2016. április 21., csütörtök

Oda... - 13. fejezet – Egy vers a múltban



Egy-két percig csendben ballagtunk, kerestük a megfelelő témát. Majd végül Nárin szólalt meg először.
- Tudom, hogy megtaláltad a versemet.
- Öhm, tessék? – ért hidegzuhanyként a kijelentése, és majdnem meg is botlottam egy faágba, amit nem vettem észre közben.
- Tudom, hogy ott hagytam el, ahol te rám ijesztettél. És nem hiszem, hogy olyan gyenge szemed lenne, hogy ne vetted volna észre – magyarázta, és láthatólag nem volt egyáltalán ideges emiatt.
- Hát igen, megtaláltam – csak ennyit mondtam végül.
- És? – láthatólag kíváncsi volt, aminek megörültem, hiszen mérges is lehetett volna, amiért megtartottam a verset, és nem jutattam vissza hozzá. – Hogy tetszett?
- Imádom – vágtam rá.
- Tényleg? – mosolygott megkönnyebbülve.
- Hát persze! Sőt, talán az imádom nem is elég jó kifejezés rá. Kívülről tudom, annyira sokszor olvastam el – meséltem nagy vidáman.
- Ó, ez igazán hízelgő! Bevallom, én már el is felejtettem, mit is írtam – mondta félénken.
- Kitalálom, pont akkor fejezted be, amikor megzavartalak, így fel sem fogtad, hogy mit írtál, és nem tudtad újra olvasni sem, mivel nálam volt a papír – vázoltam az elképzelésemet a dologról.
- Pontosan így történt – felelte.
- Sajnálom. De nem kell tovább várnod, szívesen elmondom neked most rögtön – ajánlottam fel.
- Ó, Fili! – teljesen elpirult, miközben megálltunk. Próbált elfordulni, hogy ne lássam, mennyire zavarba van, de már késő volt.
Megköszörültem a torkomat, majd minden versmondói tehetségemet bevetve, szépen, lassan, minden egyes betűt tisztán formálva előadtam neki a saját versét.


Rád várok
Hajam a nap,
Szemem az ég,
S fülem a mező,
Mely hangod jelzésére vár és hallgat.
Az arcom kezed simogatására számít,
S kezem arcod érintésére vágyik.
Hogy ki vagy, nem tudom.
De itt állok, és csak rád várok.

Úgy belefeledkeztem a versbe, hogy csak utólag vettem észre, hogy Nárin meghatódott. Gyorsan letörölte egy kósza könnycseppet, ami akarata ellenére csordult ki.
- Sajnálom. Biztosan nem ilyen érzelgősnek gondoltál a korábbi ismeretségünk alapján – rázta meg a fejét.
- Nárin! – fogtam meg az arcát, majd mélyen a szemébe néztem. – Nem kell szégyellned a könnyeidet! Előttem végképp nem.
- Köszönöm, Fili! – Gyorsan el is kapta a tekintetét, én pedig tudtam, hogy háttrébb kell lépnem. Még nem ismertük ahhoz eléggé egymást, hogy hosszasan fogjam az arcát.
- Nincs mit köszönnöd.
- Az az igazság, hogy rendkívül sokat jelentenek számomra a verseim. Olyan, mintha egyes érzelmeimet teljesen beléjük írnám, és amikor elregélem őket magamnak, akkor ezek az érzések egytől-egyig visszatérnek hozzám – magyarázta. – És az, hogy előadtad nekem az egyiket, ráadásul azt, amelyiket időm sem volt megjegyezni, igazán megérintett. – Majd tovább indult előre, és elkezdte a fákat kémlelni. 


Tudtam, hogy sokkal több van ebben a versírásban, mint, amit most elmondott, de abban nem voltam biztos, hogy már most el fogja-e mondani, mennyivel több. Viszont kihasználva a témát, én is be akartam vezetni kicsit a kusza lelkivilágomba.
- Nekem is vannak olyan érzéseim, amik igazán mélyről fakadnak. Sokszor nem is tudom, pontosan milyen érzések ezek, de amikor rám törnek, akkor olyan, mintha megszűnne körülöttem a világ, és ezek az érzések uralnák a tetteimet.
Nárin erősen méregetett. Láttam, hogy nem érti, pontosan mire is célzok most.
- Van, amikor úgy fog el a szomorúság, hogy nem tudom, mi bánt. Van, hogy a világ legboldogabb törpjének érzem magam, de fogalmam sincs, minek örülök. De olyan is van, hogy a melankólia jeleit tapasztalom magamon – megálltam egy kicsit. - Én sajnos nem tudok verseket írni. Biztosan könnyebb lenne nekem is, ha szövegsorokhoz tudnám kötni ezeket az érzéseket.
- Hm… Érdekes, amit mondasz. Talán könnyebb így, talán nem… – ráncolta a szemöldökét. - Nem is tudom, hogyan magyarázhatnám mindezt el érthetően, Fili. Igazából soha, senkinek sem meséltem erről. Tényleg igyekeztem a verseim által kiírni magamból ezeket a furcsa érzéseket, amik sokszor magukkal ragadnak. – Nem nézett rám, hanem maga elé meredt, mint, aki még mindig azon vívódik, hogy megnyíljon-e vagy sem.
- Én semmit sem erőltetek, Nárin, de nem is fogok elmenekülni a problémáid elől, ha méltónak tartasz arra, hogy megoszd őket velem. – Néztem rá komolyan, de a hangomba próbáltam némi kedvességet is csempészni.
- Én is így gondolom, ezért kivételt teszek veled kapcsolatosan, és megpróbálok megnyílni előtted, úgy, ahogy még talán magam előtt sem mertem sohasem – mondta.
Én továbbra is a szemébe néztem, és közben óvatosan megfogtam az egyik kezét, és a sajátjaimba vettem. 


