2015. június 12., péntek

Piton és a lány 3. rész - 17. fejezet

3. rész - 17. fejezet



Pitonnak azonban másban is igaza volt. A dolgok egyre csak rosszabbá váltak. Ő bárhogy igyekezett ez ellen tenni, Carrowék gonoszabbak voltak, mint valaha. Amit a legrosszabbul tűrtek, az az volt, ha ellenük szegült valaki. Például Michael Cornert borzasztóan megkínoztak, amiért ki akart egy leláncolt elsőst szabadítani. Az egyik harmadévesből pedig Veritaserum segítségével kiszedték, hogy Longbottom az ellenállók vezetője, aki már így is sokkal rosszabb helyzetben volt, mint korábban, hiszen Luna után, Ginny sem tért vissza a Roxfortba.
A Carrow testvérek az egyik éjjel be is törtek a Griffendél-toronyba és elfogták őt. Még Perselust sem értesítették a tervükről, akit hidegzuhanyként ért a dolog. De szerencsére Neville sokkal jobb harcosnak bizonyult, mint ahogy azt a testvérek, vagy maga Piton is hitte volna. Bár szerzett pár komolyabb sérülést, mégis sikerült elmenekülnie, méghozzá nyomtalanul. Ekkor jött rá Perselus, hogy talán félreismerte a fiút. Azonban ez az eset alkalmat adott neki, hogy jól a földbe döngölje Carrowékat, amit nagyon is élvezet.
De ezután sem folytak békésebb mederben a történések, mivel sorra tűntek el a diákok, majd a legváratlanabb helyeken bukkantak fel, és okozták a lehető legnagyobb bajt. Perselusék tudomást szereztek róla, hogy a Szükség szobájában bujkálnak, de akárhogy próbáltak betörni hozzájuk, a szoba mindig máshogyan jelent meg. Ezzel könnyítve az igazgató helyzetét, akinek fogalma sem volt, mit tenne, ha egyszer sikeresen megtalálják őket.


Egyik este, mikor már az összes diák a klubhelyiségében, vagy éppen a Szükség szobájában voltak, a Sötét Nagyúr hirtelen megjelent az igazgatói szobában.
- Szervusz, Perselus! – köszönt neki, és azonnal észrevette a rémület legkisebb jelét a férfi arcán. – Ne aggódj, nem miattad vagyok itt! Mint tudomásomra jutott, egyre közelebb vagytok ahhoz, hogy végre véget vessetek a kis ellenálló csapatnak.
- Így igaz, Nagyúr! – mondta a tőle telhető legnyájasabban.
- Habár az még mindig hihetetlen számomra, hogy ennyire nehezen bírtok velük. De abban a hittben ringatom magam, hogy nem ti vagytok túl gyengék ehhez a feladathoz, hanem ők végzik túl jól a dolgukat – jegyezte Voldemort némi iróniával a hangjában. – Ami nem is olyan nagy baj, ha esetleg a megfelelő időben magunk mellé tudjuk állítani őket – folytatta.
- Biztosíthatlak, Nagyuram, hogy mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik – hazudta Perselus.
- Ebben biztos voltam! – ekkor egy halovány, mosolynak tekinthető grimasz jelent meg az arcán.
- Esetleg megkérdezhetem, hogy ha nem a mi munkánk érdekel, – sajnos többes számban kellett beszélnie, mintha a legnagyobb segítője lenne Carrowéknak – akkor miért látogattál el ma ide?
- Az nem a te dolgot, Perselus. Mindössze azért néztem csak be hozzád, hogy még inkább biztassalak arra, hogy továbbra is azon az úton maradj, amin sok évvel ezelőtt elindultál!
- Úgy lesz, Nagyúr! – Egy szintén mosolynak induló grimasz jelent meg Perselus arcán is, ami láthatólag természetesnek hatot a Sötét Nagyúr számára.
- Hidd el, meg kapod majd a jutalmadat! – mondta Voldemort. – Alicel gondolom, minden rendben, és persze a barátnőjével is.
Pitonnak most is összerándult a gyomra, ahogy a Sötét Nagyúr kimondta a pótlánya nevét.
- Igen, minden a legnagyobb rendben velük! – felelte magabiztosságot színlelve.
- Gondolom, tanult a barátnője hibájából, aki Potter oldalán megszökött tőlünk – folytatta.
- Biztosíthatlak, hogy Alice nem fog elmenekülni! Végig az én oldalamon lesz! – Sajnos, Piton teljesen biztos volt abban, amit mondott.
- Akkor jó! Sőt, nagyon jó! – Majd ezzel eltűnt Voldemort.


