2016. április 8., péntek

Oda... - 12. fejezet - Séta a múltban



Olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt az az egyezségünk Nárinnal, hogy szépen, lassan ismerjük meg egymást. Valahogy egyikünknek sem volt mersze megtenni az első lépés. Pedig az elmúlt két hétben szinte mindennap direkt elsétált legalább egyszer Dofir kovácsműhelye előtt. Mindig mosolyogva köszönt nekem, amit én is viszonoztam. Ha nem sietett, akkor még arra is rákérdeztem, hogy hová igyekszik, milyen napja van, és ehhez hasonlókra. De nem akartam Dofir előtt megkérdezni, nincs-e kedve sétálni velem egyet, miután végzek, pedig nagyon vágytam rá. Egyre többet gondoltam Nárinra, és egyre inkább szerettem volna több mindent megtudni róla. Amiket eddig megtudtam, már azok is mind azt tanúsították számomra, hogy mennyire különleges törplány is ő. És ott volt a verse is, amit már kívülről tudtam, és olykor munka közben azt regéltem magamban. Tudni szerettem volna, hogy mik adnak ihletet neki, mert valószínűleg nem ez az egyetlen verse. De emellett még sok más dologra is kíváncsi voltam vele kapcsolatosan.


- Szia, Fili! – köszönt aznap nekem.
Gyönyörű volt, mint mindig. Kék ruhát viselt, a haja kontyba volt fogva, de jobb és bal oldalt is direkt szabadon hagyott egy-egy tincset, amitől még különlegesebb lett a megjelenése. A mosolya pedig csak a megkoronázása volt a belőle áradó szépségnek.
- Szia, Nárin! Merre tartasz? – kérdeztem.
- Gondoltam sétálok egyet az erdőben. Nagyon szép ma az idő – mutatott a kék égre.
- Ha nem ajánlod fel, hogy elkíséred, akkor én fogom – súgta a fülembe Dofir, miközben hunyorított a szemébe tűző napsugaraktól Nárin.
- Ha gondolod, én szívesen elkísérnélek – reagáltam gyorsan, amitől rendkívül ideges lettem, de közben meg is könnyebbültem. Végre valahára kimondta azt, amitől nem volt egy perc nyugtom sem az elmúlt napokban, és ami már kezdett belülről felőrölni.
- Ó, annak nagyon örülnék. – Megkönnyebbülést láttam az arcán. Valószínűleg már napok óta várta, hogy végre valami hasonlót mondjak neki. – De Dofir nem fog hiányolni? – nézett a mellőlem kilépő barátomra.
- Nem, dehogyis. Mára úgyis végzett Fili – felelte.
- Akkor megvárlak, amíg elkészülsz – mosolygott Nárin.
Az elkészülsz alatt valószínűleg azt értette, hogy megmosakodom, mivel eléggé izzadt voltam, szokásomhoz híven.
- Rendben, sietek – feleltem, majd gyorsan berohantam a házba.
- Már nem bírtam tovább nézni a végeláthatatlan udvariaskodásotokat, amikor láthatólag mindketten tetszetek a másiknak – jött be utánam Dofir, aki azonnal a lényegre is tért.
- Valóban itt volt már az ideje. De nem hittem volna, hogy ennyire szembetűnő a kölcsönös szimpátiánk – mondtam.
- Jaj, Fili barátom! – Mivel már jócskán elmélyült egy hónapnyi közös munka után a kapcsolatunk, így egyáltalán nem bántam, amiért így nevezett. – Szerintem a szomszéd törtpmamák is mind tudják már, hogy van valami vonzalom köztetek.
- Szent szakállra, tényleg? – illetődtem meg, mivel azt hittem, hogy ezek a rövid kis mosolyváltások és beszélgetések nem fognak senkinek sem feltűnni, maximum Dofirnak, de még neki sem nagyon. Főleg, hogy nagyjából minden fiatal törplány „véletlenül”, nagy vidáman elsétál Dofir műhelye előtt, akár naponta többször is, amikor én ott tartózkodom. Bár az árulkodó jel lehetett, hogy köszönésen kívül senkivel sem beszéltem többet, csak Nárinnal. És abban is biztos vagyok, hogy másként nézek rá, mint a többi törplányra, amiről nem tehetek, de egyszerűen így van. 


- Tényleg. Sőt, volt olyan öregmama, aki rá is kérdezett nálam a minap, hogy te most udvarolsz Nárinnak – újságolta nagy vidáman. – Én mondom, Fili, hatalmas nagy felhajtás van a kovácsműhelyem körül és körülöttem is amióta nálam segédkezel.
- Sajnálom, amiért így van – jegyeztem meg szomorúan. – Nem akartam bajt hozni a fejedre.
- Nem hoztál bajt, sőt, talán még élvezem is kicsit, hogy középpontba kerültem. Az üzletem is sokkal jobban megy mióta itt vagy. Ráadásul nem is kell többet dolgoznom, mivel te besegédkezel. De azért az mindenképp hátrány, hogy egy kovácsmester sem áll szóba velem amióta több kliensük is átpártolt hozzám – húzta a száját.
- Ebbe nem is gondoltam igazán bele. Valahogy kárpótolnom kéne szegény kovácsokat - volt ez az első ötletem.
- Hidd el, így is maradt elég munkájuk. Mindig többen jártak hozzájuk, hiszen nem sokan barátkoztak meg azzal, hogy ilyen fiatalon egyedül dolgozom.
- De most már ők is tudják, hogy mennyire remek kovács vagy, és remek tanár is egyben – jegyeztem meg mosolyogva, miközben szorgosan súroltam a kezemet, majd az arcomat is megmostam jó hideg vízzel.
- Hála neked, Fili. Nem tudom, hogy tudnám mindezt meghálálni neked. Bár… - mosolygott hamisan.
- Bár? – kérdeztem kíváncsian.
- Van némi részem abba, hogy végre elhívtad Nárint, ezt ne felejtsd el! – kacsintott.
- Rendben, ha nem baj, akkor indulok is. Nem akarom sokáig várakoztatni.
- Menj csak, nyugodtan!
- Várj, Dofir! - fordultam vissza.
- Igen?
- Mit mondtál annak a törpasszonynak, aki arról kérdezett, hogy udvarolok-e Nárinnak?
- Azt, hogy még jómagam sem tudom, és hogy ez nem tartozik másra, csakis rátok. Ezután se fogok semmit sem elmondani neki, vagy bárki másnak – nyugtatott meg.
- Köszönöm.
- De azért azt te is tudod, hogy egy ilyen kis nyílt séta, amire készültök, senkinek sem kerüli el a figyelmét - húzta fel a szemöldökét közben.
- Igen, ezt én is sejtettem – feleltem beletörődve.
- De most ne ez érdekeljen! Jó sétálást! – kacsintott ismét.
- Köszönöm, Dofir! És nem csak ezt – tettem hozzá.
- Még így is sokkal tartozom neked.
Nem akartam belemenni abba, hogy ezek után semmivel sem tartozik nekem, és hogy amúgy sem éreztem ezelőtt sem úgy, hogy tartozna. Mivel már így is eleget várakoztattam Nárint, ezt elnapoltam. Okos lány, biztosan rájött, hogy részben róla beszéltünk Dofirral.

- Na, elkészültél? – kérdezte vidáman, és láthatólag nyugodtan várt.
- Igen, el – feleltem. – Merre szeretnél sétálni?
- Az erdőbe, ott nem szoktak sokan lenni, így nyugodtabb lenne a dolog.
Ebből arra következtettem, hogy talán őt is elkezdték bizonyos személyek kérdezgetni arról, mi is van köztünk. Komolyan nem értem, miért kell más dolgaiba beleütniük az orrukat. Bár ez valószínűleg azért különleges esett, mivel én vagyok a trónörökös, így fontos, hogy ki lesz a párom. De még nagyon nem tartunk ott, hogy ilyesmiken kelljen bárkinek is elmélkednie.
- Rendben, én úgy is szeretek az erdőben sétálgatni egyedül. Most legalább feleleveníted bennem, milyen az, ha más is elkísér – mondtam végül.
- Régebben ki kísért el? – kérdezte érdeklődően.
- Az édesanyám – feleltem. – Gyakran jártunk kicsiként az erdőbe. Valahogy mindig is vonzott benne valami, főleg nappal. Ahogy a napsugarak beszöknek a fák lombkoronái között, ahogy a különlegesebbnél-különlegesebb fák körülvesznek. Egyszerűen olyan, mintha egy másik világba lépnék, amikor az erdőben vagyok. Mintha egy zárt, eldugott helyen lennék, ahol megáll az idő, és nem zavar senki. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy, mint az te is mondtad az előbb, nem járnak igazán sokan az erdőbe – fejtettem ki hosszasan a véleményemet, hiszen az volt ennek az egésznek a lényege, hogy jobban megismerjük egymást, így én ezzel a hosszabb meséléssel azonnal belevágtam a dologba.
- Mintha magamat hallanám. Ugyanígy vagyok az erdőnkkel, egyszerűen a rabjává váltam. De miért nem sétál már veled anyukád? – érdeklődött.
- Mert, ahogy felnőttem, már nem volt feltétlen szükséges az, hogy elkísérjen, de ennek ellenére legalább heti egyszer megejtettünk egy-egy közös sétát. Olykor még Kili is csatlakozott hozzánk. De miután túlságosan belevetettem magam a tanulásba az elmúlt egy évben, már teljesen felhagytunk vele. – Eddig a percig nem is jöttem rá, hogy mennyire is hiányoznak az édesanyámmal való közös séták. – De mindenképp visszacsempészem valamilyen szinten a mindennapjainkba ezután.
- Jól hangzik. És kérlek, használj ki minden egyes közös pillanatot édesanyáddal! Én tudom, milyen fontosak is lesznek, amikor már… - megrázta a fejét. – Sajnálom, inkább beszéljünk valami másról! – kérte, és látszott, hogy zavarba van.
- Persze, beszéljünk másról.
   Ekkor elszállt egy feketerigó felettünk, méghozzá igen közel hozzánk, mi pedig egymásra néztünk, és egy-egy mosoly kíséretében elindultunk tovább.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése