Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 21. fejezet

Huszonegyedik fejezet – Pozitív visszajelzések

Mikor beléptem Mark kórházi szobájába, és ő kábán, de közben mégis éberen feküdt, nem tudtam türtőztetni magamat: odarohantam hozzá, és ajkaimat összeforrasztottam az övével, majd újra és újra megismételtem. Próbált beszélni, de képtelen voltam gátat szabni a hirtelen magával ragadó eufóriának – amit szimplán az nyújtott, hogy élve láttam –, ezért nyelvemet a szájába csúsztatva, a legvadabb csókba hívtam, ami tőlem tellett. Akkor és ott nem gondoltam át, hogy ezzel újabb roham törhet rá. De szerencsére pont az ellenkezőjét váltotta ki mindez belőle: száját kinyitva, utat engedett szerelmes „támadásomnak”, majd fejét közelebb is nyomta hozzám.

- Az enyém vagy, Mark, és nem hagyom, hogy eldobd az életedet! Megértetted? Nem dobhatod el, mert most már az én életem is a tiédhez van láncolva – rivalltam rá, amikor elváltunk, majd az ágya szélére ültem, bekötözött kezét a sajátomba helyezve.

- Jinyoung, mondd, hogy a tegnap este csak egy rossz álom volt és együtt maradhatunk! – Ahogy rekedt hangjával és tágra nyílt barna szemeivel kérlelt, a szívem aznap már sokadjára szakadt bele abba a mély ragaszkodásba és szerelembe, amit iránta éreztem.

- Én is azt kívánom, bár egy álom lenne az egész: de nem az. Viszont helyre hozhatjuk. Sőt, igazán most kezdődik minden, amikor te ismét orvosi felügyelettel küzdhetsz a hangok ellen, én pedig újra együtt lehetek a családommal. – Féltem, mit fog minderre reagálni, de szerencsére nem ellenkezett.

- És a rendőrség? Nekik mit mondunk? – tette fel a legfontosabb kérdést.

- Hát ez az, ezt kéne kitalálnunk. Szerintem hazudjuk azt, hogy önszántamból, hálából mentem el veled, miután a kórházban elmesélted a történetedet. Nem mondunk semmit az öngyilkossági fenyegetéseidről: azt hazudom, engem is meglepett a dolog, és hogy csak barátok lettünk. De ha rájönnek, hogy egy pár vagyunk, engem az sem érdekel. Homofóbia miatt nem csukhatják le egyikünket sem.

- De a munkád, Jinyoung? Mit fog ehhez szólni a főnököd? Hogy szó nélkül leléptél egy meleg sráccal másfél hónapra, pont egy nagyon is mozgalmas időszakban? Ráadásul még két évig nem randizhattál volna a szerződésed szerint.

- Néha meglep, milyen dolgokat tudsz rólam. – Hihetetlennek tartottam, hogy továbbra is képes volt meglepetéseket okozni: sajnos nem csak pozitív, hanem rossz értelemben is, hiszen emiatt feküdt éppen ott, ahol.

- Mint már többször is mondtam: alaposan utánad olvastam az elrablásod előtt. De rendben, akkor találjuk ki, pontosan milyen részleteket mondunk nekik!

Lépésről-lépésre átbeszéltünk mindent. Azt mondják, az a legjobb hazugság, ami igazságot is tartalmaz, épp ezért mi is csak annyit ferdítettünk el a történetünkből, amennyit muszáj volt. Hittünk Mark orvosában, hogy valóban nem fog semmit elárulni, más pedig nem tudta a részleteket. A helyi kisboltban is csak annyit szúrtak ki, hogy egy pár vagyunk, és Mark halas ismerőse sem tudott ennél többet. Úgy tűnt, minden kedvezett a sztorinknak.

- Utálom magam, Jinyoung, azért, hogy ennyire megijesztettelek, de egyszerűen képtelen vagyok elfogadni és szeretni magam olyannak, amilyen vagyok. Nem akarom, hogy egy ilyen sebzett és selejt ember mellett kelljen leélned az életedet – fakadt ki mindez Markból, amint el akartam menni, így az ajtóból visszafordulva, ismét mellé léptem. – Úgy érzem, az egyedüli jó dolog bennem te vagy, az, akivé melletted tudnék válni. De továbbra sem várhatom el tőled, hogy leasszisztáld mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy teljes életet élhessek. Egyre inkább úgy érzem, minden egyes perc, amit rám szánsz, csak időpocsékolás. Mindennap egy küzdelem számomra, és az is marad, még melletted is. Újra és újra le kell küzdenem a démonjaimat, és nem akarom, hogy te ezt mindig végignézd, és hogy állandóan vissza kelljen hoznod a kórházba. Elpusztítok mindenkit, aki szeret engem. Félek, téged is a halálba taszítalak, mint a szüleimet. Ráadásul még hazudnod is kell miattam - temette a bekötözött kezeibe a sápadt, kétségbeesett arcát.

- Te butus, soha többet ne mondj ilyeneket, és ami még fontosabb, ne merd bántani magadat, se szavakkal, se tettekkel! – Belém hasított a félelem, hogy mi lesz, ha ismét önkezüleg akar véget vetni az életének: a történtek után nem lehettem biztos abban, hogy nem teszi meg újból. – Tudom, hogy folyamatosan harcban állsz a hangokkal és más dolgokkal is, de rám támaszkodhatsz, sőt támaszkodnod is kell, ezt megparancsolom. – Éreztem, szükséges, hogy elővegyem a markáns énemet ebben a helyzetben; mert a végén még Mark bevallotta volna az igazságot a rendőrségnek. Bár az orvosa felvetette, hogy a különleges állapota miatt nem zárnák be, de sok eséllyel egy pár sem lehettünk volna többé. – Lehet, hogy te csak egyszer mentettél meg engem, de én vállalkozok rá, hogy nap mint nap, újra és újra megmentsem az életedet. Egy nap csatlakozni fogsz a szüleidhez, de még nem most. Egy darabig be kell érned azzal, hogy a hozzájuk fűződő emlékeidből táplálkozol. Neked még élned kell, velem! Mit gondolsz, mit szeretnének: hogy máris meghalj Te is, vagy hogy élj azzal a férfival, akinek a mindene lettél, és aki számodra is a mindenséget jelenti. Hisz meséltél arról, mennyire imádták egymást, és hogy Te is hasonló szerelemre vágytál. Itt van, megkaptad, megkaptál engem, úgyhogy számolj is velem. A szüleid is azt szeretnék, amire én kérlek, hogy harcoljunk együtt! - úgy szorítottam a kezét, hogy féltem, eltöröm azokat a törékeny ujjakat.

- Ígérem, igyekszem elhinni a jövőben, hogy valóban azzal teszem neked is a legjobbat, ha hagyom, hogy szeress és velem legyél. – Igazat mondott, ezt tisztán kiolvastam a tekintetéből, így nem kételkedve tovább benne, tudtam, itt az idő, hogy elbeszélgessünk külön-külön a rendőrséggel.

- Ezt akartam hallani. Légy erős, Szerelmem! És kérlek, tartsd magad a történetünkhöz!

Csak cikázó képek maradtak meg bennem mindabból, ami ezek után történt. Mire észbe kaptam, már be is vittek a rendőrőrsre, ahol leültettek egy kihallgató szobába, én pedig belefogtam a félig igaz, félig kiszépített történetünkbe Markkal. Tudtam, életem legjobb alakítását kell nyújtanom, hogy higgyenek nekem. Közben azért is szorítottam, hogy a szerelmem is a lehető legmeggyőzőbben tudja előadni a mesénket. Bár az orvosa átlátott rajta, hiszen ismerte, de a rendőröknek nem volt meg ez az előnyük, így őket remélhetőleg úgy irányíthatta, ahogy csak akarta. Egy olyan történettel, amiben egyik fél sem vallja magát sértettnek, nem tehettek ellenünk semmit, amivel elválasztanak. Persze, a főnököm már más kérdés volt – de egyszerre csak egy dolgot kellett leküzdenünk. És amúgy is, volt az ügynökségemnél sokkal fontosabb kérdés: vajon a családom képes lesz valaha megbocsájtani nekem?

- Nagyon remélem, hogy a kórházban fekvő fiatal úr is hasonlóan adja mindezt elő a társamnak; mert ez azt jelentené, hogy lezárhatjuk az eltűnési ügyét. De azt azért hadd tegyem hozzá, hogy másfél hónapon át nyomoztunk ön után: az embereim minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megleljék. Én is sokszor aludni sem tudtam, annyira ideges voltam amiatt, hogy egy fiatal élet kárba veszhet, mert nem végzem kellően a munkámat. Erre idejön nagy dölyfösen, és közli, önszántából tette ezt velünk, a családjával és a rajongóival. – Azt hittem, szembe köp, annyira sütött az utálat és a megvetés minden egyes szavából. De őszintén, megértettem: az ő szemszögéből nézve tényleg borzasztó embernek tűnhettem.

- Szörnyen sajnálom, Uram! De úgysem tudnék olyan kifogásokat mondani magának, amik mentesítenének az elhangzottak alól – jegyeztem meg lesütött tekintettel.

- Nem is kell. Nem azért lettem nyomozó, mert tetszett ez a cím, hanem mert megvannak a képességeim hozzá. – Ekkor kikapcsolta a hangfelvételt, amit készített a vallomásomról. – Már korábban is sejtettem, ahogy nyomoztam Mark Tuan után, hogy elrabolta magát. Az elmondottakból, amit elém tárt, és amit biztosan alaposan átbeszélt Mr. Tuannal is, mindenki elfogja hinni, kivéve engem. Az a fiú elrabolta önt, majd Stockholm-szindrómája lett, ezért nem hagyta magára. Ráadásul mentálisan beteg a fiatal úr, aki még öngyilkossághoz is folyamodott. Csak azt nem értem, miért. Mert ott akarta hagyni, vagy mert vissza akart illeszkedni a társadalomba, míg Mr. Tuannak nem ment? – Ahogy a nyomozó szörnyen pontosan rátapintott a részletekre, én kikerekedett szemekkel néztem rá, de megszólalni képtelen voltam. – Nyugodjon meg, nem kell válaszolnia. A hallgatása épp elég visszaigazolás számomra. Egyébként azt is jól sejtem, hogy nem szimpla szeretetről van szó, hanem egymásba szerettek? Ahogy beszélt róla, abból áradt a szerelem – jutott el a legfontosabb következtetéséhez.

- Ezt nem is akarom tagadni – feleltem magabiztosan.

- Szép dolog a szerelem, még akkor is, ha érdekes körülmények között alakul ki. De most már figyeljenek egymásra! Ha még egyszer bármilyen bajba kerülnek, vagy ne adj Isten, ismét eltűnnek, én nem kezeskedek újból magukért; ezt garantálom. – A szigorúsága ellenére kedvesség is áradt belőle. Talán Mark tényleg félreismerte a világot, és némiképp én is: hiszen az orvosa és ez a nyomozó sem akartak nekünk rosszat, sőt megtartották a titkunkat. Olykor lehetett az embernek szerencséje, és Mark szörnyű sorsa után talán az volt a minimum az élettől, hogy ekkor mindenhonnan csak pozitív visszajelzéseket kaptunk. De még hátra volt az én részem: a családom és a főnököm.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)