Perselus nem merte követni, de mint utána megtudta, Dumbledore sírját kereste fel, ahonnan a bodza pálca eltűnt. Ez a lépés abban erősítette meg Pitont, hogy tényleg igaza volt Harryvel és a Nagyúr erejének a csökkenésével kapcsolatban.

- Ó, Alice! – ölelte meg a lányt Piton a Szükség szobájában. – Már nagyon szükségem volt erre.
- Akárcsak nekem – vallotta be Ali is. – Látom, nagyon sok minden nyomja a lelkedet, és ezek nem csak az iskolában zajló dolgok, igaz? – Nála jobban egy élő személy sem tudott jobban kiigazolódni Perselus arcán.
- Igazad van, mint általában mindig – ültek le közben. – A minap eljött a Nagyúr, és feltörve Dumbledore sírját, ellopta a pálcáját.
- De miért tenne ilyet? – kérdezte Ali. – Bár Ollivander úr már megszökött tőle, de attól még egyszerűbb módot is találhatott volna egy új pálca beszerzéséhez. – Ráncolta a homlokát.
- De a valaha volt legerősebb pálcára van szüksége Potter legyőzéséhez, ami Dumbledore tulajdonában volt mindezidáig – magyarázta.
- Ó, értem! De nem csak erről van szó, igaz? – kérdezősködött tovább.
- Nem! Sajnos nem – felelte Perselus. – Az előbb kaptam a hírt, miszerint Potter a barátaival betört a Gringottsba, ahonnan sárkányháton menekült el. A Nagyúr pedig dühösebb, mint valaha. Mondjuk úgy, hogy nem kevés embernek kellett emiatt meghalnia, de a halottak száma csak nőni fog ezután.
- Szóval több dolgot is el kell Harryéknek pusztítania, hogy végleg meg tudja majd ölni a Sötét Nagyurat, igaz? – rakta össze a képet.
- Én magam is erre a következtetésre jutottam – felelte Piton.
- Szóval, mikor kezdődik? – kérdezte Alice, tudva, hogy a harc kapujában állnak. – Még ma, igaz?
- Ennyire nyilvánvaló volt? – nézett rá a valaha volt legszomorúbban Perselus.
- Mivel a nap közepén hívtál ide, úgy, hogy senkivel sem törődve megragadtad a kezem a folyosón, így eléggé egyértelmű volt, hogy nem várhat még csak pár órát sem az, amit el szeretnél mondani – magyarázta semleges hangnemben, amitől sokkal felnőttebbnek tűnt. De ez az év, főleg a második fele, igenis felnőtté tette Alice Milborrow.
- Okos vagy, mint mindig. – Ekkor olyan sokáig, és olyan fájdalommal teli nézett a pótlány szemébe, hogy Ali felnőttsége ide vagy oda, elkezdett könnyezni.
- Mit tervezel? – kérdezte épphogy hallhatóan.
- Most már biztos vagyok benne. Egyszerűen érzem, hogy ez a nap… a… ez a nap az utol… - Nem volt képes befejezni a mondatot, olyan zokogásba kezdett, mint még soha előtte, pedig kétségtelen, hogy senki sem látta annyiszor sírni Perselust, mint Alice, de még számára is meglepő volt ez a mostani.
 Sőt, sokan abban a hitben voltak, hogy nem is képes a sírásra. Mennyire nagyot is tévedtek ők. Mennyire könnyen félreismerte szinte mindenki Pitont. De szerencsére ott volt Dumbledore, aki elhitte, hogy tényleg az ő oldalukon áll, minden kétség nélkül. És persze ott volt Alice, aki a kezdetektől fogva hitt benne, a végsőkig. Neki egyáltalán nem kellettek semmilyen tárgyilagos bizonyítékok ahhoz, hogy tudja Piton mindvégig az ő oldalukon állt, és ott is fog. Nem kellett egyetlen egy mosolyt sem látnia a férfi arcán ahhoz, hogy immáron több mint két éve, kimenjen az asztalához az egyik bájitaltan óra után.
Anélkül, hogy említették volna, mindketten azt a beszélgetést idézték vissza magukban.
Azt, amikor elkezdődött minden.
 Azt, amely megváltoztatta mindkettőjük életét.

