Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 15. fejezet

Tizenötödik fejezet – Az egyedüli nyugtató

A legszebb napjaink voltak azok, amik a szülinapom utáni héten voltak: minden apró érintésünkben ott volt egyszerre a vágy és egy kis félsz is, hogy szabad-e nekünk mindezt. De igenis szabad volt, és én ezt próbáltam éreztetni Markkal is, aki olykor-olykor még így is elbizonytalanodott, de ilyenkor magamhoz húztam, és addig öleltem, amíg a szíveink egy ritmusra nem vertek, mert azok már egymásért dobogtak.

- Otthon hagytam a bevásárlólistát! – kapott a fejéhez, amikor kiszálltunk a boltnál a kocsijából.

- Semmi baj, ketten együtt nagyjából biztos rájövünk, hogy mik kellenek – nyugtattam meg, majd hátulról átkarolva őt, mentem be vele a boltba.

Sorra pakoltuk be a kosárba a szükséges dolgokat, én pedig erősen kattogtattam az agyamat, nehogy elfelejtkezzünk valami fontosról, de még így is megcsapta a fülemet az, amit az eladónő motyogott a főnökének.

- Ezek azok a buzi fiúk, akiket mondtam.

- Tényleg? Pedig nem tűnnek annak, főleg a fekete hajú; róla biztos, hogy nem mondtam volna meg – felelte a férfi.

- Nem lehet mindig külső alapján rájönni. Az egyik unokaöcsém is az, pedig teljesen átlagosnak tűnik. Néha nagyon jól el tudnak rejtőzködni. De ez a kettő nem is próbálja titkolni: ölelgetik egymást, meg ahogy sugdolóznak és egymásra néznek… Hányinger.

Nem akartam megszólalni, de láttam, ahogy Mark lefagyva mered maga elé, mert ő is meghallotta, miről beszéltek, így muszáj voltam kiállni magunkért.

- Hogy mit mondott? – fordultam feléjük. – Hányinger az, ahogy viselkedünk? Ha egy nő és férfi jönne be ide és nyalnák-falnák egymást, azzal gondolom, semmi baja nem lenne, de két férfi, ha átkarolják egymást, és kedvesen néznek a másikra, az már hányinger? – szinte köptem a szavakat, annyira dühös lettem. – Szerintem meg az a hányinger, amiket maga itt összehordott. Tudom, hogy nem épp abban az országban élünk, ahol elfogadottabb a homoszexualitás, de mi is ugyanolyan emberek vagyunk, sőt meg merném fogadni, hogy ilyen csőlátású személyeknél, mint maguk – néztem ekkor a férfira is –, sokkal jobb emberek vagyunk. Ha én nem ítélem el a heterokat, köztük önöket sem, csak mert mások, mint én, akkor maguknak sincs joguk ezt tenni velem, pontosabban velünk. – Fogtam meg Mark kezét, aki tátott szájjal hallgatta a szavaimat. – Gyere, Drágám, menjünk innen! – Raktam le a földre a kosarunkat. – Biztos, van más élelmiszerbolt is a környéken, mert, hogy mi ide többet nem tesszük be a lábunka, az hét szentség.

- Várjanak! – futott utánunk a férfi, amikor már a kocsi előtt voltunk. – Kérem, bocsájtsanak meg, nem úgy értettük!

- Dehogynem, pontosan úgy értették. – Oda sem fordultam, miközben ezt mondtam.

- Nézzen rám! – rántott maga felé, én viszont kikaptam a karomat a szorításából.

- Mit képzel magáról? – lettem a korábbinál is dühösebb.

- Maga az! – döbbent meg, de közben nem tudott elfojtani egy hisztérikus kacajt. – Hadd csináljak egy képet!

- Meg ne próbálja, vagy eltöröm a telefonját! – fakadtam ki, és már rég véget akartam vetni ennek a komédiának.

- Márpedig biztos, hogy ön a lányom kedvenc énekese, mert tele van magával plakátolva a szobája. A másik pedig, hogy a hírekben is állandóan benne van, hogy eltűnt. Hát ezért, mert bemelegedett, és ezzel a fiúval elbújt a világ elől. – A felismerés undorító öröme vetült ki az arcára, amit azt hittem, mindjárt beverek, de Mark miatt visszafogtam magam, mert nem akartam, hogy megijedjen tőlem.

- Maga összetéveszt valakivel. Még hogy én énekes! Na ne vicceljen! Én csak egy átlagos, hétköznapi polgár vagyok, aki még véletlenül se kerülhetett fel a lánya falára. – Próbáltam könnyedséget erőltetni magamra, ami úgy tűnt, bevált, mivel a férfi kezdte magát kellemetlenül érezni.

