Bátornak lenni - ChaeLisa fanfiction

Bátornak lenni

Chaeyoung:

Borzasztó napom volt, úgy éreztem, utálok mindent és mindenkit. Nem volt semmi életkedvem, és még a fránya Nap is elbújt; mert persze nekem még egy kis napfény sem juthat, hogy kirángasson a melankólia fogságából. Már olyan szinten kész voltam idegileg, hogy egy olyan apróság miatt is mérgelődtem, hogy megvehettem azt a méregdrága napszemüveget előző héten, ha azóta egyszer sem tudtam felvenni. Pedig most őszintén, kit érdekelt az az istenverte szemüveg? Senkit, amit én is jól tudtam, de bár ne éreztem volna ugyanezt önmagammal kapcsolatosan: én sem érdekeltem senkit (legalább is így gondoltam).

Mélabús elmélkedésemből az ébresztett, ahogy egy kisebb tömeget pillantottam meg, majd közelebb merészkedve láttam, hogy egy utcatáncos lányt néztek. Nem volt elég, hogy teljes mértékileg az esetem volt, de még a mozgása is lenyűgözött. Nagyjából velem egykorú lehetett, és egyszerűen sugárzott. Kinek kellett a Nap, ha itt volt egy ilyen napsugár, akinek minden mozdulatából sütött a tehetség és a rengeteg munka, amit valószínűleg a gyakorlásba fektetett? De volt, ami ezeknél is jobban elkápráztatott, az a hatalmas nagy szenvedély, ami minden porcikáját átitatta. Nem voltam kifejezetten tánc rajongó – eddig legalábbis nem –, de mindenféle művészeti ágban lenyűgözött, ha valami egyedülállót láttam, és ez a lány igenis egyedülálló táncos volt.

Az időérzékem tovaszállt, és végül arra lettem figyelmes, hogy az emberek elszélednek, ő pedig felveszi a földről a sapkáját, hogy megnézze, mennyi pénzt adtak neki. Tudtam, hogy el kéne indulnom, de egyszerűen képtelen voltam rá; úgy megbabonázott, hogy a lábam a földbegyökerezett. Majd hirtelen felnézett rám, ráadásul olyan tündöklő mosollyal, amilyet még életemben nem láttam, ez pedig még inkább maradásra késztetett.

- Tetszett a táncom? - kérdezte, látva, hogy kitartóan bámulom őt.

- Remek volt – feleltem, miközben éreztem, ahogy az arcomat elárasztja a pír. - Igazán remek. - Majd belenyúltam a zsebembe, és minden aprót, amit találtam, neki adtam. - Sajnálom, nincs több pénz nálam. Pedig nagyon nem ennyit ért, amit csináltál. – Néztem a lábamat zavaromban.

- Ó, ne szabadkozz! Már a dicsérő szavad is többet jelent nekem, mint egy halom pénz - mondta elképesztően vidáman, amivel az én szívembe is csempészett némi örömöt. - Tudod, az emberek el se hinnék, de egy-egy mosoly, lenyűgözött arc többet ér minden pénznél. Téged pedig lenyűgöztelek, látom rajtad. Ne is tagadd! - mutatott rám.

- Meg se próbálnám - emeltem fel védekezésként mindkét kezemet. - El kell ismerni azt, ha valaki megérint minket. Remek táncos vagy, nekem viszont mennem kell - néztem hirtelen az órámra. - További szép napot!

- Neked is! Köszönöm a lenyűgözött arcodat. Mára bearanyoztad vele a napomat - szólt még utánam, én viszont már el is rohantam.

Ennyire nem volt sietős a dolgom, de féltem, ha tovább maradok, még el akartam volna kérni a számát, de tíz százalék esély volt csak rá, hogy meleg, és amilyen szerencsétlen voltam, biztos voltam benne, hogy nem az. Mindezek ellenére a következő napokban máson sem járt az agyam, csak rajta: azon a Napsugáron, akinek a mosolyánál nem láttam szebbet, és jobb táncosba se futottam még bele; de még a nevét sem tudtam - azt legalább megkérdezhettem volna tőle, hogy így a neten rákeressek. Ez viszont már késő bánat volt. Így járta az, aki olyan félénk volt, mint én. Aki mer, az nyer, aki viszont szégyenlős és elmenekül a lehetőségektől, ahogy azt én rendre tettem, nem is számíthatott sikerre. Jelenesetben csak azzal tudtam vigasztalni magamat, hogy valószínűleg úgyse lettem volna szimpatikus neki. Egy hozzá hasonló napsugár mit tudott volna kezdeni egy depressziós alakkal? Épp ezért ki kellett volna vernem a fejemből, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az a mosoly; az a sugárzó táncolás; az az életkedv...

Hihetetlen, miként voltam képes így belezúgni, mindössze pár perc alatt. Nem hittem az első látásra szerelemben: még viccnek is rossz volt, hogy valaki meglásson egy másik személyt, váltson vele két szót, és máris odáig legyen érte. De itt nem is szerelemről volt szó, csak arról, hogy belezúgtam: valami megfogott benne, ami nem akart ereszteni a fogságából.

Ő volt a legszebb lány, akit életemben láttam, ezt semmiképp sem tudtam volna tagadni saját magam előtt. Ráadásul ő volt az egyedüli személy, aki miatt a mély depresszióm ellenére is képes voltam mosolyogni az elmúlt egy hétben. Csak kellett valami okának lennie, hogy megláttam! Vagy mégsem?

Egy jelre vártam, hogy vajon helyes volt-e tovább érdeklődnöm iránta vagy sem. Végül arra jutottam, hogy visszamegyek oda, ahol megláttam, és ha ismét ott lesz, akkor az akár arra is utalhat, hogy nekünk jobban meg kell ismernünk egymást.

Pontosan ugyanakkora időzítettem az érkezésemet, ahogy egy héttel előtte arra jártam, hátha az egy állandó időpontja volt az utcatáncolásra. Úgy látszott, megkegyelmeztek nekem odafent, mivel valóban ott volt. Már a messzi távolból kiszúrtam, miként ringatja a karcsú derekát, és milyen légiesen emelgeti a kezét, mintha egy könnyű tollpihe lenne. Akartam ezt a lányt, testestül-lelkestül. A totális beégést és kudarcot is vállaltam azért az eshetőségért, hogy volt rá némi sansz, hogy belemenjen egy randiba; így megemberelve magamat, amint eloszoltak a bámészkodó emberek, már elé is álltam.

- Szia! – kezdtem ugyan halkan, de a lehető legnagyobb mosollyal az arcomon.

- Szia! – köszönt vissza, az enyémnél is sugárzóbb vigyorral a babapofiján. – Nem hittem, hogy újra látlak, bár bíztam benne.

- Valóban? – kezdtem el azonnal reménykedni.

- Igen. Nem gyakran szoktam felkelteni ilyen szép, fiatal személyek érdeklődését.

- Személyek? – ütötte meg a fülemet ez a kifejezés, és mire észbe kaptam, már vissza is kérdeztem.

- Igen, tudod, annak ellenére, hogy nem vagyok válogatós, mert a fiúk és lányok is bejönnek, nincs sok sikerem szerelem terén. Nem, mintha azt várnám, hogy randizz velem, vagy ilyesmi. – Jött most ő zavarba, bár nálam jobban nem tudott. – Remek, most elijesztettelek – jegyezte meg a ledermedt arcomat látva.

- Nem, mármint…

Cselekednem kellett, muszáj volt, míg el nem vesztettem minden bátorságomat. Mindkettőnket meglepve, odahúztam magamhoz, és az ajkára tapasztottam a sajátomat. Vártam pár másodpercet, de mivel nem lökött el, hanem helyette hátulról átkarolt, ezért teret engedtem a vágyaimnak. Előbb csak a párnáinkat tornáztattam, majd a nyelvemmel is utat törtem magamnak.

Volt már több barátnőm, és egyik szebb volt, mint a másik, de ez a táncos lány már most tudtam, hogy mindannyiuknál veszélyesebb lesz: egyszerűen forrt a vére, és engem is felperzselt, bárhogy nem tudtam róla még semmit.

- Egyébként Lisanak hívnak – súgta a fülembe, miután elváltunk egymástól.

- Chaeyoung… - lihegtem. – Az én nevem Chaeyoung.

- Kedves Chaeyoung, köszönöm életem legjobb csókját. Mit szólnál, ha cserében meghívnálak kávézni? Úgyis kicsit kifáradtam.

- A legnagyobb örömmel.

Ahogy Lisa kezében éreztem a saját kézfejemet, tudtam, megérte bátornak lennem, és hogy bárhogy is végződjön ez a kapcsolat, sohasem fogom megbánni, hogy visszatértem erre a helyre.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)