Piton és a lány 3. rész - 17. fejezet

Harmadik rész
    17. fejezet

Pitonnak sajnos igaza volt abban, hogy a dolgok egyre rosszabbá váltak az iskolában. Ő bárhogy igyekezett ez ellen tenni, Carrow-ék gonoszabbak voltak, mint valaha, és azt tűrték a legkevésbé, ha ellenük szegült valaki. Például Michael Cornert borzasztóan megkínoztak, amiért ki akart egy leláncolt elsőst szabadítani. Az egyik harmadévesből pedig Veritaserum segítségével kiszedték, hogy Longbottom volt az ellenállók vezetője, aki már így is sokkal rosszabb helyzetben volt, mint korábban, hiszen Luna után sajnos Ginny sem tért vissza a Roxfortba. A Carrow testvérek az egyik éjjel odáig vetemedtek, hogy betörtek a Griffendél-toronyba és elfogták őt. Még Perselus-t sem értesítették a tervükről, akit hideg zuhanyként ért a dolog. Szerencsére azonban Neville sokkal jobb harcosnak bizonyult, mint ahogy azt a testvérek, vagy maga Piton is hitte volna. Bár szerzett pár komolyabb sérülést, mégis sikerült elmenekülnie, méghozzá nyomtalanul. Ekkor jött rá Perselus, hogy talán félreismerte a fiút. Ez az eset pedig annyi pozitívumot hozott magával, hogy alkalmat adott neki, hogy jól a földbe döngölje Carrow-ékat, amit nagyon is élvezet.
    Mindazonáltal ezután sem folytak békésebb mederben a történések, mivel sorra tűntek el a diákok, majd a legváratlanabb helyeken bukkantak fel, és okozták a lehető legnagyobb bajt. Perselus-ék tudomást szereztek róla, hogy a Szükség szobájában bujkálnak, de akárhogy próbáltak betörni hozzájuk, a szoba mindig máshogyan jelent meg. Ezzel könnyítve az igazgató helyzetét, akinek fogalma sem volt, hogyan tudta volna védeni az ifjakat, ha egyszer sikeresen megtalálják őket Carow-ék.

Egyik este, mikor már az összes diák a klubhelyiségében, vagy éppen a Szükség szobájában volt, a Sötét Nagyúr hirtelen megjelent az igazgatói szobában.
    - Szervusz, Perselus! – köszönt neki, és azonnal észrevette a rémület legkisebb jelét a férfi arcán. – Ne aggódj, nem miattad vagyok itt! Mint tudomásomra jutott, egyre közelebb vagytok ahhoz, hogy végre véget vessetek a kis ellenálló csapatnak.
    - Így igaz, Nagyúr! – mondta a tőle telhető legnyájasabban.
   - Habár az még mindig hihetetlen számomra, hogy ennyire nehezen bírtok velük. De abban a hittben ringatom magam, hogy nem Ti vagytok túl gyengék ehhez a feladathoz, hanem ők végzik túl jól a dolgukat – jegyezte Voldemort némi iróniával a hangjában. – Végtére is Dumbledore Seregének hívják magukat, biztos az öregember biztos kitanította őket, még mielőtt megölted őt. Ez viszont nem is olyan nagy baj, sőt, ha a megfelelő időben magunk mellé tudjuk állítani őket, még előnyt is kovácsolhatunk belőle – folytatta.
    - Biztosíthatlak, Nagyuram, hogy mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik – hazudta Perselus.
    - Ebben biztos voltam! – Ekkor egy halovány, mosolynak tekinthető grimasz jelent meg az arcán.
    - Esetleg megkérdezhetem, hogy ha nem a mi munkánk érdekel – sajnos többes számban kellett beszélnie, mintha a legnagyobb segítője lett volna Carrow-éknak –, akkor miért látogattál el ma ide?
    - Az nem a Te dolgot, Perselus. Mindössze azért néztem be hozzád, hogy még inkább biztassalak arra, hogy továbbra is azon az úton maradj, amin sok évvel ezelőtt elindultál! – Talán sejtette Voldemort, hogy Piton felé táplált lojalitása mégsem állt szilárd talajon.
    - Úgy lesz, Nagyúr! – Egy szintén mosolynak induló grimasz jelent meg Perselus arcán is, ami láthatólag természetesnek hatot a Sötét Nagyúr számára.
    - Hidd el, meg kapod majd a jutalmadat! – mondta Voldemort. – Alice-szel gondolom, minden rendben, és persze a barátnőjével is.
    Pitonnak ekkor összerándult a gyomra, ahogy a Sötét Nagyúr már nem először mondta ki a szeretett pótlánya nevét: egyszerre hatott szörnyen fenyegetőnek és közben természetellenesnek.
    - Igen, minden a legnagyobb rendben velük! – felelte magabiztosságot színlelve.
  - Gondolom, tanult a barátnője hibájából, aki Potter oldalán megszökött tőlünk – folytatta visszaigazolást várva.
    - Biztosíthatlak, hogy Alice nem fog elmenekülni! Végig az én oldalamon lesz! – Sajnos, Piton teljesen biztos volt abban, amit mondott.
    - Akkor jó! Sőt, nagyon jó! – Majd ezzel faképnél is hagyta a Roxfort igazgatóját Voldemort.

Perselus nem merte követni, de mint utána megtudta, Dumbledore sírját kereste fel, ahonnan a bodza pálca el is tűnt. Ez a lépés abban erősítette meg Pitont, hogy tényleg igaza volt Harryvel és a Nagyúr erejének csökkenésével kapcsolatban.
    - Ó, Alice! – ölelte meg a lányt Piton a Szükség szobájában. – Már nagy szükségem volt erre. – Két és fél évvel ezelőtt még irtózott mások érintésétől, míg ekkora már Alice ölelése maguk voltak a megváltás az ő sokat próbált szívének.
    - Akárcsak nekem – vallotta be Ali is. – Látom, nagyon sok minden nyomja a lelkedet, és ezek nem csak az iskolában zajló dolgok, igaz? – Nála jobban egy élő személy sem tudott jobban kiigazolódni Perselus arcán.
    - Igazad van, mint általában mindig – ültek le közben. – A minap eljött a Nagyúr, és feltörve Dumbledore sírját, ellopta a pálcáját.
    - De miért tenne ilyet? – kérdezte Ali, és arra nem tért ki, hogy a hideg is kirázta attól, hogy bármikor szabadon megjelenhetett az iskolájukban a Sötét Nagyúr. – Bár Ollivander már megszökött tőle, de attól még egyszerűbb módot is találhatott volna egy új pálca beszerzéséhez. – Ráncolta a homlokát.
   - De a valaha volt legerősebb pálcára van szüksége Potter legyőzéséhez, ami Dumbledore tulajdonában volt mind ez idáig – magyarázta.
    - Ó, értem! De nem csak erről van szó, igaz? – kérdezősködött tovább.
    - Nem! Sajnos nem – felelte Perselus gondterhelten. – Az előbb kaptam a hírt, miszerint Potter a barátaival betört a Gringottsba, ahonnan sárkányháton menekült el. A Nagyúr pedig dühösebb, mint valaha. Mondjuk úgy, hogy nem kevés embernek kellett emiatt meghalnia, de a halottak száma csak nőni fog ezután.
    - Szóval több dolgot is el kell Harry-éknek pusztítania, hogy végleg meg tudja majd ölni a Sötét Nagyurat, igaz? – rakta össze a képet.
    - Én magam is erre a következtetésre jutottam – felelte Piton.
    - Szóval, mikor kezdődik? – kérdezte Alice, tudva, hogy a harc kapujában álltak. – Még ma, igaz?
    - Ennyire nyilvánvaló volt? – nézett rá a valaha volt legszomorúbban Perselus.
    Alice hirtelen üresnek érezte magát. Korábban azt hitte, amikor eljön ez a nem várt pillanat, akkor összeomlik a rá nehezedő félelemtől, ám ehelyett még a pulzusa sem emelkedett meg. Már rég elfogadta, hogy ez volt a sorsuk, és hogy lehet, nem éli túl, vagy ha túl is éli, valamelyik szerette nem, aminek a gondolata a saját halálánál is sokkalta rosszabbul érintette. Ebben a pillanatban viszont még a tagadás fázisában volt – még kellett neki egy kis idő, hogy felfogja, tényleg eljött a végső csata.
    - Mivel a nap közepén hívtál ide, úgy, hogy senkivel sem törődve megragadtad a kezemet a folyosón, így eléggé egyértelmű volt, hogy nem várhat még csak pár órát sem az, amit el szeretnél nekem mondani – magyarázta semleges hangnemben, amitől sokkal felnőttebbnek tűnt. De ez az év, főleg a második fele, igenis felnőtté tette Alice Milborrow – ahogy azt ők is megbeszélték a minap Perselus-szal.
    - Okos vagy, mint mindig. – Ekkor olyan sokáig és olyan fájdalom ittasan teli nézett a pótlány szemébe, hogy Ali túl korán jött felnőttsége ide vagy oda, elkezdett könnyezni a lány.
    - Mit tervezel? – kérdezte épphogy hallhatóan.
    - Most már biztos vagyok benne. Egyszerűen érzem, hogy ez a nap… a… ez a nap az utol… - Nem volt képes befejezni a mondatot, olyan zokogásba kezdett, mint még soha előtte, pedig kétségtelen, hogy senki sem látta annyiszor sírni Perselus-t, mint Alice, de még számára is meglepő volt ennek az intenzitása.
     Sőt, sokan abban a hitben voltak, hogy nem is volt képes a sírásra. Mennyire nagyot is tévedtek ők. Mennyire könnyen félreismerte szinte mindenki Piton-t. De szerencsére ott volt Dumbledore, aki elhitte, hogy tényleg az ő oldalukon állt, minden kétség nélkül. És persze ott volt Alice, aki a kezdetektől fogva a végsőkig hitt benne. Neki egyáltalán nem kellettek semmilyen tárgyilagos bizonyíték ahhoz, hogy tudja, Piton egy percig sem ingott meg az ő oldalukon maradni. Nem kellett egyetlen egy mosolyt sem látnia a férfi arcán ahhoz, hogy immáron több mint két éve, kimenjen az asztalához az egyik bájitaltan óra után.
    Anélkül, hogy említették volna, mindketten azt a beszélgetést idézték vissza magukban, amikor elkezdődött minden; azt, amely megváltoztatta mindkettőjük életét.

    - Mit óhajt, Milborrow kisasszony?
    - Tanár úr, megbuktatna, ha feltennék Önnek egy személyes jellegű kérdést?
    - Nem hinném. De csak, ha muszáj, akkor tegye fel a kérdését!
    - Miért ilyen goromba és szigorú a professzor, amikor igazából nem ilyen?
    - Honnan tudná, Maga, hogy milyen vagyok igazából?
    - Csak a szemébe kell nézni, és mert velem sohasem volt goromba. Mondjuk, ezt annak is betudhatom, hogy mardekáros vagyok. De ha valaki nem tesz maga ellen semmi rosszat, vagy az akarata ellen, akkor maga sem bánik vele gorombán, többnyire persze.
    - Én nem látom értelmét annak, hogy miért jött ide és közölte ezt velem.
    - Mert sok minden érdekelne.
    - Kisasszony, kérem, azonnal hagyja el a termet, különben kénytelen leszek pontot levonni a saját házamtól, amire elhiheti, hogy mennyire nem vágyom!

Kellett egy kis idő Perselusnak, hogy elfogadja azt, hogy volt valaki, akit érdekelt a története, az érzései és alapjába véve ő maga. De talán így volt a legjobb, hiszen azok a dolgok voltak sokszor a legértékesebbek, amikért küzdeni kellett.
    - Kérlek, ne hagyj itt! – könyörgött Alice elhaló hangon.
    - Nem akarlak… – Piton ugyanazzal az intenzitással zokogott még mindig. – Me-erlinre, annyira nem akarlak! Végre találtam valakit, akiért érdemes élnem, és pont most jön el a halálom… Ez annyira igazságtalan, mindkettőnk számára.
    - Nem veszíthetem el mindkét apukámat! Ezt már tényleg nem bírnám elviselni… – borzasztóan remegett Ali. Ekkora már elhagyta a tagadás fázisát, és tudatosította magában, hogy sok eséllyel életében utoljára találkozhat Perselus-szal.
    - Ahogy én se azt, hogy ekkora fájdalom érjen!
    - És mi lenne, ha nem mennénk el, ha itt maradnánk ebben a szobában? Itt úgysem kaphatnak el – jött a kétségbeesett ötlet.
    - Te is tudod, hogy nem ez a megoldás. Ha Potter tényleg sikerrel járna, és mi itt megvárnánk, amíg véget ér a harc, akkor a Sötét Nagyúr még halála előtt megkeresné Alfreda-t, hogy általa megtaláljon téged, és így engem is. És amúgy sem azért éltem át ennyi szenvedést és kínt, hogy mindezt az utolsó pillanatban semmisé tegyem azzal, hogy itt maradok, elbújva, félve a következményektől – jelentette ki határozottan Piton.
    - De akkor mihez kezdesz? Hisz nem fordulhatsz idő előtt szembe a Sötét Nagyúrral? De a saját diákjaid és kollégáid ellen sem harcolhatsz! Ezzel Te is tisztában vagy – jegyezte meg Alice még mindig kétségbeesve.
    - Még ezt nem tudom. Valahogy a Sötét Nagyúr közelében leszek, így legalább abban biztos lehetek, hogy Téged nem bánt majd, se Alfreda-t. – Ekkor nyelt egy nagyot, és visszaszorította a sírását. - Viszont Neked tényleg itt kellene maradnod. Sőt, még ha most a keresésére indulnék, akkor a barátnődet is idehozhatnám, és akkor mindketten megmenekülnétek.
    - Nem! – jelentette ki Alice ellenvetést nem tűrően. - Rám is ugyanaz igaz, mint Rád: nem szeretném az utolsó pillanatban semmissé tenni azt, amit az elmúlt, több mint két évben tettem! Ezt Te sem várhatod el tőlem – ráncolta újból a szemöldökét. - És amúgy sem hinném, hogy mi lennénk Alfrival a legfőbb célpontok. Hisz a mardekáros talárunk valamelyest pajzsot jelent a halálfalókkal szemben. Valamint az iskolatársaink sem fognak bántani minket, ha mi sem támadjuk meg őket, igaz? – Most nagyra nyitotta a szemét, mint aki kétségbeesetten kereste a tűt a szénakazalban.
    - Azért ne légy ilyen biztos a dolgodban! Bármi megtörténhet. Akár egy félreirányzott ártás vagy átok is eltalálhat – hívta fel erre a figyelmét Piton, aki bele se mert ebbe gondolni. - Még nem voltál ilyen harcban, de én igen, sajnos nem is egyszer – mint arról már neked is meséltem –, és tudom, hogy bármi megtörténhet bárkivel.
    - Akkor mit szólsz ahhoz, hogy megkeresem Alfreda-t, kicsit várunk, amíg elkezdődnek a dolgot, segítünk, amíg van rá lehetőségünk, és utána idejövünk? – Ennél megalkuvóbb már nem lehetett.
    - Nem hangzik olyan tragikusan – ismerte el a férfi. – De könyörgöm, tényleg gyertek vissza, amint annak eljön az ideje! – kérte féltő arccal, miközben úgy szorította Ali kezét, mintha a lány élete múlt volna rajta, hiszen tudta, hogy a kérésén tényleg múlhatott Alice jól léte.
    - Ígérem, apa! – Majd átölelte Perselus-t. Ez az ölelés hosszabbra sikerült, mint eddig bármelyik. Egyikük sem akart a másik karjából szabadulni, és elhagyni a helyiséget, hisz ott volt a Szükség szobájának levegőjében, ott keringett körülöttük az a sugallat, hogy ezt az ölelést többet már nem ismételhetik meg.
    - Nagyon szeretlek, apa! – zokogott Alice kínkeservesen, miközben két éven belül már sokadjára darabjaira tört a szív. Amikor az édesapja haldoklott, nem tétlenkedett, és Perselus-szal főzetet készítettek. Igaz, hogy elkéstek vele, de legalább tiszta volt a lelkiismerete, hogy megpróbálta megmenteni a férfit. Ekkor viszont tehetetlenségre volt ítélve.
    - Én is nagyon szeretlek, drága Alice! – majd újra nekifutott. – Én is nagyon szeretlek, drága lányom! Mindig is szeretni foglak, bármi is történjék! Ezt ne feledd!
    - Sohasem fogom. És én is mindörökké szeretni foglak… És ha módomban állna számtalanszor újraélni az elmúlt éveket, minden egyes alkalommal ugyanúgy kimennék az asztalodhoz azon a bizonyos napon, mint ahogy egykor tettem. Mert már el sem tudom képzelni az életemet Nélküled.
    - Én sem az enyémet Nélküled. – Magában viszont azt is hozzá tette Piton, hogy Alice-nek sajnos sok eséllyel meg kellett tanulnia a jövőben nélküle élnie.

Luna hetekig Weasley-ék vendégeskedett, mivel az édesapját bezárták az Azkabanba, így nem volt hova mennie. Bár a sokáig tartó raboskodás utána felüdülés volt a Kagylólakban lenni, mégis egy idő után kezdte megőrjíteni az a passzívitás, amibe belekényszerítették. Mígnem aztán üzenet érkezett Neville-től, melyben minden korábbi DS tagot – köztük Luna-t és Dean-t is – visszahívta az iskolába, hogy segítsenek Pitont és a halálfaló társait elűzni az onnan.
    - Végre! Végre! – fakadt ki Luna ugrálva a fiúnak, aki szintén nagyon szeretett volna már tenni valamit, nem csak pihenni, amíg a társaik a Roxfortban szenvedtek.
    - El sem hiszem, hogy végre mi is csatlakozhatunk hozzájuk! – mosolygott a hollóhátas lányra.
    - Megkaptuk az üzeneted, Neville! – mondta érkezés után Dean, aki azonnal észrevette Harry-t, Ron-t és Hermione-t. – Sziasztok, hármas fogat, gondoltuk, hogy itt vagytok. – De nem tudta folytatni, mert Seamus rohant oda hozzá, hogy megölelje.
    - Sziasztok, mindenki! – köszönt vidáman Luna is. – Jaj, de jó újra itt lenni! – nézett körül a Szükség szobájában.
    - Luna, hogy kerülsz ide? Honnan…? – értetlenkedett Harry.
    - Én értesítettem – mutatta fel Neville a hamis galleont. – Megígértem neki és Ginny-nek, hogy ha előkerültök, rögtön jelzek. Mind azt hittük, hogy ha visszajöttök, akkor forradalom lesz, elkergetjük Piton-t meg Carrow-ékat.
    - Hát persze, úgy lesz – bólogatott lelkes mosollyal Luna. – Igaz, Harry? Megszabadítjuk tőlük a Roxfortot.
    - Figyeljetek… – kezdte rémült arccal a Potter fiú. – Nagyon sajnálom, de nem ezért jöttünk vissza. El kell végeznünk itt valamit, aztán…
    - Itt akartok hagyni minket a pácban? – kérdezte Michael Corner.
  - Nem! – tiltakozott Ron. – Olyasmit csinálunk, amiből végül mindenkinek haszna lesz! Megszabadítjuk Tudjukkitől a…
    - Akkor hadd segítsünk! – vágott a szavába Neville. – Mi is benne akarunk lenni.
    Ekkor Ginny, Fred, George és Lee Jordan másztak ki az alagútból, majd az is kiderült, hogy Harry-ék egy Hollóhátihoz kapcsolódó fontos dolgot kerestek.

 

- Hát, ott van például az elveszett diadémja. Meséltem neked róla Harry, nem emlékszel? – kérdezte Luna. – Mondtam, hogy apa próbálja rekonstruálni Hollóháti elveszett diadémját.
    - Az nagyon szép, Luna, csakhogy az elveszett diadém el van veszve. Ez egy lényeges tulajdonsága – mondta Corner.
    - Mikor veszett el? – kérdezte Harry.
    - Azt mondják sok száz éve – felelte Cho. – Flitwick professzor szerint Hollóhát halálakor tűnt el. Sokan keresték, de senki nem akadt a nyomára, igaz?
    - Bocsi, de mi az a diadém? – kérdezte hirtelen Ron.
    - Koronaszerűség – kezdte Terry Boot magyarázni. – Hollóhátiénak állítólag volt egy olyan mágikus tulajdonsága, hogy bölcsebbé tette a viselőjét.
    - Igen, apa a furmászszifonokkal… - kezdte Luna, de Harry belefojtotta a szót, ami nem esett neki jól, de tudta, hogy barátja nagyon ideges volt, amit teljesen megértett. Ő maga is az volt a saját módján.
    - És egyikőtök se látott valahol olyasmit, ami hasonlít ahhoz a diadémhoz?
    - Ha érdekel, hogy festett a diadém, szívesen felviszlek a klubhelyiségünkbe, Harry. Hollóháti szobrán megnézheted – ajánlotta fel Cho. De Harry nem válaszolt, láthatólag fájdalmai voltak.
    - Megint úton van – mondta halkan, inkább csak Ron-nak és Hermione-nak címezve. De utána belement, hogy megnéi.
    - Majd Luna felmegy vele! – vágta rá Ginny, mielőtt Cho felajánlhatta volna, hogy ő lesz Harry társa. – Elkíséred Harry-t, ugye, Luna?
    - Persze, nagyon szívesen – felelte örvendezve, majd Neville kivezette őket.
    Harry láthatatlanná tévő köpenyét és a Tekergők térképét használva nemsokára meg is érkeztek a Hollóhát klubhelyiségébe.
    - Mi volt előbb, a főnix vagy a tűz? – kérdezte dallamos hangon az ajtón lévő sas.
    - Hmmm… mit gondolsz, Harry? – morfondírozott Luna.
    - Hogyhogy? Nem jelszóval kell bemenni? – értetlenkedett.
    - Nem-nem, egy kérdésre kell megfelelni.
    - És, ha rosszul felelsz?
    - Akkor várni kell, amíg nem jön valaki, aki tudja a jó választ – magyarázta a tőle megszokott derűvel Luna. – Jó alkalom a tanulásra.
    - Igen… csak az a baj, hogy nekünk nincs időnk várni, amíg jön valaki.
    Mire a hollóhátas lány komolyan bólintott.
    - Hát persze, értelek. Nos, szerintem az a válasz, hogy a körnek nincs kezdete.
    - Helyes okfejtés – majd az ajtó kitárult.
    - Magad azzal ékesíted, ha elmédet élesíted – olvasta le a szobron lévő diadémon álló szöveget.
   - A Te fejed viszont nem túl ékes, ostoba kölyök! – vihogott Alecto Carrow, majd rányomta a mutatóujját az alkarjára sütött halálfejes-kígyós bélyegre.
    De Luna gyorsan elkábította.
   - Eddig csak a DS-edzéseken használtam a kábító átkot – mondta csodálkozással teli hangon. – Nem gondoltam, hogy ez ilyen zajos dolog.
    Utána azonban gyorsan vissza kellett bújnia a köpeny alá, mivel a zajolással felverték a többi diákot, akik mind a halálfaló köré gyűltek.
    - Nézd, mennyire örülnek! – suttogta Luna.
    - Aha… tök jó… - mondta Harry.
    Azonnal ott termett Flitwick, McGalagony és Amycus Carrow is. Hosszas vita után Amycus szembeköpte McGalagony-t, amit már nem bírt elviselni Harry, ezért kilépve a köpeny alól egy Crucio-val lebénította a férfit.
    - Jól mondta Bellatrix – jegyezte meg. - Úgy az igazi, ha komolyan gondolják.
    A tanárnő nagyon meglepődött, és azonnal beszélgetésbe kezdett Harry-vel, miközben varázslattal megkötözte a Carrow testvéreket. Ám egyszer csak valamilyen zajra lettek ismét figyelmesek.
    - Ki jár itt? – kérdezte McGalagony.
    Piton nem tudta hirtelen, mit tegyen, hisz pár másodperce még a pótlányával sírtak egymás karjaiban. Végül azonban összeszedte minden maradék lélekjelenlétét, és kilépett a lovagi páncél mögül.
    - Én – mondta, majd a nőhöz hasonlóan ő is maga elé helyezte a pálcáját. – Hol vannak Carrow-ék? – kérdezte csendesen.
    - Felteszem, ott ahova küldte őket, Perselus – felelte McGalagony.
    - Abban a hittben voltam, hogy Alecto elfogott egy behatolót.
    - Valóban? És mire alapozta ezt a hitét?
    Piton közben megmozdította a bal karját, amin a Sötét Jegyet viselte.
    - Vagy úgy, hát persze – mondta McGalagony. – El is felejtettem, hogy maguk halálfalók külön csatornán kommunikálnak egymással.
    Perselus úgy tett, mintha nem hallotta volna az epés megjegyzést. Tekintetével még mindig a levegőt kutatta, és közben lassan, szinte öntudatlanul egyre közelebb került a tanárnőhöz.
    - Tudtommal ma éjjel nem teljesít fogolyszolgálatot, Minerva – mondta végül.
    - Van valami kifogása az ittlétem ellen?
    - Csupán érdeklődöm, mi okból kelt fel e késői órán – próbált tárgyilagos hangnemet megütni.
    - Gyanús zajt véltem hallani.
   - Valóban? – kérdezte, és a hangjában most már egy kis gúnyt is csempészett. – Pedig csend és nyugalom van. – Majd jó mélyen a nő szemébe nézett.
    - Találkozott Harry Potter-rel, Minerva? Mert, ha igen, nyomatékosan meg kell kérnem…
    Ekkor McGalagony hihetetlen gyorsasággal mozdult, és pálcáját a levegőbe hasította, nem számítva Piton rendkívül erős pajzsbűbájára. Majd a boszorkány pálcája egy fáklya felé lendült, ami kiugrott a fali tartójából, és az ebből származó tűzgyűrű Perselus-t vette célba. De ő fekete kígyóvá változtatta át, amit végül füstté robbantott szét a nő, majd ez a füst számos tőrré állt össze. Piton ezt épphogy csak ki tudta védeni azzal, hogy maga elé varázsolt egy páncélruhát. Közben folyamatosan Alice járt a fejében, és hogy nem halhat meg itt.
    - Minerva! – szűrődött be kintről valakinek a hangja, majd Flitwick, Bimba és Lumpsluck professzor jelentek meg.
    - Ne! – sivította Flitwick, miközben Perselusra szegezte a pálcáját. – Több gyilkosságot nem fog elkövetni a Roxfortban!
    A varázsló átka belecsapódott a Piton előtt lévő páncélba, mire az életre is kelt. Perselus közben kiszabadította magát a szorongató fémkarok közül, és már röpítette is a páncélt a támadói felé. Majd elmenekült.
    - Gyáva! Gyáva! – hallotta McGalagony hangját, miközben távolodott.
    - Sok minden vagyok, de gyáva nem! – gondolta magában Piton, majd lenézett a kezére, ami lüktetett a Sötét jegytől. Ekkor jött rá, hogy sohasem mutatta meg Alice-nek. Amit sajnált, hiszen a része volt. Emiatt is vált azzá a Perselus-szá, akit ő megismert. Tudta, minden porcikájában érezte, hogy nem lesz már esélye megmutatnia a pótlányának.