2017. december 9., szombat

Tört angol - MarkJin fanfiction - 16. fejezet


Tizenhatodik fejezet – Felesleges tag




Mark:

- Jackson, nem tudod, hol van Jinyoung? – kérdeztem, mivel egyszer csak hirtelen felszívódott, pedig mutatni akartam neki pár sort, amit az egyik dalban átírtam.
- Én nem vagyok jó? – tette keresztbe a kezét, miközben kíváncsian várta a válaszomat.
- Öhm… de, persze – vakartam meg a tarkómat.
- Csak viccelek, tudom, hogy Jinyoung a… Mindegy, ő áll hozzád legközelebb – legyintett egyet a kezével. – Amúgy úgy láttam, hogy a hárommal arrébb lévő szobába mentek. Remélem, nem tettünk rossz fát a tűzre, vagy, hogy csalódást okoztunk nekik a mai teljesítményünkkel, és azért vonultak el kettesbe.
- Erre volt már példa?
- Igen, az első hónapokban túlságosan is sokszor. De ma szerintem mindenki kihozta magából a maximumot. Vagy te mit gondolsz? – Látszott rajta, mennyire lelkiismeretesen áll a dolgokhoz. Yugyeom és BamBam is beleadták szívüket-lelküket, de Jacksonnál ez több volt, nála nagyobb céltudatosság volt jelen, ezért is illett a leader pozícióhoz.
- Szerintem is remek volt mindenki. Biztos, más miatt tűntek el. Viszont tényleg szeretnék mutatni valamit Jinyoungnak. Nem volt megelégedve pár sorral az egyik dalunknál, amin ketten dolgozunk, és kíváncsi lennék az újakhoz mit szól – magyaráztam.
- Á, értem! Keresd csak meg őket!
Vidáman indultam ahhoz a szobához, ahova Jacskon látta őket bemenni. Borzasztóan kíváncsi voltam a véleményére, mert éreztem, hogy eltaláltam, mit akart kihozni abból a szövegrészből. Azonban izgalmam valami sokkal rosszabbá fordult át, amikor rájuk nyitottam.
- Ó, bocsánat, nem akartam semmit megzavarni! – Be se léptem, már fordultam is ki, mikor megpillantottam az egymást ölelő Jaebumot és Jinyoungot. 


Olyan bensőséges ölelésről volt szó, hogy akaratlanul is féltékeny lettem, méghozzá nem is kicsit. Arra vágytam, hogy engem is így öleljen Jinyoung, de egy-egy apróbb érintésnél többet nem kaptam tőle. Egyetlen egyszer zárhattam karjaim közé, amikor pár hete a csokifagyival megjelent éjszaka, de azt is én kezdeményeztem. Talán olyan rossz élmény volt számára, hogy azóta is irtózott tőlem? De hát nem viszonyult hozzám másként, sőt, még nyitottabbá is vált azóta felém. Így viszont nem értettem, miért nem lett több testi kontakt közöttünk. Nem volt nagy szokásom az érintkezés, sőt, pont, hogy szabályosan hidegrázásom volt, ha olyanokkal kerültem ilyen helyzetbe, akikkel nem voltam közeli kapcsolatban. Viszont a szeretteimet egész nap tudtam volna ölelgetni, amiről az öcsém sokat mesélhetett volna.

 - Mark, jól vagy? – kérdezte Jinyoung este, mikor végre kettesbe kerültünk. – Olyan gyorsan elrohantál, mikor bejöttél hozzánk Jaebummal.
- Persze, hogy jól vagyok. Pffúúú! – Talán az a fújtatás a végén, valamint a vállrándításom, nem kellettek volna. Bár lazának akartam tűnni ezekkel, mégis inkább idétlennek hatottak. – Azért szerintem te is észrevetted, hogy az utóbbi időben egyre jobban érzem itt magam.
- Hát persze, és tudom, hogy ebben Youngjaenek nagyon nagy szerepe van, amiért borzasztóan hálás vagyok neki – mosolygott, mint, aki tényleg elhiszi, hogy mindez csak Youngjae miatt van.
- Tény és való, hogy segített az érkezése, de hát főként miattad szeretek itt lenni, Jinyoung. Ezt azért csak tudod – a mai nap után muszáj volt ezt kimondanom.
- Ó, igen? – Még sohasem láttam ennyire zavarban. Egyik lábáról a másikra állt, majd elkezdte vakarni a tarkóját. Talán most jött rá, mennyit is jelent nekem, miközben én csak egy megtűrt személy voltam a részéről?
- Igen – feleltem továbbra is komolyan.
- Örülök, amiért segíthettem – érintette meg a vállamat, de alig három másodpercre.
Szép, Jaebum egy hosszas ölelést kapott, én meg három röpke pillanatnyi érintést, azt is csak a jobb vállamon! Sohasem érhettem fel Jaebumhoz.
- Megyek lezuhanyzok! – Szedtem elő a pizsamámat.
- De miért kerestél korábban?
- Nem lényeg. Csak mutatni akartam valamit, de ráér holnap is – feleltem szomorkásan, mert egyszerűen nem tudtam leplezni az érzéseimet.
- Biztos? – nézett rám aggódva, az én lábam pedig majd összecsuklott, mint mindig, amikor védelmezve tekintett rám. Annyira vágytam ezekre a pillantásaira, amiknél már tényleg csak az érintései jelentettek volna többet.
- Hát persze. Nem lényeg – mosolyogtam haloványan. – Ahogy én sem – tettem hozzá suttogva, de valószínűleg meghallotta, mivel megragadva kezemet, maga felé húzott.


- Mi az, hogy te sem? – teljesen össze volt zavarodva, láttam rajta.
- Semmi, Jinyoung. Aludjunk inkább! Nem kell mindig velem foglalkoznod! Én csak egy vagyok egy sok tagból álló csapatból, ráadásul a leggyengébb láncszem. De remélem, hogy idővel hasznosabb leszek – néztem mindeközben lefelé.
- Mark, könyörgöm, ne mondj ilyet! Annyira tehetséges vagy, és olyan sokat segítettél nekünk, amióta itt vagy. És nem mellesleg… Na jó, ez hülyén fog hangzani – ismét a tarkóját vakarta, úgyhogy tényleg zavarban volt.
- Mondd csak! – kértem kíváncsian.
- Úgy érzem, miattad jobb ember lettem – vallotta be, és szemének tükörképében megláttam saját magam, és most az egyszer úgy, ahogy valószínűleg ő látott engem. Bár csak egy pillanat erejéig tartott a dolog, de mégis, erre a kis időre egy kicsit a lelkébe láttam. – Számomra rengeteget jelent, hogy itt vagy. A többiek is kedvelnek, emiatt ne félj! De én… Én… Hagyjuk! – nem tudta kimondani, pedig hallani akartam volna, hogy mit is érez irántam. – Nem tartalak fel tovább. Menj csak fürödni!
 - Rendben – hagytam el a szobát, de amennyire az előbb menekültem volna a fürdőbe, most annyira maradtam volna még ott beszélgetni vele.
Talán tényleg fontos lettem neki? Nem csak beképzeltem, hogy nyílt lett az irányomba? Viszont, ami végképp szöget ütött a fejembe, hogy valóban úgy érezte, hogy én jobb emberré tettem? De hát mivel, és hogyan?
Annyi kérdés kavargott a fejemben, és tudtam, magamtól egyikre sem kapom meg a választ. Valahogy Jinyoungból kellett kiszednem őket.

Másnap tényleg megmutattam neki a dalszöveget, ami úgy tűnt, elnyerte a tetszését. Viszont továbbra is folyton Jaebum mellett volt. Mármint semmivel sem töltött több időt vele, mint velem, de mégis, csak megszoktam, hogy én lettem a központi személy az életében. Viszont, mióta Youngjae velünk élt, és Jaebum ismételten sokat volt a csapattal, mintha a státuszom kicsit visszább esett volna. Azonban az ölelésükig ez nem tűnt fel, de most már igenis fájt, nem is kicsit. Rossz dolog a féltékenység, és én rosszul is éreztem magam miatta, viszont nem volt semmilyen kikapcs gomb rajtam, amivel leállíthattam volna ezt a funkciómat. De mindez este átcsapott fájdalommá is egyben, valamint mérhetetlenül nagy szomorúsággá, amikor kitalálták a többiek, hogy játszunk.
A játék lényege az volt, hogy mindannyiunknak fel kellett írnia egy-egy papírfecnire öt kérdést saját magával kapcsolatosan, és belerakni egy sapkába, a papírokat összekevertük, majd kihúztuk őket egyesével. Én igyekeztem olyan dolgokat felírni, amiket legalább Jinyoung tudhat, és nagyon jól esett, hogy tényleg mindre kapásból rávágta a választ. Elsőnek azt, hogy a tesómat Joeynak hívjak, aztán a születésnapom dátumát, majd, hogy milyen városban lakom, a szüleim nevét, végül pedig, hogy a tavasz a kedvenc évszakom. De, ami a gyors válaszainál is jobban esett, hogy mindig büszkeség öntötte el az arcát, amiért ő igenis egyre jobban ismert, a többiekkel ellentétben, akik még mindig alig tudtak rólam valamit. Viszont bizakodó voltam, hogy idővel, ha már profin beszélem a koreait, akkor majd sokat javul a helyzet.
Bárcsak azt mondhattam volna, hogy én is hasonlóan jól tudtam a kérdésekre a választ Juniorról, de ötből négyre Jaebum válaszolt, ráadásul azonnal, egyre pedig Jackson. 
   Jaebum esetében már más volt a helyzet, Youngjae és Jinyoung kettő-kettő arányban álltak, amikor egymással szemezve várták az ötödik kérdést, amit végül Junior húzott be, így ünnepélyesen magához ölelve barátját. Lerítt róla, mennyire büszke magára, talán sokkalta büszkébb, mint nálam. Az én esetemben nem volt vetélytársa, Jaebumnál viszont igen, de még Youngjaet is lekörözte, aki gyerekkori barátja volt. Jaebum is vidáman és büszkén ölelte magához, két napon belül már másodjára Juniort, akinek a mosolya, mintha kétszer akkora lett volna, mint mikor velem nevetett. Akinek karja felém sohasem nyitott, csak, amikor esélyt sem adva neki, magamhoz rántottam azon a bizonyos éjjelen.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy szúródik a mellkasom, mert annyira elmélázva néztem őket, hogy még levegőt venni is elfelejtettem. Mintha már a légzés is felesleges lett volna, ha Jinyoung szívében nem én töltöm be a legnemesebb helyett. De hogyan is gondolhattam azt, hogy egy hónap alatt lekörözhetem Jaebumot? Ők voltak a JJ Project, akikért már korábban is rajongtam, akikről tudtam, hogy lelki társak. Még hogy én beférkőzzek közéjük! Hisz nem voltam más, csak egy felesleges tag… 


- Hova mész, Mark? – kérdezte Jackson, amikor hirtelen felpattantam.
- Muszáj elintéznem egy hívást – feleltem, ami igaz is volt, mert féltem, ha most ezt nem teszem meg, akkor az elkövetkezendő napokban saját lelki válságom fog tönkretenni.
- Halló! – hallottam JYP hangját a vonal túlsó végéből, akinek gyorsan azt kezdtem el ecsetelni, hogy otthon zűrök vannak az öcsémmel, és nagy szüksége lenne rá, hogy hazamenjek. Ezzel nem is hazudtam, mivel pont három napja borult ki megint Joey a hiányom miatt, így tényleg meg kellett már ejteni ezt a találkát.
JYP jól fogadta a dolgot. Azt mondta, sejtette, hogy egy hónapig fogom csak egyhuzamban kibírni Koreában, de mivel rengeteget dolgoztam, így négy nap szabadságot kapok, mert nem akarja, hogy a családom és a honvágyam miatt végérvényesen elveszítsen a cég. Miután letettem a telefont, kifújtam hosszasan a levegőt. Megkönnyebbültem, hisz nemsokára újra otthon lehettem.
Már foglaltam is le egy járatot másnapra, mert szerencsére annyi pénz épp volt a számlámon, hogy ez ne okozzon gondot. Ezután hazatelefonáltam. A családom majd kiugrott a bőréből a jó hír hallatán, ami még inkább feltöltött. Az öcsém még el is érzékenyült, belegondolva, hogy a Tuan testvérek ismét egyesülhetnek.
- Minden rendben? – kérdezte Jinyoung, pont miután letettem a telefont, és épp vissza akartam menni hozzájuk.
- Nem igazán – feleltem, majd azon kattogott az agyam, hogyan is tálalhatnám neki a legjobban ezt az egészet. – Holnap hazautazom – mosolyogtam félénken, amit már megszokhatott tőlem.
- Tessék? – esett le az álla. – De hát miért? Baj van?
- Semmi komoly, csak már úgy hiányoznak, és a tesóm is egyre nehezebben viseli a távollétemet. Csak négy napról van szó, de nekünk most erre olyan nagy szükségünk van, mint semmi másra a Földön. – Amint kimondtam mindezt, rájöttem, hogy nem volt teljesen igaz, mivel rá még ennél is nagyobb szükségem lett volna, de talán ez egy rossz dolog volt, amit le kellett otthon küzdenem.
- Aha! – mintha elszomorodott volna, amit furcsálltam. – De biztos, nincs semmi baj? Nem rontottam el valamit?
- Nem – álltam fel, és most én tettem vállára a kezemet, viszont ezek után nem tudtam türtőztetni magam, ahogy pár hete, úgy most is, szorító ölelésembe zártam. Ismét mélyen beszívtam azt a jellegzetes, finom, Jinyoung illatot. Csak húsz másodpercig tartott az egész, de tudtam, hogy ennek az ölelésnek az emlékébe fogok temetkezni az otthon töltött időszak alatt.

Másnap reggel korán ébredtem, de kértem a többieket, hogy aludjanak csak nyugodtan. Azonban Jinyoung felkelt velem, és segített pakolászni, majd úgy döntött, hogy a reptérre is elkísér.
- Vigyázz magadra, Mark, rendben? – kérte aggódva. – Érj haza épségben, és nem mellesleg vissza hozzánk!
- Úgy lesz – ígértem, majd indultam volna el, de láttam, hogy kérdezni akar valamit.
- Mark, ugye most már valamelyest a közös házunkat és magát Koreát is az otthonodnak tekinted? – reménykedve, de közben mégis félve várta a válaszomat.
- Még szép! – nyugtattam meg, majd egy kézfogás után elindultam a gép felé.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése