2017. június 18., vasárnap

Oda... - 19. fejezet – A múltam napsugara


A másnapunk is remek volt Kilivel. Jól megvoltunk mi, akkor is, amikor belevetettük magunkat a saját dolgainkba, de az egymással töltött időhöz fogható nem volt. Mindig is hittem abban, hogy mindenkinek okkal van testvére, én pedig a világért nem cseréltem volna el a sajátomat.
- Valld be, bátyám, jobban megy ez nekem, mint abban reménykedni mertél volna! – nézett rám dicséretet váró szemekkel.
- Csak akkor, ha te is bevallod, hogy én jobb tanár vagyok, mint azt hitted! – húztam ki magam. Ez jól bevált szokás volt nálunk, nem dicsértük meg a másikat, anélkül, hogy az vissza ne dicsért volna minket. Fontos volt az egyenjogúság köztünk.
- Bevallom.
- Akárcsak én – kacsintottam.
- És akkor mára nincs is több munkánk, igaz? – mosolygott bizakodóan.
- Nincs bizony, úgyhogy amondó vagyok, fürödjünk le, mielőtt Dáin megérkezik.

Hihetetlen, hogy kicsi korom óta ismertem Dáint, de mégis, minden egyes alkalommal elfogott egyfajta izgatottság, amikor újraláttam. Talán ennek az lehetett az oka, hogy Dáintól mindig jobb kedvre derült Thorin bácsi, mintha lélekben ők is testvérek lettek volna, mint én és Kili. Ha pedig a bácsikám boldog volt, akkor édesanyám lelke is könnyebb volt, így mind jobbkedvűek voltunk.
- Fili, kész vagy? – kopogott be az öcsém, épp amikor befejeztem az öltözést.
- Tipikus, ha valaki érkezik, akkor mindig te vagy az első, aki kész van – jegyeztem meg miután kiléptem a szobámból.
- Hisz tudod, mennyire boldog mindenki, amikor Dáin itt van – mondta megint ugyanazt, amire én is gondoltam.
- Tudom jól.
Majd szapora léptekkel, szinte azonnal az ebédlőben találtuk magunkat, ahol épp nagy értekezésben volt Dáin és Thorin bácsi, anyánk pedig csak ült és hallgatta a diskurálásukat.
- Ó, de csinosak vagytok – vett észre minket édesanyánk.
- Mint mindig – mosolygott rá Kili.
- Fili, Kili! – kiáltott fel a mély, öblös hangján Dáin. – Hát előbújtatok végre!
Majd széttárt karokkal elindult felénk. Férfiasság ide vagy oda, igenis mindig a karjaiba zárt minket, akárhányszor találkoztunk.
- Nem is dolgoztatok! – jegyezte meg cinikusan. – Rózsa illatotok van. Biztosra veszem, hogy egésznap virágot szettetek a legszebb törplányoknak.
- Ne magadból indulj ki, Dáin! – lépett mellé Thorin bácsi. – Nem mindenki hanyagolja el a tisztálkodást.
- Mondasz valamit – látta be, de közben azért kicsit grimaszolt, hisz köztudottan nem kedvelte a rendszeres fürdést. – De egy valami biztos, hogy sokat edződtetek az elmúlt másfél évben.
- Gyakrabban kéne erre járnod! – hányta a szemére Kili, hogy már több mint két éve nem járt nálunk.
- Akárcsak nektek hozzám.
- Ne feledd, legutóbb mi voltunk nálad egy hétig! – hívta fel rá a figyelmét.
- Valóban – vakarta meg a tarkóját gondterhelten Dáin. – Sajnálom, fiaim… Túlságosan megnehezítik az orkok az életünket mostanság.
- Ó, ezt igazán rossz hallani – mondtam, majd mind leültünk az asztalhoz.
- Egyre többször sikerül áttörniük a határunkat, és sajnos nem kevés nő és gyermek is halálát lelte a pusztításuk során, a harcosaimról nem is beszélve. – Akármilyen kemény törpnek és vezetőnek is tűnt Dáin, mi mind jól tudtuk, hogy nagyon a szívén viseli a népének a sorsát. Minden egyes haláleset mélyen a lelkébe mart.
- Megértjük, hogy nem volt időd ránk, Dáin – jegyezte meg az öcsém, és a hangjából hallani lehetett, ha tudja, hogy ilyen szomorú dolog miatt nem láttuk rég, akkor tapintatosabb lett volt.
- Köszönöm, Kili. Na, de most meséljetek ti! Itt leszek még egy ideig, úgyhogy lesz időnk a saját dolgaimról mesélni. Most inkább a ti fiatal, boldogsággal teli életetekről szeretnék hallani egy kicsit – nézett ránk vidáman. Köztudott volt, mennyire szeret minket, mintha a saját unokaöccsei lennénk, ezért tudtam, mennyire fájhatott neki, hogy az orkok szörnyűségei miatt rég nem látott minket.
Előbb Kili kezdett bele a mesedélutánba, majd én. Dáin nagy vidáman hallgatta, miket mondunk, és minél több sört ivott, annál inkább bazsalygott. Így aztán eszembe sem jutott, hogy ne meséljek Narinról, főleg, hogy édesanyámnak is megígértem, amint lesz már miről mesélnem, fogok is.
- Annyira örülök a boldogságodnak – jegyezte meg anya, miután befejeztem.
- Én is, fiam – mondta Thorin bácsi szomorú hangon, majd felállt az asztaltól és az egyik ablakhoz ment.
Hirtelen nagyon furcsa hangulat lett, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Vagy talán mégis… 
Furcsa dolog az emlékezett, főleg a visszaemlékezés. Amikor a jelen egy pillanatnyi eseménye felelevenít egy olyan múltbéli emléket, amiről már réges-rég megfeledkeztünk. Ez történt ekkor velem. Nagyon erős dejavu fogott el, majd mintha kiragadtak volna a jelenből, tisztán láttam magam előtt, ahogy nyolc éves koromban Kilivel bújócskáztunk, és én az ebédlőasztal alatt elbújva vártam, hogy megtaláljon, amikor hirtelen bejött anyám és Thorin bácsi. A bácsikám nagyon ki volt borulva, úgy zokogott, ahogy előtte sohasem láttam még. 


- Mi a baj? – kérdezte anyám.
- Most kaptam ezt a levelet – emelte fel a kezében lévő borítékot. – Meghalt…
Ki se kellett mondania, hogy ki, édesanyám jól tudta, kiről van szó.
- Nem kellett volna hazajönnöd – lépett oda hozzá, majd a karjaiba zárta a bátyját. – Ott kellett volna lenned, amikor…
- Elment… Amikor örökre elment – fejezte be Thorin bácsi, és azáltal, hogy ki mondta, mintha fixálta volna az eseményt. – Nem hiszem el, hogy örökre itt hagyott.
Ezután perceken át zokogott, én pedig a térdeimet átkarolva vártam, hogy egyszer majd elmehessek.
- Hát itt vagy! – rontott be az ebédlőbe Kili, ahol leguggolva azonnal kiszúrta, hol rejtőzködöm. – Miért nem jutott előbb eszembe?
- Fili, mennyit hallottál? – kérdezte a bácsikám, miután letörölte a könnycseppeket az arcáról.
- Ööö… semmit. Rossz hírt kaptál, de nem tartozik rám – majd kirohantam.

- Hogy is felejthettem el! – kaptam a fejemhez, majd utólag jöttem rá, hogy mindezt hangosan ki is mondtam.
- Micsodát? – nézett rám zavarodottan Kili.
- Bácsikám! – kezdtem komolyan, mire ő megfordult, és könnybelábadt szemekkel, felvállalva valódi érzelmeit, várta, hogy mit kérdezek. – Kit veszítettél el sok évvel ezelőtt?
- Hát emlékszel! – nem bírta tovább, ugyanúgy, mint akkor, ismét megtört és elkezdett sírni.
- Nem tudom, hogyan felejthettem el. Most viszont tisztán látom magam előtt, ahogy megkapsz egy levelet, ami arról szól, hogy meghalt egy hozzád közel álló személy.
- Arian… - mondta a sírástól elhaló hangon. – Az egyetlen nő, akibe valaha szerelmes voltam. Dis, kérlek, kezd el te mesélni nekik a történetünket, amíg összeszedem magam.
- Rendben, bátyám. Arian – nézett ránk – gyönyörű, félvér nő volt. Az édesapja törp, az édesanyja pedig ember volt. Bár ugyanolyan törékeny, és gyönyörű volt, mint az anyja, az apja alacsony magasságát örökölte. De mégis, ha Arian megjelent valahol, ott nem lehetett más nőre nézni.
- Ez így van – bólogatott Dáin. – Gyönyörű teremtés volt, és egyértelműen Thorin számára szánta a sors.
Láttam, ahogy a bácsikámat kirázza a hideg. Majd az öcsémre néztem, aki láthatólag le volt döbbenve, mintha sohasem gondolta volna, hogy a nagy hősnek, Thorinak a szívét is elnyerhette valaki. Pedig én sejtettem, bár nem tudtam, hogy ki lehetett az, de korábban is éreztem, hogy igenis már szeretett úgy nőt, ahogy csak férfi tud. De mivel jómagam nem voltam még ez idáig soha szerelmes, így nem merengtem elég sokáig ezen.
- Még azelőtt ismerték meg egymást, hogy Erebort el kellett volna hagynunk. Arian és a családja a hegyekben telepedtek le, mivel az édesanyjának tüdő betegsége volt. Ő is kénytelen volt velük tartani, főleg, hogy nem volt testvére.
- Köszönöm, de innen átveszem, húgom – ült le közben Thorin bácsi, és látszott, tényleg összeszedte magát, a szerelme emléke miatt.
