Oda... - 12. fejezet - Séta a múltban

Olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt az az egyezségünk Nárinnal, hogy szépen, lassan ismerjük meg egymást, azonban egyikünknek sem volt mersze megtenni az első lépést. Pedig az elmúlt két hétben szinte mindennap direkt elsétált legalább egyszer Dofir kovácsműhelye előtt. Ilyenkor mindig mosolyogva köszönt nekem, amit én is viszonoztam. Ha nem sietett volna rendre, akkor még azt is megérdeklődtem volna valamikor tőle, hogy hová igyekszik, milyen napja van, és ehhez hasonlókat. Bár ahhoz annyira nem fűlött a fogam, hogy Dofir előtt kérdezzem meg, nincs-e kedve sétálni velem egyet, miután végzek, pedig nagyon vágytam rá. Egyre gyakrabban gondoltam Nárinra, és egyre inkább szerettem volna több mindent megtudni róla. Amikről eddig tudomást szereztem, már azok is mind azt tanúsították számomra, mennyire különleges törp-lány is volt ő; valamint ott volt a verse is, amit már kívülről fújtam, és olykor munka közben azt regéltem magamban. Tudni szerettem volna, miből merített ihletet – mert valószínűleg nem ez volt az egyetlen verse; de emellett még sok más dologra is kíváncsi voltam vele kapcsolatban.

- Szia, Fili! – köszönt aznap nekem. Gyönyörű volt, mint mindig: kék ruhát viselt, a haja kontyba volt fogva, de jobb és bal oldalt is direkt szabadon hagyott egy-egy tincset, amitől még különlegesebb lett a megjelenése. A mosolya pedig csak a megkoronázása volt a belőle áradó szépségnek.
    - Szia, Nárin! Merre tartasz? – kérdeztem a tőlem telhető legnagyobb könnyedséggel.
    - Gondoltam, sétálok egyet az erdőben. Nagyon szép ma az idő – mutatott a kék égre.
    - Ha nem ajánlod fel, hogy elkíséred, akkor én fogom – súgta a fülembe Dofir, miközben hunyorított a szemébe tűző napsugaraktól Nárin.
    - Ha gondolod, én szívesen veled tartok – reagáltam gyorsan, amitől rendkívül ideges lettem, de közben meg is könnyebbültem. Végre valahára kimondta azt, amitől nem volt egy perc nyugtom sem az elmúlt napokban, és ami már kezdett belülről felőrölni.
    - Ó, annak nagyon örülnék. – Megkönnyebbülést láttam az ő arcán is. Valószínűleg már napok óta várta, hogy végre valami hasonlót mondjak neki. – De Dofir nem fog hiányolni? – nézett a mellőlem kilépő barátomra.
    - Nem, dehogyis. Mára úgyis végzett Fili – felelte a barátom, még mielőtt én bármit is reagálhattam volna.
    - Akkor megvárlak, amíg elkészülsz – mosolygott Nárin, és elkészülsz alatt valószínűleg azt értette, hogy megmosakodom, mivel szokásomhoz híven eléggé izzadt voltam.
    - Rendben, sietek – feleltem, majd gyorsan berohantam a házba.
    - Már nem bírtam tovább asszisztálni a végeláthatatlan udvariaskodásotoknak, amikor láthatólag mindketten tetszetek a másiknak – jött be utánam Dofir, aki azonnal a lényegre is tért.
    - Valóban itt volt már az ideje. De nem hittem volna, hogy ennyire szembetűnő a kölcsönös szimpátiánk – jegyeztem meg.
    - Jaj, Fili barátom! – Mivel már jócskán elmélyült egy hónapnyi közös munka után a kapcsolatunk, így egyáltalán nem bántam, amiért így nevezett. – Szerintem a szomszéd törp-mamák is mind tudják már, hogy van valami vonzalom köztetek.
    - Szent szakáll, tényleg!? – illetődtem meg, mivel azt hittem, ezek a rövid kis mosolyváltások és beszélgetések nem tűntek fel senkinek, maximum Dofirnak, de még neki sem nagyon. Főleg, hogy nagyjából minden fiatal törp-lány „véletlenül”, nagy vidáman sétálgatott Dofir műhelye előtt, akár naponta többször is, amikor én ott tartózkodtam. Bár az valóban árulkodó jel lehetett, hogy köszönésen kívül senkivel sem beszéltem többet, csak Nárinnal; és abban is biztos voltam, hogy másként néztem rá, mint a többi lányra, amiről nem tehettem, de egyszerűen így volt. 

    - Tényleg, sőt volt olyan öreg mama, aki rá is kérdezett nálam a minap, hogy te igaz, udvarolsz Nárinnak – újságolta nagy vidáman. – Én mondom, Fili, hatalmas nagy felhajtás van a kovácsműhelyem körül és körülöttem is amióta nálam segédkezel.
    - Sajnálom, amiért így van – jegyeztem meg bűnbánóan. – Nem akartam bajt hozni a fejedre.
    - Nem hoztál bajt, sőt talán még élvezem is kicsit, hogy középpontba kerültem. Az üzletem is sokkal jobban megy, amióta itt vagy. Ráadásul nem is kell többet dolgoznom, mivel te besegédkezel. De azért az mindenképp hátrány, hogy egy kovácsmester sem áll szóba velem, amióta több kliensük is átpártolt hozzám – húzta a száját, miközben a közös munkánk egyetlen negatívumát ecsetelte.
    - Ebbe nem is gondoltam így bele. Valahogy kárpótolnom kéne szegény kovácsokat – volt ez az első gondolatom, és kicsit el is szégyelltem magam, hogy kútfőből mindez eddig nem jutott eszembe.
    - Hidd el, így is maradt elég munkájuk! Mindig többen jártak hozzájuk, hiszen nem sokan barátkoztak meg azzal a gondolattal, hogy ilyen fiatalon egyedül dolgozom.
    - De most már ők is tudják, mennyire remek kovács vagy, és egyben remek tanár is – jegyeztem meg egy kacsintás kíséretében, miközben szorgosan súroltam a kezemet, majd az arcomat is megmostam jó hideg vízzel.
    - Hála neked, Fili. Nem tudom, hogy leszek képes mindezt valaha meghálálni neked. Bár… - mosolygott hamisan.
    - Bár? – lettem igazán kíváncsi.
    - Van némi részem abban, hogy végre elhívtad Nárint, ezt ne felejtsd el! – ekkor ő kacsintott.
    - Rendben, ha nem baj, akkor indulok is. Nem akarom sokáig várakoztatni. – Esélytelen lett volna elrejtenem az izgatottságomat, így nem is próbálkoztam vele, hanem abban a minutumban, amint módomban állt, ki is akartam rohanni az épületből.
    - Menj csak nyugodtan! – szólt utánam a barátom, ám ekkor valami még az eszembe jutott.
    - Várj, Dofir! - fordultam vissza.
    - Igen?
    - Mit mondtál annak a törp-asszonynak, aki arról kérdezett, hogy udvarolok-e Nárinnak?
    - Azt, hogy még jómagam sem tudom, és hogy ez nem tartozik másra, csakis rátok. És ígérem, ezután se fogok semmit sem elmondani neki, vagy bárki másnak – nyugtatott meg.
    - Köszönöm.
    - De azért azt te is tudod, igaz, hogy egy ilyen kis nyílt séta, amire készültök, senkinek sem kerüli majd el a figyelmét? - húzta fel a szemöldökét közben.
    - Igen, ezt én is sejtettem – feleltem beletörődve abba, hogy a jövőbeni trónörökös magánélete nem volt annyira privát szféra, mint másoké.
    - De most ne ez érdekeljen! Jó sétálást! – hessegetett.
    - Köszönöm, Dofir! És nem csak ezt – tettem hozzá.
    - Még így is sokkal tartozom neked.
    Nem akartam belemenni abba, hogy ezek után semmivel sem tartozott nekem, és hogy amúgy sem éreztem ezelőtt sem úgy, hogy tartozna. Mivel már így is eleget várakoztattam Nárint, ezt elnapoltam. Okos lány volt: biztos kitalálta, hogy azért jött be utánam Dofir, hogy részben róla beszéljünk pár szót.
    - Na, elkészültél? – kérdezte vidáman, amikor végre ismét meglátott, és úgy tűnt, nálam nyugodtabb volt.
    - Igen, el – feleltem kurtán. – Merre szeretnél sétálni?
    - Az erdőbe, ott nem szoktak sokan lenni, így nyugodtabb lenne a dolog.
    Ebből arra következtettem, hogy talán őt is elkezdték bizonyos személyek kérdezgetni arról, mi is volt köztünk. Komolyan nem értettem, miért kellett beleütniük az orrukat más dolgaiba. Bár ez amiatt különleges esett volt, mivel én voltam a trónörökös, így fontos volt, hogy ki lesz a párom. De még nagyon nem tartottunk ott, hogy ilyesmiken kellett volna bárkinek is elmélkednie.
    - Rendben, én úgy is szeretek az erdőben sétálgatni egyedül. Most legalább feleleveníted bennem, milyen az, ha más is elkísér – mondtam végül.
    - Régebben ki kísért el? – kérdezte érdeklődően.
    - Az édesanyám – feleltem. – Gyakran jártunk kicsiként az erdőbe. Valahogy mindig is vonzott benne valami, főleg nappal. Ahogy a napsugarak beszöknek a fák lombkoronái között,  és hogy különlegesebbnél-különlegesebb fák vesznek körül. Egyszerűen olyan, mintha egy másik világba lépnék, amikor az erdőben vagyok. Mintha egy zárt, eldugott helyen lennék, ahol megáll az idő, és nem zavar senki. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy – mint azt te is mondtad az előbb –, nem járnak igazán sokan az erdőbe – fejtettem ki hosszasan a véleményemet, hiszen az volt ennek az egésznek a lényege, hogy jobban megismerjük egymást, így én ezzel a terjedelmesebb meséléssel azonnal belevágtam a dologba.
    - Mintha magamat hallanám: ugyanígy vagyok az erdőnkkel. Egyszerűen a rabjává váltam. De miért nem sétál már veled anyukád? – terelte vissza rám a témát.
    - Mert, ahogy felnőttem, már nem volt feltétlen szükséges az, hogy elkísérjen, de ennek ellenére egy ideig még legalább heti egyszer megejtettünk egy-egy közös sétát; olykor még Kili is csatlakozott hozzánk. De miután túlságosan belevetettem magam a tanulásba az elmúlt egy évben, már teljesen felhagytunk vele. – Eddig a percig nem is jöttem rá, mennyire hiányoztak az édesanyámmal való közös séták. – Viszont mindenképp visszacsempészem valamilyen szinten a mindennapjainkba ezután.
    - Jól hangzik. Kérlek, használj ki minden egyes közös pillanatot édesanyáddal! Én tudom, milyen fontosak is lesznek, amikor már… – Megrázta a fejét, mint aki el akart űzni belőle néhány fájó gondolatot. – Sajnálom, inkább beszéljünk valami másról! – kérte, és látszott, hogy zavarban volt.
    - Persze, beszéljünk másról – mentem azonnal bele, hogy semmit se erőltessek rá.
    Ekkor elszállt egy feketerigó felettünk, méghozzá igen közel hozzánk, mi pedig egymásra néztünk, és egy-egy mosoly kíséretében elindultunk tovább, követve a madár reptének vonalát.

 

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)