Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 20. fejezet

Huszadik fejezet – Véget ért az álom

- Valaki, könyörgöm, segítsen! – kiáltottam, amint beléptem a kórházba, az ölemben az eszméletét vesztett Markkal.

- Gyorsan, valaki! – hallottam egy nővér hangját, majd nemsokára egy hordágyra rakták a szerelmemet.

- Mi történt? – kérdezte egy magas, negyvenes férfi, aki reméltem, hogy valamilyen orvos volt.

- Elvágta az ereit – mutattam a kezére, miközben a saját kézfejem szörnyen remegett az idegességtől, de a levegővétel sem ment éppen zökkenőmentesen.

- Öngyilkossági kísérlet? – Olyan tárgyilagos volt a hangja, hogy legszívesebben felképeltem volna; de ez épp nem az önérzetesség perce volt.

- Igen – feleltem végül.

- Máris ellátjuk, addig maga kérem, adja le a fiatal úr adatait a recepción! – mutatott egy pult felé.

- Rendben, de könyörgöm, vigyázzanak rá! – esdekeltem. Azt se realizáltam, hol voltam – még igazán szét se néztem a kórházban –, a nevét sem tudtam annak a férfinak, akinek a gondjára bíztam a szerelmemet. Ez volt életem eddigi legrosszabb napja, és továbbra is azt vártam, hogy Mark felébresszen, és boldogan a karjaiba zárjon az előző csodás esténk után.

- Ez csak természetes.

De ekkor ugrott a majom a vízbe: nem tudtam Mark adatait, a nevén és születési dátumán kívül semmit sem. Viszont mielőtt valaki észrevette volna a tétlenségemet, kirohantam a kocsiba, hátha találok ott valamit. Úgy tűnt, isteni szerencsém volt – ami így volt fair a történtek után –, mivel megleltem Mark tárcáját, és benne az iratait is. A nyugalom látszatát erőltetve az arcomra, visszasiettem a kórházba, és rögtön odaadtam mindent, amit a recepciós kért.

- Te jó ég! – kapott hirtelen a szájához a nő.

- Mi az? – ijedtem meg.

- Most nézem a rendszerben, milyen múltja van a betegnek. Amint visszatér a doktor úr, máris közlöm vele, és ő majd megmondja a további teendőket.

- Értem. – Mást egyszerűen képtelen voltam kicsikarni magamból, mert nem láthatták rajtam, mennyire rettegtem a következményektől. Igazán ekkor éreztem át, milyen súlyos dologba is keveredtem bele Mark által, de hogy ki akartam tartani mellette, abban töretlenül hittem.

- Á, itt van, fiatal úr! – jelent meg ismét az orvos, nagyjából húsz perc múlva, ami számomra egy fél élettel ért fel. – A barátja sebét elláttuk, most kap némi infúziót, de egyébként kutya baja.

- Ó, hála az égnek! – Egy mázsás súly esett le a szívemről. – Örök hálám, Doktor úr!

- Ez igazán semmiség.

- Doktor úr! – hívta oda magához a recepciós, de persze én is odamentem, mivel szörnyen fontos volt, mit fog mondani Markkal kapcsolatosan. – Kérem, nézze meg, miket találtam a betegről!

- Ó! – Először csak ennyit reagált, majd a szemöldökét ráncolva próbálta eldönteni, mit is kéne tennie. – Azon gondolkodok, át tudjuk-e már ma szállítani arra a pszichiátriára, ahol eddig kezelték: mert itt nem maradhat; ezek fényében semmiképp sem.

- Tessék? – Eddig tartott a pókerarcom: nem bírtam tovább türtőztetni magamat, és remegő kézzel, tikkelő szemmel néztem válaszra várva a doktort.

- Sajnálom, de ez már nem az én fenségterületem. Ezt a férfit sürgősen látnia kell annak az orvosnak, aki kiskora óta kezeli. Ez nem játék; de maga ezt biztosan jól tudja, ha közelről ismeri. Vagy nem közeli hozzátartozója? – ráncolta a homlokát, amivel még idegesebbé tett.

- Uram, én vagyok az egyedüli hozzátartozója – feleltem búskomoran.

- Ó! – ismét ennyit mondott, de ebből már a szánakozás is kicsengett. – Ez esetben szerzek egy mentőautót, ami átszállítja a másik kórházba, ha a kezelőorvosának is megfelel, és Ön pedig követheti őket kocsival.

- Rendben.

- Most pedig kérem, szerezze meg nekem az illetékes számát! – nézett a recepciósra.

- Máris.

Tényleg nem tellett többe tíz percnél, és már magát a telefonbeszélgetést is lezavarták, aminek valóban az lett a vége, hogy Markot kitolták egy mentőkocsiba, én pedig csak épphogy hinteni tudtam egy búcsúpuszit a homlokára, mielőtt elvitték előlem. Bár ő ebből nem sokat észlelhetett, mivel továbbra sem volt magánál. Próbáltam rávenni a doktort, hadd utazzak a mentőautóban – mivel féltem, hogy megijed a párom, ha felkel, és nem talál ott –, azonban ebbe nem ment bele az orvos, Mark érdeke miatt. De ki volt Ő, hogy Mark érdekéről bármit is tudott volna? Senki! Csakis én tudhattam, mire volt annak a törékeny fiúnak szüksége; erre elvették tőlem. Talán igaza volt a szerelmemnek: az orvosok szét akartak minket választani. De én nem hagytam! Semmi áron nem vehették el őt tőlem!

Két óra hosszán át követtem a mentőautót, de ez a két óra két élet súlyaként zuhant a lelkemre. Össze-vissza zakatoltak a gondolatok a fejemben, és kész csoda volt, hogy nem okoztam semmilyen balesetet ilyen állapotban. Halálosan rettegtem attól, hogy örökre elveszik tőlem Markot, azt, aki miatt elkezdtem élni. Mark Tuan nélkül én már tényleg nem tudtam elképzelni a mindennapjaimat. Senkinek nem volt joga megfosztani minket egymástól. Ha Őt akarták, akkor velem is számolniuk kellett ezentúl.

Hirtelen a korábbinál is nagyobb görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a szülővárosomba értünk. Igazán ekkor realizáltam, hogy véget ért az az álom, amit Markkal álmodtam. Ismét a valóság birodalmába léptünk, ami már közel sem volt olyan kecsegtető, mint az elrablásom utáni napokban. Csak másfél hónap telt el, de ez a másfél hónap volt a mindenem, amihez foggal körömmel ragaszkodtam, és felkészültem, hogy az orvosokkal és a családommal is szembe kell mennem érte, de még akár a rendőrséggel is.

Mikor beparkolt a kórház előtt a mentőautó, én is leraktam mellé Mark kocsiját, majd kipattanva belőle, már ott is voltam a mentősök mellett, így amikor kitolták a szerelmem ágyát, én lehettem az első, akit megpillantott.

- Jinyoung, hát itt vagy? – ragadta meg a karomat a remegő kézével.

- Hát persze, hogy itt vagyok – nyugtatgattam.

- Semmit nem mondtak az úton, bárhogy kérdeztem őket. Azt hittem… Azt hittem, többé nem látlak – kezdett el keservesen zokogni, amivel féltem, csak még inkább ront a helyzetünkön. – Jinyoung, könyörgöm, ne hagyd, hogy bezárjanak!

- Nem hagyom, semmi pénzért sem! – jelentettem ki a lehető legkomolyabban, majd továbbra is fogtam a kezét, ahogy betolták az épületbe, ahol fel kellett mennünk a harmadik emeletre. Legszívesebben én is vad zokogásban törtem volna ki, de nem láthatták, hogy mindketten mennyire meg voltunk törve: még ha Mark nem is tudta úgy megjátszani magát, én kénytelen voltam rá.

- Talán tényleg jobb lett volna meghalnom, mert ha arra kényszerítenek, hogy nélküled éljek, annál nagyobb Poklot el sem tudnék képzelni – suttogta, miközben próbálta visszafojtani a sírását, mivel biztosan sejtette ő is, hogy az semmi jóhoz nem vezetett volna.

- Ó, hát meg is jöttek! – fogadott minket meglepetten egy doktor, nem sokkal azután, hogy kiléptünk a liftből.

- Meg – felelte a mentőorvos.

- Problémamentes volt az út?

- Igen.

- És maga ki, ha szabad kérdeznem? – nézett végig rajtam, majd mintha a felismerés szikráját láttam volna a tekintetében. – Tudja, mit, hagyjuk, az az első, hogy Markot megvizsgáljam. Kérem, addig foglaljon itt helyet, és ha lehet, ne menjen sehova, és ne beszéljen senkivel!

- Rendben – mentem bele, hisz úgy tűnt, ezen a napon ez volt a módi: hogy szó szerint kispadra ültettek az orvosok.

Ekkor viszont nem csak negyedórát kellett várnom, hanem legalább másfelet, mire nagy kegyesen visszaérkezett az orvos. Én már le-fel mászkáltam, és a férfi mosdóban hideg vízzel próbáltam hűteni a lángoló arcomat; de mind hiába, mintha belülről tüzeltem volna. Voltak pillanatok, amikor azt kívántam, hogy ez a tűz emésszen fel, és legyen vége ennek a szörnyű rémálomnak. De tűzhalál helyet Mark orvosának felbukkanása hozta el számomra a megváltást; én pedig rohantam hozzá, amint megjelent a folyosón.

- Uram, valami baj van, azért jött ilyen soká? – gondoltam azonnal a legrosszabbra.

- Azért jöttem később, mert felhívtam a rendőrséget – mindezt úgy mondta, mintha nekem tett volna szívességet, amitől hatalmas nagy vágyat éreztem, hogy jól felképeljem.

- Miért tett ilyet? – Alig tudtam kipréselni magamból ezt a három szót.

- Mert felismertem, hogy kicsoda maga – volt továbbra is tárgyilagos.

- Ez nem válasz a kérdésemre – sziszegtem a fogaim között.

- Uram, önnel van tele a híradó és rengeteg újság is, így azonnal összeraktam a képet, hogy a páciensem elrabolta magát, amit a beteg is megerősített. Jól ismerem Markot: mindig is féltem, hogy egyszer valami hasonlóhoz fog vezetni a magánya, főleg miután a szülei meghaltak, és ő nem volt hajlandó többé vizsgálatokra jönni. Azt mondta, nem bántotta magát, igaz ez? – Nyúlt féltően a vállamhoz, amit azonnal elhúztam.

- Még hogy bántott-e? – Legszívesebben neki estem volna ennek a félnótásnak. – Mark szeret engem, és én is őt – vallottam be, bár semmi köze nem volt hozzá, ahogy senkinek sem a családomon kívül.

- De akkor is, elzárta önt hetekre az egész világtól – nézett rám szánakozva, pedig semmi joga nem volt hozzá.

- Ebben miért olyan biztos?

- Mark mindent elmondott. Tudja, hogy ismerem valamennyi apró mimikáját, így kiszúrtam volna, ha hazudik, ezért őszinte volt. De lehet, egyes dolgokat, amiket ő nem szánt bántásnak, maga akként élt meg.

- De ha tényleg így kikérdezte, akkor azt is tudja, hogy önszántamból maradtam ott. – Az utolsó mondatára direkt nem reagáltam, mivel lelkileg valóban bántott Mark, nem is egyszer, de én mindezt a betegségének tudtam be.

- Igen, mármint ő ezt állította.

- Mert így is van – emeltem fel a hangomat, hogy nyomatékosítsam a dolgot.

- Rendben, viszont nem mehetünk el az a tény mellett, hogy neki orvosi kezelésre lett volna szüksége, ehelyett felhagyott a gyógyszereinek a szedésével, és elrabolta magát. – Képtelen volt nem orvosi szemmel nézni a dolgokat.

- De az elrablásról rajtunk kívül senkinek sem kell tudnia, igaz? – néztem rá gyilkos tekintettel. Jelen pillanatban úgy éreztem, engem kellett volna begyógyszerezni és leszíjazni, mert bele se mertem gondolni, mire lettem volna képes azért, hogy Markot ne szakítsák el tőlem.

- Az ön döntése, mit és hogyan ad elő a rendőrségnek. – Végre valami olyat mondott, amivel egy hangyányit megnyugtatott.

- Van esély rá, hogy megmentsük a börtöntől? – Ez volt a legfontosabb dolog, amit jelen pillanatban tudnom kellett.

- Igen, úgy hiszem, van. Hiszen mentális beteg, és ha ön a lehető legszebb tálalásban adja elő azt, ami történt, akkor pszichiátriai kezeléssel kivághatja a dologból. – Mark is pontosan ezt mondta nekem korábban.

- Értem, akkor ezt fogom tenni – láttam be, hogy csak ez az egy út tűnt járhatónak.

- Ez az Ön döntése. De, Uram, ha el akarja engedni, akkor most tegye! Beadagoljuk a gyógyszerét, hetekre bent tartjuk, és ha minden hol megy, akkor új életet kezdhet Mark.

- Ha minden jól megy? – akadtam fenn ezen a pár szón.

- Semmit sem tudhatunk biztosra. Képtelenség előre megjósolni, hogyan fog az ön elvesztésére reagálni.

- De hát nem kell elveszítenie. Bejárok ezek után is hozzá.

- Attól félek, azzal többet ártana neki, mint amennyit segítene. Maga egy függőség számára, és ha nem állítjuk le azonnal, akkor örökre a fejében fog maradni. A gyógyszerek elnyomják a hangokat, de az érzéseit, a ragaszkodását Maga felé, nem tudják. Nincs az a gyógyszer, ami kitörölje Önt ennek a fiúnak a szívéből – ezt abból a másfél órás beszélgetésből is meg tudom mondani, amit most váltottam vele. Csak az idő segíthet rajta, de teljesen még az sem lesz képes begyógyítani azt a sebet, amit a maga iránti űr fog hagyni. – Ekkor úgy tűnt, Markot szánta, pedig nem volt miért.

- Nem kell semmit begyógyítani. Én kitartok mellette.

- Uram, értse meg, Ő nem egy játékbaba, akire ráunhat; még csak nem is házi kedvenc. Ő egy hús vér ember, akit az érző szíve terelt a rossz irányba. Maga megtette, amit tudott, innentől átveszem.

- De én egy életen át segíteni akarom, nem pedig eldobni miután ráuntam. Nélküle én nem élnék. A halál kapujából hozott vissza; most én jövök. – Nem akartam elhinni, hogy egy olyan férfinak kellett mindezt bizonygatnom, aki majdhogynem reménytelen véleménnyel volt a szerelmemről.

- Nem vállalhat egy ilyen terhet a nyakába csupán szánalomból és hálából. Főleg, hogy maga egy szörnyen fiatal, virágzó karrier elején álló férfi, akinek családja és gyermekei lesznek egy napon. Maga sem gondolja komolyan, hogy majd a családjával látogatják Markot, aki ennek majd nagyban örül, amikor Őn a mindene.

- Maga nem érti, hogy én miről beszélek: nem hálából és szánalomból csinálnám ezt. Az elején tényleg azért maradtam ott vele, de ezen már rég túl vagyunk. Én szeretem ezt a férfit, és nem csak barátilag, hanem szerelemmel. Szörnyen megszerettem az elmúlt hetek alatt, és már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Abban sem vagyok biztos többé, hogy neki van nagyobb szüksége rám, mintsem fordítva. Én szeretem… szeretem… Én szeretem őt. És nem állhat sem ön, se a média, se a rendőrség az utunkba. Ha kell, feladom a karrieremet, vagy titokban élek vele, de minket nincs az az ember, aki szétválaszthat. Ő az enyém, én pedig az övé. – Lihegtem, ahogy a mondandóm végére értem, mert olyan lendülettel és beleéléssel beszéltem, hogy levegőt is alig vettem. Ez a férfi volt a mindenem, és erről az orvosának is tudnia kellett. Egyszerre éreztem dühöt, felindultságot és végtelen védelmező kényszert: csak rám számíthatott Mark, és én mindent meg akartam tenni érte ezután is.

- Világos, és ez így mindjárt más – meredt maga elé. – Ezt még át kell gondolnom. Tudja, engem tart az orvosi titoktartás, de ha ön tényleg azt mondja, hogy ugyanolyan fontos lett magának Mark, mint fordítva, és itt lesz vele, mert már a párja, akkor talán nagyobb javulást érhetünk el nála, mint eddig valaha.

- Köszönöm, Doktor úr! – ragadtam meg a kezét fellélegezve. – Köszönöm! Higgye el, én vagyok Mark javulásának a kulcsa, én még a hangokat is el tudtam nyomni; legalábbis az esetek döntő többségében.

- A beteg is ezt mondta. Rendben van, akkor legyen így. Mármint én támogatom a dolgot, és bár lehet, nagy hibát követek el, de most kap negyedórát vele, hogy átbeszéljék, mit fognak mondani a rendőrségnek, hogy ne legyen eltérés.

- Szótlan vagyok, Doktor úr! Mark nem is hitte volna, hogy ilyesmit fog tenni – bukott ki belőlem az igazság. Bár sokáig elbeszéltünk egymás mellét, végül csak úgy tűnt, ez az orvos lehet a kulcs a boldog életünk kapujához.

- Ezt valahogy sejtettem, hiszen Mark pici kora óta úgy tekint rám, mint egy ártó személyre. Pedig higgye el, én megszerettem ezt a fiút, mivel előttem nőtt fel, és újra és újra összetört a szívem, amikor visszakerült ide, főleg látva, a szülei is mennyit szenvedtek emiatt. Maga is fog, ha tényleg ezt az utat választja.

- Tudom, de még így is Őt választom – voltam sziklaszilárdabb ebben a kijelentésemben, mint valaha, hiszen a korábbi gondolat, hogy valahogy kitöröljenek Mark életéből, elviselhetetlen fájdalommal árasztotta el a mellkasomat. Ilyesmi nem történhetett meg! Semmiért sem hagytam volna.

- Akkor hálás lehet a sorsnak, Mark, hogy az a baleset összehozta magukat.

- Hát még én milyen hálás vagyok.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)