Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 5. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 Jinyoung életében nem vezetett annyira nem törődően és életveszélyesen, mint ekkor; de minél előbb a párja mellett kellett lennie. Ahogy a kórházban az orvos felvázolta neki a helyzetet, szinte semmit sem fogott fel belőle, csak azt, ha Jaebum hallja a hangját, az talán segíthet neki, hogy minél előbb felébredjen. Persze, a helyzete nem volt olyan veszélyes, mintha tényleges kómába került volna, de így is szerették volna, ha minél előbb magához tér.

Amint végre megtörtént, amire úgy várt, és beléphetett a kórterembe, földbegyökerezett a lába, mert az idősebb úgy feküdt ott, mint egy földre szállt angyal, akinek túl keményre sikeredett a landolása, és mintha minden életerőt elszívott volna tőle a Föld. De Jaebum nem angyal volt, hanem egy sokkal törékenyebb ember, így nem volt szükség egy egész bolygóra ahhoz, hogy ilyen élettelenné váljon: elég volt Park Jinyoung hozzá, aki mit sem sejtett abból, hogy párja épp a korábbi percekben élte át elméjében a találkozásuk emlékeit.

- Azt a kurva! – káromkodott Jaebum.

- Mi az? – kérdezte Yugyeom, aki nagyon kellemetlenül érezte magát abban a meleg bárban, ahova elkísérte az idősebbet. Már ott tartott, ha még egy pasi rákacsint, ráírja a homlokára, hogy ő csak heteró kisérő volt. De ennél kellemetlenebb dolgokat is bármikor bevállalt volna a legjobb barátjáért, ami fordítva sem volt másként.

- Ő baromira tetszik – mutatott Jaebum egy fekete hajú, bőrkabátot és szűk fekete farmert viselő srácra. – Baszki, az nem kifejezés, hogy tetszik. Nekem ő kell, és pont! – jelentette ki, majd lehúzva az italát, odament a pulthoz, hogy kérjen magának újat, és egyben az idegennek is küldjön valamit.

- Azt hiszed, ez be fog jönni? – kérdezte Yugyeom, aki követte.

- Miért ne? – rántott egyet a vállán, majd figyelte, a srác miként pirult el, ahogy a pincér elmondta neki, ki küldte az újabb kört. – Te jó ég, erre jön! – ijedt meg Jaebum.

- De hát nem ezt akartad? – értetlenkedett a barátja.

- Persze, hogy ezt, de hogy ténylegesen ide is jöjjön. Bakker, tuti, elszúrom. – Hirtelen elkezdett remegni, a szeme pedig tikkelni.

- Ez nem volt kérdés, de ne pánikolj, hisz ez az első alkalom, hogy itt vagy. Ha ma nem is lesz sikered, máskor még lehet – tette hozzá Yugyeom, majd arrébb ment egy kicsit, hogy átadja a helyét az újonnan érkezőnek.

- Szia, Park Jinyoung vagyok! – nyújtott kezet a srác.

- Szia, Im Jaebum!

Szó követett szót, elpirulás elpirulást és mosoly mosolyt, ahogy egyre jobban belelendültek a beszélgetésbe. Míg végül a táncparketten találták magukat, ahol az idősebb nem fogta vissza a tomboló hormonjait, és úgy húzta magához a fiatalabbat, hogy a lehető legtöbb helyen érintkezzen a testük. Végül kérte Jaebum, hogy levegőzzenek egy kicsit. Kiérve az épületből, nem is teketóriázott, azonnal falni kezdte azokat a dús ajkakat, amik már két órája kínzóan csábították. Egy ideig Jinyoung is partner volt ebben, de amint Jaebum a nyelvével utat akart törni magának, a fiatalabb megdermedt.

- Sajnálom, de ez így nekem sok. Még sohasem…

- Sohasem csókolóztál? – kérdezte az idősebb, mire a másik bólintott. – Semmi baj, én sem. Visszafoghatom magam.

- Sajnálom, de úgyse megy. Én még erre nem vagyok kész. – Amint ezt kimondta, el is indult gyors tempóban.

- Hé, várj! Legalább a számodat add meg! – loholt utána Jaebum, de a srác már ott sem volt.

