Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 17. fejezet

Tizenhetedik fejezet – Minden, amire szükségem van

- Mark, van egy kis baj. – Ráncoltam a homlokomat a hűtő és a konyhapult előtt állva. – Hallasz? – ordítottam hangosabban, de aztán rájöttem, hogy még ha hallotta is, nem volt semmi ereje ahhoz, hogy visszaordítson.

- Mi a baj? – kérdezte, mikor ismét a szobájában voltam.

- Nem elég, hogy már kábé kajánk sincs, de a teád is elfogyott, és tudom, hogy továbbra sem a szíved csücske az, amit én iszok – feleltem.

- Menj csak el nyugodtan a másik boltba! Egyenesen odavisz ellentétesen az út, úgyhogy el se tudnád téveszteni. Amint átléped a települést, nemsokára ott is lesz jobb kéz felől – magyarázta egy halovány mosollyal az arcán. – Bízok benned, tudom, hogy visszajössz hozzám.

Mark utolsó mondata a mindenséget jelentette, akkor és ott számomra. Ez igenis hatalmas nagy előrelépés volt, amiért szörnyen boldog voltam.

- Sietek, Drágám! – leheltem egy apró csókot a szájára, majd az utolsó adag teát mellé rakva, rögtön elsiettem, hisz minél hamarabb elindultam, annál előbb vissza is tértem.

Nem hallgattam zenét, mivel nem működött a kocsiban a rádió, a lejátszóban pedig még mindig az én legújabb albumom volt, amitől már hidegrázásom volt, főleg azért, mert arra emlékeztetett, hogy egy nap vissza kell térnem, mint énekes és idol. De mi volt, ha már én nem is akartam azt az életet? Viszont két dologhoz értettem csak: a táncoláshoz és az énekléshez. Azonban voltak más alternatívák is: ének és tánctanár is lehettem volna. De tisztában voltam a saját ambícióimmal: én a színpadra vágytam, nem háttérmunkára. Talán még volt esély arra, hogy visszatérjek oda, és úgy, hogy Mark is az életem része maradjon. Mert már nyugodtan kimertem jelenteni, hogy feláldoztam volna érte a karrieremet, de a családomat nem tudtam. Épp ezért, amint megérkeztem a bolthoz, és megláttam mellette egy postát, gondolkodás nélkül bevetettem magam oda, hogy megtegyem azt, amihez hirtelen felindultságból erőm támadt, még az előtt, hogy meggondoltam volna magamat.

Drága anya, apa és nővéreim!

Bele se merek gondolni, mennyire aggódhattok értem, hisz már egy hónapja eltűntem. Szörnyen sajnálom mindazt, amiken keresztül kellett mennetek miattam! De higgyétek el, hogy ennek így kellett történnie: pont ekkor és ilyen formában kivonnom magam a forgalomból. Nem tudom, mikor láthattok újra, csak biztosítani akartalak titeket arról, hogy jól vagyok, és ami ennél is fontosabb: boldog! Nem mehetek részletekbe, hogy kivel és hova mentem, épp ezért egy hamis címet adtam meg, és ha tiszteltek eléggé, és nem mellesleg bíztok bennem, akkor nem keresitek meg, melyik postán adtam fel.

Tudom, ez így most nagyon homályos, és nem lettetek sokkal előrébb, de mégis, most már legalább tudjátok, hogy élek, és saját akaratomból vagyok távol.

Kérlek, ne utáljatok, és ne szidjatok sokat a levél elolvasása után. Egy napon, és lehet, nem is olyan távoli napon, majd töviről-hegyire elmesélek nektek mindent. Most azonban többet nem írhatok. Viszont nincs nap, hogy ne gondolnék rátok, és ezután a levél után legalább a lelkiismeretem nyugodtabb lesz, és ami még fontosabb, ti is nyugodtabbak lehettek.

Szerető fiatok és testvéretek:

Park Jinyoung

Úgy tettem, ahogy a levélben is írtam: egy hamis feladó címmel láttam el a borítékot, és hittem, hogy valóban nem keresik meg, melyik postáról küldtem. Bár láttam magam előtt, ahogy négyen négy külön kocsival járják a környéket, és végül az egyikük ránk talál Markkal. De már felnőtt férfi voltam, aki önálló életet élt, volt, hogy hetekig nem beszéltünk, így hátha tényleg azt tették, amire kértem őket. Szavakba sem tudtam volna foglalni, milyen megkönnyebbülést okozott a levél feladása. Éreztem, ahogy a lelkem végre fellélegezhetett, és hogy ezentúl még felhőtlenebbül és bűntudatmentesebben élvezhettem azt az elzárt, szerelemittas életet, amit választottam Mark oldalán.

Siettem a vásárlással, ahogy csak tudtam, hogy a levél miatti időveszteséget behozzam. Meg se néztem jobban, milyen helyre jöttem, csak gyorsan begórtam a kosárba mindent, ami kellett, és legközelebb már arra eszméltem, hogy visszafelé tartottam, és hogy a visszaút rövidebb volt, mint az odavezető. De mindig is ez volt a koncertjeim miatti utazásaim során is: amikor az ismerősből mentem az ismeretlenbe, az kétszer annyinak tűnt, mint amikor hazatértem, ráadásul már egy korábban megtett útvonalon. Most pedig volt is kihez sietnem, és újból csak azzal szembesültem, milyen jó döntés volt nem magára hagynom Markot, amikor az első adandó alkalmam volt a vallomása után, mert én már mindig hozzá akartam hazamenni: nekem már ő volt az otthonom.

- Mark, megjöttem! – szóltam be, amint beléptem a bejárati ajtón, viszont még csak halk nyöszörgést sem hallottam, így csendesen lépkedtem fel a lépcsőn. – Ó! – szaladt ki a számon, ahogy az édesdeden alvó párom arcára pillantottam.

Óvatosan mellé álltam, hogy betakarjam a kikandikáló hátát, és hogy az izzadságtól nedves tincseit arrébb simítsam. Tüzelt a bársonyos bőre, így sejtettem, hogy visszaszökött a láza, viszont még nem volt szívem felkelteni, hogy vegyen be gyógyszert, hisz nem tudhattam, mikor aludt el. Helyette visszasiettem a konyhába, hogy elpakoljam a megvett dolgokat, és hogy rögtön rakjak fel neki főni teát. Szerencsére főzéssel nem kellett bajlódnom, mert még volt a tegnapi ebédből annyi, hogy épp elég legyen nekünk aznapra. Bár féltem, Markba örülnöm kell, ha az átlagos ételmennyiségének a harmadát beletömöm. Én azonban ettem lelkesen, mivel farkaséhes voltam. Viszont még ezután sem akart felkelni a szerelmem, ezért az éjjeli szekrényére rakva egy csésze gőzölgő teát, nem találva magamnak más elfoglaltságot, befeküdtem mellé az ágyba, mivel hirtelen hatalmas nagy fáradtság zuhant rám is.

- Mit ne mondjak, nem vagy a legjobb ápoló – suttogta Mark, amint felriadtam. – Viszont köszönöm szépen a teát. Arra keltem, hogy ki van száradva a torkom, és addigra kellően kihűlt ahhoz, hogy egy huzamra lehúzzam – mesélte lelkesen.

- A te ápolási technikádtól jócskán elmaradok, de azért igyekszem. Sajnálom, hogy beájultam, nem így terveztem – szabadkoztam.

- Semmi baj. Inkább ébredek betegen melletted, mint egészségesen egy üres ágyban – vallotta be, én pedig elpirultam. Nem volt tisztában vele, miket váltott ki belőlem ezekkel a random megnyilvánulásaival.

- Amint ettél valamit, és a gyógyszered is benned van, rögtön átpakolom a holmijaimat ide – szántam el magam, mert nem akartam egy nappal sem tovább halasztgatni.

Lehet, hogy csak egy hónapja ismertük egymást, és egy párt csak egy hete alkottunk, de az elzártság miatt felgyorsult a kapcsolatunk menete. Megeshetett, hogy a Stockholm-szindróma miatt volt – amire Mark felhívta a figyelmemet –, hogy a szerelmen kívül még olyan mély kötődésem is kialakult az irányába, azáltal, hogy csakis ő volt itt nekem, ami talán csak hónapokkal, vagy egy évvel később alakulhatott volna ki, ha a rendes, megszokott életem mellett randizgatok vele.

- Remek ötlet. Egyébként a boltosok tegnap… - sütötte le a szemét.

- Ne is említsd őket! Mark, azok csőlátású, megkeseredett emberek, akiknek egy percig se adj a szavára! – Na, az ilyen személyek miatt maradtam volna legszívesebben egy életen át ebben az elzárt házban, hogy Markot megvédjem mindentől és mindenkitől.

- Lehet, de tudod, azon gondolkodtam, hogy a skizofrén után egy újabb jelzővel bélyegeztek meg: azzal, hogy buzi vagyok. – A mondandójának jelentősége ellenére igen vidáman ecsetelte mindezt. – És én tulajdonképpen nem is bánom, ha ez azzal egyenlő, hogy a tiéd lehetek, és talán azzal is, hogy te az enyém. – Pirult el szégyenlősen, amit az én szívem már tényleg nem akart kibírni. – Lehet, hogy a világ szerint ez nem valós szerelem, meg beteges, de én mégis arra kérlek, Jinyoung, hogy maradj velem! Elmegyek veled a világ másik végére, ha úgy akarod, nevezhetnek rossz buzinak, nézhetnek rám furcsán, hisz már megszoktam ezt a bánásmódot. Mindig is másnak tituláltak, és másként viselkedtek velem. Selejt vagyok a világ szemében, de a tiédben nem. És most már értem: csak ez számít, Jinyoung! Nem az a lényeges, aki megvet és lenéz, hanem az, aki szeret. Mikor felkeltem, és te itt voltál mellettem, mert visszajöttél – pedig most aztán tényleg itt hagyhattál volna, de nem tetted –, az utolsó bizonyítékot is megadtad nekem, hogy végre ne csak a szívem, hanem az agyam is elhiggye: szeretsz és akarsz engem.

- Mark… - próbáltam valamit kicsikarni magamból, de leállított.

- Ne, kérlek, hadd fejezzem be! – Erre csak bólintottam, így ő folytatta is. – Sokan azt hiszik, hogy a mentálisan beteg emberek nem igénylik annyira a szeretetet, pedig de, sőt talán még jobban is, mint az egészségesek. Számomra minden egyes apró pozitív visszajelzés másoktól, valószínűleg kétszer annyit jelent, mint egy átlagos férfinak. De én is férfi vagyok, ugyanúgy, mint te vagy más, Jinyoung. – Eddig bírta ő és én is könnyek nélkül. Már rég nem számítottak nálunk az állandó sírások, mert ahogy a szervezetünk így tisztult meg, úgy a lelkünk a szavaink és tetteink által.

- Hát persze, hogy az vagy, Mark. – Ragadtam meg a kezét, majd meg is pusziltam azt.

- Ha te fogod a kezem, úgy érzem, a világ szebb, mint valaha. Már tényleg nem akarok öngyilkosságra gondolni! Nem, amíg te így szeretsz, ahogy most. – Mire észbe kaptam, az ajkával az enyémet érintette, és nemsokára rám feküdve érte a teste az enyémet, ott ahol csak lehetett.

- Mark, ne most, amikor lázas vagy! – kértem, mert éreztem, ha rajta múlik, akkor már ekkor nekem adja a lelke után a testét is.

- Igazad van. Csak hát melletted nehéz megtartani az önuralmamat. Az a csók… - bazsalygott, miközben visszafeküdt mellém. – Amit a szülinapomra kaptam tőled: az volt a legjobb ajándék, amit valaha kértem, főleg annak a függvényében, amit magával vonzott.

- Kapsz annál sokkal többet is, ha meggyógyulsz. Úgyhogy vedd be szépen a gyógyszeredet! – mutattam az éjjeli szekrényére, ahol hagytam.

- Rendben, de nem kell semmit adnod. Te vagy minden, amire szükségem van.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)