- Mit óhajt, Milborrow kisasszony?
- Tanár úr, megbuktatna, ha feltennék egy személyes kérdést?
- Nem hinném. De csak, ha muszáj, akkor tegye fel a kérdését!
- Miért ilyen goromba és szigorú a professzor, amikor igazából nem ilyen?
- Honnan tudná maga, hogy milyen vagyok igazából?
- Csak a szemébe kell nézne, és mert velem sohasem volt goromba. Mondjuk, ezt annak is betudhatom, hogy mardekáros vagyok. De, ha valaki nem tesz maga ellen semmi rosszat, vagy az akarata ellen valamit, akkor maga sem bánik vele gorombán, többnyire persze.
- Én nem látom értelmét annak, hogy miért jött ide és közölte ezt velem.
- Mert sok minden érdekelne.
- Kisasszony, kérem, azonnal hagyja el a termet, különben kénytelen leszek pontot levonni a saját házamtól, amire elhiheti, hogy mennyire nem vágyok!

Kellett egy kis idő Perselusnak, hogy elfogadja azt, hogy van valaki, akit érdekli a története, az érzései és alapjába véve ő maga. De talán így volt a legjobb, hiszen azok a dolgok a legértékesebbek, amikért küzdeni kell.
- Kérlek, ne hagyj itt! – könyörgött Alice.
- Nem akarlak… – Piton ugyanazzal az intenzitással zokogott még mindig. – Me-erlinra, annyira nem akarlak! Végre találtam valakit, akiért érdemes élnem, és pont most jön el a halálom… Ez annyira igazságtalan, mindkettőnk számára.
- Nem veszíthetem el mindkét apukámat! Ezt már tényleg nem bírnám elviselni… – borzasztóan remegett Ali.
- Ahogy én se azt, hogy ekkora fájdalom érjen!
- És mi lenne, ha nem mennénk el, ha itt maradnánk ebben a szobában? Itt úgysem kaphatnak el – jött a kétségbeesett ötlet.
- Te is tudod, hogy nem ez a megoldás. Ha Potter tényleg sikerrel járna, és mi itt megvárnánk, amíg véget ér a harc, akkor a Sötét Nagyúr még halála előtt megkeresné Alfredát, hogy általa megtaláljon téged, és így engem is. És amúgy sem azért éltem át ennyi szenvedést és kínt, hogy mindezt az utolsó pillanatban semmisé tegyem, azzal, hogy itt maradok, elbújva, félve a következményektől – jelentette ki határozottan Piton.
- De akkor mihez kezdesz? Hisz nem fordulhatsz idő előtt szembe a Sötét Nagyúrral? De a saját diákjaid és kollégáid ellen sem harcolhatsz! Ezt te is tudod! – jegyezte meg Alice még mindig kétségbeesve.
- Még azt nem tudom. Valahogy a Sötét Nagyúr közelében leszek, így legalább abban biztos lehetek, hogy téged nem bánt majd, se Alfredát. – Ekkor nyelt egy nagyot, és visszaszorította a sírását. - Viszont, neked tényleg itt kellene maradnod. Sőt, még ha most a keresésére indulnék, akkor a barátnődet is idehozhatnám, és akkor mindketten megmenekülnétek.
- Nem! – jelentette ki Alice ellenvetést nem tűrően. - Rám is ugyanaz igaz, mint rád, nem szeretném az utolsó pillanatban semmissé tenni azt, amit az elmúlt, több mint két évben tettem! Ezt te sem várhatod el tőlem – ráncolta újból a szemöldökét. - És amúgy sem hinném, hogy mi lennénk a legfőbb célpontok. Hisz a mardekáros talárunk valamelyest pajzsot jelent a halálfalókkal szemben. Valamint az iskolatársaink sem fognak bántani minket, ha mi sem őket, nem igaz? – Most nagyra nyitotta a szemét, mint aki kétségbeesetten keresi a tűt a szénakazalban.
- Azért ne légy ilyen biztos a dolgodban! Bármi megtörténhet. Akár egy félreirányzott ártás, vagy átok is eltalálhat – mondta Piton, aki bele se mert ebbe gondolni. - Még nem voltál ilyen harcban, de én igen, sajnos nem is egyszer, mint arról már neked is meséltem, és tudom, hogy bármi megtörténhet bárkivel
- Akkor mit szólsz ahhoz, hogy megkeresem Alfredát, kicsit várunk, amíg elkezdődnek a dolgot, segítünk, amíg van rá lehetőségünk, és utána idejövünk? – Ennél megalkuvóbb már nem lehetett.
- Nem hangzik olyan tragikusan – ismerte el a férfi. – De kérlek, tényleg gyertek vissza, amint annak eljön az ideje! – kérte féltő arccal.
- Ígérem, apa! – Majd átölelte Perselust. Ez az ölelés hosszabbra sikerült, mint eddig bármelyik. Egyikük sem akart a másik karjából szabadulni, és elhagyni a szobát. Mintha sejtették volna, hogy többet már nem ismételhetnék meg.
- Nagyon szeretlek, apa! – zokogott Alice.
- Én is nagyon szeretlek, drága Alice! – majd újra nekifutott. – Én is nagyon szeretlek, drága lányom! Mindig is szeretni foglak, bármi is történjék! Ezt ne feledd!
- Soha sem fogom. És én is mindörökké szeretni foglak…



Luna hetekig Weasleyék vendégeskedett, mivel az édesapját bezárták az Azkabanba, így nem volt hova mennie. Bár a sokáig tartó raboskodás utána felüdülés volt a Kagylólakban lenni, mégis egy idő után kezdte megőrjíteni a tétlenség. Mígnem üzenet érkezett Nevilletől, melyben minden korábbi DS tagot, köztük Lunát és Deant is, visszahívta az iskolába, hogy segítsenek Pitont és a halálfaló társait elűzni az iskolából.
- Végre! Végre! – mondta Luna a fiúnak, aki szintén nagyon szeretett volna már tenni valamit, nem csak pihenni, amíg a társaik a Roxfortban szenvednek.
- Igen, végre mi is csatlakozhatunk hozzájuk! – mosolygott a hollóhátas lányra.

- Megkaptuk az üzeneted, Neville! – mondta érkezés után Dean, aki azonnal észrevette Harryt, Ront és Hermionét. – Sziasztok, hármas fogat, gondoltuk, hogy itt vagytok. – De nem tudta folytatni, mert Seamus rohant oda hozzá, hogy megölelje.
- Sziasztok, mindenki! – köszönt vidáman Luna is. – Jaj, de jó újra itt lenni! – nézett körül a Szükség szobájában.
- Luna, hogy kerülsz ide? Honnan…? – értetlenkedett Harry.
- Én értesítettem – mutatta fel Neville a hamis galleont. – Megígértem neki és Ginnynek, hogy ha előkerültök, rögtön jelzek. Mind azt hittük, hogy ha visszajöttök, akkor forradalom lesz, elkergetjük Pitont meg Carrowékat.
- Hát persze, úgy lesz – bólogatott lelkes mosollyal Luna. – Igaz, Harry? Megszabadítjuk tőlük a Roxfortot.
- Figyeljetek… – kezdte rémült arccal a kiválasztott. – Nagyon sajnálom, de nem ezért jöttünk vissza. El kell végeznünk itt valamit, aztán…
- Itt akartok hagyni minket a pácban? – kérdezte Michael Corner.
- Nem! – tiltakozott Ron. – Olyasmit csinálunk, amiből végül mindenkinek haszna lesz! Megszabadítjuk Tudjukkitől a…
- Akkor hadd segítsünk! – vágott a szavába Neville. – Mi is benne akarunk lenni.
Csakhogy ekkor Ginny, Fred, Gerorga és Lee Jordan másztak ki az alagútból.
Majd kiderült, hogy Harryék valamilyen fontos dolgot keresnek, ami Hollóhátihoz kapcsolódik.


- Hát, ott van például az elveszett diadémja. Meséltem neked róla Harry, nem emlékszel? – kérdezte Luna. – Mondtam, hogy apa próbálja rekonstruálni Hollóháti elveszett diadémját.
- Az nagyon szép, Luna, csakhogy az elveszett diadém el van veszve. Ez egy lényeges tulajdonsága – mondta Corner.
- Mikor veszett el? – kérdezte Harry.
- Azt mondják sok száz éve – felelte Cho. – Flitwick professzor szerint Hollóhát halálakor tűnt el. Sokan keresték, de senki nem akadt a nyomára, igaz?
- Bocsi, de mi az a diadém? – kérdezte hirtelen Ron.
- Koronaszerűség – kezdte Terry Boot magyarázni. – Hollóhátiénak állítólag volt egy olyan mágikus tulajdonsága, hogy bölcsebbé tette a viselőjét.
- Igen, apa a furmászszifonokkal… - kezdte Luna, de Harry belefojtotta a szót, ami nem esett neki jól, de tudta, hogy barátja nagyon ideges, amit teljesen megértett. Ő maga is az volt, de sokkal visszafogottabban.
- És egyikőtök se látott valahol olyasmit, ami hasonlít ahhoz a diadémhoz?
- Ha érdekel, hogy festett a diadém, szívesen felviszlek a klubhelyiségünkbe, Harry. Hollóháti szobrán megnézheted – ajánlotta fel Cho. De Harry nem válaszolt, láthatólag fájdalmai voltak.
- Megint úton van – mondta halkan, inkább csak Ronnak és Hermionénak címezve. De utána belement, hogy felmegy megnézni.
- Majd Luna felmegy vele! – vágta rá Ginny. – Elkíséred Harryt, ugye, Luna?
- Persze, nagyon szívesen – felelte örvendezve, majd Neville kivezette őket.
Harry láthatatlanná tévő köpenyét és a Tekergők térképét használva nemsokára meg is érkeztek a Hollóhát klubhelyiségébe.
- Mi volt előbb, a főnix vagy a tűz? – kérdezte dallamos hangon az ajtón lévő sas.
- Hmmm… mit gondolsz, Harry? – morfondírozott Luna.
- Hogyhogy? Nem jelszóval kell bemenni? – értetlenkedett.
- Nem-nem, egy kérdésre kell megfelelni.
- És, ha rosszul felelsz?
- Akkor várni kell, amíg nem jön valaki, aki tudja a jó választ – magyarázta a tőle megszokott derűvel Luna. – Jó alkalom a tanulásra.
- Igen… csak az a baj, hogy nekünk nincs időnk várni, amíg jön valaki.
Mire a holllóhátas lány komolyan bólintott.
- Hát persze, értelek. Nos, szerintem az a válasz, hogy a körnek nincs kezdete.
- Helyes okfejtés – majd az ajtó kitárult.
- Magad azzal ékesíted, ha elmédet élesíted – olvasta le a szobron lévő diadémon álló szöveget.
- A te fejed viszont nem túl ékes, ostoba kölyök! – vihogott Alecto Carrow, majd rányomta a mutatóujját az alkarjára sütött halálfejes-kígyós bélyegre.
De Luna gyorsan elkábította.
- Eddig csak a DS-edzéseken használtam a kábító átkot – mondta csodálkozással teli hangon. – Nem gondoltam, hogy ez ilyen zajos dolog.
De utána gyorsan vissza kellett bújnia a köpeny alá, mivel a zajolással felverték a többi diákot, akik mind a halálfaló köré gyűltek.
- Nézd, mennyire örülnek! – suttogta Luna.
- Aha… tök jó… - mondta Harry.
Azonnal ott termett Flitwick, McGalagony és Amycus Carrow is. Hosszas vita után Amycus szembeköpte McGalagonyt, amit már nem bírt elviselni Harry, ezért kilépve a köpeny alól egy Crucio-val lebénította a férfit.
- Jól mondta Bellatrix – jegyezte meg. - Úgy az igazi, ha komolyan gondolják.
A tanárnő nagyon meglepődött, és azonnal beszélgetésbe kezdett Harryvel, miközben varázslattal megkötözte a Carrow testvéreket. Majd egyszer csak valamilyen zajra lettek ismét figyelmesek.
- Ki jár itt? – kérdezte McGalagony.
Piton nem tudta hirtelen, mit tegyen, hisz pár másodperce még pótlányával sírtak egymás karjaiban. De végül erőt vett magán, és kilépett a lovagi páncél mögül.
- Én – mondta, majd a nőhöz hasonlóan ő is maga elé helyezte a pálcáját. – Hol vannak Carrowék? – kérdezte csendesen.
- Felteszem ott ahova küldte őket, Perselus – felelte McGalagony.
- Abban a hittben voltam, hogy Alecto elfogott egy behatolót.
- Valóban? És mire alapozta ezt a hitét?
Piton közben megmozdította a bal karját, amin a Sötét Jegyet viselte.
- Vagy úgy, hát persze – mondta McGalagony. – El is felejtettem, hogy maguk halálfalók külön csatornán kommunikálnak egymással.
Perselus úgy tett, mintha nem hallotta volna az epés megjegyzést. Tekintetével még mindig a levegőt kutatta, és közben lassan, szinte öntudatlanul egyre közelebb került a tanárnőhöz.
- Tudtommal ma éjjel nem teljesít fogolyszolgálatot, Minerva – mondta végül.
- Van valami kifogása az ittlétem ellen?
- Csupán érdeklődöm, mi okból kelt fel e késői órán – próbált tárgyilagos hangnemet megütni.
- Gyanús zajt véltem hallani.
- Valóban? – kérdezte, és hangjában most már egy kis gúnyt is csempészett. – Pedig csend és nyugalom van. – Majd jó mélyen a nő szemébe nézett.
- Találkozott Harry Potterrel, Minerva? Mert, ha igen, nyomatékosan meg kell kérnem…
De ekkor McGalagony hihetetlen gyorsasággal mozdult, és pálcáját a levegőbe hasította, nem számítva Piton rendkívül erős pajzsbűbájára. Majd a boszorkány pálcája egy fáklya felé lendült, ami kiugrott a fali tartójából, és az ebből származó tűzgyűrű Perselust vette célba. De ő fekete kígyóvá változtatta át, amit végül füstté robbantott szét a nő, majd ez a füst számos tőrré állt össze. Piton ezt épphogy csak ki tudta védeni azzal, hogy egy páncélruhát maga elé varázsolt. Közben folyamatosan Alice járt a fejében, és hogy nem halhat meg itt.
- Minerva! – szűrődött be kintről valakinek a hangja, majd Flitwick, Bimba és Lumpsluck professzor jelentek meg.
- Ne! – sivította Flitwick, miközben Perselusra szegezte a pálcáját. – Több gyilkosságot nem fog elkövetni a Roxfortban!
A varázsló átka belecsapódott a Piton előtt lévő páncélba, mire az életre is kelt. Perselus közben kiszabadította magát a szorongató fémkarok közül, és már röpítette is a páncélt a támadói felé. Majd elmenekült.
- Gyáva! Gyáva! – hallotta McGalagony hangját, miközben távolodott.
- Sok minden vagyok, de gyáva nem! – gondolta magában Piton, majd lenézett a kezére, ami lüktetett a Sötét jegytől. Ekkor jött rá, hogy sohasem mutatta meg Alicenek. Amit sajnált, hiszen a része volt. Ettől lett az a Perselus, akit ő megismert. Tudta, minden porcikájában érezte, hogy nem lesz már esélye megmutatni pótlányának.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése