Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 21. fejezet

Huszonegyedik fejezet – A legjobb dolog, ami történhetett velem

Jackson:

A beteg Jinyoungot ápolgatva nagyon nehéz volt ellenállnom a kísértésnek, hogy ne szorítsam magamhoz, miközben lázas, és ne puszilgassam az izzadságtól nedves homlokát. Szinte el se mozdultam mellőle: mivel a szobájában is volt tévé, ezért ott feküdtem fél méterre tőle, és együtt néztük a kedvenc Agatha Christie feldolgozásainkat. Bár utáltam ilyen betegnek látni, de bebizonyosodott számomra, hogy tényleg minden rosszban volt valami jó. Jinyoung a korábbi rövid érintéseit újabb szintre emelte: egyszer csak azt vettem észre, hogy megszorította a kezemet, miközben néztük az egyik filmet. Én ezek után mozdulni se mertem, nehogy rájöjjön, mit csinál, és hirtelen kiakadjon. Bár egy idő után elzsibbadt a karom, így egy aprót mozdítottam rajta, de ő úgy tett, mintha továbbra is a világ legtermészetesebb pozíciója lett volna, hogy kéz a kézben feküdtünk.

- Jackson, te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem – suttogta a film után, majd elengedve a tenyeremet, az oldalára fordult, és hagyta, hogy magával ragadja az álom.

- Te is, ami velem – mondtam, bárhogy nem hallotta, majd én is odafordultam felé, és miután megpusziltam a bársonyos arcát, csak néztem, ahogy alszik.

Annyira békés és gyönyörű volt. Megérte erre a csodás férfira várni, bármilyen lassan is haladtunk. Érte bármi megérte. A kutyás ötletemről is lemondtam, csakhogy ne erőltessek rá semmit. Hihetetlenül sokat jelentett számomra, hogy együtt járhattam végig vele a gyógyulásának az útját, és hogy én is részese voltam a javulásának.

- Nagyon remélem, hogy nem találsz ki utolsó percben valamilyen kifogást, hogy végül még se kelljen mennünk – ráncoltam a szemöldökömet, miközben a taxinkra vártunk.

- Nem, nem fogok. Sőt, most már kifejezetten várom, hogy végre láthasd, hol nőttem fel – mosolygott, amivel megnyugtatott, és jól is esett, hogy elértünk oda, hogy be akarjon avatni a múltjának ezen részébe is.

Ott minden a legnagyobb rendben ment. Az apukája az első másodperctől kezdve kedvesen és nyíltan fogadott, ami mindenképp biztató jel volt, az édesanyjával pedig kifejezetten jó kapcsolatot ápoltam, amióta a betegsége alatt napi szinten értesítettem a fia hogylétéről. A vacsora a már számomra is szokásos bio alapanyagokból készült, de imádtam – úgy tűnt, a Park család minden tagja kiváló szakács volt. Rögtön az érkezésemkor körbevezettek az óriási házban, ami mellett eltörpült az, ahol Jinyounggal éltünk – pedig kezdettben azt is egy palotának éreztem. Viszont csak a vacsora után jött el az a rész, amire a leginkább vártam: hogy megmutassa a szobáját. Bár az én esetemben is különleges volt, amikor Jinyoung a „cél falamat” és a gyerekkori képeimet nézegette, de nála ez sokkal több volt ennél.

- Jackson, kérlek, ne akadj ki, jó? – nézett rám könyörgő tekintettel, amitől hirtelen megijedtem.

- Miért akadnék ki? – furcsálltam.

- Majd meglátod! – nyitotta ki előttem az ajtót.

Az első dolog, ami feltűnt, az a hófehérség volt. A ház többi részét újra festették, de ezt a szobát változatlanul hagyták Jinyoung kedvéért. Jobban körülnézve, szemet szúrt az óriási ablaka, amire alkoholos filccel voltak irkálva dolgok: 

„Utálok itt lenni.”

„Én miért nem élhetek igazán?”

„Valaki mentsen ki ebből a börtönből!”

„Meg akarok halni.”

„Hol van a szőke hercegem, aki kiment?”

„Utálom az életemet! (Ha ez egyáltalán élet…)”

- Jinyoung! – lábadtak könnybe a szemeim, pedig küzdöttem azzal, hogy ne sírjak, hisz megígértem, hogy jól bírom majd.

- Egyszer arra kértem a szüleimet, hogy a lehető legvastagabb és legtartósabb alkoholos filcet vegyék meg nekem, ami az üvegről se jön le. Az első írásoknál nem is szóltak, de amikor már nem próbáltam titkolni előttük, hogy meg akarok halni, akkor legszívesebben betörték volna az ablakot. Bárhogy igyekeztek mindenféle módszerrel, nem tudták leszedni őket, az ablakcsere pedig ki volt zárva, hiszen akkor rengeteg bacilust engedtünk volna be, ráadásul a szerelőket is le kellett volna fertőtleníteni. Túl macerás lett volna, így végül beletörődtek, hogy fennmaradnak, amiket írtam. Nem is tudom, hogy magamat vagy őket bántottam jobban ezekkel a segélykiáltásokkal. Annyi düh és utálat volt a szívemben akkoriban. El sem tudom mondani, Jackson, mennyire meg volt mérgezve a lelkem. Minél inkább nőttem felfele, annál kevesebb örömömet leltem ebben a házban. – A meggyötörtség és a fájdalom, amik oly sok éven át voltak Jinyoung állandó társai, most újból eluralkodtak felette. Én még ilyennek sohasem láttam: a szája remegett, a szemét összehúzta, az arca pedig el volt torzulva. Talán ezért sem akart ide visszajönni, mert nem szerette volna ezt újra átélni, ráadásul előttem.

- Annyira erős vagy, remélem, ezt tudod – mást egyszerűen képtelen voltam mondani, örültem, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni.

- Biztos – rántott egyet a vállán. – Gyere! – invitált a szekrénye felé. – Minden egyes alkalommal, amikor új méretet kezdtem el hordani, eltettünk egy fehér ruhaszettet a sokból, hogy legyen emlékem az életem minden szakaszából. Ha már a színektől és mintáktól megfosztottak, akkor legalább a ruhák mérete emlékeztessen egy adott időszakomra. A többit pedig mindig eladományoztuk. A legjobb minőségű fehér ruhákat vették a szüleim, úgyhogy bárkik is kapták meg őket, jól jártak velük – próbálta viccesen felfogni, én pedig nem gondolkodva, megragadtam a kezét. Úgy tűnt, a betegsége után ez már tényleg megengedett volt nekünk, mivel megszorítva a tenyeremet, mosolyogva nézett rám.

- Örülök, hogy láthatom mindezt.

- Én is, hogy végre rászántam magam, hogy elhozzalak ide. – Majd hirtelen, de mégis lassan és óvatosan, az ölelésébe zárt. Érdekes, ő volt az érintésfóbiás, mégis én remegtem az érzelmeim hatására.

- Jinyoung, ma újabb fal omlott le közöttünk, igaz? – suttogtam a fülébe. Eddig sohasem tettem szóvá az egyre több érintésünket, de ezt most nem hagyhattam kérdés nélkül.

- Igen, Jackie – felelte, miután elvált tőlem. Nehéz volt elengednem őt, de mégis megtettem.

- Imádom, amikor így hívsz – jegyeztem meg, hisz arra sem egy-két hetet kellett várnom, hogy becézzen.

- Akkor a jövőben igyekszem még többször így szólítani téged – ígérte, ezzel egy hatalmas mosolyt előcsalva belőlem.

Jinyoung:

- Biztos, hogy kész vagy minderre? – kérdezte a pszichológusom.

- Igen, ma elmegyek a kiskutyáért. Amikor láttam azt a posztot, éreztem, hogy az egyik csöppség csak ránk vár Jacksonnal. És a tegnapi nap is megerősített abban, hogy Jackievel könnyebben megoldom a nehézségeket, mint egyedül – feleltem magabiztosan, hiszen egyre egyértelműbb volt a Jackson iránti ragaszkodásom és az iránta érzett szerelmem is.

- Tényleg, mesélj, milyen volt hazavinned őt? – jött az újabb kérdés.

- Őszintén: remek. Féltem, hogy visszaránt majd a depressziómba, ha újra ott leszek, de ez is csak azt bizonyítja, hogy alábecsültem Jackson pozitivitásának az erejét. Ahogy a szobámban volt, mintha megolvasztotta volna azt a jeget, ami ott mindig körülvett – igyekeztem elmagyarázni neki, miként éltem meg azt a délutánt.

- Ezt remek hallanom. Sejtettem, hogy amint eljön az ideje, és ráveszed magad, hogy elmenjetek oda, jól fog elsülni. Viszont, Jinyoung, nem csak Jacksont, hanem magadat is alábecsülted: azt a fejlődést, amit az utóbbi időszakban elértél. Tudom, Jackson is kellett mindehhez, de csak azt lehet megmenteni, aki hagyja is, hogy megmentsék. Lehet, hogy miattad volt jeges légkör a szobádban, de te is kellettél ahhoz, hogy az most felolvadjon.

- Hihetetlen, hogy ennyi év után is mindig tudsz olyan dolgokat mondani, amikkel elhiteted velem, hogy egy értékes ember vagyok, nem pedig egy csődtömeg – vallottam be, hiszen olykor egy jótevő tündérként tekintettem rá, aki újra és újra visszarántott a szakadék széléről.

- Sohasem voltál az, és hiszem, hogy nem is leszel. Egyébként azok az üzenetek, amik a szobád ablakán voltak, sohasem a külvilágnak szóltak, ugye, tudod?

- Igen, tudom. Magam miatt írtam fel mindet, hogy a szívem ne adja fel a reményt, hogy egy nap majd lesz valaki, aki elolvassa őket.

- Hidd el végre, te mentetted meg magad, amikor elszöktél otthonról. Jackson csak segít a hátra maradt sebeket behegeszteni. Egyébként sohasem mondtam még neked, mert nem is szabadna, de te vagy a kedvenc páciensem. Igaz, hogy mély depresszióba taszított a gyermekkorod, de közben olyan koraérett lettél tőle, ami mindig is lenyűgözött. Emlékezz vissza: igazán le sem tudtalak dorgálni a szökésed után, bármilyen veszélynek is tetted ki magadat, mert csodáltalak a bátorságodért. Kitörtél a ketrecedből, és már egyre jobban tudsz repülni. Úgyhogy menj, szárnnyal azért a kiskutyáért, és jövőhéten ne felejts el minden részletet elmesélni az első közös élményekről! – adta ki az utamat.

- Megölelhetlek? – kérdeztem derült égből villámcsapásként, amivel az arcából ítélve, először megleptem, de után elmosolyodott, és tárt karokkal állt elém.

- Erre várok, amióta először megláttalak annak idején – jött tőle az újabb vallomás. – Tudom, hogy nem kéne ennyire ragaszkodnom egy páciensemhez, és megölelni sem téged, de te már szinte a fogadott testvérem vagy.

- Te is fontos vagy nekem. Nélküled lehet, még most sem tudnék megölelni senkit – szerettem volna, ha tudja, hogy ő is részese volt a javulásomnak.

- Köszönöm, Jinyoung. De tényleg nem akarom, hogy elkéss, mert a végén nem marad egy kiskutya sem, mire odaérsz.

- Azt mondták, ma csak azt a hét embert hívják oda, akik először érdeklődtek a kicsik iránt, és ha esetleg valaki nem jön el, akkor mehet más is a picikért. Tehát így is úgy is maradnia kell nekem egy csöppségnek – magyaráztam neki, de ezután valóban nem húztam tovább az időt, mivel majd kicsattantam az izgatottságtól; az ölelkezés és mélyebb lelkizés pedig csak tetőzték a jókedvemet.

A taxiban folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy ez volt a legmegfelelőbb időzítés, hogy kiskutyám legyen, Jackson pedig a legmegfelelőbb társ, akivel megoszthattam ezt a felelősséget. Mégis hezitáltam egy kicsit, amikor megérkeztem. Azt mondták, délután négy és öt között várják az érdeklődőket, én mégiscsak öt előtt pár perccel vettem rá magam, hogy elinduljak az épület felé. De amikor egy fiatal pár elsétált mellettem az általuk kiválasztott labradorral, legszívesebben már rohantam is volna, hogy én is a karjaimban tartsam azt, aki a mi „gyermekünk” lesz Jackievel. Így gyorsan becsengettem és bemutatkoztam a nőnek, aki fogadott, majd hátra kísért a menhely egyik eldugott részébe, ahol elzárva tartották a nagy kutyáktól a csöppségeket.

- Tudja, mindig nagyobb könnyebbség, ha kicsik kerülnek hozzánk, főleg, ha fajtatiszták, mert őket azonnal elkapkodják. Persze jó lenne, ha az idősebb és keverék kutyákkal is hasonló helyzetben lennénk, de mi már annak is örülünk, ha az ilyen kicsinyeknek rögtön találunk gazdákat. Viszont van egy pici, aki senkinek sem kellett eddig – magyarázta odafele, míg nekem a gyomrom teljesen görcsbe állt, hogy mennyi magára hagyott kutyus volt ott. Bár csak egy apró pillantást vetettem arra a részre, ami tele volt kutyával, de így is majdnem elfogott a sírhatnék, mivel magamra ismertem bennük: a világtól elzárt énemre, aki csak pár emberrel érintkézhetett, és aki senkinek se kellett, sőt, akinek a létezéséről szinte senki sem tudott. Szívem szerint mindet hazavittem volna, vagy egy saját menhely nyitásába kezdek a szüleimtől kapott rengeteg pénzből.

- A labradorokból nem kell valamelyik senkinek? – szedtem össze magam, hogy visszakérdezzek.

- Igen, ő! – mutatott az apró kis kennelre.

- De hát miért, hiszen imádnivaló? – guggoltam le hozzá, majd amint odafutott a kicsi, rájöttem, mi volt a probléma gyökere. – Már értem: mivel csípőficamos, így senkinek sem kellett. Hihetetlen. Viszont én nem tudok ellenállni annak az imádnivaló arcocskádnak – mosolyogtam rá, majd meg is simogattam a buksiját. – Nem kérdés, én hazaviszem.

- Ebben reménykedtem – lett vidám a hölgy. – Hétből-hét csöppséget elvittek egy nap alatt. Ennél rosszabb arányunk se legyen soha. Na, de akkor kezdjünk neki a papírozásnak! Hiszen nem adhatjuk csak úgy oda a rendszerünkbe került állatokat; meg kell írni az adoptációs iratokat.

- Persze, tudom, utánanéztem mindennek – feleltem, de továbbra sem tudtam levenni a szememet a kiskutyáról. – Egy perc és itt vagyok, és utána már mindig veled leszek, kicsikém. Mindig!

- Gratulálok, Uram, most fogadott örökbe egy kiskutyát! – fogott velem kezet a nő, miután mindent elrendeztünk.

- Köszönöm. Higgye el, jó helyre fog kerülni. A párommal a lehető legtöbb szeretetben fogjuk nevelni – bizonygattam, és nem csak neki, hanem magamnak is.

Majd rájöttem, hogy én már nem lakótársamként emlegettem Jacksont, hanem a páromként. De hiszen ezért is tudtam rászánni magam a kutyusra: mert amióta láttam tanítani, már a szerelmemként gondoltam rá, de mégsem konkretizáltam ezt még se magamban, se vele. Talán ennek is eljött végre az ideje.

- Én is úgy sejtem, hogy remek helyre került. De akkor ne is várakoztassuk tovább a picit. Ideje, hogy ő is otthonra leljen végre.

A hazafele úthoz direkt olyan taxit kértem, amelyikbe lehetett kutyát vinni. Ennek ellenére nem tettem le az ölemből, és takaróba is bugyoláltam, hogy ne legyen semmi sem kutyaszőrös. Szerencsére nem akadékoskodott a taxis, sőt meg is jegyezte, milyen aranyos csöppség volt.

 - A legaranyosabb! – gondoltam magamban, hiszen biztos voltam benne, hogy számomra már nem lesz egy olyan kutya sem, amelyiket akár fele annyira cukinak látom majd, mint a saját kutyusunk Jackievel.

Nem tudtam, mit vártam jobban: hogy Jackson is láthassa, milyen meglepetést tartogattam számára, vagy hogy a pici felfedezze az újdonsült otthonát. De egy valamiben biztos voltam, ahogy én, az érintés fóbiás védő ölelésemben tartottam a csöppséget, hogy ez a nap hivatalosan is egy boldogabb jövő kezdete volt – hiszen már azonnal ragaszkodni kezdtem a kicsihez, és meg akartam védeni a világ összes gondjától és bajától. Talán édesanyám is ezt érezhette irántam: hogy meg akart óvni mindentől. De most már felnőttem, és nekem kellett magamért és ezért a kiskutyáért is felelősséget vállalnom.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)