2018. február 11., vasárnap

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 10. fejezet

Tizedik fejezet – Nem lesz ugyanaz nélküled


    Yugyeom:

Miután a barátaim megmentettek életem legszörnyűbb hibájától, ami egyben az utolsó is lett volna, megkértem őket, hogy ne hagyjanak egyedül. Így hazajöttek velem, és ott is aludtak nálunk. A szüleimnek nem mondtak semmit a történtekről, amiért végtelenül hálás voltam.
Ennek kellett volna életem egyik legrosszabb estéjének lennie, ehelyett a szívbemarkoló fájdalmamat, mély melankólia váltotta fel. Áthívtuk BamBam szüleit is, és az én édesanyámmal és édesapámmal együtt, az a hét ember, akik a világon a legjobban szerettük Kunpimook Bhuwakult, a nappalinkban ülve, szemünkből csordogáló könnyek áradata közepette, róla beszéltünk. Nem a kómában töltött időszakáról, nem is a haláláról, hanem az életéről. Mert BamBam igenis élt, a szó minden értelmében, és mi vele élhettünk. Csak mi heten tudhattuk, mennyire is szerencsések voltunk, amiért ismerhettük őt, és amiért kaptunk egy kis darabot annak a csillagnak a szívéből, aki most valahol odafent ragyogott ránk. Ebben biztosak voltunk, beragyogta mindezek után is egytől-egyig mindannyiunk lelkét. A szemünk előtt nem az az élettelen fiú volt, akit annyiszor látogattunk a kórházban. Ezen az estén egy percre sem láttam magam előtt, miként feküdt mozdulatlanul az intenzíven az utolsó két napján. Ekkor csak az a ragyogó személy mosolya töltötte be elmém minden egyes zugát, aki magával vitte a szívemet, amiért hálás voltam neki. Visszaidézve a kedvenc történeteinket vele, tudtuk, bárhogy múlt időben beszéltünk róla, ő a jelenünkben is ott volt. Akaratlanul is rendre mind abba a fotelbe pillantgattunk folyton, amibe a leginkább szeretett ülni. Eszünk ágában sem volt ott helyet foglalni. Az most már mindig is neki volt fenntartva. Láttam is magam előtt, miként ülne közöttünk, és nevetne a mesélésünkön. Jól esne neki, hogy ő a központi téma, és rendre közbe is vágna, hogy ez nem így volt, és ő ezt, meg azt nem is úgy gondolta. Még ha nem is volt köztünk, hogy elmondja, attól még jelen volt, jelen van, és mindig jelen lesz velünk.


Észre sem vettük, de mind ott aludtunk el, ahol éppen ültünk éjjel. Olyan nyugalom simogatta a lelkünket, ami álmot hozott mindőnk szemére. Így kipihenten indulhattunk BamBam végső útjára.

Csak cikázó emlékfoszlányaim voltak erről a napról, amiket az Istenért se tudtam volna időrendi sorrendbe rakni, de nem is kellett. Olykor a benyomások többet jelentenek, mint a pontos részletek. A mi kapcsolatunk is érzelemdús volt, és a részletek sokszor eltörpültek az érzelmek mellett. Úgy irányította a szívünk a szerelmünket, hogy mindig helyesebb útra terelt, mint ahova a fejünk húzott volna.
Reggel egyszerre éreztem mindannyiunkon megilletődöttséget, félelmet, fájdalmat, de közben talán megkönnyebbülést is, hogy ezen is túl leszünk. Mert ez nem a mi búcsúnk volt tőle, ez inkább csak annak szólt, hogy a többi hozzátartozó előtt megemlékezzünk róla. Mi heten nem búcsúztunk el BamBamtől soha. Talán pont az volt az egészben a legkellemetlenebb, miként jött mindenki részvétet nyilvánítani nekünk. De folyton arra gondoltam, hogy szívfájdalomból teszik mindezt, hisz csak olyan emberek voltak ott, akik valamilyen szinten szerették a Csillagunkat.
Azonban volt ott valaki, aki tudtam, miattam jött el. Jungkook végig leghátul állt, és láttam, hogy nem egyszer morzsolt el könnycseppeket a szeméből. Bárcsak ismerhette volna BamBamet! Annyira jól kijöttek volna egymással. Úgy utáltam azt a szörnyű paradoxont, hogy Jungkook, akkor lépett az életembe, amikor BamBam hangja elnémult, még ha az elmémben továbbra is kristálytisztán hallottam. Ha csak egy nappal a táncvizsgám előtt találkozunk Jungkookkal… De elég volt a „ha”-val kezdődő mondatokból, ezeknek nem volt itt a helye.

A koporsóval haladva, először össze akartam esni annak a súlya alatt, hogy utoljára cipelhetem életem szerelmét, akit oly sokszor tartottam a karomban, miközben aludt. Majd meg akartam fulladni a mellkasomat nyomó kéztől, ami nem az ő keze volt. A halál érintése talált rám, ami engem még futólag sem akart előző nap magához venni, míg a páromat, még ha nem is azonnal, de könnyen magához ragadta.
Nem sok mindent fogtam fel a pap beszédéből, hisz nem is volt lényeg, ő nem ismerte, így konkrétumokkal nem tudott szolgálni, ellenben velünk, a mi hetesünkkel. A szüleim kezdték a beszédeket, akik szívbemarkolóan írták le, milyen megtiszteltetés volt számukra második szülőjének lenniük, és mekkora boldogságot okozott volna nekik, ha nemsokára hivatalosan is a családunk része lett volna, megpecsételve szerelmünket.
Majd Jackson is Jinyoung következtek.
- Mikor először megláttam BamBamet, az volt az első gondolatom, milyen törékeny ez a fiú, és milyen szerencse, hogy ott van neki Yugyeom, aki vigyázz rá – kezdte Jackson kisírt szemekkel, amikből továbbra is patakzottak a könnycseppek. - De nem kellett egy óránál több, hogy rájöjjek, tud ő magára vigyázni, sőt, képes lenne az egész világ terhét a vállára venni, csakhogy másoknak könnyebb legyen. Nem lehet egyszerű sablonos jelzőkkel körül írni, milyen személy is volt ő. Egyszerre volt annyi minden. Öt másik ember nem rendelkezik annyi remek tulajdonsággal, mint, ami ennek a csöpp embernek megadatott. – Megállt egy kicsit, és kezeit összeszorítva várta, hogy remegése és zokogása kicsit alábbhagyjon. De nem csak ő sírt, a temetőben nem maradt egy száraz szempár sem, és tudtam, hogy odafent is sírnak az angyalok, ahogy ő is. – Mindig úgy gondoltam, BamBam egyszer megváltja majd a világot, hogy egy nagyon nagy valaki lesz belőle. Most mindenki arra gondolhat, hogy ez nem jött neki össze, a sors közbe szólt. De ez nincs így! A sors szörnyű szele nem tudta olyan hamar elvenni tőlünk, hogy ne sikerüljön nyomot hagynia a világban. Épített maga köré egy világot, amiben nyolc embert egy családdá kovácsolt, és ezt a világot megváltotta, minden áldott nap. Még ha el is kellett hagynia minket, a világa él tovább, aminek mindig ő lesz a szíve. Így, amíg legalább az egyikünk szíve tovább dobog, addig ő is él! Még ha a testét el is fedjük ma földdel, a lelkét magunkban őrizzük. – Borzasztóan erős volt, amiért végig tudta mindezt mondani, és csak utána tört ki mélyről jövő zokogása, amit Jinyoung karjaiban próbált elnémítani.
- Jackson… - léptem oda hozzájuk. – Köszönöm, barátom… Köszönöm – tártam szét sírástól remegő kezeimet, majd egymást ölelve lépett vissza velem a korábbi helyére.


- Én magam sem tudtam volna szebben jellemezni BamBamet, ahogy a párom tette, így inkább most kicsit a Yugyeommal való kapcsolatukra térnék ki. Ők számomra mindig is olyanok voltak, mint egy mintapár, akiket csak könyvekben olvasni és filmekben látni. De azt kell tapasztalnunk néha, hogy az élet sokkalta szebb történetetek ír, mint az írók vagy forgatókönyvírók. Igenis tényleg megtörténhet az a valóságban, hogy egy kisfiú behúzza a félénk társát az oviba, és először barátságot, majd örök szerelmet kötnek. Egy kedves ismerősömmel beszélgettem a minap, aki eszembe juttatott egy idézetet. – Ekkor Jungkookra nézett, én pedig képtelen voltam elhinni, hogy még most is támogatott engem, és azt, Jinyoung milyen gyönyörű szavakkal illette a kapcsolatomat életem párjával. – Csehov a Sirály című drámájában, egy igencsak érdekes párosnál, csúnya kifejezéssel élve, elpazarolt egy gyönyörű idézetet, ami szerintünk sokkal méltóbb BamBam és Yugyeom kapcsolatára. Az idézet így hangzik: „Szépségem, egyetlenem... Életem könyvének utolsó oldala, te!” Egy dolog hibádzik benne, hogy Yugyeom nem csak az utolsó oldala volt a BamBam életéről szóló könyvnek, hanem szinte az összes lapon feltűnt. Egy olyan gyönyörű történetet írtak ezekre a lapokra, amit öröm volt végig olvasnom, már amennyi a szemeim elé tárult. Megtiszteltetés volt végig kísérnem az utatokat, és tudom, hogy újra egymásra találtok majd. – Ahogy az előbb Jacksonnak, úgy Jinyoungnak is az ölelésébe vetettem magam.
- Köszönöm szépen, Jinyoung.
Bárcsak ne így kellett volna ezeket a csodás vallomásokat hallanom! Bár ne kellett volna soha megélnem BamBam temetését! Bár Jungkooknak ne kellett volna egy ilyen tragédia miatt idézetet ajánlania Jinyoungnak! Bár kinyíltak volna már előttem is a Mennyország kapui, és fogadott volna a túloldalt a szerelmem meleg ölelése!
De mindezek helyett itt voltam a temetőben, és ismét csak egy hajszál választott el attól, hogy elájuljak. Azonban, mikor BamBam szülei arról meséltek, hogy a fiúk csak sokadik próbálkozásra jött össze – amiről korábban semmit sem tudtam -, már végleg fel akartam adni a küzdelmet, amit az elmémmel folytattam, azért, hogy magamnál maradjak.
- Mikor a kezembe adták a kórházban, közölték, hogy lehet, már a másnapot sem éli meg – mondta az anyukája. - Két héten át minden áldott nap azt mondta az orvos, hogy továbbra sem nyugodhatunk meg, mert nem akar stabilizálódni az állapota. Azt nem kívánom senkinek, hogy úgy feküdjön le minden este, hogy lehet, az újszülött gyermeke reggel már nem él. – Láttam magam előtt a csöpp BamBamet, aki olyan pici és törékeny, és úgy fekszik az inkubátorban, hogy félő, sohasem kerülhet ki onnan, vagy, ha mégis, már csak az élettelen teste. Ez a kép jobban fájt, mint a kómában fekvő emlékeim róla.
- De annyira erős volt, már születése óta – folytatta az édesapja. – Egy igazi harcos volt a fiam, aki újra és újra dacolt minden betegséggel. Néha úgy éreztem, hogy akárcsak a kutyák, BamBam is hét évet él egy év alatt. Annyival több tapasztalatot szerzett, mint a kortársai, mivel nyitott volt a világra, annak minden szegmensére. Ahogy Jackson is mondta, ő létrehozott egy világot nyolcunk számára, de közben volt egy saját világa, pontosabban egy rálátása a világra, ami miatt mindent többnek és jobbnak érzékelt. Ő maga több és jobb volt, mint bárki, akivel találkoztam. Annyiszor gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy őt mi hoztuk létre. Hogyan tudtunk egy ilyen tökéletes dolgot alkotni a párommal? De pont ez volt a baj, hogy ahol az Isten ad, ott el is vesz. A szervezete sajnos olyan gyenge volt, hogy nem egyszer rettegtem attól, hogy idő előtt elveszítjük. Nem engedte, hogy elmondjuk másnak, neked sem, Yugyeom – nézett rám, ami miatt meg kellett szorítanom Jinyoung kezét, hogy hátra ne essek. – De sokszor jártunk vele orvoshoz. Te csak annyit tudtál – ahogy mindenki más is -, hogy idegesebb az átlagnál, de ennél többről volt szó. Nem egy orvos közölte vele, hogy visszafogottabb életet kéne élnie, nehogy infarktust kapjon. De ő egyszerűen képtelen volt rá. Azt mondta nekünk: „Anya, apa, én élni akarok. Inkább élek rövidebb ideig, de élvezek ki minden egyes napot, minthogy visszafogjam magam, és féljek mindentől. Úgyis, akkor ragad magával a halál, amikor azt ő jónak látja.” – Nem tudta tovább folytatni, így könyörögve nézett könnyein keresztül a feleségére, aki átvette a szót.
- Ő tényleg élt, és ezzel a világ legboldogabb szüleivé tett minket. Kívánom mindenkinek, hogy ilyen csodás gyermeket kapjon a sorstól, mert BamBamnél jobbat el se tudtunk volna képzelni. Egy kincs volt, és számunkra mindig is az lesz. Egy olyan drága kincs, ami olyan értékes volt, hogy a halál ellopta az élettől, hogy neki ragyogjon tovább; de igazán nem tudta. Ragyogni fog ezután is, itt és a túlvilágon egyaránt. Kunpimook Bhuwakul, megtiszteltetés számunkra, hogy a szüleid lehettünk,  és továbbra is azok maradunk. Találkozunk még veled, fiatal úr! De még mennyire, hogy találkozunk! – Hihetetlen, hogy képes volt mosolyt csempészni az arcára. BamBam csillogása tényleg körüljárta még most is.
Eljött az én időm… De ilyen gyönyörű beszédek után, újra és újra összetörve a szívemet, lehetetlennek tartottam, hogy bármi méltót mondjak az én kincsemről. Pedig ki, ha nem én? Viszont pont, hogy nekem volt a legnehezebb szavakba öntenem azt, mit is jelentett számomra Kunpimook Bhuwakul. De természetesen álltam elébe. Majd szó szerint láttam magam előtt BamBamet, ahogy angyal képében ott lebeg a koporsója felett, és várja, hogy mivel is tudok előrukkolni.
- Igyekszem! – gondoltam.


- Rengeteg mindent kaptam a páromtól, épp ezért kezdeném inkább azzal, amit elvett tőlem. Azáltal, hogy három éves korom óta az életem része volt, sohasem tudtam, milyen a magány, az, ha nincs egy állandó társ az életemben. Bár csak idővel alakult át szerelemmé a barátságunk, de előtte sem volt kevesebb a kapcsolatunk, csak csupán másabb. Jinyoung annyira szépen beszélt a szerelmünkről, ami tényleg olyan volt olykor, mintha meg lett volna írva valahol. Talán a csillagokban… Épp ezért, most, hogy már nem vagy itt velem, BamBam – beszéltem az előttem lebegő angyali szellemnek –, nem tudnék elég csillagot lopni magamnak az égről, hogy kellően beragyogják az utamat, mert az nélküled már nem áll tisztán előttem. Rajtam csak egy csillag segíthet, és az te vagy! Maradj velem, kísérd végig életem további állomásait! Kérlek, fogd a kezem ezután is! Ugye fogod majd a kezem, drága, egyetlen, törékeny angyalom? – Nem zokogtam, csak könnyezve vártam a szellem válaszát, aki egy ragyogó mosoly kíséretében bólintott, ami nekem épp elég volt. – Ha kell, akár egy életen át visszatartom a lélegzetem, és összeszorítom a fogam, ha túl nehéz lesz, de akkor is szeretnék azon az úton maradni, amit együtt álmodtunk meg. Persze, nem lesz ugyanaz nélküled… Hogyan is lehetne? Ha egymillió reflektor világítana rám, miközben táncolok, az sem érne fel a te őszinte, odaadó tekinteteddel. Nem akarom elengedni a múltunkat, amit együtt építettünk fel ezért a jövőért. Annyit áldoztál azért, hogy segíts az álmom felé, erre a te álmaidat sohasem élheted meg. – A szellem is elkezdett könnyezni, és annyira leszerettem volna törölni az arcát ellepő sós vizet, de nem lehetett, hisz ő nem volt itt velem.
- A kezedet fogva akarom az utamat járni, de a kézfejedet a saját kézfejembe már csak a fejemben képzelhetem oda. A hangodat csak visszhangként fújja vissza hozzám a szél. Ha bejárhatnám az egész Földet, akkor sem jutnék olyan messze, mint amekkora utat veled tettem meg, akárcsak a szomszéd utcába. De attól még tudom, hogy el kell indulnom, mert másként sohasem érek a végére. Megtalállak, bárhol légy. Összeérnek az útjaink. Újra egyek leszünk, Szerelmem. Addig is, mindent megteszek, amit veled tettem volna. Büszke leszel majd rám, BamBam, és számomra csak ez számít. – Ekkor szépen, lassan elém lépett a szellem, és hideg szellő formájában csókot hintett az ajkamra, majd egy fellibbenő levél által a kezemet is megérintette. Ő tényleg velem volt mindezek után is, mert nem volt az a föld, ami elfedhette volna előttem. Ez a szellem nem csak az elmém szüleménye volt, hanem az a lélekdarab, ami bennem élt tovább.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

4 megjegyzés:

  1. Egyszerűen csodálatos ahogy képes voltál, végig tartani ezt a szomorú megható hangulatot. Nincs benne egyetlen hullám, vagy kilengés! Ez maga a tökély! ❤ Lehet mire a végére érek nem marad több könnyem, mert hogy az összes rész végig sírtam(bőgtem) eddig! És amit nagyon imádok, ahogy leírtad Bambam személyiségét. Annyira gyönyörű, nagyon Imádom ❤❤. Mindig ezt írom, de már nem tudom hogyan írjam le,mennyire szeretem. Köszönöm, hogy olvashatom! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira jólesik, hogy így gondolod. Tényleg igyekeztem minden egyes részt pakolgatni egymásra érzelmileg, így örülök, ha ez nálad teljesen átjött. Szerintem te vagy amúgy az első személy, aki minden részt végigsírt, de tudom, hogy extra érzékeny vagy, viszont remélem, hogy a továbbiakban már nem ez lesz a helyzet. Innentől fog majd indulni úgymond a "B" oldala a ficinek. Én a további fejezetekre úgy tekintek, mint egyfajta lelki gyógyulásra a főszereplők szempontjából. ❤

      Törlés
  2. Nálam, teljesen átjött! Hihi igen én szuper érzékeny vagyok 😅😊 már párszor megkaptam, hogy olyan részeken sirtam, ami nem volt ezekhez képes szomorú. De én azon is sírtam...én se értem 😄
    Nem lesz ez a helyzet, megnyugtatlak, a kövi részben már egy könnycseppet se hullattam!
    Igen már a következő részben érződik is, hogy elkezdődik majd a gyógyulás! Szeretem! ❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, ha ott már érzed a váltást! 😊 Én pedig a kommentjeidet szeretem. ❤

      Törlés