- Mióta édesanyám meghalt, rengeteget sírtam, két héten át nem éreztem szinte mást csak fájdalmat és kínt. Majd ezt váltotta az üresség és az élni akarás hiánya. Nem akartam enni, vagy kimenni a friss levegőre. Az sem érdekelt, ha ellep a kosz. Én csak a sötétséget láttam magam körül, és nem vonzott már semmi sem ebben a világban. – A tekintete arról tanúskodott, hogy teljes egészében felelevenítette ezeket az érzéseket és emlékeket magában. – Az édesapám és a bátyám pedig ebbe kezdtek belebetegedni. Bárhogy próbálkoztak, sehogy sem tudtak megvigasztalni, boldogságot csempészni az én sötét, komor elmémbe, és hogy őszinte legyek, nem is akartam. Féltem, ha egy kicsit is boldog leszek, akkor azzal elárulom édesanyámat, aki nélkül már nem ugyanolyan az életem.
- Mi volt az, ami ismét reményt adott? – kérdeztem.
- Édesapám elesett és eléggé beütötte a fejét, jócskán vérzett is neki. A vér látványa, és az, hogy eszméletlenül cipeli be az öcsém és az egyik barátja, nagyon megijesztett, és rájöttem, hogy igenis van kikért élnem. Bár az édesanyám már nincs közöttünk, de itt van nekem az öcsém és az édesapám, valamint arra is rájöttem, hogy anyánk sem ezt akarná. Egy teljes éjszakát végig zokogtam apám ágya mellett, majd ő és Fárin együtt vigasztaltak meg. Én napokon át esedeztem a bocsánatukért, amit azonnal megkaptam, és idővel rájöttem, hogy nem is az ő bocsánatukra, hanem a sajátomra kellett több időt várnom. – Ekkor fájdalmasan elmosolyodott. – De végül helyreállt a rend. Ez már nem ugyanaz a rend volt, mint előtte. Hiszen az már örökre elveszett, de helyette létrehoztunk egy új rendet, egy kisebb, de nem kevésbé összetartó, szerető családot.
Én egyre erősebben fogtam a kezét, amitől egy pillanatra fájdalmas arcot vágott, így enyhítettem a fogáson.
- Újra vágytam a nap melegére a bőrömön. Újra akartam kémlelni a kék eget és a változatos felhőket. Ismét sétálni akartam a gyönyörű zöld mezőkön, és bejárni még vagy százszor ezt az erdőt. Sőt, idővel ez már átment kalandvágyba, emiatt akarok minél messzebb eljutni, minél távolabbi helyeket is felfedezni, mert azóta mindent kétszer olyan szépnek látok, mint előtte – vallotta be, és csak úgy ragyogott az őszinteségtől, és az ezt követő felszabadultságtól.
Éreztem, hogy még itt nem ért véget a története, még valamit nem mondott el.
- De mindezek mellett, édesanyám elvesztése óta, bárhogy sikerült talpra állnom, és újra értékelnem a dolgokat, azóta is állandóan előjönnek bennem bizonyos érzések…
- Milyen érzések, Nárin? – Nagyon kíváncsi voltam, de attól még igyekeztem egyáltalán nem követelőzőnek tűnni.
 - Méreg, félelem és fájdalom. Mikor melyik kerül előtérbe. De olykor egyiket sem érzem, ilyenkor olyan, mintha megszabadulnék tőlük, de utána mégis újra eluralkodnak rajtam ezek az érzések.
Éreztem, hogy ez az a rész, aminek a kimondása a legnagyobb nehézséget okozta neki, így próbáltam finoman kiszedni belőle a dolgokat.
- Mérget?
- Mérget édesanyám elvesztése miatt, hogy nem tehettem semmit, hiszen már halott volt, amikor rátaláltak, én pedig csak az élettelen testét láthattam viszont. – Most könnyekkel teltek meg a szemei, de látszott a tekintetében az a méreg is, ami még ennyi év után is ott volt benne mindezek miatt.
- Persze, én megértem. – Hagytam neki egy kis időt, hogy akkor folytassa, amikor akarja.
- Félelmet, amiatt, hogy nem fognak összejönni az álmaim. Nem fogok világot látni, és nem lesz részem semmilyen nagyobb kalandban… – folytatta miután összeszedte magát. – A szomorúság pedig mindennek a tetőzése. Természetesen még mindig szomorú vagyok édesanyám halála miatt. Az is elszomorít, hogy emiatt nem élhet a családom teljes életet, mert rengeteg mindentől fél azóta Fárin és az apánk. Amit megértek. Én voltam az, aki a legdrasztikusabban reagált a veszteségünkre.
Éreztem, hogy most fejezte be a mondanivalóját. Jócskán adott megemészteni valót, ez tény és való, de abban már ekkor biztos voltam, hogy szeretem ezt a lányt. Hogy hogyan és milyen módon, azt még nem tudtam. De szerettem, ez tagadhatatlan volt.
- Köszönöm, hogy elmondtad mindezt. Megtiszteltél vele, Nárin – mosolyogtam rá, és továbbra sem engedtem el a kezét.
- Nem tartasz ezek miatt furcsának, vagy netalántán őrültnek? – kérdezte félve.
- Hogyan tarthatnálak őrültnek? Egyszerűen megviselt mindaz, ami történt veled. De felálltál a földről, és idővel igenis leküzdöd azokat az érzéseket magadban, efelől biztos vagyok – mondtam őszintén. – És amúgy is, ne feledd, hogy egy olyan személlyel beszélsz, aki bezárkózott a szobájába egy teljes évre egyetlen egy könyvvel. Pont, hogy neked kellene őrültnek vagy furcsának tartanod engem.
- Én, téged? Soha. – Egyszerre volt őszinte és gyönyörű a tekintete.
- Soha… - Ez a szó ismétlődött a fejemben, miután visszakísértem Nárint az otthonába.



(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2 megjegyzés:

  1. Most értem a végére :) Nagyon de nagyon tetszik :) Csak így tovább!
    Puszi,
    Lili

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi szépen! Pont jókor, mert mindjárt töltöm is fel a folytatást! ;)
      Mese

      Törlés