- Ahogy gondolod, bátyám.
- Megbeszéltük, hogy mivel nem lakunk egymástól messze, így minden héten legalább egy napot együtt töltünk. Legtöbbször én mentem el hozzá, de olykor, ha volt, aki vigyázzon addig a szüleire, ő jött el ide. – Hirtelen mosolyra húzódott a szája. Bármilyen fájdalmas is lehetett neki erről beszélni, látszott, hogy a legszebb emlékei a szerelméhez kapcsolódnak.  – Bár csak ritkán látogatott el ide, mégis mindenki imádta. Ő olyan volt, mint egy napsugár, akinek semmi és senki sem halványíthatja el a fényét… Legalábbis akkor még ezt gondoltam. - Becsukta a szemét, hogy vissza gondoljon rá.
- Ahogy azt Dis is mondta, az édesanyjának nagyon rossz tüdeje volt, ezért is költöztek a hegyekbe, nem pedig ide. Annyira összetartó családja volt, hogy az apjának a rokonai is velük tartottak. Az édesanyját kitagadták a szülei, amiért egy törphöz ment hozzá, ezért igyekezett minél inkább összetartani az újonnan szerzett családját. Ariannak így meg sem fordult volna a fejében, hogy velem tartson, bárhogy lett volna, aki vigyázzon az anyukájára. De… - kellett neki egy kis idő, hogy sírás nélkül folytassa.
- Semmi baj, öcsém! – veregette meg a vállát Dáin. – Tudjuk, milyen nehéz erről mesélned.
- Köszönöm – de azonnal folytatta. – Sajnos az édesanya egyre jobban legyengült. Végül már járni sem volt képes. Az apja ugyan sokkal jobb állapotban volt, de egyszerűen minden életkedve odalett, miután a felesége meghalt. Az én napsugaram… - Nem küzdött tovább. Rájött, hogy az lesz a legcélravezetőbb, ha hagyja, hogy folyamatosan potyogjanak a könnycseppjei. – Akkor megtört az ő fénye is. Van az a felhő, ami a legszikrázóbb napsugarakat is eltakarja, ez történt nála is. Onnantól már nem volt ugyanaz.
- Arian csodás volt, nélküle nem sikerült volna olyan hamar felépítenünk ezt a remek várost. Remek tanácsokkal látott el minket – tette hozzá anyám.
- És bennem is ő tartotta a lelket – folytatta a bácsikám. – Mind rengeteget köszönhetünk neki.
- Hogyan halt meg? – kérdezte a szintén meghatódott Kili.
Ekkor vettem észre, hogy az én szemeim sem szárazak. Egy ilyen történetet nem lehetett fájdalmak nélkül végighallgatni.
- Sajnos ő is örökölte az anyjának a tüdőbetegségét. Pedig rengeteget sétáltam vele a hegyekben. Hetekre oda költöztem, de egyszerűen semmi sem segített. Valószínűleg azért, mert azáltal, hogy félig törpe volt, még törékenyebb. Egek, nem tudjátok, fiúk, mennyi szép dologgal próbálta meg elterelni a gondolataimat, hogy az utolsó együtt töltött napjaink szépek legyenek. Akárhány felhő is borította el az egünket, az ő napsugarai mindig visszatértek. És olykor még ma is érzem őket… 

(A képet készítette Ruta.)

Zokogtunk, nem csak Thorin bácsi, Kili és jómagam, hanem édesanyám és Dáin is, pedig ők jól tudták, mi történt. Úgy látszik, tényleg mindannyiuk számára igazi napsugár volt Arian, olyan valaki, akinek az elvesztését nem lehet felfogni.
- Nem voltam ott vele, amikor meghalt. Kezdettben nagyon fájt, és magamat hibáztattam, de utána rájöttem, hogy ő akarta így. Amikor Dis levelében azt olvastam, van némi zűr a kereskedelmünkkel kapcsolatosan, biztos voltam benne, hogy nélkülem is megoldódik, de Arian mindenáron haza akart küldeni. Mivel olyan gyenge volt, így nem akartam, hogy az ellenkezésem csak jobban kimerítse. Már másnap mentem is volna vissza hozzá, de közben megjött a levél, hogy a távozásom után egy órával feladta a küzdelmet, és meghalt.
- Érezte előre, hogy már nem bírja tovább, és azt akarta, hogy ne légy ott, mert a jelenlétedben nem tudta volna feladni – jöttem rá.
- Pontosan, Fili. Ki tudja, milyen fájdalmakat élt át annyi időn át, mert nem bírta miattam feladni. Lehet, hogy napokkal előtte elment volna, ha én nem vagyok ott.
- Ne is mondj ilyet! – szólalt most az öcsém meg. – Te voltál élete szerelme. Azért küzdött annyira, hogy veled legyen, ameddig képes volt rá. Azt mondtátok, hogy csodás személy volt, így biztosra veszem, hogy pontosan tudta, mikor kell elmennie.
- Ó, Kili! – állt fel a bácsikám, hogy megölelje. – Köszönöm, hogy ezt mondod! Szívből köszönöm.
Majd hozzám is odalépett, így én is átöleltem. Sohasem éreztem ilyen szeretet és fájdalmat egyszerre. Ez volt a mi családunk, szeretet, erő, kitartás és fájdalom. De büszkén vállaltam és vettem magamra mindegyiket.
- Tudjátok, miért szeretek annyira utazni? – intézte mindkettőnkhöz a szavait.
- Nem – feleltük egyszerre.

 (A képet készítette Ruta.)

- Mert mindig fű és sóstenger illata volt, hiszen állandóan ezek mellett sétált, és sétáltam én is vele. Minden egyes utam során olyan, mintha kicsit visszakapnám őt. Ilyenkor minden élmény újra felelevenedik számomra. Van olyan fájdalom, ami megéri, ha érte olyan sok szépet kapunk. Ha előre tudtam volna, hogy ilyen hamar meghal Arian, akkor is végigcsináltam volna vele ezt azt egészet. Még ha rám nem is süt többet a Nap, a napsugarak emléke örökké bennem él, és bár a végsőkig küzdeni fogok, hogy visszaszerezzük az otthonunkat, ha mégis idő előtt meghalnék, tudom, ő várni fog ott rám. 95 év… ez több, mint ami sok más párnak megadatik, és majd folytatódik a történetünk egy másik világban.
A könnyeink olykor gyengeséget tanúsítanak, hogy nem vagyunk elég erősek egyes fájdalmakat, vagy éppen örömöket kellő szigorral kezelni. Én mégis, soha életemben nem láttam Thorin bácsit ennyire hatalmasnak és erősnek. Mert mit ér egy szív, ha sohasem szeretett úgy, ahogy a bácsikám szerette Ariant?

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

UI: A két remek képet Ruta készítette, akinek nemcsak blog fejlécét, hanem ennek a történetnek és a Piton és a lánynak a borítóját is köszönhetem. Nézzetek be hozzá, ha szeretnétek, hogy nektek is készítsen valamit! --> LINK

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése