Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 19. fejezet

Tizenkilencedik fejezet – Még rengetegszer

Mire felkeltem, a Nap sugarai már elárasztották a szobát, amiben egyedül ébredeztem. Magamra kapva a tegnapi alsómat, néztem körül a házban a páromat keresve, de Mark sehol sem volt, nekem pedig egy szokatlan, éles fájdalom hasított a fenekembe. Ilyesmihez nem voltam hozzászokva, de a jövőben reméltem, hogy több ehhez hasonló keserédes fájdalmat kell majd elviselnem.

Hasznossá téve magamat, beindítottam egy mosást – mert az előző csodás esténk bizonyítékait el akartam tüntetni –, majd befeküdtem a kádba. Kábán, csukott szemmel élveztem a langyos vizet, mígnem meghallottam, hogy csapódott a bejárati ajtó, ezért gyorsan megtörölköztem, és magamra kaptam a fürdőbe vitt tiszta ruhákat.

- Hát itt vagy! – bújtam Markhoz hátulról, aki az üvegajtó előtt állva kémlelt ki. Valami baja volt, ez lerítt róla, bárhogy elmosolyodott és libabőrös lett az érintésemtől.

- Bocsi, csak sétálni akartam egyet – mondta furcsa éllel a hangjában.

- Minden rendben? – kérdeztem rá óvatosan, majd elé álltam, hogy jól lássam az arcát, miközben beszéltem vele.

- Hát persze, csodás volt a tegnap este. Remélem, nem bántad meg, és hogy jól vagy. – Fogta meg a kezemet.

- Kitűnően vagyok, Mark. Olyat pedig véletlenül se feltételezz, hogy megbántam. Téged viszont bánt valami, ez biztos. Mi a baj? – Próbáltam az arcát fürkészni, hátha az elárul valamit, de nem sokra mentem vele.

- Tegnap, mikor kipakoltam a szatyorból, kiraktam a benne lévő blokkot a pultra, de nem néztem meg. Ma reggel viszont szemet szúrt, és az is, hogy ezt nem a boltban kaptad. Te feladtál egy levelet, Jinyoung? – Vette ki a zsebéből a papírfecnit, amit a kezembe nyomott.

- Igen, de kérlek, hadd magyarázzam meg!

- Felesleges: elárultál! – köpte a szavakat, és látszott rajta, miként ment fel benne a pumpa, ami miatt rögtön rettegni kezdtem.

- Mark... – ragadtam meg a kezét, amit azonnal kihúzott a szorításomból.

- Megígérted, hogy itt maradsz, amíg tudsz, és majd szólsz, ha el szeretnél menni, ehelyett a hátam mögött adtál fel egy levelet. Kinek küldted? Mondd meg, kinek, és hogy mi volt benne! – ordított, amitől még inkább megijedtem. Ilyen szintű félelmet nem éreztem, amióta tisztáztuk, mi volt a baja.

- A családomnak írtam meg, hogy jól vagyok, és hogy ne aggódjanak miattam. Hamis feladó címet adtam meg, és kértem őket, hogy ne keressenek, majd hazamegyek, ha eljön az ideje. Mert veled fogok hazamenni, kéz a kézben! Ígérem, hogy nem megyek el nélküled – próbáltam mosolyogni, de inkább látni sem szerettem volna, milyen fájdalmas képet vághattam.

- De el akarsz menni, míg én nem merek a két szomszéd településnél messzebbre menni. Én csak itt tudok létezni; máshol rögtön átvennék az uralmat felettem a hangok. Én csak itt és csak melletted érzek erőt magamban ahhoz, hogy éljek. Nem mehetek el, de téged sem tarthatlak itt. – Ismét olyan keservesen zokogott, mint amikor hetekkel ezelőtt kérte, hogy menjek el innen, és hagyjam egyedül.

- Mark, megoldjuk – mást hirtelen nem tudtam rá reagálni.

- Mondod ezt most, de egy nap nem kellek majd neked többé. Nem akarom megélni azt, amikor már csak teher leszek neked: valaki, akihez a kórházba kell járnod, és akinek bármikor rohama lehet. El fognak tőled választani! Nem érted, a hangok és az orvosok is közénk állnak majd! Csak itt nem választhatnak szét minket egymástól! – Remegett a sírástól, én pedig magamhoz húztam, olyan szorosan, hogy esélye se legyen ellökni.

- Nem hagyom, hogy az orvosok és a hangok elvegyenek tőlem. Le fogjuk győzni őket, és ha úgy érzed, még nem vagy képes elmenni innen, akkor maradunk. Maradt annyi a szüleidtől örökölt pénzedből, hogy még hónapokig eléljünk itt, igaz? – kérdeztem halkan.

- Van, de nem ez a lényeg. Ezt én csak átmeneti megoldásnak szántam, mikor idehoztalak. Eszembe sem jutott, hogy itt kötünk ki. Azt se tudom, mit hittem. Bárcsak el se hoztalak volna, Jinyoung! Sohasem szabadott volna! Te nem ide tartozol! Te nem az enyém vagy, és nem is lehetsz az! – Kezdett el bokszolni a mellkasomba, ami miatt elengedtem. De igazából nem a valós ütései fájtak, hanem az a pofon, amit a szavaival okozott.

- Ezeket te sem gondolod komolyan – mondtam alig hallhatóan.

- Nem is gondolhatnám komolyabban. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe.

- Nem! Megmondtam az elején, hogy nem teheted ezt velem: nem dobhatsz el, mint egy rongyot, miután magadba bolondítasz. Erre pont ezt teszed. Vonj vissza mindent, amit az elmúlt percekben mondtál! – emeltem most én fel a hangomat. – Mark, vond vissza őket!

- Nem! – ordított, mint a sakál, bennem pedig megállt az ütő. – Nem! Hagyjatok békén! – Tudtam, már nem nekem beszélt. – Hagyjon végre mindenki békén! Én csak ismét a szüleimmel akarok lenni! Ő hadd menjen vissza a valós életébe, én pedig hadd haljak meg! Nem akarom ezt tovább csinálni! Nem akarok már semmit! Megkaptam azt, amit kértem tőle: hogy testileg és lelkileg az enyém legyen! Nekem adta magát, de én nem fogadhatom el; többé nem! Csak hadd haljak meg! – Ez volt az utolsó mondata, mielőtt elájult, én pedig remegve emeltem fel a kanapéra.

Pofozgattam magam, hátha felébredek. Arra vártam, hogy Mark a szeretkezésünk után felkeltsen, mert elbóbiskoltam kicsit, és azt súgja a fülembe, hogy ez csak egy rossz álom volt: a mi szerelmünk igenis igazi és örökké tartó volt. Hogy juthattunk el a tökéletes tegnapi nap után ide? Én mindent… Mindent megtettem, hogy segítsek neki! Ennél többre egyszerűen nem voltam képes. Ha ez nem volt elég, akkor tényleg igazam volt korábban: én kevés voltam Mark megmentéséhez. Az ő halála viszont már egyenlő lett volna a sajátommal is: mert ahogy egyszer megmentettük egymást, ugyanúgy magunkkal is ránthattuk a másikat a halálba.

Egy órája feküdt mozdulatlanul Mark, én pedig nem tudtam, hogy fel merjem-e kelteni vagy sem. Ahogy egy széken ülve kémleltem a házat, minden fontosabb emlékem visszatért azt elmúlt öt hétből, amit itt tölthettem vele. A kezdeti rettegésem és tagadásom, majd a menekülési próbálkozásom; a többszörös baleseteim; Mark odaadó ápolása; a piknikünk, és ahogy utána lemostam az arcáról a sminket; a vallomása; a rohamai; a rengeteg fotózásunk és filmnézésünk; a közös főzések, vásárlások és zenehallgatások; az első csókunk; az óvatos érintéseink és elkapott pillantásaink; valamint a tökéletes táncos randink és a szeretkezésünk. Én ezeket semmi pénzért nem adtam volna oda, a jókat és a rosszakat egyaránt, hiszen így volt meg az egyensúly: minden jóban volt valami rossz, és a szememben ennek a kapcsolatnak a rosszabb részei eltörpültek a jók mellett.

- Fent vagy? – kérdeztem halkan, amikor mozogni láttam a szemét.

- Igen – felelte monoton hangon.

- Kérsz valamit?

- Nem.

- Egy szavas mondatoknál hosszabbak is el fogják ma hagyni a szádat?

- Szeretném átgondolni a dolgokat. Kérlek, ma ne szólj hozzám! – bámult üresen maga elé.

- Ó, értem. – Szörnyen fájt, hogy erre kért, de Mark más volt, mint egy átlagos férfi, így nem vitatkozhattam.

- Sajnálok mindent.

- Ne! Csak ezt ne! Többet ne kérj bocsánatot! – Emeltem fel a mutatóujjamat, de ő nem reagált rá semmit, ami majdnem annyira fájt, mint az előző rohama.

Aznap tényleg nem szóltunk egymáshoz. Én halkan tettem-vettem, majd sétálgattam a környéken, de amikor a közelében voltam, mindig követtem a tekintetét, nehogy azon kapjam, hogy árnyalakokat fürkészik: valakiket, akik nem is voltak ott, csak az elméjének a kivetülései voltak. Mert már ismertem ezt a tekintetet - túlságosan is jól ismertem ahhoz, hogy azonnal kiszúrjam. Azonban erre szerencsére nem volt példa.

- Lehetne, hogy ma külön szobában aludjunk? – ez volt az utolsó dolog, amit Mark aznap még mondott nekem. Végül belementem, amire kért, bár összetörte vele a szívemet.

Furcsa volt ismét a korábbi szobámban aludni. Nemrég költöztem csak át Markhoz, de már úgy éreztem, ott volt a helyem mellette. Nem is aludtam jól nélküle, egyszer pedig sikításra keltem, és tudtam, hogy ő volt az, mert ismét harcolt a hangokkal. Rögtön a szobájába rohantam, ami üres volt, majd egy, a korábbinál is hangosabb ordítás jött tőle, de ezáltal legalább be tudtam azonosítani, hogy a fürdőben volt, aminek azonban az ajtaját bezárta.

- Mark, könyörgöm, nyisd ki! – kiáltottam, miközben kézzel-lábbal próbáltam betörni az ajtót, de hiába. – Mark! Mark! – torkom szakadtából üvöltöttem, de nem válaszolt. – Szerelmem, nyisd ki! Itt vagyok neked, csak engedj be!

Nagyjából a huszadik rúgásom által, amikor már lassan kezdtem feladni a reményt, végre sikerült betörnöm azt az istenverte ajtót, és a látvány során, ami fogadott, majdnem eszméletemet vesztettem: Mark elvágott erekkel, vérben fürödve feküdt a padlón, és alig volt magánál. Szerencsére az adrenalin helyettem is dolgozott, így rögtön a gyógyszeres fiókot nyitottam ki, mert tudtam, hogy ott volt fásli, ráadásul nem is egy. Kettőt kikapva, azonnal a szerelmem csuklója köré kötöttem azokat, mielőtt túl sok vért veszített volna.

- Engedj el, Jinyoung! Hadd menjek a szüleimhez! – suttogta alig hallhatóan.

- Fogsz, de még nem most; nem, amíg én élek! Engem te nem hagysz itt, Mark Tuan! – Már kaptam is fel az ölembe, hogy vigyem a kocsiba, ahol magam mellé ültettem. – Merre van a legközelebbi kórház? Mark, felelj! – pofozgattam finoman az arcát, hogy amennyire lehetséges volt, eszméleténél maradjon. – Legalább azt mondd meg, melyik irányba menjek! – kértem kínkeservesen.

- Arra! – mutatott jobbra, én pedig már indítottam is a kocsit, és olyan gyorsan száguldottam, mint még életemben soha.

- Az Istenit, most kicseszettül jól jönne egy telefon! – fújtattam dühösen.

- Nem akarom, hogy ismét megments! – motyogott az orra alatt, de én szerencsére megértettem.

- Márpedig engem most rohadtul nem érdekel, hogy mit akarsz, Mark! Én sem akartam idejönni, de mégsem volt választásom, mert idehoztál. Te nem akartál innen elmenni, hát most neked nem lesz választásod, mert elviszlek. És ahogy az én életem jobbra fordult az elrablásom által, úgy a tied is jobbra fog, most, hogy én rabollak el.

- Jinyoung, én veszett ügy vagyok! – Adta fel saját magát, de én nem volt hajlandó rá.

- A fenét vagy az! Addig senki sem veszett ügy, amíg legalább egy személy harcol érte.

- Értem csak egy bolond harcolna.

- Én pont, akkor lennék bolond, ha nem harcolnék érted, Mark – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.

- És mi van, ha nem akarom, hogy harcolj?

- Majd én akarom kettőnk helyett is! – hajthatatlan voltam.

- Tényleg nem adsz fel? – könnyezett, és reméltem, nem azért, mert annyira fájt a keze.

- Mit tegyek, hogy igazán elhidd végre: a mindenem lettél, Mark! Én nem akarok nélküled élni, és már nem is tudok. Aludni sem tudtam rendesen az éjjel, mert nem feküdtél mellettem. Nem kell ez az istenverte dolog, amit életnek hívnak, ha azt nem oszthatom meg veled! Úgyhogy ne merj nekem meghalni, mert esküszöm, követlek a halálba! – Sírtam, remegtem, alig kaptam levegőt, közben a kocsi száguldott, és azt se tudtam, épp merre mentünk.

- Akkor küzdök, viszont már nem bírok sokáig ébren maradni. A kisbolt után kábé húsz perc múlva lesz egy kórház. Nem fogod eltéveszteni, mert több tábla is jelzi, hol van. De én most fáradt vagyok, szörnyen fáradt – mondta, és abban a pillanatban le is csukódtak a szemei, én pedig életem leggyorsabb vezetését produkáltam azért, hogy az a gyönyörű szempár még rengetegszer kinyíljon, és felvirágoztassa a napjaimat.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Bátornak lenni - ChaeLisa fanfiction

Bátornak lenni

Chaeyoung:

Borzasztó napom volt, úgy éreztem, utálok mindent és mindenkit. Nem volt semmi életkedvem, és még a fránya Nap is elbújt; mert persze nekem még egy kis napfény sem juthat, hogy kirángasson a melankólia fogságából. Már olyan szinten kész voltam idegileg, hogy egy olyan apróság miatt is mérgelődtem, hogy megvehettem azt a méregdrága napszemüveget előző héten, ha azóta egyszer sem tudtam felvenni. Pedig most őszintén, kit érdekelt az az istenverte szemüveg? Senkit, amit én is jól tudtam, de bár ne éreztem volna ugyanezt önmagammal kapcsolatosan: én sem érdekeltem senkit (legalább is így gondoltam).

Mélabús elmélkedésemből az ébresztett, ahogy egy kisebb tömeget pillantottam meg, majd közelebb merészkedve láttam, hogy egy utcatáncos lányt néztek. Nem volt elég, hogy teljes mértékileg az esetem volt, de még a mozgása is lenyűgözött. Nagyjából velem egykorú lehetett, és egyszerűen sugárzott. Kinek kellett a Nap, ha itt volt egy ilyen napsugár, akinek minden mozdulatából sütött a tehetség és a rengeteg munka, amit valószínűleg a gyakorlásba fektetett? De volt, ami ezeknél is jobban elkápráztatott, az a hatalmas nagy szenvedély, ami minden porcikáját átitatta. Nem voltam kifejezetten tánc rajongó – eddig legalábbis nem –, de mindenféle művészeti ágban lenyűgözött, ha valami egyedülállót láttam, és ez a lány igenis egyedülálló táncos volt.

Az időérzékem tovaszállt, és végül arra lettem figyelmes, hogy az emberek elszélednek, ő pedig felveszi a földről a sapkáját, hogy megnézze, mennyi pénzt adtak neki. Tudtam, hogy el kéne indulnom, de egyszerűen képtelen voltam rá; úgy megbabonázott, hogy a lábam a földbegyökerezett. Majd hirtelen felnézett rám, ráadásul olyan tündöklő mosollyal, amilyet még életemben nem láttam, ez pedig még inkább maradásra késztetett.

- Tetszett a táncom? - kérdezte, látva, hogy kitartóan bámulom őt.

- Remek volt – feleltem, miközben éreztem, ahogy az arcomat elárasztja a pír. - Igazán remek. - Majd belenyúltam a zsebembe, és minden aprót, amit találtam, neki adtam. - Sajnálom, nincs több pénz nálam. Pedig nagyon nem ennyit ért, amit csináltál. – Néztem a lábamat zavaromban.

- Ó, ne szabadkozz! Már a dicsérő szavad is többet jelent nekem, mint egy halom pénz - mondta elképesztően vidáman, amivel az én szívembe is csempészett némi örömöt. - Tudod, az emberek el se hinnék, de egy-egy mosoly, lenyűgözött arc többet ér minden pénznél. Téged pedig lenyűgöztelek, látom rajtad. Ne is tagadd! - mutatott rám.

- Meg se próbálnám - emeltem fel védekezésként mindkét kezemet. - El kell ismerni azt, ha valaki megérint minket. Remek táncos vagy, nekem viszont mennem kell - néztem hirtelen az órámra. - További szép napot!

- Neked is! Köszönöm a lenyűgözött arcodat. Mára bearanyoztad vele a napomat - szólt még utánam, én viszont már el is rohantam.

Ennyire nem volt sietős a dolgom, de féltem, ha tovább maradok, még el akartam volna kérni a számát, de tíz százalék esély volt csak rá, hogy meleg, és amilyen szerencsétlen voltam, biztos voltam benne, hogy nem az. Mindezek ellenére a következő napokban máson sem járt az agyam, csak rajta: azon a Napsugáron, akinek a mosolyánál nem láttam szebbet, és jobb táncosba se futottam még bele; de még a nevét sem tudtam - azt legalább megkérdezhettem volna tőle, hogy így a neten rákeressek. Ez viszont már késő bánat volt. Így járta az, aki olyan félénk volt, mint én. Aki mer, az nyer, aki viszont szégyenlős és elmenekül a lehetőségektől, ahogy azt én rendre tettem, nem is számíthatott sikerre. Jelenesetben csak azzal tudtam vigasztalni magamat, hogy valószínűleg úgyse lettem volna szimpatikus neki. Egy hozzá hasonló napsugár mit tudott volna kezdeni egy depressziós alakkal? Épp ezért ki kellett volna vernem a fejemből, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az a mosoly; az a sugárzó táncolás; az az életkedv...

Hihetetlen, miként voltam képes így belezúgni, mindössze pár perc alatt. Nem hittem az első látásra szerelemben: még viccnek is rossz volt, hogy valaki meglásson egy másik személyt, váltson vele két szót, és máris odáig legyen érte. De itt nem is szerelemről volt szó, csak arról, hogy belezúgtam: valami megfogott benne, ami nem akart ereszteni a fogságából.

Ő volt a legszebb lány, akit életemben láttam, ezt semmiképp sem tudtam volna tagadni saját magam előtt. Ráadásul ő volt az egyedüli személy, aki miatt a mély depresszióm ellenére is képes voltam mosolyogni az elmúlt egy hétben. Csak kellett valami okának lennie, hogy megláttam! Vagy mégsem?

Egy jelre vártam, hogy vajon helyes volt-e tovább érdeklődnöm iránta vagy sem. Végül arra jutottam, hogy visszamegyek oda, ahol megláttam, és ha ismét ott lesz, akkor az akár arra is utalhat, hogy nekünk jobban meg kell ismernünk egymást.

Pontosan ugyanakkora időzítettem az érkezésemet, ahogy egy héttel előtte arra jártam, hátha az egy állandó időpontja volt az utcatáncolásra. Úgy látszott, megkegyelmeztek nekem odafent, mivel valóban ott volt. Már a messzi távolból kiszúrtam, miként ringatja a karcsú derekát, és milyen légiesen emelgeti a kezét, mintha egy könnyű tollpihe lenne. Akartam ezt a lányt, testestül-lelkestül. A totális beégést és kudarcot is vállaltam azért az eshetőségért, hogy volt rá némi sansz, hogy belemenjen egy randiba; így megemberelve magamat, amint eloszoltak a bámészkodó emberek, már elé is álltam.

- Szia! – kezdtem ugyan halkan, de a lehető legnagyobb mosollyal az arcomon.

- Szia! – köszönt vissza, az enyémnél is sugárzóbb vigyorral a babapofiján. – Nem hittem, hogy újra látlak, bár bíztam benne.

- Valóban? – kezdtem el azonnal reménykedni.

- Igen. Nem gyakran szoktam felkelteni ilyen szép, fiatal személyek érdeklődését.

- Személyek? – ütötte meg a fülemet ez a kifejezés, és mire észbe kaptam, már vissza is kérdeztem.

- Igen, tudod, annak ellenére, hogy nem vagyok válogatós, mert a fiúk és lányok is bejönnek, nincs sok sikerem szerelem terén. Nem, mintha azt várnám, hogy randizz velem, vagy ilyesmi. – Jött most ő zavarba, bár nálam jobban nem tudott. – Remek, most elijesztettelek – jegyezte meg a ledermedt arcomat látva.

- Nem, mármint…

Cselekednem kellett, muszáj volt, míg el nem vesztettem minden bátorságomat. Mindkettőnket meglepve, odahúztam magamhoz, és az ajkára tapasztottam a sajátomat. Vártam pár másodpercet, de mivel nem lökött el, hanem helyette hátulról átkarolt, ezért teret engedtem a vágyaimnak. Előbb csak a párnáinkat tornáztattam, majd a nyelvemmel is utat törtem magamnak.

Volt már több barátnőm, és egyik szebb volt, mint a másik, de ez a táncos lány már most tudtam, hogy mindannyiuknál veszélyesebb lesz: egyszerűen forrt a vére, és engem is felperzselt, bárhogy nem tudtam róla még semmit.

- Egyébként Lisanak hívnak – súgta a fülembe, miután elváltunk egymástól.

- Chaeyoung… - lihegtem. – Az én nevem Chaeyoung.

- Kedves Chaeyoung, köszönöm életem legjobb csókját. Mit szólnál, ha cserében meghívnálak kávézni? Úgyis kicsit kifáradtam.

- A legnagyobb örömmel.

Ahogy Lisa kezében éreztem a saját kézfejemet, tudtam, megérte bátornak lennem, és hogy bárhogy is végződjön ez a kapcsolat, sohasem fogom megbánni, hogy visszatértem erre a helyre.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 18. fejezet (18+)

Tizennyolcadik fejezet – Nem is adnám másnak

Mark szerencsére három nap alatt szinte teljesen felépült, és rengeteget változott a betegsége alatt. Éreztem rajta, hogy az, hogy ott maradtam vele és ápoltam, hatalmas visszaigazolás volt számára, hogy valóban szerettem és törődtem vele. Nem akartam tőle menekülni, hiszen pont, hogy ő lett a menedékem. Nem csak nyugodtabb volt maga az egész lénye, hanem sokkal bátrabban érintett meg, és egyre több hirtelen jött csókkal jutalmazott. Viszont féltem, hogy túl gyors tempóra kapcsolt, és szinte csak azért akart mindenáron felépülni, hogy testileg is szintet lépjen a kapcsolatunk.

Az egyik reggelen, amikor már én is azt mondtam, hogy kutya baja sem volt, Mark azt hitte, hogy még aludtam, és a kezével felfedezőutat járt be a testemen. Először csak óvatosan simogatta a hátamat és a karomat, mint aki félt, hogy bármikor felkelhetek, de aztán lejjebb tévedt a fenekemre, amin először csak vándorolt a keze, majd igen erőteljesen belemarkolt. Nagy önkontrollra volt szükségem, hogy ne szisszenjek fel, de egyszerűen ledermedtem, nem mertem mozdulni, mert nem tudhattam, hogy az mit váltott volna ki belőle. Úgy éreztem, hogy szüksége volt erre a kis „felfedezésre”, mielőtt fejest ugrottunk a dolgokba. Amikor viszont a fenekemnél is intimebb helyen barangolt, akkor már erőteljesen szorítottam össze a szememet, nehogy kipattanjon. Mark a vékony ujjait lassan csúsztatta a nadrágomba, majd várva egy kicsit, konkrétan rámarkolt a férfiasságomra, és felmérte a terepet, én pedig nem bírva tovább a némaságot, egy erőteljes nyögést hallattam.

- Tudtam, hogy fenn vagy, és abban is biztos voltam, hogy igencsak figyelemre méltó vagy az alsó fertályodon is – súgta a fülembe.

- Mark… – kezdtem volna bele, mire a fogaival belemart a fülembe, én pedig elvesztem a gondolataimban. - Mark, kérlek, menjünk reggelizni!

- És ha én rád éhezem? – Miután ezt kimondta, a kezét elkezdte mozgatni az ágyékomon, amibe én tényleg azt hittem, hogy megbolondulok. De ahelyett, hogy átadtam volna magamat az élvezetnek, inkább lehámoztam magamról a szerelmemet, majd felpattantam az ágyról.

- Mark, én hozzám még soha nem értek ott, és… nem szeretném, ha ilyen váratlanul történne meg mindez – búgtam magam elé, és éreztem, ahogy az arcom a lehető legvörösebb színárnyalatot öltötte magára.

- Jinyoung, semmi baj! – állt fel ő is. - Nem is azt akartam, csak most, hogy már tudom, te is igazán szeretsz, sokkal nehezebb a vágyaimnak ellenállni. És ez nem a hangok miatt van, hanem a tomboló hormonjaim okozzák. Ilyesmit belőlem senki sem váltott még ki, sőt a töredékét sem – vallotta be, és ő is hozzám hasonlóan zavarban volt.

- Hihetetlenek vagyunk! – törtem ki nevetésben a fennálló helyzet miatt. – Két tapasztalatlan srác, akik azt se tudják, mit hogyan kéne csinálni.

- Őszintén, mielőtt idehoztalak, direkt olvastam meleg pornográf regényeket, csakhogy valami képet kapjak arról, miket is csinálhat két pasi – motyogta a földet bámulva.

- Jaj, Mark! Erre is csak te vagy képes! – Öleltem magamhoz. – A kis ártatlan lelkedet befeketítetted miattam, és akkor még nem is tudtad, hogy valóban lesz alkalmad kipróbálni bármit is velem az olvasottak közül.

- A remény hal meg utoljára. És miattad nem halt meg a remény a szívemben, ezáltal én sem. – Puszilta meg gyöngéden az arcomat, és ebben az apró gesztusában olyan színtiszta szeretet volt, amit egy másik személytől sem kaphattam volna meg. Mark a betegsége által másként élt, mint a legtöbb fiatal, de pont ezért lett ilyen ártatlan és tiszta, én pedig ebbe az ártatlanságba és tisztaságba szerettem bele végérvényesen.

- Ha már ilyen írásokat olvastál, akkor gondolom, fantáziáltál arról is, hogy aktív vagy passzív fél szeretnél lenni? – rá kellett kérdeznem, mert így volt tiszta a játék.

- Én nem is tudom… – Vakarta meg a tarkóját, ezzel elárulva, hogy hazudott.

- Dehogynem tudod! – láttam át rajta. - Az aktív fél akarsz lenni, igaz? – emeltem fel az állát, hogy így a szemembe nézzen.

- Talán – grimaszolt aranyosan.

- Mark? – húztam fel a szemöldökömet, mert azt akartam, hogy kimondja.

- Igen, Jinyoung, az aktív fél szeretnék lenni. Most boldog vagy? – fordult el tőlem.

- Még szép, hogy az vagyok, mert így legalább nem élesben fogunk idétlenkedni, hogy miként is legyen.

- De ez téged nem zavar? – nézett ismét rám. – Én vagyok az esetlen áldozat közölünk, és erre ilyet kérek tőled?

- Az én szememben nem vagy áldozat, hanem egy egyenrangú fél. Boldogan átengedem neked az irányítást, Mark. Őszintén. – Fogtam meg a kezét közben, és azt már nem tettem hozzá, hogy a hangok miatt is úgy gondoltam, ez volt a helyes döntés. Mivel reméltem, azáltal, hogy ő irányítja majd a dolgokat, jobban kordában tudja tartani a hangokat is.

- Köszönöm, szerelmem! – csókolt meg. – Ígérem, jó sok kényeztetéssel kárpótollak majd ezért. Akár már most kaphatsz egy kis ízelítőt. 
    A nyakam hátra ívelt, ahogy Mark az ajkával nyálfoltokat hagyva maga után, csókolgatta és szívogatta azt, de én ezt piszkosul élveztem ám, és még inkább úgy éreztem, jól döntöttünk a felállással kapcsolatban.

Másnap Mark kérte, hogy túrázzunk egyet, mivel a betegsége miatt egy ideje nem jártunk az erdőben. Ennek persze én is szörnyen örültem, mivel rám fért egy kis testmozgás, és a természet is jó hatással volt rám. Szokásosan vittem magammal a polaroidos fényképezőgépet, hogy újabb és újabb képeket lőjek a szerelmemről, de ekkor először ő is elkérte tőlem a gépet.

- Szeretnélek én is lefotózni téged. Nyugi, én nem pózoltatlak fél napig – grimaszolt tetetett durcáskodással –, csak pár spontán képet akarok lőni rólad.

- Rendben, Mark – mentem bele, hisz ez valóban csekélység volt ahhoz képest, ő mennyi idejét áldozta arra, hogy én kiéljem a fotós igényeimet.

- Ez életem legszebb időszaka, és szeretném képekkel is megörökíteni. Gyere, csináljunk közös fotókat! – húzott magához.

- Ezer örömmel.

Miután visszatértünk a házba, kérte, hogy egyedül menjek bevásárolni, hisz már úgyis jól kiigazodtam a környéken. Először gyanússá vált, és rögtön aggódni kezdtem, de annyira sugárzott a boldogságtól, hogy tudtam, ha valóban sántikált valamiben, az csakis pozitív töltetű dolog lehetett, így úgy tettem, ahogy kért, és még arra is figyeltem, hogy ne siessek, mert éreztem, hogy egy óránál többre volt szüksége.

Mikor leparkoltam az autóval, és már a bejáratnál tartottam, izgalom fogott el, mint amikor valaki a szülinapján hazaérve, előre tudta, hogy készültek a szerettei valamivel. De az én szülinapom már elmúlt, azonban Mark tényleg meglepetéssel várt otthon. Belépve a szürkületből, meghitt, gyertyafényes nappali fogadott. Még azt az asztalt is elővette székekkel együtt, amit száműzött a házból, miután a szülei meghaltak, ráadásul meg volt terítve, és íncsiklandó illatok lengték be a házat.

- Mark, mi ez az egész? – álltam elé értetlenül.

- Egy randi. Tudod, közös vacsorázás. Ha már étterembe nem vihetlek, akkor az éttermet hozom ide. Még sülnie kell a kacsának, de addig is, öltözz át. Raktam ki neked inget és öltönynadrágot – mondta játszi könnyedséggel.

- Nekem olyanom is van? – lepődtem meg.

- Van bizony, csak eddig eldugtam előled, mert egy olyan különleges alkalomra tartogattam, mint a mai – felelte egy vidám, büszke mosollyal azon a pimaszul gyönyörű arcán.

- Ó, értem – csak ennyit nyögtem ki, mert annyira zavarban voltam. Nem mertem rákérdezni, mitől is volt olyan különleges ez a nap – hisz jól sejtettem az előző reggeli kis afférunk után –, helyette gyorsan magamra kaptam a kitett ruhákat, és ez idő alatt Mark kipakolta az általam vásárolt dolgokat.

- Remekül festesz – nézett rám boldogan.

- Te is – mondtam, hiszen hozzám hasonlóan ő is kicsípte magát.

- Egy randin illik jól megjelenni.

- Még akkor is, ha senki sem lát minket? – bele akartam kicsit kötni, már csak azért is, mert imádtam a véleményét egyes dolgokról.

- Hát persze! Tudod, a szüleim sokat randevúztak otthon, úgy, hogy én is ott voltam: ilyenkor mindig kiöltöztek, és rám is ünneplő ruhát adtak. Azt mondták, nem azért kell szép ruhát felvennünk, hogy idegenek elvárásainak megfeleljünk, hanem hogy egymás előtt még szebbnek érezzük magunkat. Mert aki szeret minket, az úgyis gyönyörűnek lát, mindegy, éppen hogy nézzünk ki, de az ilyen ünnepnapokon, amikor kifejezetten adunk a külsőnkre, akkor nincs annyi fantáziára szüksége a másiknak, és a mi lelkünk nyugodtabb lehet – mesélte meghitt arckifejezéssel, ami mindig jelen volt, amikor valamelyik kedves emlékét hozta fel a szüleiről.

- Annyira sajnálom, hogy nem ismerhettem őket személyesen, mivel remek emberek voltak. De mégis, általad úgy érzem, egyre jobban megismerem őket. Meg amúgy is, hátrahagyták életük fő művét. Akik egy ilyen csodás és tiszta fiút neveltek fel, azok maguk is biztos csodásak és tiszták voltak. – Öleltem magamhoz a szerelmemet.

- Ez igazán jól esik, Jinyoung. Bár személyesen is találkozhattál volna velük! – súgta a fülembe. – De ha már a szüleimről van szó, szeretnék lassúzni veled apa kedvenc dalára; még annyi időnk úgyis van addig, amíg elkészül a kacsa. Persze csak, ha megtisztel egy tánccal, Uram. – Nyújtotta felém a bal kezét, ami azonnal megtalálta a párját az én jobb kezem által.

- Ó, ez a szám gyönyörű! – mondtam, ahogy elindította Elvis Presley Can’t Help Falling In Love című dalát.

- Ez a dal végigkísérte az életemet, mert apu rendszeresen berakta és felkérte anyát egy táncra, és olykor én is csatlakoztam hozzájuk harmadiknak. Megígértem nekik, hogy egy nap majd én is táncolok erre az én szerelmemmel. – Hullottak a könnyei, amiket a szabad kezemmel gyorsan letöröltem.

- Akkor ne is húzzuk az időt. Minden vágyam veled táncolni rá – tettem a derekamra a kezét.

- Tudod, mindig is furcsa gyerek voltam, és nemcsak a betegségem miatt. Alapjáraton korán érő típus voltam, és olyan kérdéseket tudtam feltenni anyáéknak, amiktől ketté állt a fülük. Mikor nagyobb lettem, sokat sztorizgattak nekem arról, kicsiként mikkel álltam oda eléjük. De volt egy kérdésem, amire magamtól is tisztán emlékszem.

- Mi volt az? – lettem kíváncsi.

- Megkérdeztem apát, hogy baj-e, ha úgy érzem, én is egy szomorú dal vagyok, akit rajtuk kívül senki sem akar lejátszani – felelte halkan, miközben a rövid dal már újra is indult, de én a világért se szakítottam volna meg a táncunkat.

- Hány éves voltál ekkor, Mark?

- Úgy tíz.

- És mit válaszolt?

- Azt, hogy nem baj, hisz a szomorú és megható dalok a legszebbek, és hogy igenis van, aki meghallgatja őket. Őt ez az Elvis Presley dal egy életen át rabul ejtette, ahogy édesanyám is. Megkért, hogy higgyek magamban, és abban, hogy az én dalomat is meghallja majd valaki, és magával fogja ragadni.

- Akkor most üzenem apukádnak, bárhol is legyen, hogy én meghallottam ezt a megható és gyönyörű dalt, és egy életen át szeretném hallgatni – álltam meg, bárhogy ő vezetett a táncban.

- Köszönöm! De most rohanok, mielőtt odaég a kacsa!

- Várjunk, te ezt már tegnap befűszerezted. Már akkor ezt tervezted, igaz? – jöttem rá.

- Igen, úgyhogy foglalj helyet, mert ez anyukám receptje, így finomabb lesz, mint bármi, amit eddig kóstoltál tőlem! Ez most egy szülős est számomra: apa kedvenc dalát és anya kedvenc receptjét vettem elő. – Mosolygott vidáman, miközben konyharuhával az asztalra ügyeskedte a frissen sült kacsát.

Az étel tényleg mennyei volt, és legszívesebben mindet megettem volna, de nem akartam hányingerig tömni magamat. Mikor befejeztük, el akartam mosogatni, de Mark visszahúzott, és a kezembe nyomott egy összehajtogatott papírt és egy tollat.

- X-elj! – kérte, én pedig értetlenül álltam előtte.

- Tessék?

- Emlékszel, hogy az egyik filmben, amit a napokban néztünk, a tinédzserek x-elgetős leveleket adtak egymásnak, hogy akarnak-e járni a másikkal vagy sem? – Erre csak bólintottam. – Megjegyeztem, hogy említetted, te mindig vágytál egy ilyenre, de sohasem kaptál. Hát most megkaptad – mutatott a papírra, amit kíváncsian nyitottam ki, hogy vajon mit is rejtett.

Park Jinyoung, nekem adod a szüzességedet?

Igen            [ ]

Nem           [ ]

Talán         [ ]

- X-elj! – kérte ismét, miután én elpirulva temettem az arcomat a lapba.

A konyhapulthoz siettem, hogy az Igen-nél húzzam be a rublikát, és mellé firkantottam nagybetűkkel, hogy: „NEM IS ANDÁM MÁSNAK!” Mark, amint elolvasta, mit írtam oda, már húzott is magához, hogy egy vad csókban forrjunk össze. Majd csókjaink közepette elindultunk a lépcső felé, amin ugyan esetlenül, és olykor-olykor megbotolva, de felértünk a szobánkig, anélkül, hogy egy kicsit is elváltunk volna közben.

- Ji-Jinyoung, biztos… biztos, hogy itt és most akarod nekem adni? – kérdezte félénken.

- Mark, egy ilyen randi után szerinted lenne megfelelőbb alkalom? – fogtam a kezeim közé az arcát, majd összeérintettem a homlokunkat, hogy egy kicsit ne hallgassunk mást, csak egymás légzését.

- Igazad van, nincs. Levetkőztethetlek? Hisz te már úgyis láttál engem, így talán kicsit enyhülne a zavarom, ha végre ez fordítva is megtörténne – motyogta elpirulva.

- Ezért volt a reggeli kis akciód is, igaz? – jöttem rá.

- Igen – bólintott.

- Vetkőztess csak le nyugodtan, Mark! – Bármilyen szégyenlős is voltam, ha volt olyan férfi a világon, aki előtt nyugodtan fedtem fel a testemet és váltam kiszolgáltatottá, az Mark volt. Érdekes volt belegondolnom, hogy pont ez ellen küzdöttem, mikor idehozott, ekkor pedig magamtól adtam meg számára a lehetőséget minderre.

Mark bazsalyogva kezdte el kigombolni az inget, amit ő vett nekem, még akkor, amikor semmit sem tudtunk egymásról. Ekkor, ahogy ez az ing a földre került, mintha a nehézkesen induló közös életünk sérelmeit is eldobta volna vele, és nem számított már csak az, amit szerelmesen tettünk meg. Miközben végighúzta a kezét a mellkasomon, felfedezve azt, a testem minden egyes pontjában bizseregtem, és ezt csak fokozta, ahogy az ajkát is játékba hívva, csókolgatni kezdte a melleimet, amit a bimbóim szívogatásával függesztett fel olykor-olykor. Kénytelen voltam a hátába kapaszkodni, mert életemben nem részesültem még ilyen kényeztetésben, így annyira idegenül hatott a testem számára – de ennél csodásabb idegen érzés még nem ért.
    Végül az ébresztett fel  illuminált állapotomból, hogy Mark egyszer csak a nadrágom korcához ért, majd kigombolva és a cipzárt lehúzva, már tolta is le rólam. Én ügyesen kiléptem belőle, és egyúttal a zoknimat is lelöktem.

- Levehetem? – nézett rám ártatlanul, miközben az alsógatyámon volt a keze.

- I-igen – bólintottam egy mély levegővétel után.

- Rendben – mondta, és egy magabiztos mozdulattal már a bokámnál is volt az apró ruhanemű, amit a nadrágomhoz hasonlóan arrébb löktem.

- Mark, jól vagy? – fogtam meg a vállát, mivel ledermedve nézett rám.

- Én, én jól – motyogta, de az arca nem erről tanúskodott.

- Meggondoltad magad, vagy a hangok? – ijedtem meg, és már a legrosszabb eshetőségek jártak a fejemben.

- Nem, csak még mindig hihetetlen ez az egész: az, hogy tényleg elhozatlak, és hogy te belém szerettél, és hogy itt állsz előttem meztelenül, és gyönyörűbb vagy így, mintha a világ legmárkásabb és legtökéletesebb ruháját aggattad volna magadra – rázta az apró buksiját, amitől ismét egy ötévesnek láttam, de ez ebben a helyzetben nagyon nem volt kifizetődő.

- Mark, igenis itt vagyok, és csak arra várok, hogy én is ismét láthassam a gyönyörű testedet,  ruha nélkül – kacsintottam, hogy oldjam a feszültséget.

- Akkor ne húzzuk tovább az időt! – Felgyorsítva a dolgokat, már kapta is le magáról a ruháit, és ugyan az alsónál egy pillanatra megállt, de mivel tényleg láttam már Ádámkosztümben, így levetkőzve a gátlásait, megszabadult tőle.

- Gyere ide! – húztam magamhoz, hogy egy meghitt ölelésbe hívjam.

- Lehetne, hogy ölelve szeretkezzünk, oldalra fordulva? – jött egy nem várt kérés tőle.

- Hát persze, ahogy szeretnéd – feleltem, miután gyorsan vizualizáltam a fejemben, hogyan is nézhetett ez ki a valóságban.

Innentől kezdve már ködössé váltak a dolgok, mivel csók ért csókot, és érintés érintést. De ahogy Mark bársonyos és puha bőre súrolta a saját bőröm felszínét, az egyszerre volt megnyugtató és szörnyen izgató, mint ahogy Ő maga is.

- Hé! – emelkedtem fel róla kicsit, ahogy a hátán fekve, magán tartva a teljes testemet, mindkét kezével rámarkolt a hátsómra, és úgy tűnt, nem is igen tervezte elengedni.

- Mi az? Ne mondd, hogy nem vagy tisztában vele, mennyire tökéletesen kerek a feneked? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem is – makacskodtam, pedig olyan sokszor kaptam meg ezt a zavarba ejtő bókot korábban, hogy már szinte fel se vettem.

- Dehogynem! Engem mindenképp az őrületbe kergetsz vele, amióta itt vagy. Mit mondjak, sokszor észre se veszem, hogyan kerül rá a tekintetem, mert egyszerűen, mint egy mágnes, odavonzza a szememet – vallotta be, amitől ezen a napon már sokadjára jöttem zavarba.

- Ez fel se tűnt.

- Kisebb gondod is nagyobb volt ennél, szerintem.

- Az meglehet – láttam be. – De akkor most már erre számítsak, hogy random megragadod a hátsómat? – szerettem volna tisztában lenni vele.

- Igen, az én kis barackomat – csókolta meg gyöngéden az ajkamat, miközben a kezével masszírozni kezdte a farpofámat. – És pont annyira kemény, amennyire kell. Tökéletes, ahogy te magad.

- Aj, kész vagyok tőled! – fúrtam a fejemet a vállába.

- Mit gondolsz, Jinyoung, megpróbálkozzunk egy ujjal? – kérdezte halkan és félénken.

- Igen – bólintottam, majd amint levette rólam a kezét, oldalra fordultam, ahogy azt korábban kérte.

- Várj, van itt valamim – nyúlt az éjjeli szekrényének a legalsó fiókjába, hogy kivegye onnan a síkosítót. – Ez attól fogva várja, hogy használjuk, amióta idehoztalak.

- Hihetetlen, hogy Te azóta vágysz minderre, hogy megmentettél, ráadásul úgy, hogy rajtam kívül sohasem vonzott szexuálisan senki – jegyeztem meg, hiszen emiatt újra és újra feltettem magamnak azt a kérdést: Miért pont én?

- Pedig így van. Na de, akkor felkészültél, szerelmem? – simított végig a bal karomon, mivel a jobbon feküdtem.

- Igen, hisz tudom, hogy vigyázol rám, ahogy végig azt tetted, amióta itt vagyok – feleltem, mivel tényleg bíztam benne.

- Mindig is vigyázok az én kincsemre.

Miután bekente síkosítóval a kezét, a középső ujjával a hátsómhoz ért, és előbb csak óvatos körökkel küldött impulzusokat nekem, majd egy magabiztos, de mégis apró mozdulattal belém hatolt. Fájt, de sokkal kevésbé, mint amire számítottam, így nem adtam tudtára, hogy baj lett volna, ezért teljesen elmélyítette bennem az ujját, amivel kellemes tempót felvéve tornázott bennem.

- Jöhet a második is – súgtam a félhomály közepébe, azonban összébb kellett húznom a szememet, amint egy újabb ujj szélesítette a járatomat, a harmadiknál pedig fel is szisszentem. De hála az égnek, tényleg igaza lett a családomnak, hogy magas volt a fájdalomküszöböm, hiszen teljesen elviselhetőnek tartottam, még akkor is, amikor már vadul cikáztak bennem a szerelmem ujjai. - Jöhetsz, Mark.

- Ez gyorsabb volt, mint amire számítottam.

- Őszintén, én se hittem volna, hogy ennyire könnyen fog menni. Most már viszont téged akarlak, és nem kell semmilyen óvszer – tettem hozzá, mert a magunk meztelenségében akartam egyesülni vele.

- Biztos?

- A lehető legbiztosabb. Csak kend be magad síkosítóval, és már jöhetsz is! – Nem akartam siettetni, de már égtem a vágytól, hogy Mark utat törhessen magának bennem, és végre elérhessen ahhoz a kiteljesüléshez, amihez én igenis kulcsmotívum voltam. Őszintén, jobban vágytam arra, hogy Mark kielégült nyögéseit hallhassam, minthogy én magam érjek a gyönyör kapujához.

- Kérésed parancs! – mondta, és nem tellett fél percbe, hogy Mark igencsak méretes férfiasságát érezzem a farpofáim között.

Mielőtt mozdult volna, a bal kézfejeinket összekulcsolta, majd először csak félig csusszant belém, de miután bólintottam, teljesen belém hatolt. Kellett az a kézszorítás, mivel ezt már ténylegesen megéreztem – magas fájdalomküszöb ide vagy oda. A kíntól a szemeimet is ellepték a könnycseppek, ezek azonban egyben örömkönnyek is voltak, hogy végre eljutottunk idáig.

- Drágám, mozoghatok? – kérdezte pár perc múlva, pont, amikor már enyhülni kezdett az éles fájdalmam.

- Igen – bólintottam sután, mert ennél többre nem tellett tőlem, főleg, hogy nem akartam, hogy igazán lássa, mennyire fájt. Ekkor áldottam azért, hogy arra kért, forduljak oldalra, mert ha szemtől-szemben lettek volna az arcaink, biztosan jobban megijedt volna.

Lökésről-lökésre egyre jobban engedett a feszülés, és egy idő után szabályosan élveztem, főleg, hogy Mark igencsak hamar eltalálta azt a bizonyos pontot, ami magában rejtette a gyönyöröm kulcsát, amit a párom mindenáron meg akart szerezni. Egyre gyorsabb és gyorsabb tempóra kapcsolt, ami közben nem engedtük el egymás kezét, sőt a bal lábát átvetette rajtam, és a lehetetlennél is közelebb húzott magához. Mint a félhold, úgy feleződtünk le mi is, és váltunk eggyé. Ahogy Mark izzadt teste hátulról le-fel csúszkált rajtam, és a torka a fülemet ajándékozta meg vad zihálásával, a világ legboldogabb férfijának éreztem magam. Erre az alkalomra megérte ennyit várnunk, sőt még többet is megért volna.

- Ji-jinyoung, már nem bírom sokáig, érzem, hogy mindjárt ott vagyok – nyögte a fülembe, de én sem voltam másként ezzel, a saját versenyem is nemsokára véget ért, és tudtam, az, amit a célba érés tartogatott magával, sokkal szebb volt, mint amire számítottam volna.

Így is lett, miután megéreztem magamban Mark kielégülésének forró tartalmát, két lökés után hátrafeszített fejjel hallattam egy olyan hangos nyögést, amire sohasem számítottam volna magamtól. Beterítve a hasamat és az ágyat is a gyönyörömmel, ragadva ugyan, de boldogabban, mint előtte bármikor, fordultam a párom felé, hogy végre ne csak halljam, hanem lássam is, milyen szenvedély izzott benne. Ahogy ott feküdt előttem, kimelegedve, izzadságtól nedves hajjal és tűz piros ajkakkal, olyan volt, mint egy több száz évvel ezelőtti akt festménynek a modellje: valaki, akire ránézett az ember, és azt hitte, ilyen csak egy művész fantáziájában jelenhetett meg, a valóság nem tartogatott számunkra ekkora gyönyörűséget. Márpedig számomra tartogatott, és én reméltem, sőt tudtam, hogy ő is hasonlóan gyönyörűnek látott engem kívül-belül, hiszen erre számos bizonyítékot kaptam már tőle.

- Mark, köszönöm, hogy vagy nekem – mondtam, miközben rádőltem a hasára.

- Én is, hogy itt maradtál, Jinyoung. Sohasem fogom tudni meghálálni neked.

- Ilyen éjszakákkal hidd el, bőven meghálálhatod – kacagtam fáradtan, majd éreztem, hogy az álom perceken belül utol fog érni.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 17. fejezet

Tizenhetedik fejezet – Minden, amire szükségem van

- Mark, van egy kis baj. – Ráncoltam a homlokomat a hűtő és a konyhapult előtt állva. – Hallasz? – ordítottam hangosabban, de aztán rájöttem, hogy még ha hallotta is, nem volt semmi ereje ahhoz, hogy visszaordítson.

- Mi a baj? – kérdezte, mikor ismét a szobájában voltam.

- Nem elég, hogy már kábé kajánk sincs, de a teád is elfogyott, és tudom, hogy továbbra sem a szíved csücske az, amit én iszok – feleltem.

- Menj csak el nyugodtan a másik boltba! Egyenesen odavisz ellentétesen az út, úgyhogy el se tudnád téveszteni. Amint átléped a települést, nemsokára ott is lesz jobb kéz felől – magyarázta egy halovány mosollyal az arcán. – Bízok benned, tudom, hogy visszajössz hozzám.

Mark utolsó mondata a mindenséget jelentette akkor és ott számomra. Ez igenis hatalmas nagy előrelépés volt, amiért szörnyen boldog voltam.

- Sietek, Drágám! – leheltem egy apró csókot a szájára, majd mellé rakva az utolsó adag teáját, rögtön elsiettem, hisz minél hamarabb elindultam, annál előbb tértem vissza hozzá.

Nem hallgattam zenét, mivel nem működött a kocsiban a rádió, a lejátszóban pedig még mindig az én legújabb albumom volt, amitől már hidegrázásom volt, főleg azért, mert arra emlékeztetett, hogy egy nap vissza kellett térnem mint énekes és idol. Ekkor elgondolkodtam rajta, hogy mi volt, ha már én nem is akartam azt az életet? Viszont két dologhoz értettem csak: a táncoláshoz és az énekléshez. Persze voltak más alternatívák is: ének és tánctanár is lehettem volna. Mindazonáltal tisztában voltam a saját ambícióimmal: én a színpadra vágytam, nem háttérmunkára. Talán még volt esély arra, hogy visszatérjek oda, és úgy, hogy Mark is az életem része maradjon. Mert már nyugodtan kimertem jelenteni, hogy feláldoztam volna érte a karrieremet, de a családomat nem tudtam. Épp ezért, amint megérkeztem a bolthoz, és megláttam mellette egy postát, gondolkodás nélkül bevetettem magam oda, hogy megtegyem azt, amihez hirtelen felindultságból erőm támadt, még az előtt, hogy meggondoltam volna magamat.

Drága anya, apa és nővéreim!

Bele se merek gondolni, mennyire aggódhattok értem, hisz már egy hónapja eltűntem. Szörnyen sajnálom mindazt, amiken keresztül kellett mennetek miattam! De higgyétek el, hogy ennek így kellett történnie: pont ekkor és ilyen formában kivonnom magam a forgalomból. Nem tudom, mikor láthattok újra, csak biztosítani akartalak titeket arról, hogy jól vagyok, és ami ennél is fontosabb: boldog! Nem mehetek bele a részletekbe, hogy kivel és hova mentem, épp ezért egy hamis címet adok meg a borítékon, és ha tiszteltek eléggé, és nem mellesleg bíztok bennem, akkor nem keresitek meg, melyik postán adtam fel.

Tudom, ez így most nagyon homályos, és nem lettetek sokkal előrébb, de mégis, most már legalább tudjátok, hogy élek, és saját akaratomból vagyok távol.

Kérlek, ne utáljatok, és ne szidjatok sokat a levél elolvasása után. Egy napon, és lehet, nem is olyan távoli napon, majd töviről-hegyire elmesélek nektek mindent. Most azonban többet nem írhatok. Viszont nincs nap, hogy ne gondolnék rátok, és ezután a levél után legalább a lelkiismeretem nyugodtabb lesz, és ami még fontosabb, ti is nyugodtabbak lehettek.

Szerető fiatok és testvéretek:

Park Jinyoung

Úgy tettem, ahogy a levélben is írtam: egy hamis feladó címmel láttam el a borítékot, és hittem, hogy valóban nem keresik meg, melyik postáról küldtem. Bár láttam magam előtt, ahogy négyen négy külön kocsival járják a környéket, és végül az egyikük ránk talál Markkal. De már felnőtt férfi voltam, aki önálló életet élt, volt, hogy hetekig nem beszéltünk, így bíztam benne, hogy tényleg azt teszik, amire kértem őket. Szavakba sem tudtam volna foglalni, milyen megkönnyebbülést okozott a levél feladása. Éreztem, ahogy a lelkem végre fellélegezhetett, és hogy ezentúl még felhőtlenebbül és bűntudat mentesebben élvezhettem azt az elzárt, szerelemittas életet, amit választottam Mark oldalán.

Siettem a vásárlással, ahogy csak tudtam, hogy a levél miatti időveszteséget behozzam. Meg se néztem jobban, milyen helyre jöttem, csak gyorsan begórtam a kosárba mindent, ami kellett, és legközelebb már arra eszméltem, hogy visszafelé tartottam, és hogy a visszaút rövidebb volt, mint az odavezető. Mindig ez volt a koncertjeim miatti utazásaim során is: amikor ismeretlen úton mentem, az kétszer annyi időnek tűnt, mint amikor hazafelé tartottam a korábban megtett útvonalon. Most pedig volt is kihez sietnem, és újból csak azzal szembesültem, milyen jó döntés volt nem magára hagynom Markot, amikor az első adandó alkalmam volt a vallomása után, mert én már mindig hozzá akartam hazamenni: nekem már ő volt az otthonom.

- Mark, megjöttem! – szóltam be, amint beléptem a bejárati ajtón, viszont még csak halk nyöszörgést sem hallottam, így csendesen lépkedtem fel a lépcsőn. – Ó! – szaladt ki a számon, ahogy az édesdeden alvó párom arcára pillantottam.

Óvatosan mellé álltam, hogy betakarjam a kikandikáló hátát, és hogy az izzadságtól nedves tincseit arrébb simítsam. Tüzelt a bársonyos bőre, így sejtettem, hogy visszaszökött a láza, viszont még nem volt szívem felkelteni, hogy vegyen be gyógyszert, hisz nem tudhattam, mikor aludt el. Helyette visszasiettem a konyhába, hogy elpakoljam a megvett dolgokat, és hogy rögtön rakjak fel neki főni teát. Szerencsére főzéssel nem kellett bajlódnom, mert még volt a tegnapi ebédből annyi, hogy elég legyen nekünk aznapra. Bár féltem, Markba örülnöm kell, ha az átlagos ételmennyiségének a harmadát beletömöm. Én azonban ettem lelkesen, mivel farkaséhes voltam. Viszont még ezután sem akart felkelni a szerelmem, ezért az éjjeli szekrényére rakva egy csésze gőzölgő teát, nem találva magamnak más elfoglaltságot, befeküdtem mellé az ágyba, mivel hirtelen hatalmas nagy fáradtság zuhant rám is.

- Mit ne mondjak, nem vagy a legjobb ápoló – suttogta Mark, amint felriadtam. – Azért köszönöm szépen a teát. Arra keltem, hogy ki van száradva a torkom, és addigra kellően kihűlt ahhoz, hogy egybe lehúzzam – mesélte lelkesen.

- A te ápolási technikádtól jócskán elmaradok, de azért igyekszem. Sajnálom, hogy beájultam, nem így terveztem – szabadkoztam.

- Semmi baj. Inkább ébredek betegen melletted, mint egészségesen egy üres ágyban – vallotta be, én pedig elpirultam. Nem volt tisztában vele, miket váltott ki belőlem ezekkel a random megnyilvánulásaival.

- Amint ettél valamit, és a gyógyszered is benned van, rögtön átpakolom a holmijaimat ide – szántam el magam, mert nem akartam egy nappal sem tovább halasztgatni.

Lehet, hogy csak egy hónapja ismertük egymást, és egy párt csak egy hete alkottunk, de az elzártság miatt felgyorsult a kapcsolatunk menete. Megeshetett, hogy a Stockholm-szindróma miatt volt – amire Mark felhívta a figyelmemet –, hogy a szerelmen kívül még olyan mély kötődésem is kialakult az irányába, azáltal, hogy csakis ő volt itt nekem, ami talán csak hónapokkal, vagy egy évvel később alakulhatott volna ki, ha a rendes, megszokott életem mellett randizgatok vele.

- Remek ötlet. Egyébként a boltosok tegnap… – sütötte le a szemét.

- Ne is említsd őket! Mark, azok csőlátású, megkeseredett emberek, akiknek egy percig se adj a szavára! – Na, az ilyen személyek miatt maradtam volna legszívesebben egy életen át ebben az elzárt házban, hogy Markot megvédjem mindentől és mindenkitől.

- Lehet, de tudod, azon gondolkodtam, hogy a skizofrén után egy újabb jelzővel bélyegeztek meg: azzal, hogy buzi vagyok. – A mondandójának jelentősége ellenére igen vidáman ecsetelte mindezt. – És én tulajdonképpen nem is bánom, ha ez azzal egyenlő, hogy a tiéd lehetek, és talán azzal is, hogy te az enyém. – Pirult el szégyenlősen, amit az én szívem már tényleg nem akart kibírni. – Lehet, hogy a világ szerint ez nem valós szerelem, meg beteges, de én mégis arra kérlek, Jinyoung, hogy maradj velem! Elmegyek veled a világ másik végére, ha úgy akarod, nevezhetnek rossz buzinak, nézhetnek rám furcsán, hisz már megszoktam ezt a bánásmódot. Mindig is másnak tituláltak, és másként viselkedtek velem. Selejt vagyok a világ szemében, de a tiédben nem. És most már értem: csak ez számít, Jinyoung! Nem az a lényeges, aki megvet és lenéz, hanem az, aki szeret. Mikor felkeltem, és te itt voltál mellettem, mert visszajöttél – pedig most aztán tényleg itt hagyhattál volna, de nem tetted –, az utolsó bizonyítékot is megadtad nekem, hogy végre ne csak a szívem, hanem az agyam is elhiggye: szeretsz és akarsz engem.

- Mark… – próbáltam valamit kicsikarni magamból, de leállított.

- Ne, kérlek, hadd fejezzem be! – Erre csak bólintottam, így ő folytatta is. – Sokan azt hiszik, hogy a mentálisan beteg emberek nem igénylik annyira a szeretetet, pedig de, sőt talán még jobban is, mint az egészségesek. Számomra minden egyes apró pozitív visszajelzés másoktól valószínűleg kétszer annyit jelent, mint egy átlagos férfinak. De én is férfi vagyok, ugyanúgy, mint te, vagy más, Jinyoung. – Eddig bírta ő és én is könnyek nélkül. Már rég nem számítottak nálunk az állandó sírások, mert a szervezetünk így tisztult meg, ahogy a lelkünk a szavaink és a tetteink által.

- Hát persze, hogy az vagy, Mark. – Ragadtam meg a kezét, majd meg is pusziltam azt.

- Ha te fogod a kezem, úgy érzem, a világ szebb, mint valaha. Már tényleg nem akarok öngyilkosságra gondolni! Nem, amíg te így szeretsz, ahogy most. – Mire észbe kaptam, az ajkával az enyémet érintette, és nemsokára rám feküdve érte a teste az enyémet, ott ahol csak lehetett.

- Mark, ne most, amikor lázas vagy! – kértem, mert éreztem, ha rajta múlik, már ekkor nekem adta volna a lelke után a testét is.

- Igazad van. Csak hát melletted nehéz megtartani az önuralmamat. Az a csók… - bazsalygott, miközben visszafeküdt mellém. – Amit a szülinapomra kaptam tőled: az volt a legjobb ajándék, amit valaha kértem, főleg annak a függvényében, amit magával vonzott.

- Kapsz annál sokkal többet is, ha meggyógyulsz. Úgyhogy vedd be szépen a gyógyszeredet! – mutattam az éjjeli szekrényére, ahol hagytam.

- Rendben, de nem kell semmit adnod. Te vagy minden, amire szükségem van.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)