Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 14. fejezet

Tizennegyedik fejezet – Ezen már túl vagyunk

- Öhm… éhes vagy? – kérdezte Mark zavarodottan, miután hazaértünk.

- Nem, még szerintem a felét sem emésztette meg a gyomrom a bőséges reggelinknek – feleltem tettetett könnyedséggel.

- Ezzel én is így vagyok. De akkor mit csináljunk? Ez a te szülinapod, te döntesz.

- Gondolom, filmezzünk – vágtam rá az első dolgot, ami az eszembe jutott, majd Mark meg is engedte, hogy én válasszak filmet, amire egy fikarcnyit sem figyeltem, főleg, hogy már egy tucatszor láttam.

Az agyam sokkal fontosabb dolgokon járt, mint pár képkockán: a saját életem filmje volt az, aminél rá kellett nyomnom a stop gombra, és egy kicsit átgondolnom mindent. Hogyan jutottam el pár hét alatt a menekülésemtől – amikor a rémálmaim gonoszát láttam meg Markban – oda, hogy legszívesebben addig csókoltam volna, amíg bírjuk szuflával? Még hogy képes voltam-e neki adni magamat testileg is? Ez már nem kérdés volt, hanem egy kijelentendő tény, hogy igenis azt akartam, hogy Mark Tuan vegye el a szüzességemet, ahogy én az övét. Viszont ott voltak a potyautasaink: a hangok. Nem tudhattam, mennyire lehetek rámenős, amikor ők bármikor vészriadót fújhattak, ezzel belerondítva az idilli képbe.

A cikázó gondolataim tengeréből az húzott ki, hogy Mark láthatólag nem talált kényelmes pozíciót magának, én pedig nem gondolkodva, odahúztam magamhoz, hogy a karjaimba hátra dőlve élvezhesse a filmet. Bár mindig az mondta, hogy ne akarjak a fejébe látni, mert megrémülnék attól, ami ott van, ekkor mégis szörnyen kíváncsi lettem volna, ő vajon képes volt akár egy percét is élvezni a filmnek, vagy ugyanúgy kettőnkön jártak a gondolatai.

- Maradhatnánk így még egy kicsit? – kérdezte, amikor vége lett a filmnek. – Annyira jó érzés a karjaidban lennem, mert így tudom, hogy nem vagyok egyedül, és hogy te megvédesz mindenkitől. – Ekkor óvatosan maga köré fonta az egyik karomat, majd a kezeinket összekulcsolta, amitől libabőrös lettem.

- Addig maradsz így, ameddig szeretnél – nyugtattam meg. – Nem sietek sehova, és melletted amúgy is olyan, mintha megállna az idő. Bárcsak sohase kellene visszamennem! Imádom a családomat és az éneklést, de itt minden annyival egyszerűbb. És nem mellesleg, boldoggá teszel, Mark, napról-napra egyre boldogabbá – vallottam be neki.

- De biztos, fele annyira sem, mint amennyire te engem.

- Már megint azt hiszed, hogy te nem vagy képes boldogságot okozni nekem. Jaj, te! – szorítottam magamhoz, miközben az államat a homlokára tettem. – Ugye már nem akarsz meghalni? – Nem tudtam nem megkérdezni, hisz annyit javult a lelkiállapota.

- Én nem akarok nélküled élni.

- Ki mondta, hogy kell? Élj velem itt, vagy a világ másik végén! Nincsenek azok az orvosok, akik elválaszthatnak minket. Nem engedlek el magam mellől – jelentettem ki a lehető legnagyobb komolysággal. – Te hozzám tartozol, ahogy én hozzád. – Szorítottam ismét szorosabban. Ebben a percben nem tudtam volna megállapítani, ki ragaszkodott jobban a másikhoz, és nem is kellett, ez így volt végre kölcsönös.

- Tényleg úgy hiszed, hogy meg tudjuk oldani? – kérdezte halkan és félénken.

- Mindent meg lehet oldani, ha igazán akarjuk, és én nálad jobban senkit és semmit nem akarok. – Az volt ebben a kijelentésemben a legjobb, hogy már meg sem rémisztett ez a tény az elmúlt órák fényében.

- De mi van, ha rámegy a karriered? Jinyoung, azzal rengeteg rajongót hagynál cserben. Nem éri meg értem elhagynod őket. Mivel én is csak egy rajongód vagyok a sok közül; persze a legnagyobb, ha nem vetted volna észre – tette hozzá, én pedig nem tudtam, hogy le vagy felminősíteni szerette volna magát.

- Lehet, sőt biztos, hogy te vagy a legnagyobb rajongóm, de nem csak ez különböztet meg téged az összes többitől, hanem az, hogy te vagy az egyedüli, akiért viszont rajongok – simítottam végig a bársonyos, alapozótól mentes bőrén.

- Zavarba hozol – temette a szabad kezébe az arcát, én viszont nem engedtem, hogy ennyiben hagyjuk a dolgot.

- Ezt te mondod, aki idehoztál? Fordulj szembe velem! – kértem kedvesen.

- Nem.

- Mark, kérlek szépen! – Ő azonban továbbra sem mozdult, viszont nekem kapóra jött, hogy ilyen vékony és törékeny volt, ezért óvatosan magam felé fordítottam, de úgy, hogy továbbra is az ölemben feküdjön. Bár a kezének a levételét az arcáról már egy kicsit nehezebb feladatnak éreztem, de ezzel is megküzdöttem. – Drágám, kérlek!

- Drágámnak szólítottál? – nézett végre magától rám. – Te tényleg kedvelsz – látta végre be.

- Nem csak kedvellek…

- Egek! Ez nem jó… Én nem vagyok elég jó neked. Sohasem leszek az, Jinyoung. Én nem lehetek épp ember, velem nem tudnál teljes életet élni, még akkor sem, ha nem zárnának vissza a pszichiátriára. Neked egy okos, szellemes, kedves és gondos férfi kell, nem pedig egy selejt.

- Mark – mosolyodtam el –, te saját magadat jellemezted épp, hisz nálad okosabb, szellemesebb, kedvesebb és főként gondosabb embert nem ismerek. Tehát áldásodat adtad magadra – próbáltam a saját csapdájába ejteni.

- Kiforgatod a szavaimat.

- De ha egyszer jogos, amit mondok. Meg amúgy is, nekem már nem kell más. Sohasem kellett előtted senki, és utánad még annyira sem kellene. Én már csak téged akarlak. Reggel még fogalmam sem volt róla, hogy többet érzek irántad, mint barátság, de már igenis tudom. Úgyhogy halkan megsúgom, bármikor újra megcsókolhatsz, ha szeretnél, mert nem fogok ellenkezni, sőt – néztem rá hamisan, de arra nem számítottam, hogy az ajánlatomat azonnal be is hajtja, mivel, ahogy befejeztem a mondandómat, Mark egy hirtelen mozdulattal ismét rátalált az ajkamra, és a kinti csókunknál tapasztaltabban és hevesebben esett a párnáimnak. Levegőt is alig vettem, úgy belemerültem ennek a törékeny angyalnak a támadásába, amit a csókjaival mért rám. Olykor átvettem volna én az irányítást, de nem mertem, mivel féltem, a hangok közbe szólnának, így inkább meghagytam neki a dominanciát, amit nagyon élvezett, én pedig az ő örömétől még inkább a fellegekben jártam.

- Oké, kifulladtam – vált el tőlem percekkel később, majd a mellkasomra dőlve feküdt rajtam tovább.

- Én is – mondtam lihegve. – Túl jó vagy ebben, Mark.

- Nem, mintha lenne összehasonlítási alapod.

- Egy lány már megcsókolt, de azt inkább törölném a fejemből.

- Ó, akkor nem én voltam számodra az első? – esett neki rosszul.

- Sajnálom, de bár te lettél volna! Viszont, mivel egy csaj volt, és kábé két másodperc volt az egész, így hivatalosan veled csókolóztam először – próbáltam javítani a helyzeten.

- Így elfogadom. – Miközben ezt mondta, elkezdte óvatosan simogatni a hasamat, én pedig hasonlóan tettem a hátával.

- Egek, már huszonnégy éves vagyok! – ugrott be. – Vén csont lettem.

- Én egy évvel öregebb vagyok – jegyezte meg.

- Tényleg? – lepődtem meg. – Nem hittem volna.

- Mert olyan törékeny vagyok, és minimum öt évet letagadhatnék – mormogta sértődötten.

- Nem ötöt, csak négy és felet – viccelődtem, amit szerencsére értékelt, így apró kacajával megtörte a hirtelen beállt feszültséget.

- De te annyival előrébb jársz az életedben. Én azt se tudom, mit kezdjek magammal, ha belemegyek abba, hogy tovább élek.

- Nincs semmilyen „ha”; ezen már túl vagyunk – mondtam komolyan.

- Rendben, de akkor szerinted mihez kezdjek? – kérdezte kétségbeesve.

- Soha nem gondolkodtál még azon, milyen hivatást szeretnél?

- De, az viszont kizárt, hogy összejöjjön.

- Ehhez is úgy állsz, mint az első csókunkhoz? – húztam fel a szemöldökömet. - Előre lemondasz róla?

- Lehet – suttogta.

- Azért elmondod, miről van szó?

- Szívesen lennék akrobatika tanár. Régen gyakran korrepetáltam kisebbeket, és egész jól ment. Imádtam átadni a tudásomat, és látni, a tanácsaim által mennyit javultak a csöppségek. Sőt, még egy külön akrobatika sulit is nyitnék abból a pénzből, amit örököltem – mesélte nagy beleéléssel.

- De hol itt a bökkenő?

- Mindenhol. Egyrészt ki az, aki egy mentálisan beteg emberhez hordaná a gyermekeit?

- Nem kell tudniuk, hogy vannak problémáid – vágtam rá.

- Az emberek ezeket mindig megtudják. Elég, hogy egy szülőnek a fülébe jusson, és másnapra azt veszem észre, hogy egy gyerek se jön többé hozzám – felelte félve.

- Nem állhatsz előre így neki! Nézd meg, a csókunknak is pozitív fejleménye lett, ennek is az lehet. De úgy sejtem, a másik ok a szüleid és a balesetük – tettem hozzá.

- Igen. Úgy érzem, elárulnám őket azzal, hogy nemcsak, hogy folytatom az akrobatikát, de még iskolát is alapítok abból a pénzből, amit azért örököltem meg, mert az akrobatika versenyemre való sietség miatt meghaltak. Istenem, ezeket végig mondani is szörnyű. Nem tehetem ezt – rázta a fejét.

- Mark – emeltem meg az állát, hogy a hasamon fekve most engem jutalmazzon gyönyörű tekintetével –, azt akarnák, hogy annak élj, amit a legjobban szeretsz, hisz nem véletlenül támogattak ennyire benne. Nem a te hibád, és nem is az akrobatikáé, hogy meghaltak. Ezt legbelül jól tudod, csak muszáj okolnod valamit az elvesztésükért.

- Igen, muszáj. Meg kell találnom mindennek az okát, mert különben tényleg nem tudok tovább élni.

- Majd máskor még beszélünk erről, jó? – Nem akartam tönkre tenni az idilli hangulatot, se túlfeszíteni a húrt, hogy a hangokat feldühítsem, így egyelőre le akartam zárni a témát.

- Rendben – ment bele.

- Na, de mesélj, milyen ilyen vén csontnak lenni? – terelte vissza a témát oda, ahonnan teljesen elkanyarodtunk az elmúlt percekben.

- Szörnyű, lassan kéne hajfestéket vennem, hogy az őszhajszálaimat elfedjem – viccelődtem.

- Igen, rád férne, már mondani is akartam – ment bele a játékba, én pedig bosszúból megcsíptem az arcát, ami ettől pirospozsgás lett.

- Annyira furcsa belegondolnom, mennyi minden történt velem az elmúlt öt évben, onnantól kezdve, hogy jelentkeztünk az ügynökséghez Jaebummal. De amibe még szürreálisabb belegondolnom, hogy te ezt miként tudtad teljesen felborítani, persze jó értelembe – tettem hozzá, mielőtt félreértett volna. – Ha valaki a balesetem előtt azt mondja nekem, hogy mostanra lesz párom, kiröhögöm – kacagtam, majd rájöttem, hogy kimondtam a bűvös „p” betűs szót. De hiszen már tagadhatatlan volt, hogy Mark Tuan nem csak a lakótársam és a barátom, hanem igenis a párom.

- Örülök, ha tényleg úgy érzed, jó döntés volt, hogy elhoztalak ide – jegyezte meg halkan.

- A legjobb, most már belátom. Tudod, megvolt annak az ára, hogy ennyit léptem előre a karrierembe az elmúlt négy évben: az, hogy a magánéletem megfagyott egy bizonyos ponton. Te vagy az, aki képes voltál ezt a stagnálást felfüggeszteni, és remélem, végérvényesen. – Nem tudtam, hol volt az a Jinyoung, aki nemrég még félt ennek a férfinak a legapróbb érintéseitől is, de hogy minden egyes szavamat komolyan gondoltam, abban teljesen biztos voltam.
    - Te meg az, aki újraindítottad az életemet, úgyhogy most is csak azt tudom mondani, hogy kvittek vagyunk, mivel egymást mentettük meg – mosolygott, majd visszaejtette a fejét a mellkasomra, és ezután tíz percig csak azt hallgattam, milyen tempóban vette a levegőt, és ennél nyugtatóbb hangot el sem tudtam volna képzelni. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)