2014. november 11., kedd

Piton és a lány 1. rész - 1. fejezet

Piton és a lány

1. rész ~ 1 fejezet


Arra a kérdésre az egész varázsvilág tudja a választ, hogy ki Perselus Piton, arra viszont, hogy ki Alice Milborrow, csak a bennfentesek. De ha most tovább olvasol, akkor te is megismerheted a történetét, és rájöhetsz, hogy Perselus talán nem is volt annyira magányos és kőszívű, mint azt sokan hitték és hiszik még ma is róla…


Az egyik bájitaltan óra végén egy harmadéves mardekáros lány kiment Piton Professzor asztalához. A tanár úr nagyon kedvelte őt, mondhatni, a kedvenc diákja volt. Hisz mardekáros volt, ráadásul nagyon okos, csak akkor beszélt, ha kérdezték és el tudta viselni, ha a professzor válaszolt egy olyan kérdésre, amire ő maga is tudta a választ. Ezt pedig nagyon becsülte benne a férfi.
     - Mit óhajt, Milborrow kisasszony? – kérdezte Perselus.
    - Tanár úr, megbuktatna, ha feltennék Önnek egy személyes jellegű kérdést? – Látszott, hogy zavarban volt, de az is, hogy bármiről is volt szó, már régóta rá szeretett volna kérdezni.
    - Nem hinném. De csak, ha muszáj, akkor tegye fel a kérdését! – mondta Piton, aki igazából nagyon kíváncsi volt rá, mi is lehet ez a személyes dolog.
    - Miért ilyen goromba és szigorú a professzor, amikor igazából nem ilyen? – tette fel a legegyszerűbb és legőszintébb hangnemben a kérdését a lány.
    Perselus erre teljesen lefagyott, és bele tellett egy percbe mire meg tudott szólalni:
    - Honnan tudná, Maga, hogy milyen vagyok igazából?
    - Csak a szemébe kell nézni, és mert velem sohasem volt goromba. –  Egy pillanatra elhallgatott Alice, mint aki elbizonytalanodott. – Mondjuk, ezt annak is betudhatom, hogy mardekáros vagyok. De ha valaki nem tesz maga ellen semmi rosszat, vagy az akarata ellen, akkor maga sem bánik vele gorombán, többnyire persze. – Nem volt félelem a szemében, színtiszta őszinteség és kíváncsiság áradt belőle.
    - Én nem látom értelmét annak, hogy miért jött ide és közölte ezt velem. – A hangja nagyon kimért és rideg volt.
    - Mert sok minden érdekelne – vallotta be Alice, aki egyre jobban szégyellte magát.
    - Kisasszony, kérem, azonnal hagyja el a termet, különben kénytelen leszek pontot levonni a saját házamtól, amire elhiheti, hogy mennyire nem vágyom! – Nem hitte volna Perselus, hogy egyszer ezt kell majd mondani, pont ennek a diákjának. Túl kevés tanítványát becsülte ennyire, és nem akarta, hogy a kedvencéről megváltozzon a véleménye.


 

Alice tudomásul vette a hallottakat, és szomorúan elballagott, majd egész este forgolódott. Nem tudta eldönteni, hogy hibát követett-e el, amikor végül rászánta minderre magát. Azt pedig el se merte volna képzelni, hogy Piton professzort is ugyanilyen álmatlanság gyötörte, méghozzá miatta. Hisz a lány a velejéig látott, és felfedte azt az énjét, amiről már ő maga is hajlamos volt megfeledkezni. A bánat, amit Lily elvesztése okozott neki, már szinte teljesen felemésztette. Ráadásul Lily volt az, aki annak idején először meglátta benne a jót, amire a borzalmas szülei nem voltak képesek, sőt ők inkább lenézésre tanították a muglikkal és a sárvérűekkel szemben – és ez volt az, ami a Lilyvel való barátságát is megrontotta.
    - De hogyan? – ez a kérdés ismétlődött újra és újra Perselus fejében. – Hogyan tudta ez a lány, akit még három éve sem tanított, így kiismerni őt?
    Erre egyszerűen nem talált megfelelő választ, bárhogyan gondolkodott, így eldöntötte, hogy amint tud, elbeszélget Alice-szel.

A harmadévesek következő Bájitaltan órájának a végén ki is hívta a lányt az íróasztalához, aki szemmel láthatólag nagyon meg volt rémülve.
    - Milyen órája lesz most? – kérdezte Piton, miután már senki sem volt hallótávolságon belül.
    - Lyukasórám van – felelte megszeppenve Alice.
    - Ahogy nekem is. Akkor esetleg, ha van kedve, sétálhatnánk egyet a parkban. – Próbálta mindezt magához képest a lehető legkedvesebben felajánlani.
    - Örömmel – egyezett bele a lány egy nagy mosollyal az arcán, amelyet a professzor úr nagy meglepetésére – ugyan visszafogottan és kicsit erőltetve – viszonzott. Ennek pedig az volt a fő oka, hogy egyre jobban felkeltette az érdeklődését Alice.
    - Mire kíváncsi? – kérdezte Perselus távolodva az iskolától, az erdő felé menet.
    - Mióta tanít itt? – hangzott el az első kérdés.
    - Tizenöt éve – jött rá a gyors válasz.
    - És mindig is erre vágyott?
    - Nem.
- Értem – konstatálta Alice, majd némi szünet után folytatta. – Amikor idekerült, Maga választotta a bájitaltant, mint tanítandó tárgyat?
    - Majdnem.
    - Ezt, hogy érti?
    Rájött Piton, hogy ez a szűkszavúság, amit általában az összes diákjánál alkalmazott, Alice-nél nem fog működni.
    - Mint azt Maga is tudja, és persze az egész iskola – erre gúnyosan húzott egyet a száján –, én eredetileg Sötétvarázslatok kivédését szerettem volna tanítani. De Dumbledore professzor nem tartotta tanácsosnak, ezért felajánlotta, hogy válasszak egy másik tárgyat kedvem szerint.
    - És miért pont ezt választotta? –jött az újabb kérdés.
    - Mert édesanyámnak köszönhetően már elsősként nagy mestere voltam a Bájitaltannak. Sokszor nem könyv alapján jártam el, hanem saját trükkökre jöttem rá, és mindig a társaim előtt végeztem bármilyen órai versenyről is volt szó – magyarázta némi büszkeséggel a hangjában.
    - Bárcsak nekem lenne ennyi tehetségem hozzá! – nézett egyszerre szomorúan és vágyakozóan maga elé Alice.
     - De hisz Maga az évfolyamán a legjobb! Mármint bájitaltanból biztosan – vallotta be a Professzor.
    - De nem a tehetségem miatt. Rengeteget tanulok Bájitaltanra, szinte többet, mit az összes többi tantárgyra együtt, mert annyira szeretem. Szerintem a bájitaloknak van egy külön világuk, amibe öröm ellátogatni. De én csak látogató vagyok, nem pedig a tagja – magyarázta. - Érti, mire gondolok?
    - Igen. Én így vagyok a Sötétvarázslatok kivédésével. Rendkívül szeretem, szinte nincs olyan varázsige, amit ne tudnék, sőt, még sajátjaim is vannak, de mégsem érzem azt, hogy kifejezett tehetségem lenne hozzá. Csak túlzott érdeklődést mutatok a tárgy irányába – vallotta be, ismét meglepve saját magát.
    Ekkor azonban megszólalt a csengő.
    - Sajnálom, Tanár úr, de órám lesz – szólalt meg Alice.
    - Milyen?
    - Sötétvarázslatok kivédése. Egymás után a két kedvenc tantárgyam – jegyezte meg mosolyogva.
    - Jómagamnak is órám lesz, ezért vissza tudom kísérni a kastélyba, ha nem bánja. - Mert Piton nem bánta volna, hiszen már rég nem beszélgetett ilyen jót senkivel. Sőt, ő maga úgy gondolta, hogy Lilyt kivéve senki sem ismerte igazán, ami egyes napokon szívet tépően bántotta.
    - Örülnék neki – felelte Alice.
Visszafelé úton nem beszéltek, csak magukban mosolyogtak. Az ezt követő napokban akárhányszor Perselus eszébe jutott a lány, mindig önkénytelenül újra és újra elmosolyodott, majd ezt a mosolyt mérgesen magába fojtotta, és ott folytatta a dolgát, ahol abbahagyta.
   - Milborrow kisasszony, kérem, fáradjon ki! Egy fontos dolgot szeretnék megbeszélni önnel, a dolgozatával kapcsolatban! – mondta Piton kimérten az egy héttel későbbi Bájitaltan órájukon.
    - Igen, Professzor úr? – Ment ki hozzá a lány, aki legbelül nagyon reménykedett abban, hogy a tanár úr igazából nem a dolgozata miatt hívta ki.
   - Alice kisasszony, ha lenne még valami, amit a múltkor nem tudott megkérdezni, esetleg újra sétálhatnánk egyet a parkban! – ajánlotta fel Piton, egy félénk mosollyal az arcán, ami nála felért egy öleléssel.
    - Rendben. – Egyezett bele Alice, miközben rövid sötétbarna haját kifésülte a szeméből. – De, ha nem bánja, előtte felvinném a táskámat a klubhelyiségben – tette hozzá.
   - Dehogy is! Én addig még elintézek valamit – hazudta Perselus, mert igazából semmi programot nem szervezett magának, hogy minél több időt tölthessen el a lánnyal. Közben azonban nem akarta túl közel sem engedni magához. Viszont a múltkori beszélgetésük után elfogta egy régi érzés, az a jó kedv, ami nem mások megaláztatásából származott, hanem szimplán egy ember társaságából. Így nem hagyhatta annyiban a dolgot.

 - Sajnálom, hogy ennyit kellett várnia! – kért elnézést Alice, mivel majdnem negyedórával később tért vissza a kedvenc professzorához.
    - Semmi baj. Én magam is most értem csak ide – füllentett ismét Perselus, aki már tíz perce az udvaron körözött.
    - Tanár úr, egyébként, hogy sikerült a dolgozatom? – kérdezte a lány, ha már ez volt az alibijük. – Ha szabad egyáltalán efelől érdeklődnöm.
    - Magasan a legjobb, mint mindig. Sőt, ezúttal még hibát sem találtam benne – lelkendezett Piton, majd feltette azt a kérdést, ami őt foglalkoztatta nagyon. - Alice, hogy lehet az, hogy maga mardekáros?
    - Ezt én is kérdezhetném magától – vágta rá a lány.
    - Tudod – kezdett volna bele Piton, majd gyorsan megrázta a fejét. – Bocsásson meg!
    - Semmi baj, nyugodtan tegezhet. Úgysem szeretem ezt a sok formalitást, hisz még csak tizenhárom éves vagyok. Attól, hogy magáznak a tanárok, úgy érzem, azt várják tőlem, hogy váltsam meg a világot, vagy legalább csináljak valami nagyon hasznos dolgot a varázsvilág számára, hiszen már elég érett vagyok hozzá – nevette el magát Alice.
    Piton is egy pillanatra újra elgyengült és elmosolyodott.
    - Rendben, akkor én könnyítek rajtad, és tegezlek. De természetesen, csak ha kettesben vagyunk. – Azonban szinte rögtön rájött, hogy ezzel mit is sugallt. – Persze, nem úgy értem, hogy ezentúl kötelességed lenne Velem sétálni, vagy bármi ehhez hasonló.
    - Ó! Értem… - Egy pillanatra csalódottan összehúzta a szemöldökét Alice.
    - Valami rosszat mondtam? – lepődött meg Perselus.
    - Nem – kezdte bizonytalanul a lány. – Csak én igazán élvezem ezeket a kis sétáinkat – vallotta be végül.
    - Ó! – Gyorsan a tájat kezdte nézni Piton, majd hozzátette: – Én sem érzem éppen rosszul magam. – A szeme sarkából kiszúrta az Alice arcán megjelenő mosolyt.
    Pár percig némán nézelődtek, majd Perselusnak eszébe jutott, miről is kezdtek el eredetileg beszélgetni.
    - Szóval ott tartottunk, hogy miért épp a Mardekárba lettünk beosztva.
    - Igen, tényleg – egy bólintással próbálta jelezni a lány, hogy várja a férfi okfejtését.
    - Tudod, én sohasem gondoltam arra, hogy akár más házba is kerülhettem volna.
    - Én sem, hisz nem vagyok elég nyájas a Hugrabughoz, és a tanulást sem élvezem annyira, hacsak nem Bájitaltanról vagy Sötétvarázslatok kivédéséről van szó, a Griffendélt pedig inkább hagyjuk – legyintett egyet a kezével.
    - Miért? – értetlenkedett Piton. – Hiszen a legtöbb diáknak az az álma, hogy abba a házba osszák be.
    - De nem nekem. Már az elején a Mardekárba szerettem volna kerülni, hisz valljuk be, túl ravasz vagyok én a Griffendélhez, ahogy maga is.
    Tetszett ez a megközelítés Perselusnak, és kezdte egyre jobban kedvelni a lányt. Azonban az aznapi idejük lejárt, amit ismét a csengő jelzett számukra.

 A rá következő hét keddjén azonban újra eljöttek, és jót beszélgettek. Sőt, ettől kezdve mindkettőjüknek ez lett a kedvenc napjuk. Egy újabb hét elteltével viszont a lány húsz percet késett a Bájitaltan óráról.
    - Elnézést, Tanár úr, a késésért! – lépett be a terembe.
    - Miss Milborrow kisasszony, kérem, foglaljon helyett! És a jövőben, ha kérhetem, időben érkezzen az órámra! – próbált kíméletes lenni a Professzor, de közben a látszatot is fent szerette volna tartani. Ám a többi diák így is meglepődött, hisz eddig minden perc késésért öt pontot vont le az aktuális háztól. De ennek az elhagyását végül annak tudták be, hogy Alice az évfolyamuk legjobb Bájitaltanosa volt, ráadásul Piton házából való. Óra végén csak egymásra néztek, és tudták is, mire gondol a másik.
    - Mi történt? – kérdezte a férfi mihelyst távolodtak az iskolától.
    - Levelet kaptam az édesanyámtól.
    - Gondolom, valamilyen családi rossz hírről van szó – jött rá rögtön Perselus. - Tudod, ha nem akarod, akkor nem kell elmondanod.
    - Apának, A típusú tüdőgyulladása van, ami…
    - Halásos – fejezte be Perselus a mondatot, és ekkor Alice zokogva a karjaiba vetette magát.
    Piton – aki túlságosan régóta nem tapasztalt ilyen testi érintkezést – ettől kellemetlenül érezte magát, és legszívesebben eltolta volna a lányt, de közben azt is tudta, milyen elveszíteni egy közeli személyt, ezért tűrte az ölelést, majd így szólt:
    - Van egy bájital, ami segíthet – jelentette ki. – Mondjuk, nagyon ritka összetevői vannak, amiket nem két perc lesz beszereznem, de már ma útnak indulok, és remélem, pár nap múlva viszont látjuk egymást.
    - Köszönöm – csak ennyit tudott mondani a lány, hisz a szívében olyan hálát érzet, már csak azért is, mert megpróbált segíteni neki a tanárja, amit képtelen lett volna szavakkal kifejezni.
    Az ígért pár napból azonban tíz lett, Alice-t pedig minden alkonyat egyre jobban megviselt. Épp ezért, mihelyst hírt kapott arról, hogy Piton professzor megérkezett, azonnal a termébe rohant.
    - Sikerült, tanár úr? – kérdezte.
    - Igen. De nehezebb volt, mint gondoltam volna, és az elkészítése se lesz egyszerű, legalább egy hétig eltart majd. Viszont, ha te is segítesz, talán pár nappal hamarabb végezhetünk – felelte, hisz már ezt is előre kitalálta.

A lány ezután minden este és a pár lyukas órájában is azonnal rohant a professzorhoz, akivel így végül összesen három nap alatt elkészítették a bájitalt.
    - Sikerült! – örvendett Alice. – Ezt pedig csakis Magának köszönhettem – rekedt el a hangja a meghatódottságtól.
    - Közös munka volt – javította ki Perselus.
    - Piton professzor, ha maga nincs… Köszönöm! – majd olyan hálával nézett a férfira, hogy az tízszeresen kárpótolta a kétheti munkát.
    Ekkor pedig valami nagyon furcsát érzett Perselus, amit még soha. Olyan volt egy pillanatra, mintha a saját lányának segített volna. Ilyet sohasem tapasztalhatott volna meg, ha nincs Alice.
    - Ma már el is küldöd? – érdeklődött, hogy ezzel is elterelje a saját figyelmét az ismeretlen érzésről.
    - Nem. Már nagyon késő van, és anya amúgy is keddenként szokott levelet küldeni, ezért inkább holnap küldöm vissza a baglyunkkal.

 Piton a másnapi közös órájukat már alig várta, hogy milyen hírrel szolgál majd Alice, a lány azonban nem jelent meg, amitől szörnyen aggódni kezdett, hogy talán elkéstek.
    - Miss Freelove kisasszony! – fordult Piton az egyik mardekáros lányhoz kicsengő után. - Nem tudja, miért nem jött Miss Milborrow órára?
    - Nem, Tanár úr. Csak annyit láttam, hogy kapott egy levelet az óra előtt, és felrohant vele a szobájába.
    - Értem. Köszönöm.
   Perselus nem tudta, mit kezdjen magával. Nem mert a klubhelyiségbe menni, ezért inkább a folyosókon mászkált és próbált csíntevőket kiszúrni. De ekkor Dumbledore professzor jött vele szembe.
   - Á, Perselus, örülök, hogy látom! Ha esetleg ráér, beszélni szeretnék önnel.
   - Sajnálom, Igazgató úr, de most épp nem alkalmasabb – mondta, nem is törődve azzal, kinek is mondta mindezt. Majd visszaviharzott a termébe, hiszen már alig volt pár perc a következő órájáig.
    Mivel ebben a helyzetben nem érdekelték a másodévesek, egy nagyon könnyű bájitalt kellet elkészíteniük, amivel még a legbutábbak is húsz perc alatt elkészültek. Sőt, még az egymástól való kérdezősködésért sem szólt, hiszen minél hamarabb meg akart szabadulni tőlük. Ezért megengedte, hogy aki elkészült, az elmehetett. De persze azt is megemlítette, ha valamelyikőjük haszontalan dologra fordítja a felszabadult idejét, azt kétheti büntetőmunkával jutalmazza.
    Pár perccel azután, hogy a diákok elmentek, maga Alice ment be hozzá a terembe. Piton pedig fel is ugrott a székéből, amint meglátta a lányt, aki kisírt szemekkel közelített az aszt
ala felé.

4 megjegyzés:

  1. Szia, Mese! :)
    Nekem másodszorra is tetszettek a megoldásaid, és jó, hogy néhány pitonosabb reakciót is beleszőttél - nem emlékszem rá, hogy Piton valaha is erőltetetten mosolygott volna Alice-re korábban.
    Viszont, ha megengeded, egy javított verzióban kiírnám a hibákat, amik előfordultak, és szemet is szúrtak nekem, és mostanáig emlékszem is rájuk.
    1) Igekötés igéknél előfordult, hogy az igekötő a segédigével egybe volt írva, mondjuk itt: "ellehet képzelni".
    2) Volt, hogy rossz helyen volt az összetett mondatban a vessző (és,), vagy nem is volt, ahol kellett volna. Ezt nézd meg szerintem, talán több helyen is előfordult.
    3) A szervezett múlt idejű igét szervezetnek írtad, erre határozottan emlékszem.
    Többet most így hirtelen nem tudok. Szerintem olvasd át még egyszer úgy, hogy csak a helyesírás a fontos, és akkor még jobb lesz. :) Remélem, tudtam ezzel segíteni. :)
    Rekana

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Jól láttad, hogy próbáltam Pitonosabbra venni a dolgot, mivel elsőre szerintem túl hamar változtattam meg.
      S, sajnos hajlamos vagyok arra, hogy újra olvasásnál inkább csak a tartalomra és a megfogalmazásra megyek, s csak ha újra átolvasom, akkor látom a helyesírási hibákat is.
      Mese

      Törlés
  2. Helló, úgy gondoltam beleolvasok, mert a végét olvastam nemrég, kíváncsi vagyok hogyan kezdődik. Eddig érdekes. Amint lesz időm olvasom tovább.
    Puszi Mili

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy ehhez is megjött a kedved. Remélem tetszeni fog. Bár előre szólok, hogy az első két részben még mindig van helyesírási és megfogalmazási hiba. De egyszer már csak sikerül egy tisztességes történetet csinálnom belőle. :)
      Puszi Mese

      Törlés