2015. március 16., hétfő

Piton és a lány 3. rész - 9. fejezet



3. rész - 9 . fejezet

- Mugli iskola? – kérdezte kikerekedett szemmel Alice, miközben leültek az ebédlő asztalukhoz – Komolyan képes lennél mugli iskolába járni?
- Hát persze, hogyha ez az ára, hogy az álmom teljesüljön, akkor igenis oda fogok járni. És ki tudja, talán még szerzek is pár mugli barátot – állt pozitívan a dolgokhoz Alfri.
- Nem akarlak elkeseríteni, de milyen barát az, aki nem tudhatja rólad, hogy ki is vagy igazából, és mennyi mindenre vagy képes? – világította rá erre a problémára Ali.
- Talán találok egy olyan személyt, akiben megbízok annyira, hogy elmondjam neki, hogy boszorkány vagyok. Vagy szerinted erre nincs esély? – Látszott a pillanatnyi kétségbeesés az arcán.
- Biztosan találnál, csak még mindig tilos a muglikat felvilágosítanunk.
- De, ha sohasem derülne ki? A pszichológusok egyik legfőbb feladata a titoktartás, nem igaz? – kérdezte reménykedve.
- Ebben teljesen igazad van. De az is lehet, hogy valaki kihallgat titeket, és nagy bajba sodor. Lehet, hogy addigra még nagyobb lesz a szigor a Varázsvilágban. Ezt így előre még nem tudhatjuk. – Próbálta nem elvenni minden lelkesedését a barátnőjének Alice, de attól még nem akarta, hogy hiú ábrándokat dédelgessen.
- Tudod mit, igazad van, nem fedhetem fel az igazi vallómat senki előtt sem. Így már nem is hangzik olyan jónak a mugli iskola – lábadt könnybe Alfreda szeme.
- Én nem azért mondtam ezeket, hogy elszomorítsalak. – Majd elkezdte simogatni a hátát, és ekkor látta meg Lunát leülni a hollóhátasok asztalához jó pár ismeretlen lány társaságában.
- Mit nézel? – kérdezte Alfri, de mire kimondta a szavakat, már észre is vette a szalmaszőke hajú lányt. – El is felejtettem, hogy te pontosan tudod milyen az, amikor fontos dolgokat nem mondhatsz el a barátodnak, és ő sem neked.
- Bizony, ebben már lassan profi leszek.
- Biztos, nem kéne beszélned vele? – vetette fel a már sajátmagát összeszedő Alfreda. - Mármint megtudni, hogy van, és mondjuk terveznek-e valami nagy dobást mostanság? Mert én akárhányszor látom Nevillt és Ginnyt, mindig nagyban sugdolóznak.
- Lehet. Végül is ki tudja, bármit kinézek belőlük. Nem tudjuk, hogy mi pontosan az indíttatásuk. Bár az biztos, hogy Harry, Hermione és Ron nem épp egy kellemes házban bujkálnak, hanem valamilyen nagy feladaton dolgoznak – fejtette ki Alice.
- Nézd csak! – bökte meg a vállát a barátnője. – Luna téged néz! – Ahogy Alice is rápillantott, Luna a kijárati ajtó felé kezdte el bökdösni a fejét, majd mondott valamit a körülötte ülő lányoknak, felvett egy fánkot és elindult kifelé a teremből.
- Ez azt jelenti, hogy beszélni akar velem, igaz? – kérdezte reménykedve Alfredát.
- Nagyon úgy nézz ki – erősítette meg barátnője.
- De téged nem zavar, ha itt hagylak?
- Dehogy is, menj csak! Majd fent elmesélsz mindent, úgy is beszélnem kell Lumpsluckkal, mármint bocsánatot kérnem tőle.
- Amiért a múltkor azt mondtad neki, hogy közel sem olyan jó bájitaltan tanár, mint Perselus? – nevetett Alice.
- Hát, igen! – nyitotta tágra a szemét Alfri.
- Az nem ártana.
- Nem, bár kitartok amellett, hogy igazam van. De te most már indulj, mert nagyon lemaradsz! Viszont futni ne fuss, mert az túl feltűnő lenne! – tanácsolta.
- Rendben. Akkor később találkozunk. És sok sikert a tanár úrhoz!
- Köszi, neked is Lunához!



Mikor kilépett a nagyteremből tíz méterrel arrébb meglátta a szőke lányt, aki mosolyogva elindult az ismerős irányba. Tartva maguk között a távolságot, végül megérkeztek a Szükség Szobájához. Vártak egy kicsit, míg senki sem volt a környéken, majd bementek a saját kis mediterrán szobájukba, ahol azonnal meg is ölelték egymást.
- Hiányoztál! – mondta Ali.
- Te is nekem. Nagyon is – nézett rá boldogan Luna. – Na, meg ez a finom tea! – Mutatott az asztalon gőzölgő teás kanára, és a nekik kikészített poharakra. – De te persze jobban.
- Luna, Luna… Te sohasem fogsz megváltozni, és ez a legjobb benned.
- Tudom. Útközben jól is laktam a fánkkal, úgyhogy most már tényleg itt a teázás ideje. – Leülve a saját kis párnájára, megtöltötte mindkettőjük csészéjét.
- Akkor, kezdjem én, vagy inkább te?
- Mivel az én mesélnivalóm valószínűleg unalmasabb, ezért kezdem én – mondta Ali.
- Higgy nekem, most nagyon szívesen cserélnék veled!
Alice azonban e felől kételkedett. De végül csak annyit mondott, hogy elhiszi, majd elmesélte a vele történt Pitonmentes dolgokat.
Ezután Luna volt a soros, aki barátnője történeteit nagy örömmel és vidámsággal hallgatta, de mikor neki kellett beszélnie, már közel nem volt ennyire derűs.
- Tudod nem könnyű időszak ez számunkra. Mivel Carow-ék tudják, hogy mi az úgymond „FŐ LÁZADOK” vagyunk, ezért úgy is viszonyulnak hozzánk. Ne érts félre! Én és a többiek is mind felvállaljuk az egyet nem értésünket, és így legalább tiszta lelkiismerettel alszunk el. Csakhogy már belefáradtam, és még csak az ősznek a végén járunk. – Valóban nagyon fáradtnak tűnt a hollóhátas lány. A szemei be voltak esve, a haja a szokottnál sokkal borzosabb volt, és a megszokott Lunás kiegészítői sem voltak sehol.
- Elhiszem – ismételte önmagát Alice, de azt egyszerűen nem bírta kimondani, hogy látszik rajta, hogy mennyire tönkre van menve lelkileg.
Majd hirtelen az futott át az agyán, hogy milyen furcsa dolog, hogy olyan lelki problémák mutatkoznak az emberek külsején, amit maguk talán észre sem vesznek. De a pszichológusi dolgot inkább meghagyta Alfredának.
– Ugye nem kínoznak titeket, vagy ilyenek, igaz? – Luna azonban nem válaszolt, csak szomorkásan nézett lefelé. – De hiszen ezt nem tűrhetitek! Muszáj valahogy jelentenetek! – hirtelen felgyorsult Alice szívverése.
- Kinek, és hol? – kérdezte reményt vesztve Luna.
- Az igazgató úr csak tudd tenni ez ellen valamit, nem? – igenis kimondta, amire gondolt.
- Piton max annyit tenne, hogy nyilvánosan is megalázna minket, semmi többet – válaszolta fáradtan Luna, amit nagyon rossz volt a mardekáros barátnőjének hallania.
De így állt a helyzet. Mindenki csapdába volt esve, még maga Alice is, aki a titkok végtelenében kóborolt. Mindebben az volt a legrosszabb, hogy nem mondhatta el Lunának, hogy Perselus milyen is valójában, és hogy a saját édesanyját sem biztosíthatta afelől, hogy az iskolában az elkövetkezendő időszakban őt nem érheti bántódás, hisz úgymond le van védetve a pótapja által.
- Túl kell ezt élnünk! Hidd el, lesznek itt még szebb napok! – A szavaitól Lunának könnybe lábadt a szeme.
- Ó, nem az volt a célom, hogy még jobban elszomorítsalak – törölte le kezével a lefelé gördülő könnycseppeket.
- Készülünk valamire – mondta váratlanul a hollóhátas lány.
- Tessék? – lepődött meg Alice.
- Ginny azt állítja, hogy egy nagyon fontos tárgyat, sajnálom, de nem mondhatom el, hogy mit, Dumbledore Harryre hagyott, csakhogy az itt van Pitonnál az iskolában, és ezt akarjuk megszerezni tőle.
- De hát, hogy, és mikor?
- Valamikor a napokban, Ginny, Neville és én beszökünk az igazgató szobájába, és ellopjuk. Neville ügyesen kihallgatta nemrég, hogy mi a jelszó, és elvileg ma az igazgatónak sürgősen el kellett utaznia, úgyhogy, ha minden összejön, akkor megpróbálhatjuk elhozni onnan.
- Értem, és biztosan mindent pontosan megszerveztek. De azért vigyázz magadra Luna, mert lehet, hogy Piton nincs az iskolában, de Carow-ék bármire képesek, és biztos őrzik majd a helyet! – aggódott érte.
- Vigyázunk majd egymásra. De, tudod teljesen más minden, mikor egy csapat tagja vagy. Nem félsz annyira semmitől, hisz együtt vagytok jóban és rosszban is – magyarázta.
- Ezt megértem, de attól még aggódom érted. Viszont, ha tényleg sikerrel jártok, akkor kérlek, valahogy azonnal közöld velem, mert tudnom kell, hogy jól vagy! – kérte továbbra is féltő hangon. - Ígérd meg, hogy valahogy szólsz nekem!
- Megígérem!
Végül egy búcsúölelés után pár perc különbséggel kilopódzkodtak a Szükség Szobájából.

Luna azonban vissza is ment oda, csakhogy ekkor már egy teljesen másik hely fogadta, méghozzá egy hatalmas terem, mely ránézésre akár egy óriási hajókabin is lehetett volna. A mennyezetről és a karzatokról függőágyak lógtak lefelé. A falak sötét fával voltak borítva, és bár ablakok nem voltak rajtuk, azért a színpompás faliszőnyegek otthonossá tették azokat. Az egyiken a Hollóhátat jelképező bronzszínű sas volt, míg valamelyiken a Hugrabug sárga zászlaja díszelgett. De természetesen a Griffendél skarlátvörös mezőjén ábrázolt oroszlánja sem hiányozhatott. Azonban mardekáros faliszőnyegük nem volt sehol, hisz egy mardekáros sem volt köztük.


Neville felvázolta a tervet, mely szerint az egyik harmadéves el fog rohanni az igazgatói iroda előtt, amit épp Amycus őriz, és úgy tesz, mint aki nem tudja, hogy ott van, és ijedelmében elejti a kezében lévő csokis fánkkal teli dobozt. Ezt nagy valószínűséggel a férfi fel fogja venni, sőt, meg is kóstolja, hisz úgy sem várna támadást egy harmadévestől. Csakhogy ők altatót fognak az összes fánkba tenni, és ha már szabad lesz a terep, Luna, Neville és Ginny együtt ellopják Griffendél kardját.
- De honnan szereztél fánkot? – kérdezte Luna.
- Aberforthtól – jött az egyértelmű válasz.
Nevillet az ellenállása miatt állandóan kergették a Carow testvérek. Egyszer azonban nem volt ideje a klubhelyiségükig eljutni, ezért bepróbálkozott a Szükség Szobájánál, amely egy függő ággyal, és egy griffendéles zászlóval fogadta. Másfél napnyi bujkálás után, már nagyon éhes volt a fiú, és azt kívánta bárcsak lenne valahonnan ennivalója, ekkor pedig átjáró nyílt a Szárnyas Vadkanba, ahol Aberforth Dumbledore várta. Azóta is ő etette őket.
- Gondolhattam volna – mondta a hollóhátas lány.
Miután az altató belekerült a fánkba, és mind felkészültek, indulhatott is az akció. Ahogy arra számítottak, még mindig Amycus őrködött az igazgatói előtt. A fánkos tervük is bejött, csak arra nem számítottak, hogy annyira vasgyomra lesz a férfinak, hogy csak a második fánk lesz képes kiteríteni. De miután ez megtörtént, elmondták a jelszót, és sikeresen bejutottak.
- Ne őrködjek az ajtó előtt? – kérdezte Luna.
- Szerintem felesleges, két adag után úgy fog aludni ez a mocsok, hogy nem lesz rá gondunk még egy darabig. Ha pedig Piton jön, mit csinálsz, felordítasz, aztán elbújunk? Piton éjjel-nappal a szobájában van, képtelenség lenne innen kijutnunk – mondta Neville, mivel fogalmuk sem volt arról, hogy Piton délutánonként mindig sétált egyet, és kétszer annyit volt távol, mint ahány alkalomról ők tudtak.
- Rendben. Akkor, ha elkapnak, nem bujkálunk. Vettem! – mondta a szőke lány, majd hosszas keresés után Ginny rálelt a kardra.
- Meglepő, hogy Piton nem védette le valamilyen bűbájjal ezt a helyet, főleg, hogy itt őrzi a kardot – jegyezte meg a Weasley lány.
- Miből gondolod, hogy nem tette? – kérdezte Luna.
- Ebben van valami – tette hozzá Neville. – De most inkább tűzzünk el innen minél előbb!
De ekkor egy fekete alak hopponált a szobába, méghozzá maga Perselus Piton.
- Longbottom, Weasley és Lovegood… Hát erre aztán nem számítottam – egy kis szünet után folytatta. – Azt hittem Potter, Granger és a Weasley fiú nélkül gyengék vagytok, de most megleptetek. Arról már hallottam, hogy nem díjazzátok a Carow testvérek tanítási módszereit, sőt, téged szabályosan üldöznek, Longbottom, de mindezt a jószívűségetekre fogtam. Ez a mostani eset azonban észre és bátorságra utal. Csak azt az egyet mondjátok meg nekem, mire kell nektek ez a kard, és tovább nem rabolom az időtöket! – hadarta mindezt felhúzott szemöldökkel.
- Azért, mert Dumbledore professzor Harryre hagyta a kardot, és ha van önben valamennyi emberség, akkor engedi, hogy elvigyük neki! – Ginny hangjából sütött a gyűlölet, bár biztos volt benne, hogy nem fogják megkapni az igazgatótól a kardot, azért éreztetni akarta vele, hogy mi is lenne a helyes.
- Ez az ötlet több sebből is vérzik. Kezdve azzal, hogy semmiképp nem tudnátok odaadni Potteréknek, hisz fogalmatok sincs róla, hol vannak, és azt sem tudjátok, hogy pontosan mi a feladatuk – világosította fel őket az igazgató.
- Miért, ön talán tudja ezeket? – továbbra sem engedett dühös hangneméből Ginny.
- El sem tudjátok képzelni, mennyi mindenről tudok, amiről nem szeretnék - egyszerre volt gőgös és szomorú a hangja.
- Akkor világosítson fel minket! – szólalt meg Luna.
- Csakhogy azt nem tehetem. Miután Miss Weasley ideadta a kardot, menjetek innen!
Már az ajtónál voltak, amikor Neville megszólalt:
- És a büntetésünkre mikor számítsunk?
- Ó, hogy arra! – kapott eszéhez az igazgató. - Majd a közel jövőben – felelte, mire kimentek.
- Ezt nem hiszem el! Nem, és nem! - járkált fel-alá a szobájában Perselus, majd kiadta a feladatot a szobájában lévő összes portréjának, hogy derítsék ki neki hol található Potter és a társai.
Ezután pedig egy olyan bűntető feladaton kellett törnie a fejét, ami elég kemény ahhoz, hogy Carow-ék ne tudjanak belekötni, de nem annyira, hogy bántódásuk essen a gyerekeknek, főleg, mivel ott volt köztük Alice egyik legjobb barátnője. Ekkor azonban eszébe jutott a legmegfelelőbb bűntető munka, ami még kedvezne is Lunának.

- Nem hiszem el, hogy ez már kezd ébredni! – jegyezte meg Longbottom, miközben Amycus mellett sétáltak el.
- Ezért kell rohannunk. Nyomás! – sietette őket Ginny.
- Mi történt? - kérdezte Seamus Finnigan, miután beléptek a Szükség Szobájába. –Nem találtátok?
- Dehogynem, csakhogy Piton rögtön ott termett! – felelte Neville idegesen.
- Csak úgy hirtelen? – nézett nagyot Seamus. – Akkor biztos valamilyen jelző bűbájt tett a kardra, ami jelezte neki, hogy hozzáfértek.
- Én is erre jutottam – tette hozzá Longbotton.
- De ha elkapott titeket, akkor hogy lehettek itt? Mármint nagyon örülök, hogy épségben visszatértettek, de akkor sem értem, ez hogy lehetséges.
- Az igazság az, hogy mi sem – vallotta be Ginny. – Mintha nem is ugyanaz a Piton lett volna ott a szobában, aki képes volt megöl… - De nem fejezte be a mondatot.
- Hé, azért várjuk csak meg, hogy milyen büntetést kapunk! Mert addig inkább nem vonok le semmiféle következtetést – volt továbbra is makacs Neville.
- Rendben – egyezett bele Ginny, miközben Luna csendben bólogatott.
- Én, akkor is örülök nektek – veregette vállon Seam a nála jóval nagyobb barátját és egyben vezetőjét.
Miután részletesen elmeséltek mindent, a Nagyterem helyett inkább mind a Szárnyas Vadkanból szereztek kaját, amit természetesen nem bánt Alberforth, hisz most az volt a legfontosabb feladata, hogy segítse ezeket a szörnyű körülmények között tengődő gyermekeket.

- Ideges vagy, igaz? – kérdezte Alfri Alicet.
- Eléggé. De tudom, hogy Perselus nem tenne velük semmi súlyosat, csak hát Carow-ék pont, hogy minden rosszat megtennének azért, hogy kínozhassák őket egy kicsit– felelte, miközben az ablakban ülve bámult kifele.
- Jaja! De miért nézel ilyen vágyakozóan kifele? – tűnt fel neki.
- Ó, tudod, már eléggé esedékes lenne anyának a levele a nyaralásos képekkel.
- Ú, azokat már én is nagyon várom! De attól, hogy bámulod az eget, nem fog szegény baglyotok hamarabb ideérni, ezt te is tudod.
- Csakhogy így addig sem Luna miatt idegeskedem.
- Inkább menjünk le a vacsorához, hátha ott lesz ő is! – jött az ötlet Alfredától két hangos gyomorkorgás után.
- Rendben, menjünk!

Csakhogy Luna nem volt ott, sem azok a hollóhátas lányok, akikkel tegnap beszélgetett, valamint Nevillet és Ginnyt sem látta a saját házuk asztalánál.
- Ezek után már tényleg nem mondhatod, hogy ne boruljak ki! – jegyezte meg idegesen Alice.
- Akkor nem mondom, de szerintem biztos… Jól van, nekem sem jut más eszembe, csak az, hogy talán elkapták őket – adta meg magát Alfri.
- Nézd, ott jön Perselus! Ami azt jelenti, hogy visszatért, és esélye volt elkapni őket – rakta össze a képet gyorsan Ali.
- Ennek örüljünk, hisz ez azt jelenti, hogy nem Carow-ék kapták el őket! – bíztatta a barátnője.
De Alice idegei semmiképp sem akartak megnyugodni. Miután befejezték a vacsorát egy kicsit sétálgattak a Hollóhát klubhelyisége előtt, hátha meglátják a szőke lányt, de ez sem jött össze, így visszaballagtak a saját klubukba.
- Alfri, Alfri, postám jött! – kiáltotta nagy lelkesen Alice, amint meglátta az ágyán lévő levelet.
- Te lány, nagyon szerencsés vagy, hogy a baglyod rájött, hogy ide kell jönnie, ha levelet hozz neked, nem pedig a Bagolyszállóba. Te pedig ügyesen mindig nyitva hagyod neki az ablakot – mondta elismerően.
- Csapatmunka – válaszolta, és közben már nyitotta is ki a borítékot.

