Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 32. fejezet

Harminckettedik fejezet – Halványodsz

J-Hope:

- Hobi, kihűl a kajád, ha nem kezded el enni! – figyelmeztetett Taehyung, aki könyörgött, hogy menjek el vele kettesben vacsorázni. Bár vonakodtam elfogadni a meghívását, de hajthatatlan volt, így végül beadtam a derekamat, de továbbra sem volt semmi kedvem ehhez az egészhez.

- Bocsi, eszek – bólintottam, majd el is kezdtem habzsolni az ételt, hogy addig is legyen indokom, miért nem kommunikálok vele.

- Jó, azért ne fulladj meg! – kérte, miután egy falat mellé ment, és intenzív köhögésbe kezdtem.

- Igyekszem.

- Hosi, aggódom érted – mondta ki végül, és ekkor ő tolta el maga elől az ételt, majd féltő tekintettel fürkészett.

- Jól vagyok, legalább is a helyzethez mérten – próbáltam nyugtatni, bár tudtam, szörnyen hazudtam.

- Szerintem meg nem. Egyik percben azt látom, hogy vidáman el vagy a rajongói találkozókon, felszabadultan adsz elő a színpadon, a következő percben viszont vagy alig lehet hozzád szólni, mert olyan frusztrált vagy, vagy azon kaplak, hogy szomorúan meredsz magad elé, és ilyenkor úgy sejtem, rá gondolsz. – Érdekesen ejtette ki a rá szót, de ez nem volt meglepő a fennálló furcsaság miatt.

- Te aztán alaposan megfigyeltél – mosolyodtam el, de pár másodperc múlva végképp feladtam a színlelést, mivel leolvastam az arcáról, hogy tántoríthatatlan volt azzal kapcsolatosan, hogy komolyan beszéljünk.

- Tae, jól esik, hogy aggódsz értem, viszont szerintem te vagy az, aki a legkevésbé tudsz segíteni ebben a helyzetben – mondtam ki végre azt, ami miatt őt különösen kerültem az utóbbi időben.

- Szerintem meg pont, hogy én tudnék a legtöbbet, hisz valamelyest csak hasonlít rám a személyisége is, nemcsak a külseje – próbált meggyőzni.

- Hát ez az! Ezért érzem kényelmetlenül magam melletted: évek óta ismerlek és szeretlek, mint egy testvért, erre egy megmagyarázhatatlan kapocs köt az alternatív énedhez. Feszengek, amint meglátlak, mert egyszerre akarlak megcsókolni, ahogy őt, és közben ugyanúgy viszonyulni hozzád, mint előtte. Nem tudom, hogy a fejem és a szívem akar-e jobban felrobbanni, de emiatt szoktam rá a fájdalomcsillapítókra. – Hirtelen kitágult szemeimmel meredtem rá, hiszen rájöttem, hogy anélkül vallottam be neki, hogy gyógyszerfüggő lettem az utóbbi időben, hogy szándékomban állt volna.

- Sejtettem, hogy szedsz valamit – csak ennyit reagált, ami még jobban megijesztett, mintha kibukott volna rám.

- Nem vészes, leszokok, amint megoldódnak a dolgok. Csak mikor lesz az már? – temettem kezeimbe az arcomat, hátha mire kinyitom szememet, a másik Tae lesz ott velem. De amint ez végigfutott az agyamban, elszégyelltem magam, hiszen nem ezt érdemelte a barátom, és azt se, hogy ignoráljam.

- Most azonnal le kell szoknod, mielőtt még jobban a függője leszel – fogta meg a kezemet, amitől kirázott a hideg, és hirtelen nem tudtam, jó vagy rossz értelemben. Ezt ő is észrevette, de nem reagált rá.  – És segíteni fogok ebben, ígérem! Csak most már hagyd, hogy ott legyek neked én, ha baj van, nem pedig a gyógyszerek!

- Nem érdemellek meg, és a másik énedet sem! – ráztam meg tagadóan a fejemet. Pedig már rég rájöttem, hogy nem feladni kellett a dolgokat, hanem kiérdemelni azokat, legyen szó bármiről. De már belefáradtam a küzdelembe, főleg úgy, hogy nem tudtam, vajon megkapom-e a jutalmamat a végén. Hogy volt-e bármi esély arra, hogy én és a másik Taehyung egy pár legyünk.

- Rendben, most már hagyom, hogy segíts – mentem végül bele, és hirtelen megkönnyebbülést éreztem a mellkasomban. – Csak nehogy a végén elcsavarjam a te fejedet is! – kacsintottam, hogy kicsit oldjam a feszültséget.

- Nehogy! – hagyta rám, majd folytatta az evést, így én is úgy tettem, és a továbbiakban sokkal kötetlenebbül beszélgettünk.

Mikor hazafele tartottunk, és már csak pár utcára voltunk a dormtól, hirtelen kértem, hogy állítsa meg az autót, ő pedig a lehető leggyorsabban húzódott félre.

- Te jó ég! Mi történt? Valami bajod van? – kérdezte ijedten, miközben kikötötte az övét.

- Téged láttalak elfutni arra – mutattam egy utcára. – Vagyis hát nem téged… Mármint, ha te itt vagy velem, akkor a futó személy biztosan a másik Taehyung – magyaráztam, miközben alig kaptam levegőt az izgatottságomtól.

- Akkor meg mit keresel még itt? Menj utána, azonnal! – mutatott az ajtó felé, én pedig egy gyors bólintás után el is hagytam a kocsit.

Futottam amilyen gyorsan csak tudtam, majd egy elágazódásnál megláttam, merre is tart Tae, így arra vettem az irányt.

- Várj meg, kérlek! – könyörögtem neki, mert nem hagyhattam, hogy ismét a semmibe vesszen, mielőtt beszélhetnék vele.

- Ki az? – fordult meg félve, de amint meglátott, inkább a döbbenet és bizonytalanság vették át az uralmat az arca felett. – Te… Te a másik Hoseok vagy? – kérdezte óvatosan, miközben alig mert a szemembe nézni.

- Igen. – Tisztában voltam vele, hogy nekem kellett magabiztosnak lennem, így igyekeztem a legkomolyabb hangnememet elővenni. – Ha te azt tudnád, mennyire vártam, hogy ismét találkozzunk! Most végre úgy, hogy tisztában vagyunk vele, ki is a másik – léptem közelebb hozzá, amitől láthatólag zavarba jött, de nem hátrált –, és hogy megtegyek valamit.

- Én is szörnyen vártam, hogy újra lássalak. De mit akartál megtenni? – nézett rám kíváncsian.

- Hát ezt.

Megszüntetve a köztünk lévő távolságot, magamhoz rántottam, és ajkainkat úgy forrasztottam össze, mintha mindig is egymáshoz tartoztak volna. Talán így is volt, csak korábban nem tudtunk róla, ahogy a másik létezéséről sem. Kezdetben megdermedve állt, majd teret engedve nyelvemnek, kitárta azokat a puha ajkait, amik majd megőrjítettek. Kezdetben lassú tempót diktáltam, de a vágy végül átvette az uralmat a testem felett, így egyre intenzívebbé vált a csók, amit ő is élvezett, hiszen kezét derekamra téve, a lehetetlennél is közelebb húzott magához. De ettől összeért mindkettőnk élénkülő férfiassága, ami felébresztett euforikus mámoromból, így ugyan fájdalmasan, de eltoltam egy kicsit magamtól.

- Lehet, hogy most le kéne állnunk, mielőtt túl messzire megyünk. De muszáj volt ezzel kezdenem, mert ki tudja, ezúttal milyen hamar tűnsz el – magyaráztam, amire csak bólintott. – Na, de te miért is akartál minél előbb látni? – tereltem el a témát.

- Hát nem ilyen kellemes dolog miatt – felelte félénken. – Azt akartam kérdezni, hol voltatok a fiúkkal január 1-jén?

- Hűha, ez most meglepett.  – Hirtelen nem tudtam hova tenni, miért is volt ez fontos.

- Kérlek, csak próbáld meg felidézni!

- Egy Hajnal nevű helyre mentünk, ami egyszerre bár és étterem.

- Tudtam! – lett hirtelen vidám és izgatott. Az a gyermeki csillogás, ami ekkor megjelent a szemében, ismerős volt számomra az én világom TaeTaeje által.

- De mit? – Most már én is érteni akartam.

- Rájöttem, hogy akkor kuszálódhattak össze az alternatív univerzumaink, amikor valamiért ti is és mi is ugyanakkor, ugyanott voltunk, mert talán ez nem megengedett. Vannak hasonlóságok a világaink között, de legalább apró eltéréseknek kell lennie. Mivel mi kivételes alkalomként voltunk mind a heten egy helyen szilveszterkor, így úgy sejtem, hogy ekkor lehetett valami probléma. Most már csak arra kell rájönnöm, pontosan mi – magyarázta nagy vehemenciával.

- Nem csak, hogy szép vagy, de még egy zseni is: igazi főnyeremény – jegyeztem meg lelkesen. – Ha erre magadtól rájöttél, úgy, hogy a még szuper intelligens Namjoonnak sem jutott semmi ilyesmi az eszébe, az csak azt jelentheti, hogy kivételesen okos vagy.

- Ezt nem tagadom – kacsintott, amivel egy mosolyt csalt az arcomra. – De az is az oka, hogy kirúgtak a munkahelyemről, így túl sok szabadidőm volt.

- Baszki! – mondtam.

- Mi az?

- Halványodsz.

- Ó, a fenébe!

- Ne aggódj, ismét találkozunk! Ebben biztos vagyok – ígértem meg neki, majd elkapva az utolsó pillanatot, amíg még látható volt, egy apró puszit hintettem az ajkára.

Pár másodpercig csak álltam ott, hátha hirtelen ismét feltűnik. De aztán megcsapta az arcomat a hideg szél, így elindultam visszafele; és ahogy ekkor sétáltam, belegondoltam, hogy vajon ő is ugyanezen az utcán lépkedett éppen? Meglehet, hogy mindig is ugyanazokon az utakon közlekedtünk, csak épp egy másik univerzumban? De igazából már csak egy kérdés volt, amire ténylegesen érdekelt a válasz: Volt bármi esély rá, hogy végleg egy univerzumban maradjunk?

- Na, mi történt? – kérdezte a másik Taehyung, aki azóta is türelmesen várt a kocsiban.

- Szerelmes vagyok – mondtam ki a számomra legfontosabb dolgot.

- Ez eléggé gyors volt, hisz csak kétszer találkoztatok futólag – jegyezte meg.

- Igen, de te is mondtad, hogy hasonlít rád, így olyan, mintha már rég ismerném. Remélem, minél hamarabb viszont látom, és az se baj, ha csak rövid időre. Mert ezeket a futó találkozásokat felfoghatjuk rapid randiként, amiken kicsit még jobban megismerjük egymást – magyaráztam, mert az elmúlt percek után teljesen ellepte az elmémet a rózsaszín köd, így jelen helyzetben mindennek a pozitív oldalát láttam.

- Ez a helyes hozzáállás! – mondta, miközben beindította az autót. – Jó végre boldogságot látni az arcodon.

- De még ennél is jobb nekem végre boldogságot érezni.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)