Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 19. fejezet

Tizenkilencedik fejezet – Nehogy csalódás érje

Jackson:

Mikor hirtelen megláttam BamBamet a házunk küszöbén állni, azonnal elárasztott a düh, hiszen elég egyértelműen ignorált az elmúlt hetekben, és csak épp annyi jelet adott magáról, hogy tudjam, még él. Bár az anyukája állította, hogy nem volt semmi baja, de én akkor sem tudtam megnyugodni. Ekkor viszont reméltem, hogy azért jött, hogy végre magyarázatot adjon nekem mindenre.

Ahogy elkezdte ecsetelni, hogy szerelmes lett, továbbra sem tudtam hova tenni a korábbi elzárkózottságát, viszont utána szembesültem vele, hogy még életemben nem láttam BamBamet olyannak, amilyen éppen volt. Ez tényleg igazi szerelem kellett, hogy legyen, így a korábbi dühöm azonnal tova szállt, és a szívem megtelt örömmel, hogy a legjobb barátom is ugyanazt élhette át, amit én Jinyoung kapcsán. Ahogy nagy mesélésbe kezdett, másra se tudtam gondolni, csakhogy minél előbb megismerhessem én is Lisat, hiszen remek lány lehetett, ha tényleg ennyire elcsavarta Bamie szívét. De a barátom még egy darabig meg akarta tartani magának, amit elfogadtam, még ha nem is értettem meg. Én legszívesebb mindenkinek elkürtöltem volna, hogy a világ legszebb és legimádnivalóbb pasijába voltam szerelmes, és hogy milyen szerencsés voltam, hogy vele élhettem, még ha nem is érhettem hozzá. De persze BamBam más volt, és így nem is erőltettem a dolgot, viszont most már megnyugodhattam, hogy nincs semmi baja, sőt.

Bár az első napokban szörnyen hiányzott a tanítás, de volt más, amivel lefoglaljam magam. A Jane Eyre cikkünkön már az utolsó simításokat végeztük Jinyounggal, de mindig halasztgattuk az elküldést, mert hol ő, hol én voltam bizonytalan, vajon elég jó volt-e már. Mivel közben nem egyeztettünk semmit a főszerkesztővel, így abban sem lehettünk biztosak, hogy nem fogja egy az egyben visszaküldeni azzal, hogy ez egy nagy rakás szar – amit egyikünk sem fogadott volna valami jól. Szívünk lelkünk, és nem mellesleg rengeteg időnk volt ebben a harmincezer karakterben, így nagyon nem volt mindegy, milyen véleménnyel lesz róla a férfi.

- Háromra: egy, kettő, három! – számoltam vissza, majd Jinyoung megnyomta a küldést gombot.

- Most lement egy kis teher a vállamról – vallotta be, és láthatólag tényleg megkönnyebbült.

- Komolyan? Én pont, hogy most kezdtem el igazán izgulni miatta – mondtam.

- Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, és ez a lényeg, meg az, hogy sikerült közösen összehoznunk valamit, amire szerintem igenis büszkék lehetünk, bármit mondjon is róla a tanárom. Bár ő tényleg örül, ha valaki ír neki cikket, úgyhogy nem hiszem, hogy attól kellene tartanunk, hogy elutasítja. Azt sem nézem ki belőle, hogy sokat belenyúljon, mivel – mint azt elmondta – reménykedik benne, hogy még írunk neki.

- Mondjuk tényleg nem lenne jó ötlet jövőbeni potenciális íróinak elvenni a kedvét a dologtól – láttam be én is.

- Így van.

- Jinyoung, szerintem tényleg sikerült valami klassz dolgot összehoznunk. Imádtam veled dolgozni. Ennél jobban már csak egy kis ágytornán ügyködnék veled szívesebben – kacsintottam, miközben egy hamis mosoly jelent meg az arcomon. Olykor szükségesnek éreztem, hogy kimondjam ezeket a vágyaimat, mivel az állandó elfojtás nem volt valami jó hatással rám, bárhogy mindig volt mivel lefoglalni magamat.

- Jézusom, Jackson! Most miért kellett elrontanod a pillanatot? Elmentem tusolni – pattant fel a székről.

- Jól van na! Bocsánat. Remélem, nem haragszol – féltem, hogy tényleg felzaklattam.

- Nem – felelte nem éppen meggyőzően.

- Tudom én, hogy titkon jól esik, hogy valaki ennyire vágyik rád – csak nem hagytam annyiban a dolgot.

- Talán. – És ezzel bevonult a szobájába.
   Szívem szerint tovább folytattam volna a macska-egér játékot, de nagyon fáradt voltam, ráadásul másnap volt az első magánórám So Hyunwooval, és nem akartam fekete szemekkel, fáradtan megjelenni ott. Főleg, ha már egy kisebb vagyont kaptam minden egyes alkalom után.

Kicsit zavarban voltam az egész magántanáros szituációtól. Nem gondoltam volna, hogy már ilyen fiatalon kapok egy hasonló lehetőséget. És mindebben az volt a legzavarbaejtőbb, hogy a csöppség ötlete volt az egész. Igaza volt az anyukájának, talpraesett gyerek volt. Épp ezért, amikor becsengettem hozzájuk, meg sem lepődtem, hogy ő nyitott ajtót, majd kézen fogva húzott hátra, hogy megmutassa, hol volt a mini kosárpályája. Bár annyira nem mondtam volna mininek, de azért az iskolainál valamelyest kisebb volt, viszont egy hozzá hasonló picurnak ez is túl nagynak tűnt.

A mostohaapja az emeleten dolgozott, az anyukája pedig csak a végére ért haza, így nem zavart minket senki, So Hyunwoo pedig kifejezetten élvezte, hogy ő lett per pillanat a ház ura, és hogy nem volt szükség felnőtt felügyeletre, mert kellően megbíztak mindkettőnkben. Bár azért azt halkan megsúgta – amikor épp pár perc pihenőt kért –, hogy az anyukája utánam érdeklődött az iskolában, hogy tudja, valóban jó döntés volt-e, hogy külön foglalkoztam a fiával. De mivel csak jó dolgokat hallott felőlem, így abba is belement, hogy ne zavarjon otthon, amíg tartott az edzésünk.

- Na, milyen volt, kicsim? – kérdezte So Hyunwoot az édesanyja, amikor az vidáman rontott be a ház hátsó bejáratán, pont miután hazatért a nő, én pedig félve követtem, hisz senki sem hívott be.

- Remekül. Jackson túl jó tanár, én pedig ügyes vagyok. Mármint, ha Jackson nem hazudik – tette hozzá, kissé elszégyellve magát, valószínűleg azért, mert ennyire magabiztos volt.

- Az vagy, hidd el! – mondtam.

- Jó, jó! Akkor három nap múlva gyere! Szia! – Mire észbe kaptam, a gyermek már el is tűnt az emeleti lépcsőn, én pedig kettesben maradtam az anyjával.

- Örülök, hogy ennyire feldobta. Itt is van a fizetsége – adott át egy fehér borítékot. – Viszont mielőtt elmegy, valamit szeretnék kérdezni: miért nem mondta el, hogy a fiam nem vett részt a táborban?

- Ó, hát rájött – éreztem magam kellemetlenül, hiszen valóban el kellett volna mondanom neki, de megígértem a gyermeknek, hogy nem teszem.

- Igen, az iskolától tudtam meg. Épp a volt férjemtől jövök, akiből kiszedtem mindent. Szörnyen sajnálom és szégyellem magam helyette is, amiért jelenetet rendezett magának.

- Ez nem az ön hibája. Nem akartam beleszólni a magánügyükbe, de azért remélem, hogy nem lesz So Hyunwoonak ebből semmi baja – gondoltam rögtön erre.

- Nem, emiatt ne aggódjon. Most már rajta tartom szemem az apján.

- Értem. Ez esetben nem is zavarom tovább. Három nap múlva jövök!

Jinyoung:

Eléggé derült égből villámcsapásként ért, amikor Jackson azzal kezdett viccelődni, milyen szívesen „ágy tornázna” velem. Amióta BamBam színt vallott arról, hogy szerelmes volt, a kiskutya örökbefogadása mellett azon is kattogni kezdett az agyam, miként tudnék én is valami hasonló intenzitású dolgot érezni Jackson iránt. Reménykedtem benne, hogy csak átmenetiek voltak a visszafogottabb érzelmeim, és idővel, ahogy enyhül az érintésfóbiám, úgy fog a szenvedélyem intenzívebbé válni. Testestül-lelkestül akartam Jacksont kívánni és szeretni, de volt egy gát, ami ezt nem hagyta. Ez ugyanaz az akadály volt, ami az érintéseitől is taszított. Bár igyekeztem apróbb kézfogásokat beiktatni, amiknek nem adtunk hangot, de egyértelmű volt, hogy mindkettőnknek sokat jelentettek – viszont ez még nagyon nem volt elég. Tényleg az a kutya volt az utolsó reményem, hogy sikerülni fog újabb szintet lépnem, így minél hamarabb rá akartam szánni magamat.

Amikor láttam, hogy megérkezett a tanáromtól a cikkünkről írt visszajelzése, először be is zártam az e-mail címemet, hogy megvárjam Jacksont vele, de mivel épphogy elment, így tudtam, nem leszek képes másfél órán át tétlenül ülni, ezért csak elolvastam.

Kedves Jinyoung és Jackson!

Siettem a visszajelzéssel, ahogy csak tudtam (de persze ez nem ment a munkám rovására). A cikkük alaposan megfontolt, jól felépített, szépen végigvezetett gondolatmenetet tartalmaz, így teljesen meg vagyok elégedve magukkal.

Bár volt néhány elírás benne, és néhol a szavak szórendjét is megcseréltem, de tartalmi változtatást sehol sem iktattam be. Csatolom a javított verziót, hogy összevethessék azzal, amit elküldtek nekem. Ha nincs semmi ellenvetésük – bár kétlem, hiszen tényleg csak stilisztikai javításokról van szó –, akkor a következő számunkban meg is jelenne.

Várom a válaszukat!

Üdvözlettel:

Im Hoseok

- Tudtam! – kiáltottam fel, amint a végére értem, és kicsattanó örömmel vártam, hogy megérkezzen Jackie, és megmutathassam neki is a levelet.

- Jackson, na végre, hogy itt vagy! – kezdtem, amint belépett az ajtón, pedig semmivel sem jött később, mint amikorra ígérte magát.

- Na, mi az? Mondd, hogy valami jó hír!

- Olvasd el! – intettem a laptopom felé, amin azóta is meg volt nyitva az e-mail.

- Jinyoung, tényleg megcsináltuk! Komolyan! – pattant fel, és hirtelen megölelt, amitől teljesen lefagytam. Képtelen voltam mozdulni, csak álltam ott, és hagytam, hadd szorítson minél erősebben magához, anélkül, hogy bármit is mondtam volna. Nem tudtam, meddig tarthatott mindez, már csak arra eszméltem, hogy Jackson rémülten nézett rám. – Basszus, bocsájts meg, Jinyoung! Annyira elragadtattam magam, hogy nem is gondolkodtam.

- Öhm… Semmi baj – nyögtem ki végül remegő hangon.

- Nagyon lesápadtál. Ülj le, hozok egy kis vizet. – Úgy tettem, ahogy kérte, majd a vizet is gyorsan lehúztam, nem törődve azzal, mennyire hideg volt, hiszen a hűtőből vette ki. – Kérlek, mondj valamit! Most utálsz, igaz? – Rég láttam olyan kétségbeesettnek, mint amilyen ebben a percben volt, épp ezért összeszedtem magam, hogy megnyugtassam.

- Semmi rossz nem történt. Már jobban bírom az érintéseket – a tiédet is. Ne is beszéljünk erről! Az a lényeg, hogy valóban jó lett a cikkünk, és nemsokára mindketten magunkénak tudhatunk egy saját publikálást. Ez most az ünneplés napja.

- De biztos?

- Igen, biztos.

Nem akartam belemenni, hogy egy bizonyos fokig örültem is neki, hogy megtette, mivel ő talán észre se vette, de ölelés közben a nemesebbik tagjaink összeértek, és bennem valami olyan mozdult meg, mint még soha. Ez is csak azt mutatta, hogy tényleg haladtam előre, hála neki. De továbbra sem akartam elkiabálni a dolgokat, nehogy csalódás érjen minket.

- Mesélj a kisfiúról! Milyen volt a magánóra? – Csak ennyi kellett neki, máris lelkesen ecsetelte, hogyan zajlott, mindez bennem pedig egy ötletet szült.

- Jackie, mi lenne, ha megnézném az egyik órátokat. Mondjuk nem a következőt, mert az talán túl korai lenne, de az azutánit. Persze csak ha a kisfiú és az anyukája nem ellenkeznek.

- Tényleg kíváncsi vagy rá, hogyan tanítok? – illetődött meg, amitől olyan aranyos volt, mint egy kiskutya – ezzel is bizonyítva, hogy még mindig ő volt a világ legaranyosabb kutyusa, aki az életem része lehetett.

- Az nem kifejezés, Jackson. Úgy érzem, így még közelebb kerülnék hozzád – vallottam be.

- Köszönöm, Jinyoung, hogy ennyire próbálsz megismerni.

- Ennél többet nem adhatok, úgyhogy ebből igyekszem kihozni a maximumot.

- Még tényleg nem adhatsz ennél többet, de reméljük, idővel, tudod… Lesz itt testiség is.

- Igen, reméljük. – Most nem ellenkeztem, és nem is rohantam el valamilyen random ürüggyel, csak azért, mert feszegetni merte ezt a témát, ezzel is jelezve számára, hogy egyre inkább megbarátkoztam a gondolattal, hogy a jövőben – és talán nem is olyan távoli jövőben – testileg is egyre jobban megismerjük majd egymást.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)