Drága kincsem!
Örülök, hogy végül is áldásod adtad a kapcsolatomra, ezáltal újabb örömre adtál okot. Ezért sem késlekedtem a képekkel. Mindet elküldtem, melléjük még egy bónuszképet is kaptál. (Remélem az is tetszeni fog.)
Itthon felettébb idilli a helyzet, de hisz én mindig tudtam, hogy London belvárosában sokkal kevesebb baj érhet minket, mint valami eldugott kis helyen.
Luna tud valamit az édesapjáról? Mert Xenophilius a Hírverőben nem fél megmondani a véleményét. Jaj, csak nehogy szegény lánya lássa a kárát!!!
Írd le, mi minden történt veled, még ha rossz dolgok is azok! De, akkor ne lepődj meg, ha pár nap múlva ott termek érted!
Minden jót neked, kicsi szívem, és írj hamar!!!
Szerető édesanyád!

- Ezek után még inkább beszélnem kell Lunával – jegyezte meg a levél befejezésekor, majd megmutatta barátnőjének a Xenophilius Lovegooddal kapcsolatos sorokat.
- Szerintem be kéne szereznünk pár Hírverő példányt, mert egyszerűen zavar, hogy be vagyunk ide zárva, és fogalmunk sincs róla, mi zajlik odakint.
- Csakhogy ők sem tudják, hogy mi van itt. Én meg se merem írni anyának, hogy mennyire szörnyű helyzetek uralkodnak az iskola falain belül, mert még tényleg idejön. Meg amúgy is, nem mi vagyunk a legnagyobb áldozatok.
- Sőt, miattad mindketten „kiváltságosaknak” mondhatjuk magunkat – tette hozzá Alfri. – Tudod, hogy értem.
- Igen, hát persze – némi szomorúság bujkált a hangjában. - De tudod, mit, inkább mesélek neked a nyaralásról! – Ekkor elővette a képeket, amiken persze ők nem voltak rajta, azt a pár hoteles képet kivéve, hisz nem akarták viszont látni magukat azoknak a felettébb gonosz némbereknek a bőrében, épp elég volt az útjuk során nap mint nap elviselni a testüket.
- Azért eléggé vicces lehetet, hogy más bőrében voltatok, nem? – kérdezte kíváncsian Alfreda.
- Igen és nem. Inkább undorítónak mondanám. De valamit valamiért. – Rázta közben a hideg.
- De biztos, hogy nincs egy kép sem rólatok az ő bőrükben? – Csak nem akarta feladni Alfri.
- Nincs bizony – rázta meg egyértelműen a fejét Alice.
- De amúgy milyen volt a tükörben látni magatokat? – kíváncsiskodott tovább a barátnője.
- Minden egyes alkalommal megijedtünk. De tényleg megérte, nagyon is. – Végre megint boldogsággal telt meg a szíve.
- Muszáj az igazgatónak is megmutatnod őket, minél hamarabb!
- De hát, hogy tudnék vele kapcsolatba lépni? Megint várjam meg az erdőben? – volt tanácstalan.
- Ez szerintem egyértelmű – mosolyodott el.

Alice ott is volt másnap a szokott helyen, csakhogy Perselus nem az erdőbe ment, hanem Hagrid kunyhójába. Legalább tíz percig volt bent, majd nagy summával kirohant, kivágva maga előtt az ajtót. Hagrid megrázta a fejét, és szinte átkokat szórt a szemével a fekete köpenyes igazgatóra, aki pisszegéseket hallott az erdőből. Közelített a fákhoz, és meglátta Alicet.
- Ó, hát te vagy az! – örült Perselus. – Egy pillanatra megijedtem.
- Bocsánat, csak tegnap megérkeztek a nyaralásos képek, és gondoltam, megmutatnám őket, de csak, ha ráérsz – mosolygott reménykedve a pótlánya.
- Rád mindig. Csak van egy kis bibi – húzta össze a szemét. - Hogy jutunk fel együtt oda?
- Lemaradva követlek – vágta rá.
- Á, még valaki kiszúrja, hogy hozzám surransz be! Inkább hopponáljunk oda! – jött az ötlet. - Mármint, csak ha nincs bajod vele?
- Még sohasem hopponáltam, úgyhogy nem tudom, hogy bajom van-e vele. De már nagyon szívesen kipróbálnám, úgyhogy benne vagyok – bólintott lelkesen.
- Akkor gyere, és kapaszkodj belém! – nyújtotta a karját Piton. – Felkészültél?
- Igen.
- Egy, kettő, három… - Szinte egy pillanat leforgása alatt az igazgatói irodában találták magukat.
- Ez király volt! – jegyezte meg a korábbinál is lelkesebben Alice.
- Örülök, hogy tetszett. Most pedig elő azokkal a képekkel! – lelkesedett a férfi.
- Igenis! – Majd még nagyobb jó kedvel és boldogsággal mesélte a történeteket a pótapjának, aki közben arról ábrándozott, bárcsak együtt is megnézhetnék ezeket a helyeket. Annyira szerette volna, ha igazán szép emlékeik is lennének, amik nem a fájdalomról és az iskolai szenvedéseikről szólnak.
- Ez milyen kép? – vette kézbe azt, amelyiken Angela volt, egy nagyjából vele egykorú férfival.
- Azt anya küldte pluszba. Tudod, nemrég lett egy barátja, és öhm… Apa szegény nemrég halt meg, de azért örülök neki – felelte szomorúan, mégis mosolyogva.
- Valami mégis bánt, látom rajtad – állapította meg Perselus.
- Tudod, olyan hamar túltette magát apán. Ami még rosszabb, hogy én is – állapította meg szomorúan.
- Ezt arra érted, hogy én majdhogynem átvettem a helyét? – kezdte összerakni a képet.
- Pontosan. De ne érts félre, nagyon fontos vagy nekem! De Apa az Apa, őt soha nem lehet teljesen pótolni, ezért olyan rossz érzés – sóhajtott egyet közben. – Tudom, hogy anya szívében sem léphet senki a helyére, de akkor is…
- Őt rosszul érintenék ezek a dolgok?
- Nem! – vágta rá egyértelműen. - Biztos, hogy nem. Sőt, örülne annak, hogy valahogy pótoltuk, és ebben a szörnyű időszakban nem vagyunk olyan egyedül.
- Akkor meg ezért ne légy szomorú, hisz, nézz csak rá erre a képre! Édesanyád nagyon boldog rajta. – Valóban annak látszott.
- Ahogy én is az vagyok, amikor veled vagyok – ölelték át egymást. – De te sem tagadhatod, hogy valami baj van! Mármint a szokásoson túl, ami nyomaszt téged. – Alicet sem lehetett könnyen átverni.
- Tudod, a barátnőd Luna, Longhbottonnal és a Weasley lánnyal betörtek az irodámba, hogy elrabolják Griffendél Godrik kardját, amelyet Dumbledore Harryre hagyott. Csakhogy én jelző bűbájt tettem rá, így az jelzett, hogy hozzá értek. Mivel addigra már elintéztem a dolgaimat, ezért rögtön ide hopponáltam, és szerencsére még itt találtam őket – mesélte.
- Elhintette előtte számomra a morzsákat Luna, de nem tudtam, pontosan miért mennek. És ezután mi történt? – gyorsult fel a pulzusa.
- A Weasley kis hölgy közölte velem, hogy ezt a kardot Dumbledore Harryre hagyta, és hogy majd ők odaadják neki. Nem mintha tudnánk, hol van, és hogy mi a feladata. Míg én nagyon is jól tudom, mivel bízta meg Harryt Dumbledore, hogy mi Harry sorsa… - elakadt a szava.
- Te sírsz? – kérdezte Alice meglepődve.
- Nem,… de, egy kicsit. Sajnálom azt a kölyköt, hisz bármilyen is, ezt a sorsot nem érdemli meg – jelentette ki ellentmondást nem tűrve.
- De hisz, te sem érdemled meg a tiédet, ezt ne feledd! – tette hozzá céltudatosan Alice.
- De jobban megérdemlem, mint ő a sajátját. Én fizetem a bűneim árát, csakhogy neki nincs mit megfizetnie – volt hajthatatlan Perselus.
- A karddal, akkor mi lesz? – kérdezte.
- Már egy jó ideje keresem Harryéket, hogy eljuttassam valahogy hozzájuk, hisz ismerve Dumbledort, ha azt rájuk hagyta, akkor biztosan fontos szerepe lesz a feladatukban. Csakhogy sehol sem találom őket. Néha egy-két nyom alapján elmegyek egy-egy helyre, de mire odaérek, addigra már nincsenek ott. Bár abban biztos vagyok, hogy a Weasley esküvő után a Black házba mentek, viszont azt figyelték a halálfalók is, úgyhogy semmire sem mentem vele.
- Szóval ezekre a helyekre utazgatsz! – kapott a fejéhez Ali.
- Részben, van, amikor a Halálfalókkal van nem kívánatos találkám – felelte komoran Piton.
- De ezeken ugye nem hal meg senki? – meg kellett kérdeznie
- Sajnos halt már meg. – Közben lesütötte a szemét Perselus. - Például a nyáron végig kellett néznem az egyik kollégámnak a halálát
- Kiét? – kapott a szívéhez Alice, erre tényleg nem számított.
- A volt Mugliismeret tanárotokét. – A nevét nem volt képes kimondani.
- Merlinre! De hogyan bírtad végignézni? – lábadt könnybe a szeme.
- Nem kis fájdalommal. Tudod, nem kevés jó embernek kell meghalnia ahhoz, hogy győzni tudjunk, és biztos vagyok benne, hogy ezek között leszek én is – vallotta be. – Már, ha jó embernek vallhatom magam.
- Ilyet ne is mondj, különben megszakad a szívem! – Most ő kezdett sírni.
- Sajnálom, Alice! De fel kell, hogy készülj rá!
- Nem teheted ezt ismét! Tavaly hónapokig abban a hittben voltam, hogy nemsokára meghalsz. Ezt nem teheted meg még egyszer velem, érted? Nem, és kész! – Szikrát szórtak a szemei, miközben egy teljesen ismeretlen érzés fogta el. Mérges volt Perselusra, nem is kicsit.
- Annyira sajnálom! Tudod, néha úgy érzem, hogy nem szabadott volna ilyen közel engednem téged magamhoz, mert így túl nagy fájdalmat okozok neked. De, ha nem tettem volna így, most nem lenne elég erőm mindezt végig csinálni, és akkor téged is ugyanúgy kínoznának Carow-ék. Éppen ezért azzal nyugtatom magam, hogy számodra is megéri mindez. – Nem nézett a pótlánya szemébe, inkább a levegőbe beszélt.
- De nem ezért éri meg, ezt te is tudhatnád! – Majd eszébe jutottak Lunáék. – Végül milyen büntetést adsz Nevilléknek?
- Szenvednek ők eleget, azért mert kiállnak azon dolgok mellett, amelyeket fontosnak tartanak. Nem szeretném még egy újabb rúgással a földbe döngölni őket. Épp ezért fordultam Hagridhoz…
- Ezt imádni fogja Luna – mondta Alice miután beavatta az ötletébe Piton.
- Én is így gondoltam. – Hirtelen egy kicsit jobb kedve lett.
- Talán ebből rájön a barátnőm, hogy te nem is vagy igazán gonosz – csillant fel a remény apró sugara Alice előtt.
- Talán. –  Perselus arca és hangleejtése azonban nem sok reményt sugallt.

Luna eközben a Tiltott rengeteg előtt ugrálgatott, hisz imádta ezt a helyet, és az itt élő legendás lényeket. Ebben az időszakban gyakran ellátogatott Hagridhoz is, akinek Harry, Hermione és Ron után ő volt a kedvenc diákja. A vadőr imádta a hollóhátas lány pozitív kisugárzását, amely ezekben az időkben is mindig mosolyt tudott csalni az arcára. És az sem volt mellékes, hogy Luna volt az egyetlen az évfolyamán, aki RAVASZ szinten tanulta a Legendás Lények Gondozását.
A vadőr azonnal kiszúrta őt a kunyhója ablakából, és kilépve az ajtaján vadul integetett neki. Luna pedig azonnal ott termett mellette.
- Szervusz, Hagrid! Milyen napod van ma? – tette fel a szokásos kérdését neki.
- Tudod, hogy mindig jobb miután meglátlak. A mai viszont tényleg nem a legjobb, mivel az előbb volt szerencsém a kunyhómban „vendégül látni” az igazgatót – felelte, miközben az arca olyan volt, mint aki karót nyelt.
- De hát mit keresett itt? – lepődött meg Luna.
- Azért jött, mert elvileg a ti kis triótok csinált valami galibát, és büntetésként velem kell ma este jönnötök a Tiltott rengetegbe. Ja, és a drágalátós uraság még arra is lusta, hogy saját maga közölje ezt veletek. Úgyhogy légy szíves majd add át Nevillnek és Ginnynek, hogy este hétkor találkozzunk itt, rendben?
- Persze, átadom! Csak nem értem, miért nem büntet meg igazán minket az igazgató? Hisz tudja, hogy mennyire jóban vagyunk veled, sőt, én még a tárgyadat is imádom. Tényleg nem értem, mi indoka volt erre – elmélkedett a hollóhátas lány.
- Ne akarjunk mi logikát keresni Pitonban! Lehet, hogy annyira nem érdekli már, mi folyik az iskolában, hogy egy tisztességes büntetés kiagyalására is sajnálja az idejét – mondta lenézően. - De mi ennek csak örüljünk! Ó már ennyi az idő! – nézett be a kunyhójába, ahol egy elég érdekesnek mondható óra mutatta számára az időt, ekkor szembesült vele, hogy két perc és órája lesz. - Most mennem kell, különben én is kapok valamilyen büntetést, de abban biztos vagyok, hogy az nem lesz ilyen kellemes.
- Rendben. Szervusz, Hagrid! Este találkozunk – majd elindult a Szükség szobájához.

- Luna, te meg merre voltál? Csak nem megint a kedvenc vadőrünket látogattad meg? – kérdezte mosolyogva Ginny.
- De, és megtudtam tőle, hogy mi lesz a bűntető munkánk. – Gyorsan el is mondta, majd azt is hozzá tette, hogy szerinte talán nem is igazán akarta őket megbüntetni Piton. Végül a barátnője szúrós pillantása miatt nem folytatta gondolatát.     
- Szia, Neville! – köszönt a festmény mögül nyíló alagútból visszatérő fiúnak. – Te már lassan a fél életedet a Szárnyas Vadkanban töltöd – nevetett Luna.
- Mit csináljak, ha az iskolában ezen a szobán kívül sehol máshol nem látnak szívesen?
- De Hagrid is mindig szívesen lát minket, sőt, ma jelenésünk is van nála, bűntető munkára – jegyezte meg Ginny.
- Hagriddal lesz a büntetésünk!? Hát ez tényleg jó hír – mosolyodott el. - Úgyse mentem mostanában hozzá, úgyhogy itt az ideje, hogy végre lássam.



- Hát itt is vagytok! – fogadta őket Hagrid szívélyesen, majd mindegyiknek a kezébe nyomott egy lámpát. – Reméltem, hogy nem futtok bele Carow-ékba.
- Márpedig az történt, csakhogy szó nélkül tovább engedtek minket – mondta Ginny.
- Talán az igazgatótól tudták, hogy ide kell jönnünk – jött az ötlet Lunától.
- Biztos, hisz Piton nem hagyná, hogy bármilyen úton-módon ellógjuk a büntetést – jegyezte meg Neville.
Luna pedig rájött, hogy csak ő érzi úgy, hogy az igazgató valamiért nem is annyira gonosz, mint azt hitték. Kezdte elhinni, hogy Alicenek van igaza vele kapcsolatosan.
- Mit fogunk csinálni az erdőben? – kérdezte Ginny.
- Ugye valami izgalmas dolgot? – lelkesedett Neville.
- Igazából agyar halálával rám maradt a feladat, hogy biztosítsam a gyermekeinek az etetését és bizonyos okok miatt az igazgató megengedte, hogy a konyháról minden héten kétszer kapjak két nagy zsák nyers húst, amit elviszek nekik. Nem pont elég, de azért megteszi. Egyébként ők is találnak azért némi élelmet az erdőben - magyarázta, miközben a gyermekek inkább nem gondoltak bele, hogy milyen élelemről is van szó.
- Mik azok a bizonyos okok, ami miatt ezt megteheted? – természetesen Luna kérdezte ezt.
- Szerintem Piton fél egy esetleges lázadástól a tanári karon belül, és ezért megteszi azokat az engedményeket, ami miatt Tudjukki nem esne neki. Mert ezeket biztos nem adja a tudtára, mivel azt a látszatott akarja kelteni előtte, hogy mindent kézben tart. Hisz nem egy embert ölt már meg a Sötét Nagyúr, mert az nem éppen azt tette, amivel meg volt bízva, még a halálfalói közül is.
- Ó! – csak ennyi volt a hollóhátas lány válasza.
- De arra talán nem is gondol, hogy a diákjai is lázadhatnak ellene? - kérdezte Neville.
- Piton tudott annak idején a DS létezéséről, viszont, akkor mi még azt hittük, hogy velünk van. Most pedig az állandó összetűzéseidnek Carówékkal, és ennek a kis kardlopós akciónak köszönhetően szerintem felnyílt a szeme efelől is – felelte a Vadőr.
- De nem hagyhatjuk cserben Harryéket! Hiszen, ha sikerrel hajtják végre, amivel Dumbledore megbízta őket, akkor visszatérnek ide, hogy együtt harcoljunk. Ezért muszáj felkészülten várnunk őket – mondta Ginny igen meggyőző hangnemben.
- Talán így lesz, talán nem. De abban igazad van, hogy fel kell készülnünk mindenre. – Egyre kevesebb reménnyel kecsegtette őket Hagrid szavai.
- Épp ezért gondolkoztam azon ma, hogy újra létre kellene hoznunk a DS-t, és így egy „Diák hadsereggel” várni Harryéket és a bármikor bekövetkezhető harcot. Mert azt azért mindannyian érezzük, hogy már elég közel állunk hozzá, még ha nem is idén jön el, akkor jövőre.
- Ezt jól látod, Neville. És tegyetek csak úgy, ahogy jónak látjátok! – mondta szelíd és kedves hangon Hagrid. - De kérlek, vigyázzatok magatokra, és szóljatok, ha segítségre van szükségetek! Egyébként Albeforth még mindig kisegít titeket? – jutott eszébe.
- Igen. Nélküle nem is tudom, hogy élnénk túl mindezt, főleg én – felelte a griffendéles fiú. 
- Az biztos, hogy te már éhen haltál volna, Neville – nevetett Ginny.
- Bevallom, rád vagyok a legbüszkébb – nézett rá könnybe lábadt szemekkel a vadőr. – Mert abból a duci, idétlen kisfiúból, aki mindig bajba került, és még a saját klubhelyiségébe sem tudott sokszor bejutni, mert elfelejtette a jelszót, egy igazi vezetővé váltál. Bár mindannyiótokra büszke vagyok, de rád a leginkább.
- Köszönöm, Hagrid! Ez sokat jelent nekem. – Nyújtott neki kezét Neville, mire a vadőr inkább megölelte, és egy kicsit el is emelte a földtől.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése