Piton és a lány 3. rész - 8. fejezet

Harmadik rész
    8. fejezet

- Mit csinálsz? – kérdezte délután Alfreda a szobájukban.
    - Válaszolok anya levelére. Megkérem, küldje el a nyaralási képeinket, hogy megmutathassam nektek – felelte lelkesen.
    - Nektek? – húzta fel a szemöldökét a barátnője.
    - Neked, Luna-nak és…
    - Piton professzornak – fejezte be Alfri, amire Alice csak bólintott egyet. – És mi volt a tanácsadáson? Tudod már, mi akarsz lenni?
    - Azt már egy jó ideje tudom, úgyhogy inkább a nyaralásunkat meséltem el neki.
    - Ó! Tehát innen az ötlet, hogy anyukáddal elküldeted a képeket – jött rá.
    - Amúgy is meg akartam mutatni neked és Luna-nak – tette hozzá Ali.
    - Nyugi, elhiszem! – tárta szét a kezét megadóan.
    - Na, azért!
    - Azt pedig megtudhatom, hogy mi akarsz lenni? – váltott témát.
    - Tudod, ezt még senkinek sem mondtam el, mert attól félek, hogy nem lesz alkalmam megvalósítani, de…
    - De? – lelkesedett a barátnője.
    - De veled talán kivételt tehetek – adta be a derekát Alice.
    - Igen, igen, igen! – Ugrott fel a székéről Alfreda. – Mondd el, légyszí! Ne csigázz!
  - Már több mint egy éve tudom, hogy… – kezdett bele, majd mindent elmondott neki az elképzeléseiről.
    - Ez annyira jó, és úgy illik hozzád. Mást el sem tudnék igazán képzelni számodra – jegyezte meg Alfri, miután Alice befejezte.
    - Tényleg így gondolod? – lett még vidámabb Ali.
    - Igen. Higgy nekem, ez a legjobb, amit kitalálhattál!
    - Akkor megnyugodtam.
    - És csakhogy tudd, nem mondom el senkinek – tette hozzá.
    - Tudom.
    - Így is megtisztelve érzem magam, hogy nekem elmondtad, ahogy a Perselus-os dolgot is.
    - Most Luna-ra gondoltál, igaz? Hogy előtte titkolóznom kell?
    - Igen – vallotta be Alfri, és látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni, melyikükhöz állt közelebb az újdonsült barátnője.
    - Tudod, még mindig nagyon fontos számomra Luna, de neki ott kell lennie Neville-ékkel, és…
    - Már nincs annyi ideje rád. Sőt, már szinte semennyi – fejezte be helyette a gondolatot. - Ráadásul, akikkel egy „csapatban” van – ha ez jó kifejezés egyáltalán rájuk – mind egy kegyetlen, borzalmas gyilkosnak tartják az igazgató urat, talán még Voldemort jobb kezének is.
    - Pontosan. Tudom, hogy ott a helye köztük, és hogy ők csak jót akarnak, de felemészt, hogy el kell titkolnom Luna előtt azt, hogy Perselus a mi oldalunkon áll. De tisztában vagyok vele, hogy túl kockázatos lenne beszélnem erről neki. - Egy pillanatra elgondolkozott. – Úgy érzem, hogy eljön majd a tökéletes alkalom arra, hogy Perselus ártatlansága kitudódjon, de még nem most.
    - Nyugi! Én értelek.
    - Pontosan ezért mondtam el neked, hogy mi akarok lenni, és mielőtt bármi hasonló is eszedbe jutna, nem csak egy Luna pótlék vagy nekem. Igenis sokat jelentesz számomra, nem is tudod, mennyire. Korábban egy igaz barátnőm sem volt az iskolában, de most már kettő is van. Tavaly állandóan Luna-val voltam, most viszont Te vagy itt mindig velem. Végre úgy érzem, hogy sehol sem vagyok egyedül, mert Te folyton ott vagy mellettem, és ez szörnyen jó érzés. – Könnybe lábadt a szeme, ahogy Alfrinak is, miközben megölelték egymást.
    - Te is ugyanilyen fontos vagy számomra – mondta a barátnője.

 Kedves anyu!
    Tudom, hogy apát nehéz elfeledned, de én mégis örülök, hogy találtál valakit, akivel együtt lehetsz. Szeretném, ha olyan boldog lennél amennyire csak tudsz.
    Én is jól megvagyok, bár Luna-val nem tudok sokat találkozni, de azért számíthatok rá, Alfreda, az új barátnőm ellenben állandóan itt van velem. Nagyon örülnék, ha őt is bemutathatnám neked, de erre mostanában nem sok lehetőségem lesz. Arra viszont megkérnélek, hogy küldd el nekem a nyaralási képeinket? Meg szeretném mutatni őket a lányoknak.
    Egyébként a tanulmányaim miatt sem kell aggódnod, mindenből nagyon jól állok. Néha inkább a tanulásba menekülök, minthogy az engem körülvevő dolgokkal törődjek, és amúgy is, tudod, hogy azon furcsa emberek közé tartozom, akik szeretnek tanulni.
    Remélem, hamar megjön a válaszod, és vele a képek is. Talán még plusz erőt is tudok majd meríteni a nyári emlékeinkből.
    Lányod,
    Ali

 - Miss Milborow! – kezdte Amycus Carow az óráját. – Remélem, már eléggé felkészült a Crucio átok végre hajtására.
    - Én… nem hinném, uram – csak ennyit tudott mondani, annyira hirtelen érte a kérdés.
    - Márpedig most meg fogja nekünk mutatni, mit is tudd. – Erre Webber hatalmasat nyelt, mert bár be nem vallotta volna, borzasztóan félt az ilyen jellegű fájdalmaktól.
    - Tanár úr, én tényleg nem szeretném… - habogta Alice.
   - Álljunk csak meg! Most akkor nem képes rá, vagy nem szeretné? Mert hatalmas különbség van a kettő között.
    Ali nem tudta, erre mit feleljen.
    - Várom a válaszát – sürgette a férfi.
    - Nem szeretném – vallotta be.
   - Értem, így már minden más. Legszívesebben Mr Webberrel hajtatnám végre önnön ezt az átkot, csakhogy ön nem egy átlagos diák – húzta fel a szemöldökét Carow.
    - Nem átlagos diák? – értetlenkedett az egyik hollóhátas fiú.
   - Nem – csak ennyit mondott a tanár, és az óra további részében rá se nézett Alice-re, aki ennek nagyon örült. A kivételezésének a pontos okán pedig egy másodpercig sem kellett gondolkodnia.
   

- Na, ez meg mi volt? – kérdezte Alfreda, miközben a folyosón sétáltak a Nagyterem felé. – Csak nem az igazgató mondott neki valamit rólad?
    - Én is erre gondoltam Hisz mi más magyarázata lenne a viselkedésének? – nézett rá bizonytalanul Ali.
    - Nem tudok jobbat – jelentette ki a barátnője.
    - Azért szeretnék biztosra menni és kideríteni Perselus-tól.
    - Ez érthető.
    - Csak egy baj van – húzta fel a szemöldökét Alice. – Lehetetlenség találkoznom vele.
    - Szerintem meg nem – mosolyodott el a másik.
    - Alfi, mit tudsz, amit én nem?
    - Csak észrevettem, hogy az igazgató úr minden délután olyan öt óra körül a parkban sétál, közel az erdőhöz – mondta úgy, mintha teljesen jelentéktelen dolog lett volna az egész.
    - Igen? És ezt, hogy vetted észre? – Teljesen le volt döbbenve Alice.
   - Tudod, én is ekkortájt szoktam levegőzni és sétálgatni. Egyszerűen kell a kimozdulás, mert úgy érzem, megfulladok a kastélyban – vallotta be lehajtott fejjel. – Korábban sem bírtam valami jól azt, hogy állandóan az iskolában kell lennem, és Roxmortson kívül nincs más lehetőségünk elhagyni a kastélyt. Most azonban szinte felemésztenek az iskola falain belül töltött percek. Mármint nem mindegyik – tette félve hozzá. – Azok nem, amikor kettesben vagyunk, de a többi… - szomorúan nézett maga elé.
    - Erről miért nem beszéltél eddig nekem? – kérdezte Alice.
    - Senki sem szereti gyengének mutatni magát, főleg nem a legújabb barátnője előtt – jött az őszinte válasz.
    - Igaz, ami igaz, én magam sem azonnal avattalak be a titkaimba. De most már úgy érzem, hogy igazán ismerjük egymást – mosolygott rá kedvesen.
    - Igen, én is.
    Pár perc múlva Ali újra megszólalt.
    - Visszatérve Perselus-hoz, ma esetleg, ha megvárnánk az erdő mellett, akkor tudnánk vele nyugodtan beszélni, mellette úgyis biztonságban vagyunk – jött a remek ötlete.
    - Beszélnünk? Csak nem be akarsz mutatni neki? – kezdett el gyorsabban verni a barátnője szíve, miközben a hangja magasabb oktávba ment át.
    - De bizony –mosolyodott el Alice. - Csak ha nincs ellenvetésed.
   - Dehogy van! – Sőt, nagyon is izgult Alfri, és alig akarta elhinni, hogy tényleg ennyire megbízott benne a lány.
    - Bár technikailag nem kell, hogy bemutassalak, hiszen téged is négy éven át tanított – helyesbített.
    - Persze, de ez azért most már lesz. Amúgy tudja, hogy beavattál a titkába? – ijedt meg, vajon mit fog mindehhez szólni a férfi.
    - Nem, még nem – ráncolta a homlokát Ali.
  
    - Akkor, mi lesz a stratégia? – kérdezte másnap Alfreda.
    - Ó, hogy az! – eszmélt fel Alice. – Én úgy gondoltam, hogy öt előtt tíz perccel odamennék az erdő széléhez, hogy a fáktól ne látszódjunk, és ott megvárjuk.
    - Ez jól hangzik – mosolygott a barátnője.
    - Izgulsz, igaz?
    - Igen, hiszen az igazgató úrról mindenki azt hiszi, hogy egy áruló, és ő csak Veled osztotta meg az igazságot, mert annyira megbízik benned. Te pedig csak nekem mondtad el, tehát Te is nagy bizalmat szavaztál nekem – magyarázta.
    - Még szép.
    - Csak, nehogy mérges legyen rád emiatt! – Eléggé aggódott emiatt.
   - Nem fog. Higgy nekem, ő nem ilyen! Tudni fogja, hogy azért mondtam el neked, mivel teljesen megbízok benned, és mert nagyon nehéz minderről senkinek se beszélni. Ha Luna-nak mondtam volna el, azért biztosan nagyon mérges lett volna, de pont ezért nem neki mondtam.
    - Most kicsit megnyugtattál – sóhajtott egyet Alfreda.
   - Mennyi már az idő? – kérdezte Alice, mire a barátnője gyorsan az éjjeliszekrényén lévő órára pillantott.
    - 16:35 – felelte.
    - Akkor szerintem induljunk!
    - Rendben. – És újra elkezdett izgulni Alfri.

 Kimentek a klubhelyiségből és nagyon lassan haladtak a fal mellett. Egy párszor meg is álltak egy-egy beugró mögött, mivel máskülönben nem kívánatos személyekkel találkoztak volna, mint például Nevillel és társaival, köztük Luna-val. Valamint a Carow testvérek is majdnem meglátták őket, de az nem lett volna olyan nagydolog, hisz tudták, hogy Alivel és azzal, aki vele van, úgysem csinálhatnak semmi rosszat az igazgató miatt. Végül sikerült elhagyniuk az épületet, és utána olyan gyorsan rohantak, amennyire csak tudtak, majd az erdő szélén két fa mögött megpihentek.
   - Na, ez nem volt semmi! – szuszogta Alfreda.
   - Nekem mondod! Majd megállt az ütő bennem, amikor megláttam Luna-t és a többieket.
   - Velem ez volt Carow-jéknál. De utána rájöttem, hogy az igazgató úr miatt védve vagy tőlük, de abban már nem voltam biztos, hogy én nem kapnék-e be egy-két átkot.
    - Szerintem nem kaptál volna.
    - Reméljük, de most már ez mindegy. Lassan itt kell lennie az igazgatónak – nézett ki a fája mögül.
    - Olyan furcsa, hogy Te igazgatónak hívod őt – jegyezte meg Alice.
    - Bocsi, de nekem ő az igazgató úr. – Közben normalizálódott a pulzusuk.
    - Persze, tudom én azt, de akkor is furcsának hat számomra – bazsalygott egy kicsit.
    - Nézd csak! - mutatott a kastélytól egyre távolodó fekete ruhás személyre Alfri.
    - Már jön is – kezdett el Ali is izgulni. Gyorsan felálltak és leporolták magukat. – Figyu, szerintem én lépek ki először, és te majd csak akkor, ha már számít rád, oké?
    - Persze. Nem is akartam, azonnal lesokkolni – értett egyet. – Majd próbálok jól megbújni itt, hogy ne szúrjon ki.
    - Rendben.
    Már majdnem ott is volt Piton, aki az erdőhöz közelítve lelassult, és éppen kanyarodott volna balra, amikor Alice előlépett a fa takarásából.
    - Apa! – szólította meg.
    - Alice, hát Te meg mit keresel itt? – láthatólag nagyon meglepődött. – Talán valami baj van?  – gondolt rögtön a legrosszabbra. – És amúgy is, honnan tudtad, hogy itt leszek?
    - Nem, nincs semmi baj, csak már nagyon szerettem volna beszélni veled. Alfreda pedig észrevette, hogy öt óra tájékán mindig sétálsz egyet errefelé – válaszolt mindkét kérdésre.
    - Alfreda? Ő ilyesmit figyel? – nem tudta hova tenni a dolgot Piton.
   - Igen, tudod, én… sajnálom… mármint szerintem igazán nincs is mit sajnálni… én csak… - Nem tudta befejezni.
    - Alice, mond már meg, mit csináltál! – kérlelte a pótapja.
   - Hát, ööö… Elmondtam Alfreda-nak, hogy te igazából a mi oldalunkon állsz, és hogy pótapaként tekintek rád. – Rögtön folytatta, mielőtt a Perselus közbe szólt volna. – De kérlek, ne haragudj rám! Én nem akartam semmi rosszat, csak nem bírtam már magamban tartani, hisz se anyának, se Luna-nak nem mesélhettem rólad. Alfri pedig hitt benne már előtte is, hogy te jó vagy és csak muszájból ölted csak meg az igazgatót. Én teljesen megbízok benne, és tudom, hogy nem mondja el senkinek sem. De tényleg muszáj volt beszélnem valakivel, mert már úgy éreztem, hogy teljesen tönkretesz a titkolózás. Mármint ne érts félre! Nagyon örülök, hogy elmondtad nekem, és hogy ezáltal tudom az igazságot, de valakivel beszélnem kellett róla. Sajnálom! – Hirtelen, saját magát is meglepve, elkezdett sírni. Piton döbbent arca megrémítette, hogy végzetes hibát vétett.
    - Kérlek, ne sírj! Miattam végkép ne! – Már épp közelebb ment volna a lányhoz, amikor Alfri lépett ki a fák közül, és átölelte a barátnőjét.
   - Nagyon sajnálom, ha emiatt mérges, de én tényleg hiszek önben. Mikor Dumbledore igazgató meghalt és mindenki Maga ellen fordult, én akkor is tudtam, hogy Ön nem gonosz, és szerencsére anyáék is ezen a véleményen voltak. Bár próbáltunk rájönni, mi lehetett mindennek a magyarázata, sajnos nem találtuk ki. Viszont most, hogy megtudtam Alice-től az igazságot, tiszta lett a kép. De esküszöm, senkinek sem mondom el, a szüleimnek sem, hisz tudom, hogy mekkora bajba sodorhatnám önt és ezáltal mindannyiunkat – hadarta egy levegővel Alfreda, miközben Alice hátát simogatta.
    - Értem. – Piton eléggé semleges fejet vágott, amire a lányok egyáltalán nem számítottak.
    - Akkor nem vagy mérges? – kérdezte félénken Ali.
    - Alice, Alice… Tudod, hogy annyi mindenkire van okom mérgesnek lenni. Miért pont rád legyek az? Hisz mind közül Te vagy az egyetlen, akit szeretek is. – Most már valamelyest mosolygott.
    - Köszönöm – ölelte át a pótlánya.
    Majd Piton Alfreda-hoz szólt.
    - Alicenek remek az emberismerő képessége, ezt saját magamon is tapasztaltam. Ráadásul én is mindig egy nagyon rendes, okos lánynak tartottalak, és nem is tudod, milyen jól esett mindaz, amit az előbb mondtál nekem. –  Majd hirtelen olyat tett Perselus, amire ő maga sem számított, széttárta a karját és megölelte Aflreda-t is.
    - Merlinre! – kezdte nagy nehezen Alfri. – Köszönöm. Igazából nem is tudom, mit mondhatnék.
   - Nem kell semmit sem mondanod. Már mindent elmondtál, amire szükségem volt. Éppen ezért én tartozok Neked köszönettel, ahogy Neked is, Alice. Tudjátok, több szeretet és tisztaság van a lelketekben, mint a házam többi tanulójáéban együttvéve – mondta kedvesen.
    - Ne általánosíts, apa! – húzta fel a szemöldökét Ali.
    - Jól van, akkor a felében együtt véve.
    - Így már van benne igazság – bújt most ismét ő oda a pótapjához.

 Még egy óráig sétálgattak és beszélgettek, főként Alfreda mesélt magáról és a családjáról, de Piton is elmondott egy-két magánjellegű dolgot.
    - Köszönöm ezt a remek órát, hölgyeim. Egy élmény volt – nézett rájuk boldogan Perselus.
    - Ahogy nekünk is – mosolygott vissza Alfri.
    - De most jobb lesz, ha itt maradtok még vagy tíz percet, addig én gyorsan bemegyek, hisz nem vetne rátok jó fényt, ha egy gyilkossal mutatkoznátok.
    - Ne, mondj ilyet, apa! – szólt rá Alice.
    - Pedig így van… Majd még beszélünk, lányok.
    - Egy hét múlva, ugyanitt, ugyanekkor? – nézett rá reménykedve Ali.
    - Én itt leszek.
    - Mi is – mondták egyszerre.
    - Akkor egy hét múlva. 

- Igazad volt, Alice. Ő egy remek ember – nézte az egyre távolodó taláros férfit Alfreda.
    - Örülök, hogy itt vagy velem, hogy ilyen vagy, és… - Nem fejezte be, helyette a barátnője nyakába vetette magát. Majd egy kis idő múlva visszaosontak a klubhelyiségükbe.

A szobájukban, az ágyukon ücsörögve fújták ki egy kicsit magukat, amikor észrevette Alfri, hogy Alice nagyon elmerengett.
    - Hahó, itt vagy? – integetett a szeme előtt.
    - Hogy, mi? – nézett rá zavartan. – Hát persze, csak… Azon gondolkodtam, mennyire jó ember vagy. – A legegyszerűbb, legőszintébb mosolyát villantotta a lányra Alice. – Szeretlek, Alfreda – mondta ki hirtelen.
    - Jaj, Te lány… - könnybe lábadt a barátnőjének a szeme. – Még szép, hogy én is szeretlek. Hisz annyira kedves és őszinte vagy. Úgy érzem, nekünk rá kellett találnunk egymásra - ölelték át egymást.
    - Szerintem is…
    Ez volt az új tanévük legszebb napja. Azokat az érzéseket, amiket aznap éreztek, sohasem tudták elfelejteni. Bizalom, biztonság, odaadás, támogatás, kedvesség és szeretet együttes erővel vették át az uralmat a szívük felett.

- Alice! – súgta oda Alfri Sötétvarázslatok kivédésén három nap múlva.
    - Igen?
    - Rájöttem – jött a rövid, de egyben lelkes válasz.
    - Mire?
    - Hogy mi akarok lenni.
    - Carow-t hallgatva? – lepődött meg, mire a barátnője mosolyogva bólogatott. – És mi lenne az? –Alfri gyorsan el is újságolta, majd azt is kitalálta, hogy később megkérdezi az igazgató urat, hogyan is tudna továbbtanulni, hisz úgysem állnak sorban nála tanácsadás ügyében.

 Kissé izgulva, de azért jó kedvel teli lépett az igazgatói ajtó elé, majd bekopogott. Hiszen Alice által megtudta a jelszót, amivel odajuthatott az ajtóhoz.
    Piton rögtön kinyitotta, és a meglepetéstől hirtelen hátrahőkölt.
    - Miss Adlard, minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte végül.
    - Remélem, nem zavarom önt, igazgató úr – majd a szoba felé pillantott, és úgy látta, hogy senki sem volt ott.
    - Nem, igazából örülök is, hogy nem kell tovább agyalnom egy-két kevésbé kellemes dolgon. – Majd kijjebb tárta az ajtót, és beinvitálta a lányt. – Kérem, üljön le! –mutatott az íróasztalával szemben lévő igen kényelmesnek tűnő székre.
    - Köszönöm. – Helyet is foglalt Alfri.
    - Ha nem tévedek, Alice-től tudja a jelszavamat – mosolyodott el az igazgató.
    - Igen, és kérem, ne legyen rá mérges… - Perslus közbe vágott.
    - Alice csak annak mondaná el, akiben bízik. Ahogy azt már az erdő mellett is mondtam: hiszek benne és az emberismerő képességében. Csak a legjobbakat feltételezem magáról, és ha nem add rá okot, ez így is fog maradni.
    - Akkor igyekezni fogok. – Kissé elpirult közben.
    - Egyébként miért látogatott el hozzám? – tért a lényegre Piton.
    - Azért, mert kellene egy két tanács a továbbtanulásomhoz.
    - Ó! Értem – húzta össze a szemöldökét, ezzel téves benyomást téve a lányra.
    - De ha már nem lehet ilyennel önhöz fordulni, akkor nem is zavarok tovább. – Indulásra készen várta a választ Alfri.
    - Dehogynem, csak meglepődtem, mert összesen tíz gyermek fordult hozzám a pótlányommal együtt – nézett lefelé szomorúan.
    - Sajnálom. – Nem tudta, mi mást mondhatott volna.
    - Hát még én. Hisz nem hinném, hogy mindenki tisztában van vele, hogyan működnek a dolgok, csak hát eléggé elrettentem őket. – Megint mély szomorkás hangulat telepedett rá.
    - Szerintem nem azért van ez. Hisz gondoljon csak bele, sok mardekáros számára ön a példakép, aki megölte az általuk nem kedvelt igazgatót, és megfélemlíti a sok ártatlan diákot! – Közben azonban rájött, hogy ezt mégsem kellett volna kimondania, ezért gyors szabadkozásba kezdett. – Mármint nem úgy értettem… – Közben rákvörössé vált az arca. Félt, hogy máris oda lett az igazgató jó véleménye róla.
    - De attól még így van.
    - Arra akartam célozni, hogy szerintem van, aki úgy hiszi, nem lesz már lehetőségünk tovább tanulni, míg más épp arra vár, hogy a Sötétnagyúr átvegye az uralmat, és akkor majd beállhat a csatlósai közé, és így is tárgytalanná válik ez a téma – fejtette ki a gondolatát.
    - Ebben lehet némi igazság, merthogy őszinte legyek, többfős csoportokban szoktak hozzám jönni a házamból, hogy arról kérdezgessenek: Milyen volt megölnöm Dumbledore-t? És, hogy tényleg annyira félelmetes és könyörtelen-e a Nagyúr? – gondolt vissza.
    - Na, látja! – mosolyodott el Alfreda.
    - Ön rendkívüli mód hasonlít Alice-re. Ez pedig tőlem hatalmas dicséret – tette hozzá a mihez látás végett.
    - Köszönöm. Hogy őszinte legyek, én így hirtelen nem tudnám senkihez sem hasonlítani Önt, de amint találok valakit, ígérem, elmondom. – Tényleg komolyan el kezdett gondolkodni ezen, pedig az igazgató semmilyen utalást nem tett rá, hogy bármi ilyesmit elvárna tőle.
    - Rendben. Akkor mi is szeretne lenni? – érdeklődött a látogatásának eredeti okáról.
    - Pszichológus – felelte Alfri.
   - Hogy mi? – nézett nagyot Piton. – Pszichológus? Ez meg, hogy jutott az eszébe, ha szabad megtudnom?
    - Ahogy ültem Sötétvarázslatok kivédése órán, és körbe nézve a teremben láttam, hogy sokan félnek, míg mások jól szórakoznak rajtuk, és azon a borzalmon, amit el kell ott viselnünk. Volt, aki szomorú volt, míg valaki felettébb vidám, és ekkor jöttem rá, hogy többet szeretnék az emberi érzésekről tudni. Sőt, segíteni szeretnék azoknak, akik gondokkal küszködnek. Akkor tudatosult bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni – magyarázta lelkesen.
   - Ez igazán érdekes, és én megértem, csakhogy… - De a lány tudta, mit akar mondani.
   - Nem igazán vannak a varázsvilágban pszichológusok, igaz? – már kevésbé volt lelkes.
   - Igazából, én nem hallottam még egyről sem – gondolkozott el kicsit Perselus. – De ez nem azt jelenti, hogy nincsenek is. Még akár az is lehet, hogy százával vannak, csak mi azért nem tudunk róluk, mert sohasem kerestük őket – próbálta bíztatni Alfreda-t.
    - Talán van benne igazság, de ha jól tudom, akkor a házunkból többen is mugli pszichológust kerestek fel, mert nem bírták már az iskolai dolgokat magukban tartani. Habár le kellett egyszerűsíteniük a dolgokat – vagyis minden varázslattal kapcsolatos dolgot kihagyniuk a történésekből –, de azért biztos segített nekik – gondolt bele Alfri.
    - Értem, de még ha nincs is köztünk egy pszichológus sem, attól még nem kell feladnia az álmait! Legyen Ön az első! Mert hiszem, hogy lesz itt még szebb jövő, amiben helye lesz, mint pszichológus, és Alice-nek is, akármi is szeretne lenni. Amíg vannak ilyen emberek, mint Önök, addig én is bízom egy szebb jövőben. – Most már nem egy, hanem két lány is bizakodással töltötte el Perselus-t.
    - Köszönöm, igazgató úr! És én is hiszek ebben a jövőben, és nem adom fel az álmaimat, amíg élek – mondta lelkesen.
    Ezután az igazgató felajánlotta, hogy oda-vissza tegeződjenek – hisz ez volt a célravezető, ha már megbeszélték, hogy Alice-el hármasban heti rendszerességgel fognak találkozni. Alfreda természetesen azonnal belement, és nagyon jól esett Neki az a közvetlenség, amiben a férfi részesítette. Majd miután visszatértek az eredeti témához, megbeszélték, hogy mugli iskolában kell majd tanulnia – de ez még nagyon távolinak tűnt, mert nagyon távol is volt.