Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 10. fejezet

Tizedik fejezet – Nem lesz ugyanaz nélküled

    Yugyeom:

Miután a barátaim megmentettek életem legszörnyűbb hibájától, ami egyben az utolsó is lett volna, megkértem őket, hogy ne hagyjanak egyedül. Így hazajöttek velem, és ott is aludtak nálunk. A szüleimnek nem mondtak semmit a történtekről, amiért végtelenül hálás voltam nekik.  

Azt hittem, már nem utálhattam jobban magamat és a helyzetet, amiben voltam. Ezt viszont megcáfoltam, hiszen hányni tudtam volna attól, amit majdnem tettem. Miközben az elvonási tünetektől szenvedtem, amik – ahogy azt Jackson is előre megjósolta, kegyetlenek voltak – képtelen voltam dűlőre jutni magammal. Hogy a jó büdös francba gondolhattam öngyilkosságra!? Az, hogy milyen kábult állapotban voltam, sem lehetett mentség arra, amit tenni akartam. Igaz, amint rá került volna a sor, rájöttem, milyen ökörséget akartam tenni, de magának a gondolatnak sem szabadott volna megfogannia a fejemben. A szüleimet, Bamie szüleit, a barátaimat és Jungkookot is szörnyen bántottam volna ezzel. Valószínűleg mind részben magukat okolták volna a döntésem miatt, és ezzel a teherrel kellett volna leélniük az életüket. Ez lett volna a legönzőbb dolog, amit tehettem volna, és ezzel mindőjüket, valamint BamBamet is cserben hagytam volna.

Estére viszont normalizálódott az állapotom. Ennek kellett volna életem egyik legrosszabb éjszakájának lennie, ehelyett a szívbe markoló fájdalmamat, mély melankólia váltotta fel. Áthívtuk BamBam szüleit is, és az én édesanyámmal és édesapámmal együtt, az a hét ember, akik a világon a legjobban szerettük Kunpimook Bhuwakult, a nappalinkban ülve, szemünkből csordogáló könnyek áradata közepette, róla beszéltünk. Nem a kómában töltött időszakáról, nem is a haláláról, hanem az életéről. Mert BamBam igenis élt, a szó minden értelmében, és mi vele élhettünk. Csak mi heten tudhattuk, mennyire is szerencsések voltunk, amiért ismerhettük őt, és amiért kaptunk egy kis darabot annak a csillagnak a szívéből, aki már valahol odafentről ragyogott ránk. Ebben biztosak voltunk, beragyogta mindezek után is egytől-egyig mindannyiunk lelkét. A szemünk előtt nem az az élettelen fiú volt, akit annyiszor látogattunk a kórházban. Ezen az estén egy percre sem láttam magam előtt, miként feküdt mozdulatlanul az intenzíven az utolsó két napján. Ekkor csak az a ragyogó személy mosolya töltötte be az elmém minden egyes zugát, aki magával vitte a szívemet, amiért hálás voltam neki. Visszaidézve a kedvenc történeteinket vele, tudtuk, bárhogy múlt időben beszéltünk róla, ő a jelenünkben is ott volt. Akaratlanul is rendre mind abba a fotelbe pillantgattunk folyton, amiben a leginkább szeretett ülni. Eszünk ágában sem volt ott helyet foglalni. Az már mindig is neki volt fenntartva. Láttam magam előtt, miként ülne közöttünk, és nevetne a mesélésünkön. Jól esne neki, hogy ő a központi téma, és rendre közbe is vágna, hogy ez nem így volt, és ő ezt, meg azt nem is úgy gondolta. Még ha nem is volt köztünk, hogy elmondja, attól még jelen volt, jelen van, és mindig jelen lesz velünk.

Észre sem vettük, de mind ott aludtunk el, ahol éppen ültünk éjjel. Olyan nyugalom simogatta a lelkünket, ami álmot hozott mindünk szemére. Így kipihenten indulhattunk BamBam végső útjára.

Csak cikázó emlékfoszlányaim voltak erről a napról, amiket az Istenért se tudtam volna időrendi sorrendbe rakni, de nem is kellett. Olykor a benyomások többet jelentettek, mint a pontos részletek. A mi kapcsolatunk is érzelemdús volt, és a részletek sokszor eltörpültek az érzelmek mellett. Úgy irányította a szívünk a szerelmünket, hogy mindig helyesebb útra terelt, mint ahova a fejünk húzott volna.

Reggel egyszerre éreztem mindannyiunkon megilletődöttséget, félelmet, fájdalmat, de közben talán megkönnyebbülést is, hogy ezen is túl leszünk. Mert ez nem a mi búcsúnk volt tőle, ez inkább csak annak szólt, hogy a többi hozzátartozó előtt megemlékezzünk róla. Mi heten nem búcsúztunk el BamBamtől soha. Talán pont az volt az egészben a legkellemetlenebb, miként jött mindenki részvétet nyilvánítani nekünk. De folyton arra gondoltam, hogy szívfájdalomból teszik mindezt, hisz csak olyan emberek voltak ott, akik valamilyen szinten szerették a Csillagunkat.

Azonban volt ott valaki, aki tudtam, miattam jött el. Jungkook végig leghátul állt, és láttam, hogy nem egy könnycseppet morzsolt el a szeméből. Bárcsak ismerhette volna BamBamet! Annyira jól kijöttek volna egymással. Úgy utáltam azt a szörnyű paradoxont, hogy Jungkook, akkor lépett az életembe, amikor BamBam hangja elnémult, még ha az elmémben továbbra is kristálytisztán hallottam. Ha csak egy nappal a táncvizsgám előtt találkozunk Jungkookkal… De elég volt a „ha”-val kezdődő mondatokból, ezeknek nem volt itt a helye.

A koporsóval haladva, először össze akartam esni annak a súlya alatt, hogy utoljára cipelhetem életem szerelmét, akit oly sokszor tartottam a karomban, miközben aludt. Majd meg akartam fulladni a mellkasomat nyomó kéztől, ami nem az ő keze volt. A halál érintése talált rám, ami engem még futólag sem akart előző nap magához venni, míg a páromat, még ha nem is azonnal, de könnyen magához ragadta.

Nem sok mindent fogtam fel a pap beszédéből, hisz nem is volt lényeg, ő nem ismerte, így konkrétumokkal nem tudott szolgálni, ellenben velünk, a mi hetesünkkel. Anya és apa kezdték a beszédeket, akik szívbe markolóan írták le, milyen megtiszteltetés volt számukra a második szüleinek lenniük, és mekkora boldogságot okozott volna nekik, ha nemsokára hivatalosan is a családunk része lett volna, megpecsételve a szerelmünket.

Majd Jackson is Jinyoung következtek.

- Mikor először megláttam BamBamet, az volt az első gondolatom, milyen törékeny ez a fiú, és milyen szerencse, hogy ott van neki Yugyeom, aki vigyázz rá – kezdte Jackson kisírt szemekkel, amikből továbbra is patakzottak a könnycseppek. - De nem kellett egy óránál több, hogy rájöjjek, tud ő magára vigyázni, sőt képes lenne az egész világ terhét a vállára venni, csakhogy másoknak könnyebb legyen. Nem lehet egyszerű sablonos jelzőkkel körülírni, milyen személy is volt ő. Egyszerre volt annyi minden. Öt másik ember nem rendelkezik annyi remek tulajdonsággal, mint, ami ennek a csöpp embernek megadatott. – Megállt egy kicsit, és kezeit összeszorítva várta, hogy a remegése és zokogása kicsit alábbhagyjon. De nem csak ő sírt, a temetőben nem maradt egy száraz szempár sem, és tudtam, hogy odafent is sírtak az angyalok, ahogy Ő is. – Mindig úgy gondoltam, BamBam egyszer megváltja majd a világot, hogy egy nagyon nagy valaki lesz belőle. Most mindenki arra gondolhat, hogy ez nem jött neki össze, a sors közbe szólt. Ez viszont nincs így! A sors szörnyű szele nem tudta olyan hamar elvenni tőlünk, hogy ne sikerüljön nyomot hagynia a világban. Épített maga köré egy világot, amiben nyolc embert egy családdá kovácsolt, és ezt a világot megváltotta, minden áldott nap. Még ha el is kellett hagynia minket, a világa tovább él, aminek mindig ő lesz a szíve. Így, amíg legalább az egyikünk szíve tovább dobog, addig ő is él! Még ha a testét el is fedjük ma földdel, a lelkét magunkban őrizzük. – Borzasztóan erős volt, amiért végig tudta mindezt mondani, és csak utána tört ki a mélyről jövő zokogása, amit Jinyoung karjaiban próbált elnémítani.

- Jackson… – mentem oda hozzájuk. - Köszönöm, barátom… Köszönöm – tártam szét a sírástól remegő kezeimet, majd engem ölelve lépett vissza a korábbi helyére.

- Én magam sem tudtam volna szebben jellemezni BamBamet, ahogy a párom tette, így inkább most kicsit a Yugyeommal való kapcsolatukra térnék ki – vette át a szót Jinyoung. Ők számomra mindig is olyanok voltak, mint egy mintapár, akiket csak könyvekben olvasni és filmekben látni. Azt tapasztaljuk néha, hogy az élet sokkalta szebb történetetek ír, mint az írók vagy forgatókönyvírók. Igenis tényleg megtörténhet az a valóságban, hogy egy kisfiú behúzza a félénk társát az óvodába, és először barátságot, majd örök szerelmet kötnek. Egy kedves ismerősömmel beszélgettem a minap, aki eszembe juttatott egy idézetet. – Ekkor Jungkookra nézett, én pedig képtelen voltam elhinni, hogy még ekkor is támogatott engem, és azt, Jinyoung milyen gyönyörű szavakkal illette a kapcsolatomat életem párjával. – Csehov a Sirály című drámájában egy igencsak érdekes párosnál, csúnya kifejezéssel élve, elpazarolt egy gyönyörű idézetet, ami szerintünk sokkal méltóbb BamBam és Yugyeom kapcsolatára. Az idézet így hangzik: „Szépségem, egyetlenem... Életem könyvének utolsó oldala, te!” Egy dolog hibádzik benne, hogy Yugyeom nem csak az utolsó oldala volt a BamBam életéről szóló könyvnek, hanem megszámlálhatatlan lapon feltűnt benne. Egy olyan gyönyörű történetet írtak ezekre a lapokra, amit öröm volt végig olvasnom, már amennyi a szemeim elé tárult belőle. Megtiszteltetés volt végigkísérnem az utatokat, és tudom, hogy újra egymásra találtok majd. – Ahogy az előbb Jacksonnak, úgy Jinyoungnak is az ölelésébe vetettem magam.

- Köszönöm szépen, Jinyoung.

Bárcsak ne így kellett volna ezeket a csodás vallomásokat hallanom! Bár ne kellett volna soha megélnem BamBam temetését! Bár Jungkooknak ne kellett volna egy ilyen tragédia miatt idézetet ajánlania Jinyoungnak! Bár az életem azon pontjára ugorhattam volna, amikor kinyíltak előttem is a Mennyország kapui, és ott fogadott a túloldalt a szerelmem meleg ölelése!

De mindezek helyett itt voltam a temetőben, és ismét csak egy hajszál választott el attól, hogy elájuljak. Azonban, mikor BamBam szülei arról meséltek, hogy a fiúk csak sokadik próbálkozásra jött össze – amiről korábban semmit sem tudtam –, már végleg fel akartam adni a küzdelmet, amit az elmémmel folytattam, azért, hogy magamnál maradjak.

- Mikor a kezembe adták a kórházban, közölték, hogy lehet, már a másnapot sem éli meg – vallotta be az anyukája. - Két héten át minden áldott nap azt mondta az orvos, hogy továbbra sem nyugodhatunk meg, mert nem akar stabilizálódni az állapota. Azt nem kívánom senkinek, hogy úgy feküdjön le minden este, hogy lehet, az újszülött gyermeke reggel már nem él. – Láttam magam előtt a csöpp BamBamet, aki pici és törékeny, és úgy feküdt az inkubátorban, hogy félő volt, sohasem kerülhet ki onnan, vagy ha mégis, már csak az élettelen teste. Ez a kép jobban fájt, mint a kómában fekvő emlékeim róla.

- De annyira erős volt, már születése óta – folytatta az édesapja. – Egy igazi harcos volt a fiam, aki újra és újra dacolt minden betegséggel. Néha úgy éreztem, hogy akárcsak a kutyák, BamBam is hét évet él egy év alatt. Annyival több tapasztalatot szerzett, mint a kortársai, mivel nyitott volt a világ minden szegmensére. Ahogy Jackson is mondta, ő létrehozott egy világot nyolcunk számára, de közben volt egy saját világa, pontosabban egy rálátása a világra, ami miatt mindent többnek és jobbnak érzékelt. Ő maga több és jobb volt, mint bárki, akivel találkoztam. Annyiszor gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy őt mi hoztuk létre. Hogyan tudtunk egy ilyen tökéletes dolgot alkotni a párommal? De pont ez volt a baj, hogy ahol az Isten ad, ott el is vesz. A szervezete sajnos olyan gyenge volt, hogy nem egyszer rettegtem attól, hogy idő előtt elveszítjük. Nem engedte, hogy elmondjuk másnak, neked sem, Yugyeom – nézett rám, ami miatt meg kellett szorítanom Jinyoung kezét, hogy hátra ne essek. - De sokszor jártunk vele orvoshoz. Te csak annyit tudtál – ahogy mindenki más is –, hogy idegesebb az átlagnál, de ennél többről volt szó. Nem egy orvos közölte vele, hogy visszafogottabb életet kéne élnie, nehogy infarktust kapjon. De ő egyszerűen képtelen volt rá. Azt mondta nekünk: „Anya, apa, én élni akarok. Inkább élek rövidebb ideig, de élvezek ki minden egyes napot, minthogy visszafogjam magam, és féljek mindentől. Úgyis, akkor ragad magával a halál, amikor azt ő jónak látja.” – Nem tudta tovább folytatni, így könyörögve nézett a könnyein keresztül a feleségére, aki átvette a szót.

- Ő tényleg élt, és ezzel a világ legboldogabb szüleivé tett minket. Kívánom mindenkinek, hogy ilyen csodás gyermeket kapjon a sorstól, mert BamBamnél jobbat el se tudtunk volna képzelni. Egy kincs volt, és számunkra mindig is az lesz. Egy olyan drága kincs, ami olyan értékes volt, hogy a halál ellopta az élettől, hogy neki ragyogjon tovább; de igazán nem tudta. Ragyogni fog ezután is, itt és a túlvilágon egyaránt. Kunpimook Bhuwakul, megtiszteltetés számunkra, hogy a szüleid lehettünk,  és továbbra is azok maradunk. Találkozunk még veled, fiatalúr! De még mennyire, hogy találkozunk! – Hihetetlen, hogy képes volt mosolyt csempészni az arcára. BamBam csillogása tényleg körüljárta ekkor is.

Eljött az én időm… De ilyen gyönyörű beszédek után, újra és újra összetörve a szívemet, lehetetlennek tartottam, hogy bármi méltót mondjak az én kincsemről. Pedig ki, ha nem én? Viszont pont, hogy nekem volt a legnehezebb szavakba öntenem azt, mit is jelentett számomra Kunpimook Bhuwakul. De természetesen álltam elébe. Majd szó szerint láttam magam előtt BamBamet, ahogy angyal képében ott lebeg a koporsója felett, és várja, hogy mivel is tudok előrukkolni.

- Igyekszem! – gondoltam.

- Rengeteg mindent kaptam a páromtól, épp ezért kezdeném inkább azzal, amit elvett tőlem. Azáltal, hogy három éves korom óta az életem része volt, sohasem tudtam, milyen a magány, az, ha nincs egy állandó társ az életemben. Bár csak idővel alakult át szerelemmé a barátságunk, de előtte sem volt kevesebb a kapcsolatunk, csak csupán másabb. Jinyoung annyira szépen beszélt a szerelmünkről, ami tényleg olyan volt olykor, mintha meg lett volna írva valahol. Talán a csillagokban… Épp ezért, most, hogy már nem vagy itt velem, BamBam – beszéltem az előttem lebegő angyali szellemnek –, nem tudnék elég csillagot lopni magamnak az égről, hogy kellően beragyogják az utamat, mert az nélküled már nem áll tisztán előttem. Rajtam csak egy csillag segíthet, és az te vagy! Kérlek, maradj velem, kísérd végig az életem további állomásait! Kérlek, fogd a kezemet ezután is! Ugye fogod majd a kezemet, drága, egyetlen, törékeny angyalom? – Nem zokogtam, csak könnyezve vártam a szellem válaszát, aki egy ragyogó mosoly kíséretében bólintott, ami nekem épp elég volt. – Ha kell, akár egy életen át visszatartom a lélegzetemet, és összeszorítom a fogamat, ha túl nehéz lesz, de akkor is szeretnék azon az úton maradni, amit együtt álmodtunk meg. Persze, nem lesz ugyanaz nélküled… Hogyan is lehetne? Ha egymillió reflektor világítana rám, miközben táncolok, az sem érne fel a te őszinte, odaadó tekinteteddel. Nem akarom elengedni a múltunkat, amit együtt építettünk fel ezért a jövőért. Annyit áldoztál azért, hogy segíts közelíteni az álmom felé, hogy a saját álmaidat sohasem élheted meg. – A szellem is elkezdett könnyezni, és annyira leszerettem volna törölni az arcát ellepő sós vizet, de nem lehetett, hisz ő nem volt itt velem.

- A kezedet fogva akarom az utamat járni, de a kézfejedet a saját kézfejembe már csak a fejemben képzelhetem oda. A hangodat csak visszhangként fújja vissza hozzám a szél. Ha bejárhatnám az egész Földet, akkor sem jutnék olyan messzire, mint amekkora utat veled tettem meg, akárcsak a szomszéd utcába. De attól még tudom, hogy el kell indulnom, mert másként sohasem érek a végére. Megtalállak, bárhol légy. Összeérnek az útjaink. Újra egyek leszünk, Szerelmem. Addig is, mindent megteszek, amit veled tettem volna. Büszke leszel majd rám, BamBam, és számomra csak ez számít. – Ekkor szépen, lassan elém lépett a szellem, és hideg szellő formájában csókot hintett az ajkamra, majd egy fellibbenő levél által a kezemet is megérintette. Ő tényleg velem volt mindezek után is, mert nem volt az a föld, ami elfedhette volna előttem. Ez a szellem nem csak az elmém szüleménye volt, hanem az a lélekdarab, ami bennem élt tovább.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)