Azonban az idősebb nem tudta kiverni a fejéből Park Jinyoungot. Mivel akkoriban még gyerekcipőben járt a közösségi média, így ott nem talált rá. Végül az ötlött a fejébe, hogy mesélte a fiú, merre lakott, így a környéken kérdezősködött róla, hátha valaki ismerte. Már a sokadik embernél járt, amikor végül megtudta, pontosan hol volt Jinyoung lakása, és egy fél napon át szobrozott a háza előtt, csakhogy újra lássa. A fiatalabbat meglepte a találkozás, viszont, mint bevallotta, bánta, hogy csak úgy elrohant, így belement egy hivatalos első randiba, ezzel végtelenül boldoggá téve Jaebumot, aki ekkor sem tudta volna körülírni, pontosan miért, de volt Park Jinyoungban valami, ami szörnyen vonzotta őt magához. Egy korábbi heroinista ismerőse mesélt neki arról, hogy mivel hajlamos volt a függőségre, így az első alkalom után, hogy kipróbálta a heroint, nem tudott meglenni nélküle, és csak körülötte forgott az agya. Jaebum, mikor erről mesélt neki a fiú, kerek-perec a szemébe mondta, hogy el se tudja képzelni, milyen lehet ilyesmit érezni. De ez az állítása csak addig volt igaz, míg az ő fekete hercege fel nem tűnt annak a meleg bárnak a félhomályában. Jinyoung lett az ő heroinja, aki hajtotta az életben előre: miatta tervezett, dolgozott és élt egyáltalán.

- Szerelmem – mondta Jinyoung a jelenben, miután végre volt ereje mellé lépni. – Istenem, Jaebum! Hogy juthattál ide?

Maga sem tudta, hogyan, de amióta beszélt Yugyeommal, még egy könnycseppet sem hullajtott. Igazán csak akkor tudatosult benne, hogy mi történt, amikor a saját szemével látta a lefogyott, öntudatlanul fekvő Jaebumot. De ekkor minden kitört belőle: odahúzta az egyetlen széket, ami a szobában volt, és szerelme kezét megragadva, az ágy szélére dőlve zokogott. Ő volt a mindene: az élete, a tegnapja és az a holnap, amit választani akart magának. Nem bírta így látni, és nem is akarta soha többé. Most már ismét ott volt neki, hogy segítse, jóban és rosszban. Egymás nélkül a jó dolgok elhalványultak körülöttük, a rosszabbak pedig még erősebben pulzáltak.

- Jaebum, te vagy a mindenem: pontosabban te adsz mindennek értelmet, ami körülvesz. Könyörgöm, ébredj fel!

Majd könnytől itatott ajkait rátapasztotta az övére, és az összeért orruknak köszönhetőleg érezte, hogy lélegzett. Ennyire még sohasem tulajdonított a légzésének ilyen nagy jelentőséget. Az volt jelen pillanatban a legfontosabb, hogy élt, még ha nem is virult, viszont így is szebb volt számára, mint bárki a világon.

- Minél hamarabb fel kell kelned, mert még nem volt alkalmam elmesélni, hogy nemrég volt egy álmom, amiben volt két gyönyörű kisfiúnk, és nemcsak egy pár voltunk, hanem házasok is. Egy olyan családunk volt, amire mindig is vágytam, és a leveled miatt már tudom, hogy te is vágytál, nem csak én. Ebben az álomban nem voltunk gazdagok, Jaebum, de szörnyen boldogok, mert ott voltunk egymásnak. - Ekkor újabb zokogógörcsben tört ki. - Akarom ezt az életet, ahogy te is.  Meg kell, hogy történjen. Fel fogsz épülni, én pedig jobban fogok rád vigyázni, mint előtte bármikor. Mert nélküled nincs értelme ennek az egésznek, amit életnek hívunk. Minek keljek fel nap mint nap, ha te nem zársz a karjaidba, és két heves csók között nem mondod azt, hogy szeretsz? Miért is akarnék újra és újra jobb és több lenni, ha nem te vagy az, akivel megoszthatom az utamat, és ha nem lesz lehetőségem veled lenni a te utadon. – Újból meg kellett állnia, míg legalább annyira alábbhagyott a sírása, hogy folytatni tudja. – Semmi sem tud igazán boldoggá tenni nélküled. Ha valaha végleg elveszítenélek, akkor nem lennék más, csak egy magányos fiú, akit senki sem tudna kiemelni a mélyből. Markkal nem működött, mással pedig még annyira sem fog.

- Reméltem, hogy az a tökfilkó elszúrja, és visszajössz ehhez a még nagyobb balfékhez – mondta hirtelen elhaló hangon Jaebum, majd lassan ki is nyitotta a szemét, viszont ekkor nem volt ereje elmesélni, ő hogyan is élte át a fejében Jinyoung monológját.

Az első közös randijuk után hirtelen minden elsötétült a fiú előtt, majd egy hófehér szobában találta magát.

- Ez nem jó. Ennek nem így kellene történnie. Tisztán emlékszem, mi volt ezután. Nem vehetik el még az emlékeimet is! Azokat már tényleg nem adom! – ordította a visszhangos szobában.

Hirtelen ismét ugyanolyan részegnek érezte magát, amilyen az elmúlt hetekben mindig volt. Az alkohol és az altató együtt boldoggá tették, még akkor is, amikor ez a kis boldogság kihányva feküdt a kövön. A torka ezután mindig összeszorult, a hányás íze elárasztotta a száját és a lépések végképp nehézzé váltak. Ebben az időszakban ráunt még a járásra is, és arra, hogy akárhányszor eszébe jutott Jinyoung, mindig elfogta a zokogás. Fájt a feje, a szíve túl naggyá vált az együtt töltött idejük alatt, és ekkor egyedüllétében egyre jobban elsorvadt. Ahogy ilyenkor forogni kezdett vele a szoba, nem tudta megmondani, az apró kis pontok közül vajon melyik vezetett Jinyoung felé. Ahogy egybemosódtak az alakok, mintha elfojt volna minden. Neki már senkije sem volt, ezért határozta el, hogy véget vet az életének.

- Jinyoung! – Lett boldog, amint megpillantotta a vele szemben lévő széken a szerelmét, így kirángatva magát a mámoros, kínzó emlékekből. – Hol vagyunk? Ez is csak egy álom, igaz? Vagy haldoklom?

- Megközelítés kérdése, mi az álom: ez vagy az életed – nézett rá komolyan a fiatalabb, miközben összekulcsolta az asztalon a kezét.

-  Szerelmem. Istenem, Jaebum! Hogy juthattál ide? – hallotta a hangját, de az a messzi távolból jött, és visszhangzott, ahogy betöltötte a kongó ürességet, ami a szobában honolt.

- Te is hallottad? – nézett ez előtte ülőre idegesen, aki viszont nyugodt arccal bólintott.

- Jaebum, te vagy a mindenem: pontosabban te adsz mindennek értelmet, ami körülvesz. Könyörgöm, ébredj fel!

- Majdnem meghaltam, igaz? – kérdezte a jelenlévő Jinyoungot.

- Igen.

- Kómában vagyok? – Tudta, hogy erre is igent fog válaszolni, de mégis reménykedett benne, hogy nem, mert csak az altató hatása alatt volt.

- Igen.

Hirtelen alig kapott levegőt. Azt hitte, leesik a székről, amikor ismét Jinyoung hangját hallotta a távolból, és abban is biztos volt, hogy szerelme bárhol is volt éppen, zokogott.

- Minél hamarabb fel kell kelned, mert még nem volt alkalmam elmesélni, hogy nemrég volt egy álmom, amiben volt két gyönyörű kisfiúnk, és nemcsak egypár voltunk, hanem házasok is. Egy olyan családunk volt, amire mindig is vágytam, és a leveled miatt már tudom, hogy te is vágytál, nem csak én. Ebben az álomban nem voltunk gazdagok, Jaebum, de szörnyen boldogok, mert ott voltunk egymásnak.

- Egek, Jinyoung! – zokogott a saját elméjének börtönébe zárt fiú is, mire az előtte ülő sóhajtott egy nagyot.

- Vele tarthatsz – bólogatott nyugodtan. – Vagy akár velem is. Itt nem zavarna minket senki: egy magunk lennénk, mindenféle kötelezettség és akadály nélkül. Itt nem kellene dolgoznunk, hogy megélhessünk. Nem lenne se Mark, se Youngjae, vagy bárki, aki közénk állna. Csak te és én. Hát nem ezt akartad? – A fekete pupillái kitágultak és szeretet árasztotta el a pillantását. Jaebum imádta, amikor így nézett rá a fiatalabb, mert ez egy visszajelzés volt neki, hogy nem volt egyirányú a szerelme.

- És a szüleim? És Yugyeom? Őket is szeretem.

- Velük is találkozhatunk néha, de csak én lennék mindig itt veled.

- Akarom ezt az életet, ahogy te is.  Meg kell, hogy történjen. Fel fogsz épülni, én pedig jobban fogok rád vigyázni, mint előtte bármikor. Mert nélküled nincs értelme ennek az egésznek, amit életnek hívunk. Minek keljek fel nap mint nap, ha te nem zársz a karjaidba, és két heves csók között nem mondod azt, hogy szeretsz? Miért is akarnék újra és újra jobb és több lenni, ha nem te vagy az, akivel megoszthatom az utamat, és ha nem lenne lehetőségem veled lenni a te utadon. - Ez ismét a messzi távolból jött, ami azt jelentette, hogy ott sem állt már Mark közéjük. Így miért maradt volna itt?

- Vele akarsz menni, igaz? – kérdezte Jinyoung hátra dőlve a székében, és továbbra se tűnt se mérgesnek, se idegesnek.

- Igen – vallotta be Jaebum. Fájt elhagynia a szerelmét, még ha csak az elméjének a szüleménye is volt, de tudta, hogy ezt kell tennie. Jinyoungból egy is ajándék volt az életében. Most már, hogy a húsvér fiú arra várt, hogy felkeljen, nem kellett csak a relikviájával beérnie. – Tudom, hogy nem egyszerű az életem ott, de vissza kell mennem, legfőképpen érted, de a családomért és a barátomért is. Nem akarok egyikük nélkül sem élni, ha nem muszáj.

- Nem muszáj – mosolyodott el. – Jól döntöttél.

- De akkor veled mi lesz? – nézett rá félve, hisz egy pillanatra úgy érezte, cserben hagyta, hiszen ő teremtette, amikor szükség volt rá, mégis az első adandó alkalommal el akarta hagyni.

- Hisz én mindig veled vagyok.

- De hogyan? Mármint te pontosan mi vagy? – Zavarodott össze: Talán mégsem csak egy kitaláció volt?

- Jinyoung lelkének azon része, amit neked adott – felelte, amitől azonnal könnyel telt meg Jaebum szeme, hiszen ekkor értette meg: Jinyoung egy része már benne élt, és biztosan belőle is élt a szerelmében valamennyi.

- Szeretlek, Park Jinyoung! A világon mindenkinél jobban – zokogott fel, majd felállva, a karjaiba vetette magát. Ekkor realizálta, hogy már nem is emlékezett rá, milyen volt az igazi Jinyoungot ölelnie: az italtól és altatótól ködös, mámoros képzelgései mindent átírtak benne.

- Én is téged. És kérlek, hitesd el velem, amennyire csak lehet, hogy ez nem teljesen az én hibám volt! Bár szerintem egy élet sem lesz elég, hogy megbékéljek azzal, ahogy a dolgok alakultak, de azért próbálkozni nem árt – súgta a fülébe.

- Ígérem, Jinyoung! Tiszta szívemből. Neked úgysem hazudhatok, hisz ott vagy a szívemben.

- Igen. De most menj! Mert már nagyon rosszul bírom odaát! – intett a hirtelen megjelent fény felé.

- Szeretlek! – mondta Jaebum.

- Szeretlek! – viszonozta a másik.

Majd ismét a távolból szólt a hangja, de ahogy közelített Jaebum a fény felé, egyre élénkebb lett:

- Semmi nem tud igazán boldoggá tenni nélküled. – Már alig látott a vakító fényben. – Ha valaha végleg elveszítenélek, akkor nem lennék más, csak egy magányos fiú, akit senki sem tudna kiemelni a mélyből. Markkal nem működött, mással pedig még annyira sem fog.

Ekkor hirtelen egy kórházi ágyban találta magát Jaebum, mindenféle csövek és gépek között. De ahogy abban bízott, ott volt Jinyoung, aki erősen szorította a kezét. Ez tényleg ő volt: a hús vér szerelme, aki azért sírt, mert akarta őt és azt a közös jövőt, amit megálmodott maguknak. Ezért a boldog befejezésért Jaebum akárhányszor újra végigcsinálta volna az elmúlt öt hét szenvedését

- Reméltem, hogy az a tökfilkó elszúrja, és visszajössz ehhez a még nagyobb balfékhez – kacagott, amennyire ez akkor ment neki.

- Jaebum, hát hallottál? – kérdezte sápadtan, kisírt szemekkel Jinyoung.

- Minden egyes szavadat. Ígérem, felépülök, és lesz egy ilyen családunk. Csak most hadd pihenjek még egy kicsit! - Majd ismét a sötétségbe veszett pár órára, de akkor már nem marcangolták furcsa álmok és emlékek: a lelke végre megnyugodhatott.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)