól.

  
- Én köszönöm, hogy vagy nekem, Yugyeom – öleltem szorosan magamhoz legalább egy percig. – Úgy hiszem, itt az idő, hogy hazamenjek. Pihenned kell, drágám! Fontos nap áll előtted holnap, így minden energiádra szükség lesz.
- Tudom. Gyorsan lezuhanyzok, és már alszok is. Amúgy is, olyan fáradt vagyok, hogy ültő helyemben képes lennék elszenderedni – vallotta be, amit meg is értettem.
- Holnap estétől annyit pihenünk majd, hogy már szinte rá is fogunk unni – jegyeztem meg, és a pihenésnek már csak a gondolatától is nyugalom árasztotta el a mellkasomat. Én is fáradt voltam, nem is kicsit, de ezt nem mondtam el neki.
- Melletted unatkozni? Ne v iccelj! – rázta meg a fejét, majd egy újabb csók után elváltunk egymástól.
Miután kiléptem a házukból, valamiért késztetést éreztem, hogy visszatekintsek egy kicsit. Alaposan megnéztem a félhomályban minden egyes apró szegmensét, főleg Yugyeom szobájának ablakát, ahonnan némi fény is kiszökött. Egyszerűen úgy éreztem, hogy soha többet nem jövök már ide. De betudtam mindezt annak a nagy fáradtságnak, amitől már alig bírtam nyitva tartani a szememet, így tényleg hazamentem. Azonban mégsem voltam képes széttépni a levelet, ahogy azt korábban elterveztem. Ugyanúgy, mint a háznál, valami azt súgta, hogy ezt meg kell még tartanom, így az íróasztalom tetején hagytam, hátha másnap este végre képes leszek megválni tőle.

Reggel egy órával később keltem, mint az terveztem, mivel este, amilyen kóka voltam, elfelejtettem beállítani az ébresztőt, viszont a biológiai órámra számíthattam. Így viszont megborult a napom, és eszembe sem jutott a levél közelébe mennem.
Délelőtt el kellett ugranom a boltba, és anyának segédkezni otthon. Délutánra azonban direkt olyan buszjáratot kerestem, amivel bőven odaérek a táncvizsgára. De sajnos én és a tömegközlekedés nem voltunk jó barátok, és természetesen ezen a napon a világért sem lehetett szerencsém.
- Szia! Sajnálom, sajnálom! – kezdtem el szabadkozni, amikor felvettem Yugyeomnak a telefont.
- Mi az? Ugye, minden rendben? – kérdezte idegesen, amitől én is még jobban felizgattam magam.
- Igen, csak kimaradt egy buszjárat, és a következő is késésben van. De már rajta ülök, csak ez a fránya dugó. Áááá! – Majd felrobbantam a dühtől, hisz az elmúlt hetek után, egyikünk sem azt érdemelte, hogy ne érjek oda.
- Szívem, ne légy ilyen! Az se baj, ha lekésed a fellépésemet, hisz már annyiszor megnézted, hogyan táncolom ezt a szólót.
- De azok az alkalmak nem számítanak. Csak az számít, hogy ma, ott a bírák előtt, hogyan fogod csinálni. Csak az a kicseszett három perc számít, amikor a színpadon vagy és a fények rád világítanak. Én pedig ott akarok lenni, mikor mindez megtörténik, amikor bebizonyítod még a hitetlen évfolyamtársaidnak is, hogy jobb vagy, mint azt valaha hitték volna, sőt, mint az te magad valaha hitted volna. – Majd elsírtam magam, belegondolva, hogy nem élhetem át vele a nagy pillanatát. Nem voltam sohasem nagyravágyó, de ennyi igenis járt nekem, és nem mellesleg neki is.
- BamBam, nyugi! Ha nem is látsz, akkor is itt leszel velem, ahogy mindig – próbált nyugtatni, de ez jelen helyzetben esélytelen volt.
- Hányadiknak lépsz fel? – kérdeztem továbbra is idegesen.
- Nem lényeg. – Ekkor már sejtettem, hogy igen korán.
- Yugyeom!
- Másodiknak.
- És kb egy perc múlva kezdtek – jegyeztem meg, miközben próbáltam megfékezni a kezem remegését.
- Igen. – Csak egy sóhajtással válaszoltam. - Drágám, le kell tennem. És tényleg, nem dől össze a világ, ha nem érsz ide!
- De az én világom összedől – suttogtam alig hallhatóan, és közben úgy éreztem, hogy részben már össze is dőlt.
- BamBam, nyugalom! Szeretlek, és csak ez számít, valamint az, hogy végig csináltad velem az elmúlt hetek próbákkal teli időszakát. Az út sokszor többet számít, mint maga a célhoz való érés, és én veled tettem meg ezt az utat. Úgyhogy kérlek, gondolj rám nemsokára! Én is rád gondolok majd, mikor táncolok.
- Rendben. A világon mindenkinél jobban szeretlek, Kim Yugyeom, úgyhogy ne hozz szégyent a fejemre! – Végre kicsit háttérbe tudtam szorítani az idegességemet. – Légy a legjobb!
- Az leszek! Szia! Szeretlek!
- Én is szeretlek – mondtam, mielőtt bontottam a vonalat.
Pár perc múlva már le is szálltam a buszról, és ahogy csak bírtam, rohantam az épülethez. Beérve nem is figyeltem senkire és semmire, csak a nézőtér bejáratát kerestem, de alig tudtam kinyitni, mert éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Amint végül beléptem, láttam, hogy életem szerelme éppen befejezte a táncolást.
- Elkéstem. – Ez volt az utolsó mondat, ami elhagyta ajkamat, mielőtt a végtelen sötétség magával nem rántott.

Innentől kezdve olykor-olykor hallottam hangokat, még akár egybefüggő mondatokat is, de mire mélyebben beletudtam volna gondolni a fennálló helyzetembe, mindig újból tudatlanság uralta elmémet, ami ellen nem tudtam küzdeni.

- Drága kisfiam! Minden rendben lesz, én tudom! Erősebben vagy, mint amilyennek látszol. Ezt is túléled, mint eddig mindent. – Anya, mit kell túlélnem? Mi történt velem

– Szervusz, BamBam! Még nem mutatkoztam be hivatalosan, Jungkook vagyok. Sajnálom, ha a jövőben túl sokszor kell majd hallgatnod, miket beszélek anyának. Biztos vagyok benne, hogy nem egy idegenfiú életét akarod hallgatni. De szerintem sokat lesz itt Yugyeom is, és a vele való beszélgetéseim jobban érdekelnek majd, főleg, hogy így legalább hallhatod a hangját. – Ki az a Jungkook? Hol vagyok? Miért nem tudok én magam beszélni Yugyeommal?

- Kérlek, ébredj fel! Nem hagyhatod itt Yugyeomot! És nem mellesleg, amikor Jinyoung és ő összevesznek, én kevés lennék egyedül a szétválasztásukhoz. BamBam, apró barátom, neked még élned kell! – Jackson, miért ne élnék? Könyörgöm, magyarázd el nekem! Mi történt velem?
- Bár fura úgy beszélni neked, hogy nem tudjuk, hallod-e, de Jacskon jól mondta, neked még élned kell. És élni is fogsz, igaz?  - Jinyoung, mindent hallok, és élni akarok! Ugye élhetek még? Mond, hogy még van reményem!

- Ó, Yugyeom, hát megjöttél! – Szerelmem, itt vagy?
- Meg. De ne várj tőlem nagy aktivitást! Minden meglévő energiámat kitáncoltam magamból. Bár amúgy sem volt sok. – Így a helyes, táncolj, értem… értünk!
- Semmi baj, hisz fontos, hogy jól szerepelj. Vagy nem várod annyira ezt a fellépést? – Ki az? Ki beszél a szerelmemmel?
- Hát nem.
- De miért? – kérdezte helyettem is az idegen.
- Mert… Mert BamBam… A balesete… - Mi történt velem? Drágám, mond el neki, hogy én is halljam! Miért fekszek itt a sötétségben?
- A táncolásod és az agyvérzése összefüggnek egymással? – Hát agyvérzést kaptam.
- Igen. Sajnálom, de én erről még nem tudok mesélni. Főleg nem ilyen fáradtan. Remélem, emiatt nem haragszol. – Már értem! Mikor összeestem a táncvizsgáján, akkor kaptam agyvérzést, és azóta valószínűleg egy kórházi ágyon feküdtem, Yugyeom pedig a szobatársam hozzátartozójával beszélt. De, ha kómában voltam, hogy hallhattam mindezt? Viszont úgy gondoltam, inkább halljam, hogy ott van velem és nem add fel, minthogy semmi szabadulásom ne legyen a teljes sötétségből.

Azonban ezután egy jó darabig elnémult számomra a világ, majd egyszer csak fény kezdett pislákolni előttem. Kezdetben csak egy szikra volt, ami pillanatról-pillanatra egyre nagyobbá nőtte ki magát, mígnem már mást sem láttam, csak fehérséget, ami magába fogadott. A sötétségben, és kétségben töltött időszak után annyira megnyugtató, már szinte simogató volt ez a tisztaság, aminek a birodalmába beléphettem. De igazán szét sem tudtam nézni, mert valami hátulról azonnal megragadott, és visszahúzott élet és halál közé.

- Drága szerelmem, mi történt veled? – Hallottam Yugyeom hangját, aki meg volt törve, de ettől még szívem mintha új erőre kapott volna. Hát ezért nem maradhattam a túlvilágon, mert ő még itt várt rám. – Ó, én törékeny angyalom! Miért ver téged a sors? Én sokkal jobban megérdemelném, hogy itt feküdjek. – Dehogyis! Ha velem, ha nélkülem, de neked élned kell, Yugyeom!
- BamBam, hát hallod, amit mondok? – Nem tudtam, mit mutathattak a gépek, de mintha remény költözött volna a hangjába, amitől bennem is lángra gyúlt némi bizalom. – Ó, én drága napsugaram! Ha tudnád, milyen nehéz a nélküled töltött idő! Ha tudnád, miken megyek keresztül! Biztos, ha fenn lennél, azt mondanád, csak túlzok, de hidd el, ha azt mondom, hogy nélküled semmirevalónak érzem az életem. – Bárcsak fenn lehetnék, hogy tényleg azt mondjam, túlzol! Bárcsak képes lennék bármit is mondani! - Még Jinyounggal és Jacksonnal is alig töltök némi időt, mert nélküled nem ugyanaz a csapatunk. Te a mindenem vagy BamBam, és hidd el, hogy most is várok rád! Ha kell, örökké várnék rád! De kérlek, ne húzd ilyen sokáig az időt, mert igenis veled akarom leélni az életem! Veled kell, hogy leéljem! – Én is veled akarom leélni, és nekem is veled kell! Ki mással? Hisz te vagy az életem. És én is várok rád, hogy megments innen! Ébressz fel valahogy, Yugyeom! Fel kell, hogy ébressz! Nem bírom tovább ezt a sötétséget. Meg akarlak ölelni, olyan szorosan, mint még soha, hogy ne tudj elengedni. Ugye magadhoz ölelsz, Yugyeom?


- Miért vagy kómában fekve is a legszebb személy, akit valaha láttam? Ez nem fair másokkal szemben. – Istenem, hogy láthatsz így is szépnek? Meg vagyok törve, drágám. Már meg is haltam, és most csak miattad tértem vissza. Köszönöm, hogy még így is kellek neked.
- Lehet, hogy nem jó ötlet elkotyognom ezt, hisz olyan sokáig agyaltam rajta, de most megteszem, hátha adni tud egy kis erőt. És amúgy is, az, hogy elmondom, nem akadályoz meg abban, hogy a jövőben ténylegesen megtegyem. Azt tervezem, hogy a huszadik születésnapodon kérem meg a kezed. A ti kerteteket díszíteném fel a szüleim segítségével, míg a tieid elcsalnának valahova. Majd a fényben úszó udvarotok közepén letérdelnék eléd, és elmondanám, hogy én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy már ovodás korában is képes az ember megtalálni az igazit. Te vagy életem legfontosabb személye, amióta kézen fogva beléptünk az ovi kapuin. – Ahogy te is nekem. Azóta te vagy a világom középpontja, hogy behúztál magaddal az óvoda ajtaján. Bármitől is féltem azóta, tudtam, rád számíthatok. Sohasem egyedül voltam a világ ellen, hiszen te ott voltál az oldalamon. 
- Nem mindig szerettelek szerelemmel, de azóta a legfontosabb ember vagy számomra, és mindig is az leszel. A világ legboldogabb és szerencsésebb férfijává tennél Kumpimok Buwakhool, ha a férjem lennél. És hiszek benne, hogy azzá is fogsz tenni, ha egy nap tényleg ott térdelhetek előtted a kertetek közepén. Ó, és persze közben a szüleink vacsorával várnának minket a mi házunkban. Mert az egyik legszebb dolog a kapcsolatunkban az, hogy a szüleinket is végérvényesen összekovácsolta. Mi már egy boldog család vagyunk, és leszünk is mindig. – Így van, azok vagyunk! És igen… Hát persze, hogy hozzád megyek, Yugyeom. Kihez, ha nem hozzád. Amint hazaengednek, az első dolgom lesz eltépni azt a fránya levelet. Sohasem kellett volna kételkednem abban, hogy minket egymásnak teremtett a sors. Mi egyek vagyunk, és egyek is leszünk, mindig. Csodás családunk lesz. 
- Kérlek, BamBam, ébredj fel! Mert nélküled nem lennénk ugyanazok, egyikünk sem. Jinyoung és Jackson is belehalnak a hiányodba. Nekünk mind szükségünk van rád. Mi tiszta szívünkből szeretünk, BamBam, és várunk rád. – Fel fogok kelni, ígérem! Semmi és senki nem állhat közénk. Látni akarlak újra, ahogy a barátainkat és a szüleinket. Igazad van, tényleg nem veszíthettek el. Az egyszerűbb út az lenne, ha most feladnám, de nem akarom ennyi ember életét beárnyékolni a halálommal. Miattuk, és főként miattad, Yugyeom, küzdenem kell. A férjed akarok lenni, és az is leszek!

- Kicsikém! – hallottam most édesanyám hangját, aki zokogott. – Itt vagyunk édesapáddal.
- Szervusz, drága fiam! – Életemben először kaptam apámat síráson, ami éppen ezért anyáénál is jobban fájt, és emiatt is tudtam, hogy itt szörnyen nagy baj van. – BamBam, tudjuk, hogy szenvedsz… Ez szörnyen nehéz lehet neked, de mi elfogadjuk, ha úgy érzed, hogy el kell menned. – Tessék? El kell mennem? A saját szüleim úgy gondolják, hogy itt az idő. De hát nem is olyan nehéz. Én még bírom, apa! Hidd el, hogy még bírom!
- Kincsem, egyszer megkérdezted, hogy miért nem szeretek a kismama időszakomról beszélni, és magáról a születésedről. Hát most elmondom. – Alig tudott beszélni édesanyám a zokogástól. Én pedig nem hittem volna, hogy erre ilyen körülmények között kapok majd választ. Inkább sohase tudtam volna meg, csak most vidáman beszélgethetnénk odahaza. – Öt vetélésen voltam túl, mire te megfogantál. Már szinte minden reményünket feladtuk édesapáddal, hogy gyermekünk lesz. De aztán jöttél te, aki embrió korodban is borzasztóan makacs voltál. Már félidőnél befeküdtem veled a kórházba, csakhogy minden a legnagyobb rendben menjen. Bár veled is veszélyeztetett terhes voltam, de valahogy mégsem féltem úgy. Tudtam, hogy te igenis meg fogsz születni, kisfiam, és hogy nagyobb örömet hozol az életünkbe, mint bárki más a világon. Így is lett. – Bárhogy nem volt a testem semmire sem képes, a lelkem zokogott. Könnyeim belülről árasztották el szemeimet, de legördülni sajnos nem tudtak arcomon.
- Te vagy a legnagyobb kincsünk, fiam – vette át apa a szót. – Mindig is borzasztóan vigyáztunk rád. Épp ezért, annyira örültünk, amikor Yugyeom az életed része lett. Mellette tudtuk, hogy biztonságban vagy. Hálás vagyok az életnek, hogy, ahogy mi megkaptunk téged, úgy te megkaptad őt. És tudd, fiam, ha ne adj Isten, tényleg el kell menned, akkor ő továbbra is a családunk része lesz. 


- És azt is tudd, hogy… én… mi… - Édesanyám életében először, velem kapcsolatosan nem találta a szavakat. – Hogy még ha fel is adod a küzdelmet, igazán sohasem halhatsz meg, BamBam, ugyanúgy, ahogy én sem múlok el anyuka lenni. Mi továbbra is a te szüleid leszünk, te pedig a mi kisfiúnk, ahogy Yugyeom. És, ha esetleg lehetőséget kaphatnék, hogy a múltban egy másik magzatom szülessen meg, aki akár száz éves koráig is élhetne, én akkor sem adnálak érte. Nekünk te vagy, és mindig is te leszel a gyermekünk! Te, aki a gyenge idegrendszereddel és törékeny alkatoddal is mindig megküzdöttél, és azzal a számos betegséggel, amiket ezek vonzottak magukkal. Bárhova is mész, kicsim, ott tudom, hogy ezek már nem fognak kínozni. Csak reményt és boldogságot kapsz majd. Egy nap pedig mi is csatlakozunk hozzád. Hisz mi örökre egy család maradunk, BamBam. Fiam…
- El kell mennie, drágám! – mondta neki édesapám, miközben próbáltam szavaikat megemészteni.
Hát tényleg itt volt a vég! A szüleim csak amiatt mondhatták mindezt, mert tudták, számomra az lesz a jobb, ha elengednek. De mi van, ha én nem akarok elmenni? Már tényleg nincs esély, hogy éljek? Nekem már tényleg nincs esélyem? Mi van, ha én még küzdeni akarok, ha én még nem tudom elengedni az életet?
Viszont borzasztóan hálás voltam, amiért ilyen szüleim lehettek, akiknek még a halálon túl is a mindenük leszek. Megtiszteltetés, hogy az ő gyermeküknek születtem.

- BamBam, gyönyörűm. – Yugyeom hangja azonnal a szívembe mart. Éreztem a zsigereimben, hogy most kapok végső választ, hogy van-e bármi remény, amibe kapaszkodva még küzdhetek. – Tudom, mennyire küzdesz, és azt is, hogy főként értem, vagyis, értünk… Ezért is vagy te a legerősebb ember, akit ismerek. Aki rád néz, azt hinné, hogy csak egy törékeny fiú vagy, aki védelemre szorul. De tudod, mi az igazság, én szorultam mindig is a te védelmedre. Borzasztó már csak belegondolni is, milyen lett volna az életem nélküled. De nem is akarok, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell. – Ahogy nekem sem. Mi egyek vagyunk, Yugyeom.
Kiváltság volt veled együtt felnőnöm, beléd szeretnem, megismernem, milyen igazán szeretni és szeretve lenni, és milyen maga az élet azzal a férfival az oldalamon, akit a sors nekem szánt. Nem sok ember találja meg a nagy Őt, így én nem panaszkodhatok. Annyiszor volt reggelente, mikor egymásnál aludtunk, hogy felébredve nem tudtam ellenállni törékenységednek, és mint egy babát karjaimba zártalak, és csak tartottalak ott, egy-egy apró puszit hintve homlokodra.  Szerencse, hogy mély alvó vagy, mert így sohasem keltél fel rá. De az elmúlt időszakban azt kívántam, bárcsak ne lennél az. Bárcsak ne tudna még ez a fránya kóma se álomban tartani előlem! Viszont senki sem tud igazán elvenni tőlem, mert te örökre a szívemben fogsz élni. Az a rengeteg év, közös emlék, amik összekötnek minket, sohasem fognak fakulni az elmémből. Te sohasem fogsz elhalványulni előttem, mert mi igenis egyek vagyunk, BamBam. Nincs az a szívelégtelenség és kóma, ami ezen változtathatna. Minket igenis egymásnak teremtettek, és amíg élek, addig te is élni fogsz. – Lehet, hogy gyorsan mondta ezt, de minden egyes szava a lelkemig hatolt, és biztos voltam benne, hogy még csak most jön a java.
 – De akármilyen erős is vagy, elmehetsz, BamBam. Nem kell tovább küzdened! Én elengedlek. Ne szenvedj miattam tovább! És bárhova is mész, én ott is rád találok. A mi szerelmünk története nem ér itt véget. Ez csak egy fejezet vége, egy borzasztóan tartalmas, boldog, szerelemmel teli fejezetté. És biztos vagyok benne, hogy a következő még tartalmasabb lesz. Tegyünk érte, hogy az legyen! Mi képesek vagyunk rá. YugBam - ahogy mindig hívtál minket - még a túlvilágon is képes lesz vidáman eléldegélni. – Biztos vagyok benne, hogy ott is boldogok leszünk, de én mit csináljak addig, míg nem követsz? Én már sehol sem tudok meglenni nélküled. Minden egyes perc egy élettel fog felérni a hiányodban. Nem maradhatok inkább itt kómában, ahol meglátogathatsz?
- Addig keresd meg ott a legjobb helyeket! Járj be mindent! És ha látsz odafentről, akkor rúgj néha seggbe, ha rossz irányt venne az életem! Kérlek, ne feledkezz meg rólam! Cserébe ígérem, nem lesz olyan nap ezután sem az életemben, hogy ne gondolnék rád. Mert te vagy a múltam, és te leszel a jövőm is, csak a jelent kell kibírnom nélküled. Szeretlek! – Én is szeretlek… És tudom, hogy nem lenne fair, ha tovább küzdenék, ha nincs esély arra, hogy felébredjek, és újra teljes életet éljünk együtt. Ha tényleg el kell mennem, hát megteszem, érted és a szüleimért. Mert ti vagytok a mindeneim, és nem akarom, hogy tovább kelljen ilyen állapotban látnotok. Ha úgysem lehet már sokáig húzni a dolgot, akkor minél hamarabb fel kell adnom.
Viszont úgy elmondanám, hogy az lett volna életem legszebb napja, amikor megkéred a kezem. Látom magam előtt, ahogy feldíszíted a kertünket, és térden állva felteszed a nagy kérdést. A fejemben újra és újra igent mondok neked, míg a valóságban egy halovány mosolyt sem tudok neked adni búcsú gyanánt. Pedig nem ezt érdemled tőlem. Te olyan gyönyörű szavakkal búcsúztattál, amiket talán meg sem érdemeltem. Már csak azért is érdemes volt megszületnem, Kim Yugyeom, mert beléd szerethettem, és te voltál olyan nagylelkű, hogy viszonozd ezt az érzést. Több szeretet hoztál a rövid életembe, mint amit másnak hatvan év alatt megadatik. Az emberek életét nem csak a hossza határozza meg, hisz, ha így lenne, én eléggé alulmaradnék. Pedig nekem gyönyörű életem volt. Akár kétszer annyi betegeskedést is elviseltem volna, ha te ugyanúgy mellettem vagy. Sokszor el sem mondtam, hogy épp fel akart robbanni a fejem az idegtől, vagy hogy már szinte ájulás közeli állapotba kerültem egy-egy hosszú próbával teli nap után, amit végig csináltam veled. Pont azért voltál tökéletes társ számomra, mert nem csak boldogságot hoztál az életembe, hanem miattad el tudtam menni a végső határomig, de sohasem léptem azt át. Most sem miattad fekszem itt, és ezt remélem, te is nagyon jól tudod. Ez így volt előre megírva, én pedig az utolsó ember lennék, aki panaszkodna a sorsa miatt, amiben olyan odaadó társ volt megírva, mint te, valamint a világ legjobb szülei és nem mellesleg, két tiszta  szívű barát.


Igen, most már érzem… El tudok menni. Eljött az időm. Lebegek, és ez annyira jól esik. A testemet otthagyva a kórházi ágyon, súlytalanul szállok egy jobb világ felé, ahol tudom, hogy folytatódik majd a szerelmünk története. A fehérségbe lépve ismét, belátom, hogy igazad van, Yugyeom, a mi múltunk olyan szoros kapocs, ami áthidalva az egymás nélkül töltött jelent, a jövőben tovább írja önmagát. A mi szerelmünk ott fog mindig is lebegni körülöttünk, még ha egy világ is választ el minket egymástól.
- Hát megérkeztem…

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2 megjegyzés:

  1. Szia!

    Váu!! Ezek az érzelmek! Bögös kis történet!

    Bár egy két résznél nem volt elsőre világos ki kicsoda, de a lényeg átjött.

    :) :)

    Puszi Kylie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      El sem tudod képzelni, mennyit jelent nekem, hogy elolvastad, ráadásul úgy, hogy nem is ismered a fiúkat... :O
      Szerintem ez az eddigi legjobb történetem, épp ezért jelent számomra sokat, hogy esélyt adtál neki, és hogy még tetszik is. <3
      Puszi, Mese

      Törlés