- Biztos ez?

- A lehető legbiztosabb. És nyugodjon meg, többet nem jövünk ide. A soha viszont nem látásra! – Fordítottam hátat neki, hogy beüljek a vezető ülésre, mert esélytelen volt, hogy hagyjam Markot vezetni mindezek után.

- Jinyoung… - kezdett volna bele, amikor helyet foglalt az anyósülésen.

- A kulcsokat, Mark, kérlek! – nyújtottam felé a remegő kezemet. Mit ne mondjak, én sem voltam épp a legjobb állapotban ahhoz, hogy vezessek, de jobb híján csak én maradtam.

- Tessék! De most hova menjünk vásárolni? A legközelebbi bolt ugyanúgy fél órára van tőlünk, viszont a másik irányba, így most egy óra lenne az út oda – magyarázta.

- Fikarcnyit sem érdekel most a vásárlás, majd holnap elintézzük. Van elég kajánk mára, az a lényeg. Most csak haza szeretnék menni – mondtam, miközben kifordulva elindultam vissza.

- Haza… - suttogta Mark, mint aki kételkedik ebben a kijelentésemben.

- Igen, mert most már nekem is az a hely az otthonom – jelentettem ki valószínűleg nagyobb éllel a hangomban, mint ami szükséges volt, de még hatással volt rám a bolti jelenet.

- Jinyoung, meg kéne ezt beszélnünk – szólalt meg tíz perc múlva Mark, de azt csodáltam, hogy addig is képes volt hallgatni.

- Tudom.

- Nem kellett volna ennyire nekik esned.

- Dehogynem. Sokkal többet is megérdemeltek volna.

- Jinyoung, nem éri meg miattuk így felhúznod magadat.

- De amiket mondtak… - Muszáj volt közben leállítanom a kocsit, és félreállnom, nehogy újabb balesetet okozzak. – És nem csak ők gondolják így, egy ilyen világban élünk, ahol mi mindig is el leszünk nyomva – folytattam. – Komolyan, ezért nem vágyok vissza a régi életembe. Nem akarok többé álarcot húzni, és elrejteni önmagamat. Lehet, hogy rengeteg rajongóm van, de ők csak egy részemet akarják látni, azt az idolt, akinek a műsorok alapján gondolnak, viszont ezt, az igazi Jinyoungot, aki egész nap képes fotózgatni, főzni, túrázni, táncolni és egy férfit szeretni, senki sem akarja megismerni… A családomon kívül csak Te vagy, aki úgy akarsz engem, ahogy vagyok, nem pedig csak azt a keretet, amin túl más nem képes látni.

Nem akartam… Annyira nem akartam sírni előtte, de kénytelen voltam, mivel olyan sok érzelem gyűlt fel bennem, amiket muszáj voltam kiadnom magamból. Annyi minden miatt sírtam, hogy végig se tudtam volna sorolni, így ekkor nekem volt szükségem arra, hogy Mark az egyik karjával hátulról átölelve húzzon közelebb magához, míg a másik kezével a fejemet simogassa.

- Nekem így kellesz, ahogy vagy. Tudod, hogy te vagy a mindenem, és nem akarom, hogy bárki bántson. Lehet, hogy drasztikus lépés volt, hogy elraboltalak, de ezért is tettem, Jinyoung, mert láttam a kórházban, hogy mintha némán könyörögnél azért, hogy valaki ragadjon ki a hétköznapjaidból, és így kényszerszünetre tudj menni. Ez a legtöbb, amit adhattam neked.

- Ilyet ne is mondj, hisz először is: megmentetted az életemet! Másodszor pedig: nekem adtad saját magadat mindenestül – kértem, miközben, ugyan a könnyeimtől csak homályosan látva, de a szemébe néztem.

- Jaj, Jinyoung! – puszilta meg a homlokomat. – Menjünk haza, jó?

- Rendben.

- Nem! – tette a kezemre a tenyerét, amikor visszadőltem a vezető ülésbe. – Inkább átveszem a kormányt.

- Lehet, jó ötlet – láttam be.

Aznap nem sokat beszélgettünk, némán, zenét hallgatva főztünk, majd evés közben sem igazán kommunikáltunk. Filmet is csak azért raktunk be, hogy szóljon valami, így ne a némaságtól kongjon a ház, és a megszokottnál hamarabb feküdtünk le. Egyszer azonban ordítást hallottam, és rögtön tudtam, hogy Mark volt az, így a szobájához siettem, viszont a küszöbe előtt ledermedve álltam meg.

- Neeeeeee! Könyörgöm, ne! Ne vegyétek el tőlem! Nem bűn, amit csinálunk! Szeretjük egymást! Miért fáj ez másoknak? – ordította, miközben a lábával rúgkapált az ágyon.

Tudtam, mindezt az aznapi események, és főként az én viselkedésem váltották ki belőle. Úgy éreztem, elárultam Markot, az utolsó embert, akit szerettem volna. Azért maradtam, hogy segítsek neki, nem pedig azért, hogy rontsak az állapotán.

Ahogy az a felismerés eljutott az agyamig, hogy miattam, aki elvileg elhallgattattam a hangokat a fejében, ekkor úgy üvöltöttek azok vele, mint az itt tartózkodásom óta még egyszer sem, pánikrohamot kaptam. Pontosan tudtam, mi játszódott le éppen bennem, hisz nem egyszer történt már ilyen velem, miután Jaebum magamra hagyott, és egyedül kellett a karrieremet egyengetnem a magánnyal párosulva. Fuldokolva kapkodtam levegőért, mint aki víz alatt volt, és bárhogy próbáltam a tüdőmbe oxigént juttatni, szinte semmi sem ment oda. A gyomromba a korábbinál is sokkal nagyobb görcs költözött. Mintha maga lettem volna az idegesség, úgy remegett minden egyes porcikám, így a hányinger is azonnal elárasztotta a belsőmet. De a mellkasom sem menekült meg az agyam általi támadástól: úgy éreztem, mintha legalább három téglát tettek volna rám, és azok próbálták átszakítani a mellkasom okozta gátat, hogy széttépjék a testemet.

- ÁÁÁÁÁÁ! – ordított Mark, és én ebben a pillanatban irigyeltem, mert belőle legalább jött ki hang, míg én arra sem voltam képes, hogy akárcsak suttogjam a nevét nyugtatásképpen. Már annak is örültem, hogy meg tudtam kapaszkodni az ajtófélfában, mielőtt összeestem volna. – Könyörgöm, hadd maradjon velem! Már ő is akarja!

- Hát persze, hogy akarom, Mark! Nincs, amit ennél jobban akarnék – gondoltam, de kimondani nem tudtam.

- Én semmit sem kérek az élettől, semmit és senkit, csak őt! Csak Jinyoung hadd maradjon velem! Kö-nyör-göm! – Ez volt Mark utolsó mondata, mielőtt abbahagyta a vad rúgkapálást, és elernyedve elkezdett zokogni.

Ez lett az én fellélegzésem kapuja is, mivel már normalizálni tudtam a levegővételemet annyira, hogy ne ájuljak el, ami másodpercek kérdése lett volna, ha továbbra sem tudok egy mély levegőt beszívni. De még ezután is kellett legalább öt perc, hogy vad zihálásomnak hála annyi oxigénhez jusson a szervezetem, hogy odalépkedjek hozzá.

- Mark – súgtam a fülébe, miután valahogy mellé keveredtem az ágyban.

- Hagyjatok! Ne az ő hangján szóljatok hozzám! Ez már túl sok! – sírt tovább.

- Mark, ez tényleg én vagyok. – Érintettem meg óvatosan a vállát, ezzel bizonyítva neki, hogy hús vér formában itt voltam.

- Jinyoung! – Fordult felém, hogy a karjaimban találjon menedékre, de erre a menedékre éppúgy szükségem volt nekem is. – Mondtam… mondtam, hogy meglesz a böjtje annak, hogy sokáig némaságban voltak. Rég nem volt ennyire intenzív rohamom.

- Tudom, láttam – feleltem halkan, miközben továbbra is küzdöttem a levegővétellel, mert az én állapotom sem akart egykönnyen stabilizálódni.

- Te remegsz – vette észre.

- Semmi bajom – hazudtam.

- Jinyoung!

- Mark, kérlek, csak aludjunk!

- Én nem lennék rá képes.

- Mi lenne, ha énekelnék neked? – ajánlottam fel, hátha ezzel önmagamon is segítek, mert az éneklésnél semmibe sem tudtam jobban beleélni magamat.

- Rendben, annak nagyon örülnék.

Miután megköszörültem a torkomat, stílusosan a Lullaby című dalomba kezdtem bele. Ugyan nem egy félresiklott hangot sikerült összehoznom, de most nem ez volt a lényeg, hanem egymás megnyugtatása, ami érezhetőleg sikerült, mivel mindketten egyre nyugodtabban szorítottuk a másikat.

- Számomra te vagy az egyedüli altató – mondta, közvetlen az előtt, hogy álomba szenderült, és a nyugodt, békés Markot a karjaimban tartva, végre én is teljesen le tudtam győzni a pánikrohamomat, hogy aztán követhessem az alvásban.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)